Alföld - 47. évf. 5. sz. (1996. május)
Priskin Katalinnak
Kialvó kandalló-lángok után
maradó parázs színéhez hasonló színű
Triumph Spitfire sportkocsi hány hengerrel,
mennyi lóerővel röpített Havannából,
át, keresztül a királypálmák szegélyezte úton,
Palma el Rosario felé! 180 km/h!
Katalin lobogó almamag-barna hajfonata!
Milyen lassúak voltak ehhez a bombázó száguldáshoz
képes a mind fáradtabb fideli forradalmi
emlékek a kiégett cukornád-földek, az egész láncolt vidék -
- Amikor kiértem a nagyságos tengerpartra,
szerettem volna folytatni utunkat a
hullámok azúr máglyái felé, neki a delejes horizontnak.
Egy bárnál megálltunk. Félvér leány
gitározott: „Guantanamera..." aztán:
„Por que mi has olviado..." „Yo tengo
mi corazón martirizado..."
Láttam: a lány nem lát. Vak volt.
Világtalan. És valami teremtéskori szépséggel
látott mégis, nem kellett
hozzá a nézés. A gitár. A dal. A tengermoraj.
Talán Krisztus is közel volt abban a pillanatban.
Én egy koktélt ittam és rágyújtottam.
Katalin is koktélt ivott és rágyújtott
egy arany Kentre, ó, milyen szép
volt a melle, haja csigái, a loknik,
a fehér kendő a feje körül,
homlokán a hűsítő selyempánt.
-
Húsz éve múlt már az a gitár,
az a dal, az a félvér lány, az a kendő, a selyem,
azok a loknik, az a drinkbár, tudom,
azóta kiégtek a kék hullám-máglyák,
megállt a tenger is, dermedt lett a part,
a bárkák régen elmerültek, a királypálmákat
kicsavarták a hurrikánok, a sebes Triumph Spitfire
azóta ócskavas lett,
csak fájdalma, béklyója maradt erős, ép az emlékezetnek. A jelen, a most: kevés,
közönséges, lefegyverző, szótalan,
tört, zúzott, húrtalan gitár van
alvó lányok kezében,
alvásukban nincsen álom -
Ifjúság, miért vagy hideg homokórákra kimért?
Miért nem vagy élni örök a múlást szenvedő
időkben is, mint a zenében a dallam?!