Alföld - 47. évf. 4. sz. (1996. április)
Kifelé mentem. Kifelé a jóból.
Bátyám marasztalt. „Gyerek az idő."
Majd emlékezni vacsoránkra: jó lesz.
Elértem végkiterjedésemet -
soványka jószág, fölhízlalhatatlan.
Nem volt az idő egészen gyerek.
Kérlelt egy szomorú jóasszony is;
gyurmázzak mellével, ma mindent
csinál és mindent enged. Csak maradjak.
Kifelé mentem. Kifelé a jóból.
Macska voltam forró bádogtetőn.
Idő: úgynevezett ezüstvasárnap.
Elhagytam védőszentjeim csoportját,
nem búcsúztam, nem vagyok jó kozőr.
Lábam alatt forró terep. Olajra
léptem. Csapóajtó a padlástérbe,
tűzlétra. Nyílik bárhonnét egérút,
ha macska vagy és forró a terep.
Kifelé mentem. Kifelé a jóból.
(Halálfia a száncsengő-dalok
komponistája. A nemesfémekről
elkeresztelt bevásárlónapok
bevásárlói - halálfiai.)
Kifelé menni nem tréfadolog.
Azt aláírom: ön- és közveszélyes
vagyok, ha menekülök épp a jóból
és elérem végsebességemet.
(Halálfia a közlekedni vágyó,
mint általában a megszületettek.)
Kifelé mentem, nem volt jó kimenni.
Az utakon forró forgalmi helyzet.
917 nyarán azt álmodtam, hogy meg kellett
halnom. De még egy napot engedtek, hogy
az életbe visszatérjek. Ekkor omnibuszon
érkeztem, és O. várt engem az Andrássy út
és Vörösmarty utca sarkán, hogy még egy napot
eltöltsünk. Azonban (borús szeptemberi nap
volt), és olyan borzalmasan éreztem magam,
hogy csak róttuk az utcákat szótlanul -
és elérkezett az este, válni kellett. Elkísért
még a Boráros téri hídig (onnan kellett
indulnom), a lépcső alján megállt, hidegen
megcsókolt, majd feljött 4 lépcsőt, és
forrón átölelt és fojtottan sírt, azt mondta,
fájt neki, hogy hidegen válok el tőle, én
azonban kibontakoztam és felszaladtam a hídra.