Vitéz György:

A fényképésznél

Hölgyeim és uraim, nagyérdemű közönség:

Azt álmodtam, hogy azt álmodtam Önök előtt állok és egy álmomat mesélem, konferanszié vagyok vagy talponálló komikus (stand up comic), Önök nyugtalanok, figyelmük szerteszét s számosan a kijárat felé tekintgetnek. Félszegen nekikezdek, (K. F. Cirkusza jut eszembe, de a hegedülést már időtlen idők óta nem gyakoroltam s egyensúlyérzékem se a régi). Marad a jólformált süket (és vak) duma, logocentrifuga, a történet piros Ariadné fonala, a nyakatekert (nyaka köré tekert) fonák, akarom mondani fonál, - egyre többen szedelőzködnek, köhögés, visszakérik a nyelv alá csúsztatott obulust, a színfalak mögött fejüket rázzák fogják verik (a falba) a rendező ikrek: Demi John és Urgosz.

Megkapaszkodom a zsinórpadlásról leeresztett szalmaszálba és:

azt álmodtam, vásárban vagyok, régimódi vásárban;

Szarajevó előtti idill, mundérban a férfiak,

daliás Radko Mladics vagy Ferenc Ferdinánd; a nők,

ersatz Erzsébet királynő, Zsófi a Conti utcai sétahajó,

bazári jelleg, - csepűrágók, bábosok, bábák, (v. ö. vasorrú)

babák, bakák, (vasárnap várom a bakámat) de nem jön, Carmen, imádlak - nem rukkolt be idejében, (mint a mondanivaló.)

Álmodom, hogy ébren vagyok. Te jó Isten, mibe kerülhetett ez a sok jelmez, a statiszták bére (a félelem bére.)

Kis bódéhoz érek. Érdekes, mintha valami más lett volna itt ezelőtt. Most a vásári fényképész boltja: az ajtó fölött ormótlan cégtábla, Vörösmarty Daguerrotipia. Rá van írva, gót és cirill betűkkel, olvasom lelki szemeimmel.

Benyitok az ajtón. Hatalmas műterem, hogy fér be ebbe a vityillóba. Óriási, háromszínű kulisszafüggönnyel nézek szembe. Jókora lyuk a közepében, komótosan elfér benne a kiművelt emberfő. Piros, fehér/lyuk, zöld. Mögöttem szorgoskodik a fotografussegéd. Rekedtes, elfúló hang a függöny mögül: Atilla fiam, profilból videózza az ifjú párt. Ugye tudja, Ond vezér unokája a vőlegény. Sarkonfordulok. Kettős anakr(e)onizmus: meglepetés a költemény-csak az álom teheti meg ezt, csak. Gavrilo princípiuma: oda lőj, ahol a kitüntetés fityeg.

Közben kikászálódik a függöny elé Timár Virgil tanár úr. Azt suttogják, kiugrott a rendből. Botját fölemeli, s így int valami láthatatlan hallgatóságot: Szélről legeljetek, fának ne menjetek, mert ha fának nekimentek, bizonnyal halál fiai lesztek.

Rémülten hallgatom. Hogyan kell szélről legelni? Mielőtt visszanyerhettem volna lélekjelenlétemet, kidugja fejét a zöld kendő alól a segéd. Most maga következik, mondotta szárazon, kicsit unottan. Milyen sovány, gondoltam. Talán a vegyszerektől. Megszólal újra, ezúttal bátorítóbban. Menjen a függöny mögé, dugja ki a fejét a körkörös nyíláson és kezdjen hozzá. Mihez, kérdem tanácstalanul. A skandáláshoz. Ahogy azt a gimnáziumban tanulta. Régi dicsőségünk. Meg hősvértől pirosult. Na ne majrézzon. Kiterítik úgyis.

Visz a lábam mintha robot lennék. Megkerülöm a függönyt,

kidugom a fejemet. Nézőtér moraja. Skandalum, gondolom.

Századok ültenek el sóhajtva köszöntlek arma virumque minden csak töredék foszlányok lógnék a szeren, de cserbenhagy az ékesszólás (sic) homorítson, súg a segéd, vágjon váteszi arcot. Hiába. Igaza volt: kiterítenek úgyis.

Hang az ajtó mögül. Fiam, ne fraternizáljon a gyanúsítottakkal. Egy képet elölről, egyet profilból. Aztán a nyilvántartóba vele. Majd Kafka felügyelő úr foglalkozik az aktájával.

Ettől azután úgy megrettentem, hogy fölébredtem. Sajnos ismét Önök előtt állok; a belépőt nem térítik meg s Ond vezér unokája akós demizsonnal osztotta meg nászi ágyát. Mire kiérünk a műteremből, eloszlott minden (nem úgy mint a buborék, mert az pattan /mint a ruhatetű/); a lég sem puszta, mert tele van szennyező alakokkal, - izé, anyagokkal, gusztustalan repülő tárgyakkal és ízléstelen, fejreállt délibábbal. S az álomnak egyelőre nincs vége...