Kántor Lajos

Helykereső

Irodalmi jegyzetek (jubileumi évben)

Harmadszor vágok neki az Alföldben a „helykeresésnek".

S mint minden határozott állítást (nem csupán jubileumi évben, többszörös ünnepi alkalmak figyelembe vételekor), ezt is mindjárt árnyalni, magyarázni kell. Mert igaz ugyan, hogy ebben a formában, ebben az összeállításban először találkozik e jegyzetcsokorral az olvasó, külön-külön azonban már kipróbáltam őket erdélyi napilapokban (a sepsiszentgyörgyi Háromszékben s a kolozsvári Szabadságban). Így együtt mintha többet mondanának - vigasztalja magát a napi (heti) publicisztikai gyakorlatba, a (Korunk) szerkesztőségi robotba feledkező egykori kritikus, irodalomtörténész, aki sokféle elszólíttatás közben mégsem akarja feladni könyvel álmait; örül tehát, ha rákényszerül, hogy válogasson (akár a saját írásai közül is), összerendezzen, folyamatokat sejtessen.

Az 1996-os év - és a rákészülést jelentő '95-ös, az utolsó hónapokban - már ilyen kényszerrel köszöntött be. Persze, a millecentenáriumi rendezvényekhez képest alig észrevehető a Korunk hetvenéves folyóiratléte, nekünk, a lap szerkesztőinek és talán a közvetlen munkatársi gárdának viszont fontos emlékeztető. Egy másik „saját" évforduló: húsz éve halt meg Szilágyi Domokos; éppen hússzal az 1956-os ősz után. Ezek a jegyzetek mégis elsiklanak a kerek számok fölött, mindenesetre nem róluk szólnak. Az lehet rá a szubjektív magyarázat, hogy e sorok írója szívesebben gondol rájuk a hétköznapokon. (Ha akarná, sem teheti meg, hogy ne gondoljon rájuk.)

Mi történik a világban és miért?

Ezt a BBC világhíradója kérdezi, illetve mondja, nyilván angolul, az egyik tévécsatornán, amelyikre az éjszakai lábfájással erősített nemalvás, az ideges hullámsávváltások közepette ráakadok. Hogy az ember végül is valóban többet tud meg így, a Kempinskiben, jelesül a híres szállodalánc budapesti „egységében" (a müncheni és moszkvai, a dallasi és pekingi, a Buenos Aires-i és Hong Kong-i testvérében) - arról lehet vitatkozni. Három telefon - egy az íróasztalon, ahol e sorokat rovom, egy az éjjeliszekrényen, egy pedig a fürdőszobában - gondoskodik a kapcsolattartásról. Főként az üzletemberek bizonyára örvendenek neki. A gazdag szoba- és fürdőszobaleltár egyéb elemei (eredeti festmények, illetve szerzői aláírással hitelesítet színes grafikák, villamos hajszárító, négy asztali vagy saroklámpa, fehér fürdőköpeny és papucs) nem közvetlenül kapcsolnak be a világ áramkörébe, de ezen a szinten hozzátartoznak a kellékekhez, melyek által az ember „valakinek" érezheti magát, bár egyszer 24 óra időtartamára. (Két évvel ezelőtti amerikai utunk során tisztán a véletlen műve volt, hogy nem került be röptéri megállóink közé Dallas is; ha megtörténik, azóta már lennék valaki - a népes tévénéző tábor szemében.)

Az esti vacsora a szálloda Corvinus éttermében, francia specialitásokkal (lyoni hét van), a reggeli svédasztal dúskáló választéka mind a nemzetköziség jegyében ízlelhető. Mit keresünk mi itt? Igaz, hogy Mátyás király városából jöttünk, ám ezért még (a Kempinski mellett a Corvinus nevet viselő Grand Hotelben) nem jár protekció, kedvezmény. A Korunkat ugyan szeretnénk nemzetközileg számontartott folyóiratnak tudni, egyelőre azonban igen távol állunk a Kempinski-szállodalánc lehetőségeitől. Jó volna elhinni, hogy az 1995. évi hideg novemberi nap a Grand Hotel Corvinusban számunkra is a nemzetközi porondra való kilépés kezdete - úgy, ahogy a Csaba von Ferenczy Alapítvány létrehozói, a német médiában nagyhatalom Josef von Ferenczy és családja megnevezik az alapítvány és az idén másodszor kiosztásra kerülő média-díj célját: „1. A magyar írott és elektronikus sajtóban a kommunikációs kultúra fejlesztéséhez alkotó munkájukkal jelesen hozzájáruló szakemberek támogatása, a kiemelkedő szakmai teljesítményt nyújtó alkotók erkölcsi és anyagi elismerése. 2. Az alapítvány különös hangsúlyt kíván helyezni a pályakezdő média-szakemberek támogatására, valamint a határainkon túl élő fiatal magyar alkotók segítésére, elsősorban a magyarországi és az európai kapcsolatok bővítéséhez való hozzájárulással. 3. Az európai és a magyar médiakultúra közeledésének elősegítése a szakmai kapcsolatok továbbépítésének segítésével."

Az idei díjazottak közé került - egyenesen a Kempinskibe - a Korunk, mégpedig a Duna Televízió és Szabó Ildikó filmrendező társaságában. A Regina teremben lezajlott ünnepség és fogadás leírása, a meghívottak - a politikai és kulturális élet hírességei - elősorolása, az ilyenkor adódó beszélgetések tulajdonképpen arra adnak választ valamelyest, hogy mi történik a világban. Hogy az most éppen velünk (is) történik - meglehetősen szokatlan és elgondolkodtató. Az ember egyre csipkedi magát, hogy felébredjen - és visszazökkenjen a mi ínséges romániai világunkba. De vajon jó az, hogy így ébredjen? Vagy valamiképpen meg kellene hosszabbítani azt a 24 órát - nem kizárólag a Korunk, hanem olvasóink érdekében is... Miért ne lehetne remélni, hogy egyszer már általunk is történjenek a dolgok? És lehetőleg folyamatosan, tartósan.

Olvasnánk végre...

Kóbor lovagoknak nevez minket Gálfalvi Zsolt, A Hét főszerkesztője. Természetesen Cervantes hősére, Don Quijotére utal ezzel, meg az ő hűséges szolgájára, Sancho Pansára, kalandjaikat (például a harcot a szélmalommal) azonosítja a folyóirat- és hetilapszerkesztésre vállalkozók munkájával. Gálfalvi maga is nagy tapasztalatú folyóirat-szerkesztő, s a Bukarestben nehéz körülmények között megjelenő A Hét sem afféle bulvár-igények szerint készülő színes-képes valami, vagyis a cikkíró föltételezhetően sem tegnapi, sem mai önmagát nem kívánja megkérdőjelezni. Inkább sokkolni próbál kérdésfelvetésével, egyrészt egy korábbi bukaresti, nemzetközi jellegű tanácskozás megállapításaira utalva vissza (amelyek egy fontos román hetilapban, a 22-ben láttak nyomdafestéket), másrészt újabb, a Petőfi Irodalmi Múzeumban elhangzottak által megerősödve a hitben, hogy mégiscsak érdemes. Másképpen szólva: érdemes, nem érdemes - folyóiratot szerkeszteni mindenképpen kell.

Valóban, hová satnyulna a világ, ha rábíznánk magunkat a különböző statisztikák adataira, a bennük kifejeződő „népakaratra", s azt tekintenénk mércének? Minél kisebb energia-befektetést, minél kevesebb gondolkodást igénylő sajtótermékek kellenének eszerint, sok (idegborzoló, ínycsiklandozó) kép, viszonylag kevés (de szintén feszültségteremtő, szenzációt közlő) hír, mondhatni csak képaláírás. Képeslapból is a szellemileg legalacsonyabb színvonalú tehát, napilapból ugyancsak, a bulvár bulvárja. Magyarul is, románul is van már rá példa, nem kell tehát messzire menni érte. hogy megbizonyosodjunk, mi kell a százezreket elérő, milliót közelítő példányszámhoz - szemben a mi szerény, néhány ezre ha elérő kiadványainkkal.

Nem másokat kívánok ostorozni, inkább elgondolkodom, hogyan is történik ez, miért enged az ember maga is olykor a csábításnak.

Utálom a prüdériát, nem szeretem a vaskalaposságot sem tudományban, sem irodalomban - lapszerkesztésben sem -; természetesnek vélem, hogy szívesen átlapozunk jó (kép)minőségű szexlapot, elolvasunk jó bűnügyi riportot, tudósítást, átfutjuk a napi híreket. (Ugyanezt vagy majdnem azt a tévében is megkapjuk.) Ennyivel kielégülne már olvasási igényünk?

Sajnos, igen. Minél sűrűbb kapcsolatba kerül az ember a médiával (szakmailag), annál több idejét rabolja el az összehasonlítás, a szembesítés, hogy megbízhatóbb következtetéseket tudjon levonni a sokfelől érkező információkból. A „szimpla" olvasóra ez nyilván nem érvényes, a politikai érdeklődésű értelmiségire viszont részben igen: végre tobzódhat a források megválogatásában, nincs rákényszerítve, hogy az egyetlen tájékoztatási eszközre építsen, s a sorok mögül próbáljon valamit kiolvasni. Olvashat újságokat reggeltől estig, kinézheti a szemét éjszaka, a képernyő előtt ülve. S ha könyvvásárlási szokásáról még nem mondott le (a pénzhiány persze ebbe az irányba hajtja), gyűlnek a könyvek olvasatlanul polcon, íróasztalon, éjjeliszekrényen, szabad ágyon - és a napi tájékozottság végül csak a rossz lelkiismeretet eredményezi.

Talán végig sem gondolom ezt az ismétlődő, napi rendszerességű harcot a mass mediával, ha nem veszek kezembe egy régóta rám váró könyvet: Gabriel Marcia Márquez regényét. A szerelemről és más démonokról, persze nem mai információ, nincsenek tele népszerűsítésével az újságok. De egy világ nyílik meg általa. Mint amikor Faulknert olvassuk. Vagy Krúdyt. Vagy Mészöly Miklóst. Vagy Szilágyi Istvánt (a Kő hull apadó kútba íróját).

Nem akarok én az újságírás, a televízió ellen lázítani. Nem kárhoztatom a publicisztikát. Csak tartanánk mértéket. Írók és olvasók. És törődnénk a folyóiratokkal is. S a megírandó, illetve elolvasandó könyveinkkel.

Karácsonyi leltár

Azért kombinálom így a címet, hogy az ünnephez társuló öröm s a számbavétel egyaránt jelen legyen benne. Ha száraz évvégi mérlegre készülnék, irodalmunk 1995-ös helyzetét gondolva át, az ajándékadásnak és fogadásnak gesztusa mellé lehetetlen volna a reális arányhoz igazított frusztráció-érzetünket is nem megírni. Az idő múlásával együttjáró, irodalomtörténetileg mérhető veszteségeket (Méliusz József, Kiss Jenő), a nagy kortárs távozása által kiváltott megrendülést s az általános (országos és magyar) rossz közérzet talaján születő elégedetlenségünket - mondhatnánk így is: az irodalom rossz közérzetét.

De talán mégse mondjuk ilyen általános érvénnyel, legalább most, karácsonykor ne. A feledésnek, az önbecsapó ünneplésnek nem vagyok híve, ám az se jó, ha átengedjük magunkat az apátiának, ha beletörődünk, hogy úgysem tőlünk függ a helyzet jobbítása. Akár az irodalomban. Mert igaz ugyan, hogy remekművek nem külső vagy belső elhatározásra, az egyéni vagy kollektív akarat szerint születnek, az irodalomhoz való kedv viszont - alkotói és fogyasztói szinten egyaránt - azon is múlik, hogy sikerül-e megfelelő alkalmakat teremtenünk íráshoz, közléshez, olvasáshoz, az író és a mű meghallgatásához. Innen nézve, örvendetes, hogy 1995 nyarán számosan lehettünk együtt Marosvécsen, s elhatározás született, hogy a vécsi zarándoklásnak folytatás is legyen: a két háború közti elődök öröksége előtt tisztelegve, Marosvécs érintésével találjunk alkalmas helyet, évente, az erdélyi magyar írók tanácskozására, Gyergyószárhegyen vagy Székelyudvarhelyen, esetleg másutt, ahol erre fogadókészség mutatkozik.

Az udvarhelyi tanácskozás, 1995 októberének elején, ennél többet is ígért: az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány létrehozása és székelyudvarhelyi bejegyzése reményt nyújt arra, hogy a Romániai Írók Szövegsége s újabban (1995 novemberétől) a Magyar Írószövetség biztosította szervezeti kereteken kívül is lehetséges lesz a saját ügyeinkkel (gazdaságilag alapozva) foglalkozni. Tanácskozni viszonylag könnyen lehet - bár általában véve ahhoz is pénz szükségeltetik -, ösztöndíjat adni, könvykiadást támogatni, díjakat osztani, a rászorulókat támogatni bizonnyal csak megfelelő anyagi háttér biztosításával lehetséges. Erre tettek ígéretet az udvarhelyiek, Lőrincz Györgyék - bízzunk benne, hogy kezdeményük olyan szép eredményt hoz, mint a közelmúltban a város főterén felavatott Orbán Balázs szobor.

Ahol az irodalomszervezés (közönségszervezés) s a művek megszólaltatása örvendetesen összekapcsolódott: Kolozsvárt, a magyar színházban „Az Éneklő Borz és Barátai" hozták össze 1995 decemberének első napjaiban a Mikulás Fesztivált. A színházi előcsarnokra s a nagyszínpadra épített, sok száz embert (főként fiatalokat) mozgósító záróest előtt a Heltai Alapítvány pinceklubjába, az egyetem Filológia Karára s a Mátyás-ház pinceklubjába is hívták az érdeklődőket „az éneklő borzok", Visky Andrásék, a „show" azonban a többrészesre tervezett színházi együttlétre koncentrálódott. Más kérdés, hogy szervezési zavarok miatt késett a kezdés, s ennek következtében zsugorodott a műsor, épp a könyvbemutatók maradtak el, de így is élmény volt hallgatni (a pesti vendégek közül) Esterházy Pétert, Márton Lászlót, Balla Zsófiát, Láng Zsoltot (a vendéglátók részéről), szórakozni az „írói kegytárgyak" licitálásán. Végre nem csupán panasz és pátosz, hanem ötlet és humor is pódiumot (meg előcsarnokot) kapott.

És most kellene következnie 1995 könyvújdonságainak - de prezentálásuk már alighanem elmarad, akárcsak a Mikulás Fesztiválon. Pedig volna miről értekezni, mit dicsérni és vitatni - például a marosvásárhelyi Mentor s az Erdélyi Híradó által felvállalt elsőkönyvesekről és gondolom, a mi (Korunk Baráti Társaság - Komp-press) Ariadne-könyveinkről, az új esszékötetekről (Kovács András Ferenc, Vargha Jenő Jászló könyvéről) szólva. És írni kellene a fiatalok újra megjelenő irodalmi lapjáról („háromheti-lapjáról"), az Előretolt Helyőrségről is. S persze, a Látó „gyomorlátó" számáról, a Korunk szintén decemberre időzített erdélyi magyar értékleltáráról - az íróknak felajánlott szubjektív lexikonról. Talán nem áltatom magunkat, ha megkockáztatom kijelenteni: nem is olyan szegényes ez a mi idei irodalmi karácsonyunk, karácsonyi leltárunk.

Kelet és Nyugat közt

Ilyenkor, év fordulóján, szokás megkérdezni híres embereket, hogyan vélekednek a világ jövőjéről. A horoszkóp-„szakemberek" természetesen állandóan jelen vannak a lapokban, év kezdetén még a jósnőt is megszólaltatja a televízió. Egy nemrég olvasott interjúban (a budapesti Magyar Hírlapban) a Kolozsvárról indult filozófus-politikus - utóbbi minőségét egyre inkább feladva -, a széleskörű tudással rendelkező s az erdélyi világban nyilván nem járatlan Tamás Gáspár Miklós a rövidtávú jövendő-mondókétól eltérő módon persze, az emberiség számára olyan prognózist helyezett kilátásba, ami Nyugatot és Keletet, de főképpen Keletet kétségbe ejtheti. Tamás Gáspár Miklós szerint „elérkeztünk a végponthoz. Ez persze nem azt jelenti, hogy vége van a világnak. El fogunk vegetálni..."

Miből táplálkozik ez a sötét jövőkép, a pardont nem tűrő jóslás? TGM szerint a romlás folyamatos, „Európa nagyon rossz bőrben van kulturálisan és morálisan", sőt - nincs Európa. Ennek az indoklása: „Európa egyszer szétesett a keleti és a nyugati kereszténység szétválása miatt, azután még egyszer a reformáció miatt, aztán az I. világháborút követő forradalmak miatt, amelyek megdöntötték az arisztokratikus rendet és demokratikus tömegtársadalmakat hoztak létre." A szerző a hagyományok teljes szétesését fájlalja, s ez Keleten még hangsúlyosabb, mint a nyugati féltekén. „A kommunizmus végképp eltört valamit, és innen már nincs újrakezdés." TGM hitt ugyan benne (s ezt nyilvánosan ki is fejtette annak idején), hogy az 1989-es események megállítják, megfordítják ezt a folyamatot, ám csalódnia kellett. Még a nacionalizmusnak is vége van (amelyben „alapvetően ajándékozásról, szeretetgesztusról van szó": az egyik csoport magához akarja csábítani a többieket, többet, jobbat ígér - véli TGM), helyette az etnoanarchizmus, az idegengyűlölet uralkodik a világban. Szerzőnk az egyházban sem lát újító, éltető energiákat.

Olyan tömény fekete a kép, hogy az már - akár fehérnek is látható. Tamás Gáspár Miklós mindig is szeretett szélsőségesen fogalmazni, sőt végigjárni a szélsőségeket. Mégis, nem csupán a kultúrtörténeti összefoglalóján érdemes elgondolkozni, hanem hatásos és szellemes metaforáján, amikor azt mondja: „Ez lakótelepi társadalom." Meg ezt: „...akar itt valaki valami igazán nagyot alkotni? Vannak itt még ambíciók?" S ha nem is a chartres-i székesegyház nagyságrendjében, érdemes megpróbálnunk válaszolni e kérdésekre, itthoni nézőpontból. A Duna TV újévi kerekasztalán (épp tagnapi, illetve mai erdélyiek is, Molnár Gusztáv, Szőcs Géza, magyarországi vonatkozásban) ezt a „lakótelepi társadalom" minősítést elutasították, mégis hasznos volna végiggondolnunk, hogy az erdélyi magyar - és azon belül hangsúlyosan a székely - „rendtartás" (Imreh István fogalmazására, a „rendtartó székely falura" utalok) vajon nincs-e erőteljesen kitéve a „lakótelepi" ártalmaknak? Vajon nem kellene, nem lehetne-e - anélkül, hogy végzetes tradicionalizmusba, konzervativizmusba öltöznénk - a saját hagyományokat egyeztetni próbálni a XX. század végi, megkerülhetetlen követelményekkel, s a fölös (valakiknek súlyos pénzeket hozó!) csábításokat valamiképpen ellensúlyozni? Ambíciónak ez sem lenne kevés, egy ilyen vakmerő kísérlet...

Lehangoló jel körülöttünk - decemberi, januári árvizek, hideg lakások és munkahelyek, hivalkodó fény-girlandok közepette (Funar Kolozsvárának központjában) - bőven van. Az „eredeti román demokrácia" igencsak gondoskodik róla, hogy legyen. Én mégsem hiszem, legalábbis január első napjaiban nem, hogy ami itt eltört, nem kezdhető újra.

Nézőpontok

Mit jelent napjainkban a magát a magyar (kultúr)nemzet szerves részének valló romániai magyarság számára az erdélyiséggel egyeztetett romániaiság felidézése? - teszi föl a kérdést a szegedi Tiszatáj számára készült tanulmányában Gáll Ernő. A kérdőjeles válasz így hangzik: „A hetvenöt év kisebbségi lét során többször is hamvába holt kiegyezési kísérletek egyikét, eleve kudarcra ítélt próbálkozást? Bizonyára sokak számára (és nem is teljesen indokolatlanul) csak ezt, vagy ezt is jelenti." Gáll Ernő ugyanakkor nem zárja ki azt a feltételezést, hogy e sikertelen kezdeményezésben valós elemek is találhatók, amelyek a jövő (a jelen) számára tanulságokkal szolgálhatnak. (A társnemzeti státus bevezetését szorgalmazók érvelése, az integráló tényezőkre utal például.)

A tanulmány a Gaál Gábor nevéhez kapcsolt „romániaiság" történelmi megjelenésének körülményeit járja körül, összekapcsolva azt a legendás hírű Korunk-szerkesztő halálának tizedik évfordulóján (1964) megjelent fejtegetésekkel (Kallós Miklós), illetve e fogalom egyéb meghatározási kísérleteivel (Méliusz József, Bodor Pál) s a vélt tartalmak vitatásával (Tóth Sándor). Ez az újabbkori történet persze más neveket is felölel - Kristóf Györgytől CS. Gyimesi Éváig -, és többé vagy kevésbé heves vitákat, sajátos helyzetekből következő magatartásokat juttat eszébe annak, aki mondhatni szerkesztés-közelből élte át azokat az időket és állásfoglalásokat (az ötvenes évek végétől), amelyek ma már lehiggadt, objektív elemzés tárgyává lehettek. Tulajdonképpen hasonló metamorfózison megy át egy másik, későbbi erdélyi, romániai magyar kulcsfogalom is, amely viszont Gáll Ernő fölvezetésében vált ismertté: a „sajátosság méltósága". Ennek a pragmatikus leírására egy fiatalabb irodalomtörténész, Füzi László, a kecskeméti Forrás jól felkészült szerkesztője vállalkozott (szintén az idei első Tiszatáj-számban). Különös érzés így szembesülni a közelmúlttal, saját múltunkkal, hiszen ha nem is a fogalom bűvöletében, de annak bizonyos erkölcsi sugárzásában szerkesztődött főként a hetvenes években a Korunk. Azt kerestük s véltük nemegyszer megtalálni, ami kisebbségi feltételek között közösségi értelmet adhat a folyóirat-szerkesztésnek, az irodalomnak, a humán tudományoknak. (Ezt értékeli, ismeri el Füzi.) Mára nyilván be kell látnunk, hogy volt ebben egy adag önbolondítás is, ám számomra kétségbevonhatatlan tény, hogy e hit jegyében jelentős művek is születtek, nemzetiségi intézmények virágoztak fel.

A mai szigorú kritika - ennek jogát magam sem tagadom, sőt a jelen szempontjából meghatározónak tartom - régebbi és újabb (vélt) bizonyosságok mögé egyaránt kiteszi a kérdőjelet, s a kételynek, a mindenkori kételkedésnek juttat elsődleges szerepet, ezt helyezi piedesztálra. (E felfogás jellemző terméke Cs. Gyimesi Évának Szilágyi Domokos költészetéről írt könyve, amelyben már-már értékmeghatározóvá válik, esztétikailag is, a kétely.) Lehet, nemzedéki kérdés is ez, legalábbis ezt sejteti a Tiszatáj 1996. januári számában egy tekintélyes tárgyismeretre, szintetizáló képességre valló tanulmány (a Cs. Gyimesi felfogásával rokonszenvező Elek Tiboré); a szerző itt azt állítja, hogy „a mai kisebbségi magyar irodalmakban az önmetaforák kora a végéhez közeledik". Az individuum lázadására több példát is idéz - s ennek igazságát aligha lehet kétségbe vonni, történelmi szükségszerűségét tagadni.

A kérdés csak az - ugyancsak históriailag -, hogy vajon lehet-e, érdemes-e utólag okosnak, pláne kioktatónak lenni? Vagy reálisabb a dolgokat összefüggéseikben láttatni...

Szövetségeink

Egy újabb lehetőség, egy újabb szövetség, ahol rendkívüliekből rendesekké (rendes tagokká) válhattunk. Bár nem tudom, mi jobb az írónak: ha rendesnek vagy rendkívülinek tartják? A szervezet az persze más, az érdekszövetség. Tehát ünnepelni illene, hogy az erdélyi, a romániai magyar író immár legalább három (hivatalos, hagyományos) íróegyesülés tagja lehet: állampolgári jogon a Romániai Írók Szövetségében választhat és választható, a Romániai Magyar PEN révén a nemzetközi PEN Clubhoz tartozik, és 1995 őszétől számítva érvényesül papíron is a magyar irodalom egysége, amennyiben a Magyar Írószövetség a világ bármelyik sarkában élő magyar írót teljes jogú tagjai közé sorolhatja. Volt, aki e tényen a pesti Vigadóban elérzékenyült, a többség azonban egyszerűen tudomásul vette a tényt, esetleg szóvá tette, hogy a határokon felüli egységnek abban is meg kellene nyilvánulnia, hogy a könyvek mellett a folyóiratok is szabadon vándoroljanak, hozzáférhetővé váljanak a közönség számára.

Miközben köszöntő sorokon gondolkodom, amelyek közel harmincéves barátság jogán az új elnököt, Pomogáts Béla irodalomtörténészt üdvözlik, nem állhatom meg, hogy számolni ne kezdjek, s az általam ismert előző kilenchez fűződő emlékeimet ne elevenítsem fel, egészen más jellegű találkozásokat idézve. Ezek persze nem mind a Magyar Írószövetségben zajlottak, nem mind közgyűléseken - sőt nagyon kevés ilyen hivatalos helyen. Korábban bizony még a csendes, majdhogy véletlenül oda kerülő ifjonc is bajba kerülhetett, hazatérte után. Így jártam én 1962-ben, de ma már nem bánom a rákövetkező hatéves letiltatásomat a határ átlépéséről; cserébe az akkori nagy öregek ismeretségét kaptam. Közülük három, Illyés Gyula, Veres Péter és Darvas József soros vagy előbbi írószövetségi elnök volt - persze, ez ma már legfeljebb a statisztika (saját statisztikám) szempontjából bír jelentőséggel. Akik között Illyés engem, az érdemtelent (a huszonöt éves Korunk-szerkesztőt) meglobogtatott, elsősorban a népiekkel voltak - az említettek mellett Szabó Pállal is akadt - folyosói beszélgetésem, de Lengyel József, Zelk Zoltán kézfogására is emlékszem. Hogy Déry Tiborral itt találkozhattam először, vagy csak később, másutt, nem tudom most felidézni.

Az elnöki sorban következő Dobozy Imrét bizonyára csak hivatalos küldöttség tagjaként őrzi az emlékezet, a többiek viszont - Hubay Miklós, Cseres Tibor, Göncz Árpád, Jókai Anna, Tornai József - korántsem a kinti vagy itthoni protokoll révén élnek bennem. Itt csak egy alkalmat említek fel: a Bajza utcai székházban 1990 márciusában Göncz Árpád elnökölte azt a találkozót, melynek sztárvendége az akkor román elnökesélyes (ha jól emlékszem, írószövetségi elnökké áprilisban választott), Mircea Dinescu volt, s ott voltak a bukaresti Társadalmi Dialógus Csoport vezető képviselői is. A marosvásárhelyi események után voltunk már, ám az ott történteket senki sem próbálta felróni Dinescuéknak (ami a legnormálisabb magatartást jelentette). Ugyancsak még elnökké választása előtt (1995 márciusában) volt Bukarestben vendég Pomogáts Béla - a Romániai Írók Szövetségének új elnökével, Laurentiu Ulici-csal és másokkal együtt - a Magyar Kulturális Központban, s a téma a magyar-román megbékélés volt (ám nem abban a kipreparált, külföldnek szóló formában, ahogy Iliescu államelnök előterjesztette, a bécsi döntés évfordulóján). Az alkalmat az eszmecserére a Cumpana, a Korunk román antológiája jelentette. Ezek akár véletlen párhuzamoknak is mondhatók, ám aligha azok.

Legyen e néhány felvillantott emlék szövetségeink jó együttműködésének ígérete. És persze, éljünk békében önmagunkkal, mint a két szövetség tagjai. És találkozzunk a rendesekkel és rendkívüliekkel (ez már a tehetségre értendő) folyosói szünetekben, szerkesztői szobákban, baráti kávé mellett. Vagyis: maradjunk normálisak, mint Európában illenék.

Itthon, otthon

A magas- és mély-, illetve vegyes hangrendű szavak megkülönböztetésére nem mindenki képes, hiába végezte el (magyarul tanulva) a középiskolát. A szóban forgó két (?) fogalom, pontosabban az egyetlen hangban-betűben különböző két megnevezés értelmezése meg éppenséggel nehéz - és nem csupán nyelvtani szempontból. Itt bizony a jelentéstannal gyűlik meg a bajunk, s egyáltalán nem biztos, hogy ebben a (nyelv)tudomány segíteni képes.

Akkor tapasztalja ezt az ember, amikor vendége érkezik - haza érkező vendég. Aki ugyanebben a városban született, ma viszont az otthona valahol távol, több száz vagy több ezer kilométerre van. Szülővárosa ugyan mintha hűtlenségben volna elmarasztalható, mert az évtizedek során sok tekintetben feladta önmagát, megengedhetetlenül (?) változott, lépten-nyomon mégis ismerős nevek bukkannak elő, sőt ismerős utcákat, házakat sikerül fölfedeznie. Az utca beszéde már idegenebb (attól függően, hogy a látogató mennyi ideje nem járt itthon), de szerencsés esetben rátalál olyasmire, amire már nem is számított: közösségre, amely az otthonnal szemben az itthont helyezi előtérbe. Jó ilyen kíséretre vállalkozni néha, mert tudatosít valamit, aminek értékét a hétköznapokon hajlandók vagyunk elfeledni.

Példáim tudom, hogy szubjektívek - de hát éppen erről van szó, a szubjektivitásról. (Így is lehet mondani.) Az idei Szabédi Napokra utalok, a Kolozsvárt és Szabédon megélt találkozásokra. Személyeket is említhetnék, elsőként Ruha István hegedűművészt (és kísérőjét, Botár Katalint), aki a Korunk Galéria huszonhárom éves története során egyike volt a leghűségesebb előadóinknak. És folytathatnám idősebb és fiatalabb képzőművészekkel, zenészekkel, akiket öröm viszontlátni egy ünnepi esemény alkalmával. De nem külön-külön akarok szólni róluk, a művésznek-embernek egyaránt kiválókról s az „egyszerű" közönség megmaradt vagy újabban verbuválódott tagjairól. Azt szeretném valamiképpen szavakba foglalni, ami szavakba foglalhatatlan: a hangulatot. Amelyről az otthonról haza érkezőkkel beszélgettünk.

Ahogy leírva látom a mondatot, érzem, mennyire publicisztikus. Mondhatnám, üres. Mert az itthonról nem lehet „beszélgetni". Azt csak átélni lehet, folyamatosan - vagy időszakosan. És táplálkozni belőle. Ezt tették, boldogan, az otthonról haza érkezők - és mi is, akik már-már elfelejtettük, hogy mi volt egykor, a diktatúra éveiben (betiltásáig), a Korunk Galéria.

És másnap Szabédon, az unitárius templomban folytatódott a varázs. A helybeli iskolásokkal, a Szabédi zsoltár megszólaltatóival, a marosvásárhelyi Bernádi Kórussal, a visszafogottságában meggyőző prédikációval - s a vendég professzor Szabédi-méltatásával. Poszler György nem akadémikus beszédet mondott Szabédi Lászlóról, hanem logikai-érzelmi keretbe foglalta azt, amit Kriza János képmása alatt az Unitárius Püspökség dísztermében, illetve Kolozsvár és Szabéd közt a mikrobuszban, majd a Mezőségi és Székelyföld határán található faluban néhány óra alatt átélt. Templomban nem szokás tapsolni (bár már ez sem így igaz), a taps tehát elmaradt a szabédi beszéd s az ünnepi műsor végén. A nyilvánosan ünnepelt, hangerőben lemérhető sikernél több történt. Otthon voltunk valamennyien, Szabédon is.

Pontosabban: itthon.

Közelebb önmagunkhoz

Adyról és más nagyjainkról szokás mondani (írja az irodalomtörténet), hogy távolodva az otthontól, hét (vagy csak három, kettő, egy) határon túlról jobban látták, mi történik odahaza, mint amikor benne voltak az események sűrűjében. A távlat kétségtelenül szükséges dolgaink reális megítéléséhez. Szerencsére, vallom én, eredendő optimizmusomat még mindig őrizve, nem feltétlenül kisebbít a távolság (megszépítő messzeség?); fölfigyeltethet arra, amire korábban nem volt türelmünk, érkezésünk igazán odafigyelni.

Erre döbbentem rá Budavárban, a Litea Könyvszalonban nemrégiben, ahol a budapesti Székely Kör jóvoltából díjátadásra került sor, az idén immár harmadszor. Magának a díjnak az eredetét pontosan nem ismerem, ám abból, hogy évente egy-egy Helikon- és egy-egy Korunk-munkatársat (lehetőleg fiatalt) díjaznak - szerkesztőségi javaslat alapján -, a magyar fővárosba került székelyek hazagondolását nem nehéz kiolvasni. Mint ahogy azt sem, hogy a díjakat biztosítók nem kívánnak okosabbak, hazaffybbak lenni az itthoniaknál, nem állítanak fel kritériumokat, megbíznak bennünk.

Nagyon remélem, hogy nem okozunk nekik csalódást. Visszagondolva a Székely Kör (nem kötelezően székely!) Korunk-díjasaira, merem állítani, hogy a néprajzos Tánczos Vilmosban, az esszéíró Hajdú Farkas Zoltánban és a költő-prózaíró-tanulmányíró Kelemen Hunorban, ahogy mondják, „nő a pénzünk". Pontosabban a pénzről ne beszéljünk; és nem azért, mert az mesésen, letagadni valóan nagy, épp ellenkezőleg, inkább jelképes. De hát a tehetséget, a szellemi munkát, „firkász" teljesítményt egyelőre még nemigen fizetik meg ezen a tájon - erre a kategóriára jó, ha legalább felhívják a figyelmet.

Hallgattam Kelemen Hunort, illetve a műveiből előadó két kolozsvári színművész-hallgatót a kellemes hangulatú, vendégszerető, a könyvasztalon nevet valóban megérdemlő Liteában és sűrű szemrehányásokat tetem magamnak, amiért bizony hézagosan olvastam az utóbbi időben az állatorvosnak tanult, majd rádiószerkesztővé lett, most filozófiát hallgató, Csíkkarofalváról hozzánk, Kolozsvárra „elszármazott" ifjú szerzőt. Tíz éve érkezett ebbe a városba, írja tavaly megjelent Forrás-kötete hátlapján. Egyik versében „mínuszévekről" beszél, ám nem hiszem, hogy ebben az ítéletében igaza van; mármint hogy az ő életében „a mínuszévek egyre-másra gyűlnek". Ezt még akkor is így vélem, ha például a sajnálatos gyorsan megszűnt kolozsvári ifjúsági irodalmi lapra, a kilencvenes évek eleji Jelenlétre gondolok (amelynek Kelemen Hunor is szerkesztője volt). Változnak nyilván az intézményes keretek, maguk az intézmények is (a Mínuszéveket még a Kriterion adta ki, 1996-tól viszont a marosvásárhelyi Mentor, a Látó kiadója gondozza a Forrás-köteteket), ez azonban még nem ok a letargiára. Az igazság az, hogy Kelemen Hunort - egyes versei elégikus hangvétele ellenére - nem ez jellemzi. Versbeli idegenvezetőjével mondja: „talán itt volt az utolsó konvert / talán itt állt az énekes / talán eddig tartott az út / talán innen új út indult / ............. talán?!" A pontok kitöltését az elkövetkező évek s a bennük (itthon) élők vállalják. A régmúlt, a jelen és a jövő viszonyát mindenesetre a Fordított tér utolsó két sora mutatja reálisan: „Akkor nem tudtam, hogy nincs örökre érvényes mondat, hogy a mondat sohasem fejezhető be..."

Kelemen Hunor, Tánczos Vilmos és (távolabbról) Hajdú Farkas Zoltán mondatai remélhetőleg folytatják majd - akár vitatkozva is - az általuk harminc-harmincöt évvel ezelőtt, az akkori (első) Forrás-könyvekben megkezdetteket.

Ionescót választom

„A szabadság dzsungelében" sok minden történik. Amikor pár évvel ezelőtt ezt a címet választották a PEN budapesti rendezésű regionális konferenciájához, valamennyi posztszocialista rendszerre gondoltak. (Nemrég hallhattuk, hogy az elnevezés, a telitalálat Szász Imrétől, a prózaírótól és műfordítótól származik.) Hogy Romániát milyen értelemben lehet ilyen „poszt" országnak tekinteni, s a dzsungelben milyen mértékben van jelen a szabadság, azt most ne vitassuk. Amikor engem is megkérdeztek, az írói vallomások sorozatában megszólalnék-e, és igent mondtam, nem itthoni példát kerestem - illetve csak részben ránk vonatkozót.

Olvastam egy jegyzetet az egyébként magyar nacionalista szemlélettel nemigen vádolható budapesti irodalmi hetilapban (az Ésben), amely magyargyűlölőnek jellemezte a román származású francia drámaírót, Eugéne Ionescót. A számomra ismeretlen cikkíró abból az alkalomból tartotta szükségesnek (jóval Ionesco halála után) előadni pontosnak vélt ismereteit, hogy a drámaíró lánya tiltakozásként a jelenlegi román hatalom diktatórikus megnyilatkozásai ellen, letiltatta a Ionesco-darabok romániai előadásait. Kivételt csak a kolozsvári magyar színház híres, nemzetközi díjakat hazahozó Kopasz énekesnőjével tett. Nos, a jegyzetíró nem érti, miért ügy ez, miért törődik a magyar sajtó egy ilyen („olyan") nacionalista szerző jelenlétével vagy hiányával színpadjain. Ionescónak egy kb. húsz évvel ezelőtti, Illyés Gyulával vitatkozó, minket lekezelő párizsi nyilatkozatára utal. Amire nekem ma eszembe jut, hogy éppen Eugéne Ionesco volt az, aki a Ceausescu-szellem tombolása idején (már a kezdetén) elzárkózott hajdani hazájának hivatalosaitól. És eszembe jut egy 1990 márciusi nyilatkozat is (vagy talán már április eleje volt), a marosvásárhelyi véres hatalmi manipulációt ítélte el benne, Franciaországban élő magyarok (köztük Fejtő Ferenc és a szobrász Román Viktor) és románok közös véleményét fejezve ki, élesen és határozottan. (A francia könyvszalon rendezvényén lehettem ott azokban a napokban. Emlékszem egy nagyon kemény Petru Dumitriu-szövegre is, az egyik párizsi nagy lapban, meg Paul Goma tévényilatkozatára!)

Ezt tartottam szükségesnek most föleleveníteni, „a szabadság dzsungelében", ezen túl azonban emlékeztetni magunkat, sértődéseink és nemegyszer jogos haragjaink közepette: az írót (különösen amikor már halott) a művei fémjelzik. Ionescót tehát A kopasz énekesnő, A király halódik, főképpen pedig Az orrszarvú. Kevesen értették meg és fejezték ki döbbenetesebb hatással e században a gyűlöletkeltés mechanizmusát, mint a rinocéroszokká váló emberek s a velük szembeszállni akarók tragédiáját láttató Ionesco. Szabad-e hát átengednünk magunkat a pillanatnyi indulatnak, rossz emlékeinknek, s elfeledni azt, ami fölébe emelhet az elfogultság(ok)nak? Vannak vitatható esetek - én magam sok ilyet ismerek -, amikor az írott mű nagyságrendje s a gyakorló (irdalom) politizálás negatív hatása közel egyforma. És voltak, vannak megbocsáthatatlan vétkek, amelyeket nem szabad elfelednünk. De amikor a kortárs világirodalom szól hozzánk, ekkora erővel - akkor én nem az állítólag értünk szót emelő jegyzetírót választom, hanem Ionescót. Az orrszarvú íróját.

Kosztolányival, Szabadkán

Jobb társaságot a Kosztolányiénál nemigen tudnék magamnak elképzelni. Ha tehát az ő nevében hívnak, menni kell. Akár csak néhány órára is, két határon (négy határállomáson) át, éjszakai vonatozással, hogy elérjem még a saját előadásom idejét a szabadkai Városi Könyvtár dísztermében, a Kosztolányi Napokon (ahol az Anyanyelvi Konferencia okán is illik már egyszer jelen lennem); és onnan túl hamar tovább, másik szólításra - hogy igazából szétnézni sincs mikor a nagyból kicsivé lett Jugoszlávia e vajdasági szegletében.

Az íróasztal sarkán nem férnek el a többszörösen összesűrűsödő élmények, az újratalálkozásoké helybeli barátokkal, kollégákkal; no meg a hiányérzet fölemlegetése, minthogy azt reméltem, Újvidékről többen jönnek át, lesz alkalom a beszélgetésre. Bori Imrével is csak telefonon váltunk szót (előző nap visszament már Szabadkáról), jelzem, ígérem, hogy most már jönni fogok, látom, nem lövik le itt az embert. A drót végéről érkezik a jellemzően boriimrés válasz: ...persze, mert ti nem tudjátok a földrajzot (mármint onnan a félelem, a délvidéki veszélyeket illetően). Mondom neki a telefonba: nem a földrajzról, hanem a történelemről van szó. A történelmet sem tudjátok - torkollna le, ha nem volna köztünk a sok-sok kilométer meg azért egy régi barátság is, amelyet a nehéz évek (bennünk az Illyés-üggyel) sem tudtak végleg zárójelbe tenni.

A vajdasági magyar irodalom jelenére tehát alig maradt idő, Fórum-könyvekkel sem telt meg utazótáskám, mint a hetvenes években - Kosztolányi viszont velem volt, én vele lehettem, mintegy száz főnyi közönség társaságában. És ez már Erdélyben is figyelemre méltó volna. Szabadkán nekem külön öröm. A Kosztolányi-próza tudós magyarázói, a pesti Bodnár György s az újvidéki Bányai János után némiképpen rögtönözni vagyok kénytelen, bár hogy mégis készültem, azt nem az 1963-as kolozsvári novellaválogatás (Az élet divatja) saját termékű előszavával, hanem frissiben készült jegyzeteimmel, Kosztolányi-idézetek kiválogatásával próbálom bizonyítani, a Színházi esték alapján.

Kosztolányi Dezső Hamlet-kritikái számomra különösen érdekesek, hiszen az utóbbi években nálunkfelé alkalma nyílt a színikritikusnak, színháztörténésznek szembesülni jelentős rendezői értelmezésekkel, amelyek a dán királyfi történetét egyrészt egyetemesen, másrészt a jelenhez közelítve vitték színpadra. Vajon hogy ítélte meg annyi századeleji színházi este tanúja, a minden témát irodalomba-művészetbe emelni képes Kosztolányi, a sok-sok kötetnyi színes írást (publicisztikát, esszét, kritikát is) ránk hagyó „homo aestheticus" a maga korának Hamlet-előadásait, 1909 és 1929 között? (E két évszám fogja össze a hat Hamlet-cikket, részeként a több mint harminc írásból álló Shakespeare-„ciklusnak".) Nos, nem csalódunk: Kosztolányi hajlandó volt átengedni magát az élménynek, s elfogadni a látványos, pompás kivitelezésű Hamletet csakúgy, mint a hagyományos shakespeare-i színpad egyszerűségét. Ami viszont végigkíséri e kritikákat: a feltétlen (ugyanakkor elemzéssel párosuló) tisztelet Arany János fordítása iránt. Mi több, Arany Hamlet-fordítását eddigi legnagyobb drámai alkotásunknak minősítette (1929-ben). Ő, Kosztolányi pedig igazán tudta, mi a magyar nyelv. Az angol eredetit olvasva (párhuzamosan a magyar fordítással), a legszebb magyar mondatok egyikében rögzítette az örök Hamlet-élményt: „Bitang igék száguldanak kócosan, vörös fénycsóvával, üstökösök módjára, melyekből majd a főnevek állócsillagai lesznek, vagy jelzők, vagy határozók, amint a véletlen kívánja, amint a játszi költői kedv parancsolja, s apró planéták, melyek eddig szinte látatlanul keringtek, egyszerre kizökkennek ideiglenes pályájukból és fölsustorognak, dörögnek, beleilleszkednek a hatalmas egyetembe." Kosztolányi olvastán ugyanazt érzi az ember, amit ő az Arany-fordításban előadott, Nemzeti Színház-beli Hamlet-felújítás estéjén leírt: egy ilyen élmény után az ember büszke arra, hogy magyar.

De azt hiszem, a Szabadkának köszönhető 1996 tavaszi Kosztolányi-élményemet - éppen Kosztolányi Dezső szellemében - még ki kell egészítenem két profánabb megjegyzéssel: az egyik a Szeged-Szabadka közti, Palicson átdöcögő vicinálisra vonatkozik, a másik a szabadkai Népkörben elfogyasztott ünnepi ebédre. Mindkettő a hamisítatlan - régi - bácskai világot idézi. Mondanom sem kell, hogy a második volt a kellemesebb, a feledhetetlenebb - bár nyilván veszélyesebb. Még szerencse, hogy nem mindennap kell bácskai ebédet fogyasztanom, Kosztolányi tiszteletére.

Földiekkel játszó...

Valahányszor a remény szót hallom, Csokonai jut eszembe. Nem vagyok ugyan pesszimista alkat, ám itt Erdélyben már túlságosan sokszor megcsalatkoztunk, semhogy elfeledhetnénk a (természetesen jóval szélesebb körben érvényes) klasszikus sorokat, a „Földiekkel játszó / Égi tünemény" megszólítását, aminek folytatására („Istenségnek látszó / Csalfa, vak Remény!") Vörösmarty-sorok, Vörösmarty-művek rímelnek. Kolozsvárt, 1996 júniusában különös okunk van e költői hang megidézésére, bár a városvezetésnek, a város hangulatának pozitív irányú változására májusban, a helyhatósági választások előtt sem volt igazán reális esély. Remény-tartalékaink 1989 decemberében töltődtek fel látványosan, azóta egy-egy örvendetes esemény, biztató folyamat-rész(?) csupán akadályozza e tartalékok teljes kiürülését.

Most mégis kedvem van elfordulni a csalódott Csokonaitól, a borongósan figyelmeztető Vörösmartytól, hogy egy szinte elérhetetlen, földi-légi kilométerekben számítva tőlünk rendkívül messze található tó, a Reménység Tava emlékét elevenítsem fel innen, a sekély vizű és koszos Kis-Szamos partjáról. Nem az amerikai-angol változat, a Lake Hope ismerete teszi, hogy fontosnak, borúlátó nemzeti klasszikusainkkal dacolónak merjem nevezni azt, amit pár évvel ezelőtt ott, Ohio államban, a State Park közepén megtapasztalhattam, nem a mesésnek, megmentőnek hitt amerikai gazdagság bódulatában emlékezem, hanem egy odafigyelésre, meghallgatásra, vitára kész kis (százas nagyságrendű) közösség évi találkozójáról magammal hozott élményeket idézem fel. Az alkalmat az adja, hogy az ITT-OTT című lapot is (sajnos ritkán) kiadó Magyar Baráti Közösség idén tartja 25 éves jubileumát, s erre hívja, várja - most az Óceánon innen, a millecentenáriumi ünnepségekhez kapcsolódva - korábbi előadóit.

Olvasom a tekintélyes, közel kétszáz nevet soroló listát, és megvalósítva érzem a Clevelandben élő Bőjtös László szavait: „A szétszórtságot lehetőségként és feladatként kell felfogni." Nem próbálok, nem kívánok semmiféle osztályozást, minősítést végezni (azt persze jólesően regisztrálom, hogy vagyunk benne néhányan Erdélyiek); megállok viszont egy pár névnél, olyanokénál, akikkel a szerencséseket összehozhatta a sors Csobánkán, a Szivárvány-találkozókon (1992-től Chicago mellett Budapest is fel van tüntetve a folyóiratban, a kiadás helyeként), de az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem meg a Pax Romana szellemi horizontot tágító összejövetelein is. Mi több, egy másik összekötő kapocs említése sem hagyható ki, a jelzett MBK-lista alapján: a Duna Televízió páratlan lehetőséget kínál, hogy nem csupán szökőévenként, évtizedenként, hanem estéről estére legyőzzük a köztünk épült távolságot.

„Közös elmélkedések a magyar szellem választott képviselőivel" - kínálja 1996. június 13-ra egyik vitatémaként, elemzésre a hivatalos program. Persze, személyesen volna jó résztvenni ebben az elmélkedésben. Ám ha e sorok írójának ezúttal nincs módja a „közösben" közvetlenül szólni, engedtessék meg, hogy írásban rögzítsen néhány gondolatot. Mindenekelőtt arról (az illúzióról?), hogy kölcsönösen szükségünk van egymásra. Szüksége lehet a gazdagnak a szegényre? Azt hiszem, nem jó a kérdés, már csak azért sem, mert a gazdagságnak és szegénységnek többféle formája, megjelenési módja van. Ha csupán a tapasztalatokat nézzük, a történelmi idő más-más megélése, az élmények szembesítése aligha érdektelen a másik számára. S az adott történelmi időben az értékek (művészetiek, irodalmiak, tudományosak) sem egyformán alakultak. Nem szólva az erkölcsiekről, közösségiekről. A gazdaságiakat azért nem említem, mert itt szinte elképzelhetetlen, hogy a szegény közép-kelet-európai, éppenséggel Romániában élő szolgálhasson használható tanácsokkal.

Lake Hope és Kolozsvár? Ma úgy tűnhet, hogy távolabb vannak egymástól, mint valaha. De talán mégsem. Azon túl, hogy például az Anyanyelvi Konferencia munkájában - mint részesek - sűrűbben találkozhatnánk, elképzelhetőnek, reálisnak vélek egy közvetlen ajánlatot; mert a Korunk most készülő angol nyelvű antológiája az idegen nyelvi környezetben élő magyaroknak és magyarokról is szól majd, különösen azoknak a fiataloknak - Lake Hope-on kitűnő képességű képviselőiket volt alkalmam megismerni - akik szüleik anyanyelvét már csak részben tartják a magukénak, és törve beszélik, de érdeklődésük a magyar kultúra, történelem iránt nem szűnt meg, sőt.

Ne tekintsük tehát csupán a múltra érvényesnek az ITT- OTT programot. A közös elmélkedést - s a kölcsönösen hasznos cselekvést. Korántsem e térség más nyelvű lakóinak kárára történik ez.