Dávidházi Péterrel beszélget Szirák Péter

Ön az egyik irodalomtörténész-társára emlékezve idézte fel azt az "ókori szentenciát, amelyet már a magyar irodalomtörténészek atyja, Toldy Ferenc is egyik jelmondataként dédelgetett magában: bene vixit qui bene latuit; jól élt, aki jól rejtezett." Saját pályájára tudja-e vonatkoztatni ezt a megállapítást? Törekszik-e a rejtőzködésre, okoz-e nehézséget a magányos munka elviselése?

Antik veretű bölcsesség, veszélyes korok alkalmi fogódzója, életelvként azonban ellentmondásokat rejteget, amelyek már Ovidiust meggyötörték. Korán belátta, hogy közhivatali posztokra alkalmatlan, s a költészetnek akart élni, politikai elvárásoktól lehetőleg függetlenül, Maecenas körétől távol húzódva, ám a rejtőzködő kivárás e dicséretét (Crede mihi, bene qui latuit, bene vixit, et intra / Fortunam debet quisque manere suam) a Tristia elégikus episztolái közt találjuk (Liber tertius. IV. 25-26.), amelyeket már a félreeső Tomiban írt, miután Augustus oda száműzte, s a költő onnan küldözte őket Rómába, ahová epekedve, de mindhiába sóvárgott vissza. Ha a magam kis pályájára próbálom vonatkoztatni, a szentencia megoldhatatlan problémámra tapint. Szinte állandóan vágyom elvonulni, még inkább nyomtalanul eltűnni, de csak ritkán és félig-meddig sikerül, akkor is rossz lelkiismerettől kísérve. Régóta tapasztalom, hogy jólesik, ha munkáim kezdeti stádiumában a kutya se törődik velem; más (alkati) okokból is egyre inkább irtózom attól, hogy előtérben legyek, főleg kiemelt pozícióban. De nem kovácsolnék erényt ebből, sőt inkább patologikus és erkölcsileg kétes belső ösztönzésnek érzem. Patologikus abban a szoros értelemben is, hogy néha betegség miatt kényszerülök visszahúzódni: a szervezetem nehezen bírja a közszereplést, s aggasztó tüneteket produkál, ha valami hosszabb időre elszakít a céduláimtól. Erkölcsi kételyként meg föl-fölrémlik Jónás példája, aki nem akart közösséget vállalni másokkal ("Mi közöm nékem a világ bünéhez? / Az én lelkem csak nyugodalmat éhez), a tengeri viharban a hajófenéken akart megbújni, s vállalta volna akár a remeteséget is ("tegyetek egy magányos erdőszélre, / hol makkon tengjek és keserű meggyen, / békében, s az Isten is elfeledjen!"), végül mégis be kellett látnia, hogy nem szabad, de nem is lehet kivonulni. Másrészt személyes használatra a Jónás könyve talán ellenkezőleg is olvasható: megpróbálhatunk elvonulni, a nekünk szóló feladat úgyis utánunk jön, mindenképpen megtalál és végül kiköveteli a magáét. S valakinek tán épp a magányos munka lehet a személyre szóló feladata. Vagy ez önáltatás? Mindenesetre írásban nemigen tudnék rejtőzködni, s vigasztal, hogy ha kell, ott előbb-utóbb feladom a "nyugodalmat", akár a holtak (általam vélt) igaza érdekében is ujjat húzva az élőkkel, ami reálpolitikának (ha az akarna lenni) persze nem volna túl célravezető. S ha már a holtakat említettem, számomra a magányos munka elviselése azért nem nehéz, legalábbis többnyire, mert úgy érzem, a mi szakmánkban az ember szinte sohasem marad teljesen magára: az olvasott szerzők s a szakirodalomban róluk vitatkozó filosz-elődök megelevenedő társaságként veszik körül, akikkel beszélgetni, tűnődni, sőt némelyikükkel hallgatni is lehet. Jól elvagyok a céduláimmal, főként ha nagyobb munkán dolgozom, mely minden vegyértékemet leköti, s ezzel felszabadít és védetté tesz bármivel szemben. Legföljebb újabban kezdem nehezen tűrni, de nem a magányos munkát, hanem a munka nélküli magányt, pedig erre is szükségünk van.

Hol töltötte gyermekkorát? Hogyan emlékszik vissza neveltetésére? Van-e olyan, s mikortól, hogy az ember már önmagát neveli?

Tatán születtem, 1948-ban, s 1951-ben költöztünk Pestre, egy nagy, tulipános-pillangós díszítésű, szecessziós (Lechner Ödön tervezte) zuglói bérházba, ahol egy másik családdal osztoztunk egy kettéválasztott lakáson. Gyerekkorom itt, meg a Városliget környéki utcákon-tereken zajlott, de legjavát a birkózó szőnyegen töltöttem, a BHSE (Honvéd) Tüzér utcai sporttelepén. Kiskorom óta ellenállhatatlanul vonzott valami ehhez a gyönyörű sportághoz, főként szabadfogású változatában, s alig vártam, hogy tizenkét éves legyek: szüleim azt ígérték, hogy akkortól engedélyezik. Rajongtam nyílt, letisztult, külső eszköz nélküli, mégis leleményes harcmodoráért, s a másik ember létét valami ősi módon visszaigazoló nemes alapgesztusáért: elfogadlak ellenfélnek, közvetlen testi küzdelemben és egyenlő esélyekkel, aztán egymásba kapaszkodunk, s bármelyikünk győz, újra kezet fogunk. Az elfogadás mindenkire kiterjedt, s távoli világokat kötött össze (volt köztünk mindenféle); különbségeinktől függetlenül hatott ránk a nyelvi és rituális formák szimbolikája, hiszen ugyanazt jelentette, hogy valaki ellen vagy valakivel birkózunk, s a dobások előtti ölelkezés hasonlított a végső sípszó utáni összeborulásra. Fölbecsülhetetlen útravalót kaptunk a szőnyegen: nemcsak testi nevelést, hanem egy szubkultúra sajátos költészetét, katartikus pillanatokat, életre szóló megvilágosodásokat, s persze nagy kamaszbarátságokat. Húszéves koromig a birkózás volt neveltetésem meghatározó élménye, talán az elzülléstől is az mentett meg. Tizenhat éves voltam, amikor anyám meghalt, apámon elhatalmasodott a depresszió, nemegyszer hónapokat töltött ideggyógyintézetben (elektro-sokk kezelés, zárt osztály), itt látogattam, s veszélyesen sokat laktam egyedül. Hát igen, valamennyire talán önnevelésnek is nevezhetnénk a következő néhány évet, de nem az én érdemem, hogy átvészeltem; hálás vagyok az egyesületnek, amiért keretet adott az életemnek. Heti három délután csodálatosan kimerítő edzés, hétvégén gyakran kétnapos verseny, s mindez egy nagyon jó szellemű közösség megtartó kötelékében: nem volt mód félre siklani. Mint a csapatbajnokságokon vagy az ifjúsági válogatottban, mindenki jólesően érezhette, hogy a többiek számítanak rá és teli torokból szurkolnak neki a szőnyeg mellől, ami szárnyakat adott. Nemrég került kezembe egy újságcikk (Népsport, 1969. márc. 17.), amely szinte elsiratta, hogy a felnőttkor küszöbén többen mégis abbahagytuk, végleges hivatásaink vonzásának engedve.

Barta János írja visszaemlékezésében: "Az életpálya az adottságok és lehetőségek sínjein halad előre, s többször is elérkezik egy olyan állomáshoz, kitérők rendszeréhez, ahol már ott áll lobogójával a nagy Pályaőr, igazít egyet a váltón, s tereli az életet a lehetséges pályák egyikére, megszabva ezzel a továbbhaladás lehetőségeit is." Önnek voltak-e "kisiklásai"? Segített-e valaki a kiigazításukban? Voltak-e az életében "elvesztegettt évek"?

Ha van Pályaőr, nagyon hálásnak kell lennem neki, s a látszólag kisiklott vagy elvesztegetett évekért is. Mert amit Pilinszky a művészetről mond, hogy ott minden fogyatékosság jóra fordulhat, az a neveltetésünkre is érvényes, s az embernek végül hasznára válhat, amit a sors megtagadott tőle. Az általános iskola után, melyet jobbára a fantázia világában ábrándoztam végig, egy cipőipari technikumba írattak be, amely a Rákóczi téren állt, a prostitúció legnyomorúságosabb vegetációjával körülvéve, belül pedig még mindig (1962 és 1966 közt) áthatva az ötvenes évek nehéz levegőjétől. Tömérdek szakipari óra, heti egy műhelynap, általánosabb reál kiegészítésekkel (ezekből az ábrázoló geometriát szerettem) és humán tárgyak minimumával. Harmadikban egyszercsak azzal fordultam osztályfőnöknőmhöz (egy büntetésből odahelyezett, szemmel tartott matematikushoz), hogy rájöttem, irodalomtörténész szeretnék lenni, amihez át kellene iratkoznom egy gimnáziumba. Nem tudott segíteni, s otthon már egyedül voltam. Végig kellett járnom, azzal a szorongató gondolattal, hogy talán sohasem jutok el az egyetlen foglalkozáshoz, amely boldoggá tudna tenni. Aztán egy év cipőgyári munka, majd tizenegy hónap kalocsai katonáskodás után mégis elkezdhettem tanulni az ELTE bölcsészkarán. Az első másfél évben még újságkihordással megtetézve, ami egyáltalán nem esett rosszul; hajnali fél négytől járni az emeleteket, a sötétben az újságot behajtogatni a kilincsek mögé, majd látni, ahogy az utca végén feljön a nap, mások indulnak munkába, s az ember már szabad egész másnapig. (Aztán az ELTE versfordítási pályázatán első díjat kapott három Shakespeare-szonettem, amelyeket még a technikumi években fordítottam le vigasztalódásul; ettől fogva műfordítással vagy más szellemi munkával kerestem pénzt, amire mindvégig szükség volt, mert korán nősültem s jöttek a gyerekek.) De ha mindebben volt is kerülő, vakvágánynak nem nevezném, hisz végül eljutottam az áhított pályáig, érlelő tapasztalatokkal, s önsajnálatra semmi okom. (Ugyan mi egy kis halasztás, ahhoz képest, hogy valakinek a fiatalságát telibe találta a háború, kivezényelték vagy elhurcolták, netán vissza se jött?) Mindig volt, aki segített: a Honvédban egy halkszavú, nagytudású, szeretetteljes edző, Ökrös József; a technikumban egy kiváló magyartanár, Mayer Zoltán, akinek irodalomórái tartották bennem a lelket; meg névtelen támogatók, például egy újság-előfizető fiatal házaspár, akik egy reggel nagy halom kinőtt csecsemő-ruhával fogadtak.

1968-tól 1973-ig járt az ELTE angol--magyar szakára. Hogyan emlékszik erre az időszakra? Kinek az órái vonzották, lelkesítették? Mi az, amit mai távlatból is termékeny hatásnak vél, s mi az, amitől utóbb már idegenkedik?

Már az első félévben, a kezdet kezdetén történt valami, ami minden addigi kitérőért busásan kárpótolt. A XVIII. századi angol prózát Ruttkay Kálmán adta elő, lenyűgöző tudással és eleganciával, s ő is vizsgáztatott bennünket. A vizsgám végén azt mondta, érdekesnek találta feleletemet és keressem föl a fogadóóráján. Pár hét múlva, ismételt bátorítására (ugyanis el sem tudtam képzelni, hogy egy egyetemi oktató ezt komolyan mondhatja és csakugyan kíváncsi rám) végül nagynehezen rá mertem szánni magam, s a megadott órában, pontosan háromkor bekopogtam hozzá, egy keskeny kis szobába a negyedik emeleten. Hellyel kínált a vele szemközti karosszékben, üveges könyvszekrények sorfalai közt, s beszélgetni kezdtünk. Mikor felocsúdva először az órámra néztem, háromnegyed hat volt. Bíborvörösen mentegetőzésbe fogtam, s félszegen kezdtem volna szedelőzködni, ő azonban átnézett a szemüvege fölött és csodálkozó mosollyal föltett egy kérdést, amelyre nem tudok meghatódás nélkül emlékezni: "Siet valahová?" Ami a hangsúlyából kiérződött, azt utólag sem könnyű szételemezni, de már akkor éreztem, micsoda ajándék rejlik benne, mennyi feltétlen, ki sem érdemelhető, előlegezett bizalom. Egyrészt azt sugallta, hogy ő egyáltalán nem sajnálja az idejét, ilyesmi eszébe sem jut, hiszen számára nincs fontosabb, mint a diákjával beszélgetni. Másrészt talán hogy amúgy is kár sietni, és nem érdemes soha, sehova, mert ami kint zajlik a világban, az a dolgunkhoz képest eleve másodlagos. Végül, hogy az én sietésem ugyanolyan fontosságú tényező volna, mint az övé, vagyis hogy hierarchián kívül, minden rangtól és helyi értéktől függetlenül ülünk ott egymással szemben. S az a délután megismétlődött, rendszeressé vált, egyetemi öt évem alatt szinte minden héten egyszer, órákon át beszélgettünk: számomra ez volt szakmai képzésem (s ha nem túl patetikus a szó) emberi fejlődésem legdöntőbb eseménye. Hivatalos szemináriumainak is sokat köszönhetek (itt hagyományosabb feladatokat adott: például hogy összehasonlítással vizsgáljam meg Bolingbroke filozófiai eszméinek átalakulását Alexander Pope tankölteményeiben), speciálkollégiumainak talán még többet (legendás John Donne-szemináriumán a The Extasie című költeményt adta föl otthoni dolgozataink közös témájául, majd tárgyszerűnek hitt műveinkből pontról pontra kimutatta, hogy melyikünk honnantól nem tudott ellenállni a benne feltoluló önéletrajzi képzettársításoknak), a legtöbbet mégis különóráink jelentették. Mindent megbeszélhettünk, szép sorban, az ő elfogulatlanul problémaérzékeny, sznobizmustól és tabuktól mentes, ösztönzően kétkedő módján: az irodalom kutatásának módszereitől a brit analitikus filozófia hagyományáig (miközben a hivatalos filozófiai órákat elviselhetetlen színvonalon tartották), Samuel Johnson Juvenalis-átiratától Arany János Shakespeare-élményéig, versfordítási kísérletektől világnézeti tapogatózásokig, sőt személyes válságokig. (Mint később megvallotta, szerinte "gondolkodásra nem lehet kockázatmentesen nevelni".) Máig nem értem, mit talált bennem, de ha azóta bármi kis jót sikerült létrehoznom, az valahol ott kezdődött, abban a termékeny csöndű búvárharangban, a magyar anglisztika, egy megtűrt diszciplina mélyén, ahová nem ért le a központ ellenőrző tekintete, s ahol egy nagyszerű tanár, ha nem sietett sehová, s lemondott személyes előmeneteléről (Ruttkayt ez egész életében hidegen hagyta), a maga elképzelései és szakmai igénye szerint nevelhette tanítványait. "But this is terribly Oxbridge!" - döbbentett rá később egy angol ismerősöm, vagyis ez épp olyan, mint ahogy Oxfordban vagy Cambridge-ben tanítottak. Hát igen, olyan volt, csakhogy a Kádár-rendszer eresztékeiben elrejtve, összehasonlíthatatlanul nehezebb körülmények közt, s a tanártól nagyobb áldozatot követelve, amit Ruttkay póztalanul, természetesen, hogy is mondjam, könnyű szívvel meghozott. Hány órát pazarolt rám s a többi egyetemi hallgatónak álcázott magántanítványára, mekkora hányada volt ez az életének! Igaz, mások is törődtek hallgatóikkal azon a tanszéken, a fiatal Kodolányi Gyulától, aki emlékezetes irodalomtörténeti szemináriumokat vezetett, a Shakespeare-kutató Kéry Lászlón át, aki óvatosságát félretéve a kari tanács ülésén kiállt egy politikai okból védelmére szoruló tanítványa (Takács Ferenc) továbbképzési ösztöndíjáért, az idős Szenczi Miklósig, akivel a lakásán beszéltük meg Az angol irodalom történetébe és a Milton-válogatásába készített műfordításaimat, vagy a nyelvészek közül az idős Stephanides Éva "néniig", aki egyik előadásán a befejezett főnévi igenév példájaként egyszercsak emlékektől átszellemült mosollyal írta föl a táblára, hogy "'Tis better to have loved and lost, / Than never to have loved at all". Nem kevésbé igaz, hogy sokféle pályához lehetett ott jó ösztönzést kapni; aligha véletlen, hogy egy sor mai költőnk (Rakovszky Zsuzsa, Nádasdy Ádám, Kodolányi Gyula, Géher István, Ferencz Győző, a fiatalok közül Mesterházi Mónika, Lázár Júlia, Szabó T. Anna) e tanszék növendéke volt, s legtöbbjük meg is maradt az anglisztika vonzáskörében. Számomra azonban Ruttkay lett az örök példa rá, hogy milyen az, ha valaki a tanítványainak él.

A magyar szakon másodévben irodalmi szemináriumra Mezei Mártához került a csoportunk, akinél dolgozataink tüzetes bírálataiból sokat lehetett tanulni, s történeti stílusérzékünket is fejlesztette; házi feladatként egyszer Kazinczy nevében kellett reagálnunk egy kortársa versküldeményére, én például epigrammát írtam válaszul. Az év végén ő ajánlotta be csoportunkat Németh G. Bélához, aki harmadévre át is vett bennünket. (Az akkori tanrend jóvoltából egész tanévet szánhattunk a XIX. század második felére.) Egy már szaktudása teljében lévő, de a magasabb pozíciókból még kirekesztett tudóssal találkoztunk. A pillanattal szerencsénk volt: kedvezett pedagógusi énjének. Negyvenöt esztendősen akkor (1970) jelent meg első könyve, a Mű és személyiség, máig legfontosabb tanulmányaival, amelyeket lázasan olvastunk; pár éve rendezte sajtó alá Arany bírálatainak kritikai kiadását, s a termékeny anyagközelség még érződött minden szaván. A szokásosnál hűvösebb légkörű, tárgyszerűségre ösztönző szemináriumain öntörvényű tanáregyéniségként lépett elénk: nem annyira a diák hajlamait vette alapul, bár arra is figyelni tudott, hanem azt nyesegette szigorúan, amit a maga értékrendje szerint vadhajtásnak gondolt. Óra elején (miután rövid, néma felállással üdvözöltük egymást) aznapi főtémánk előtt néhány ismeretlen verset olvasott fel, szerzőik neve nélkül, s azonosítani, egy-egy jelzővel értékelni kellett őket, tömör indoklást adva, majd ő is színt vallott: azt, hogy "szép", elvből kerülte, a vers "jó" lehetett, nagyobb dicséretként "erős", sőt "átütő", s ha nem tetszett, "gyönge"; a lágy, nőiesnek bélyegezhető érzelmek költői általában nem sok jóra számíthattak. (Szóhasználatának, egyes ítéleteinek, hangoztatott nevelési elveinek, s a nemekről vallott nézeteinek ki-kiütköző férfiasság-kultuszán nemegyszer meglepődtünk.) De semmiféle ügyben nem kívánt behódolást; rendkívül határozottan kifejtette nekünk álláspontját, amelyen azután egymás közt még a menzán is hosszú vitákat folytattunk, ő pedig a "hallgass meg, de ne kövess" nietzschei elve jegyében hagyta, hogy mindenki járja a maga útját. (Később sem neheztelt, amikor egyik legjobb kötete zöldfülű recenzenseként az elismerés mellett néhány kifogást is megkockáztattam.) Akkoriban Bertrand Russell műveit bújtam éjjel-nappal, akit pár évvel előbb fedeztem föl magamnak, szinte az ő könyvein tanultam angolul, s ezt Ruttkay bátorította, gondolván, hogy a kötelezően sulykolt ideológia nyomasztó közegében üdítő ellenszerként szolgálhat ez a borotvaéles, eltökélten szkeptikus, bálványromboló elme, a matematikai logika egyik megújítója (a logika szenvedélyesen érdekelt, szerencsére ebből az akkori bölcsészkar jó órákat kínált), akinek egy-egy műve, például a Problems of Philosophy nyugati egyetemek filozófiai kurzusainak bevezető olvasmányai közé tartozott. Kitűnő dolgozat, mondta Németh Géza egy zsenge russelliánus eszmefuttatásomra, de filozófusnak Wittgenstein jelentősebb. Már akkor is (a fiatal Wittgensteint úgy-ahogy ismerve) beláttam, hogy igaza van, évek múlva meg rendkívül sokat kaptam (s azóta még többet) a kései Wittgensteintől, de visszatekintve azért vagyok hálás, mert a megjegyzés nem akart lebeszélni Russellről, akire akkor nagyobb szükségem volt. (Azóta még kevésbé feszélyez a szerzők ázsiója: kisebbektől is lehet tanulni, s a sznobok benfenntes mosolyán csak mosolyogni szabad.) Ugyanígy nem akart lebeszélni az ismeretelméletről, holott ő legszívesebben a történetfilozófia fontosságát hangoztatta, sem például a nekem fontos William James-ről, holott a pragmatizmust nem tartotta sokra, s mindenek fölött Heideggert becsülte. (Nemrég olvastam egyébként, örömmel, hogy Heidegger a freiburg-badeni egyetemen 1933 és 1935 közt tartott előadásaiban elismerő rokonszenvvel beszélt William James-ről, a maga némely törekvéseinek távoli párhuzamát fedezve föl nála. Vö. Holmi 1996. 9. sz. 1373.) Az év végén két csoporttársammal, Gyapay Mártával és Liptay Katalinnal együtt meghívott posztgraduális szemináriumába, ahová végzős vagy már végzett ifjú titánok jártak, köztük Korompay János, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László, Vajda András és Veres András. Nem sokkal azelőtt adták nyomdába Az el nem ért bizonyosság kéziratát; e kötet mai olvasói Németh Géza pedagógusi mesterművét tartják kezükben, melynek létrehozásához inspiráló műhelymunkával sikerült legjobb tanítványait akkori szintjük fölé emelnie és önálló (a maga véleményétől gyakran eltérő) eredményekhez segítenie. Itt vitatták meg első tanulmányomat, Gyulai Pálról, amelynek aztán önállósított nagyobbik felét Németh Géza javaslatára az Irodalomtörténeti Közlemények, kisebbiket az Irodalomtörténet közölte 1972-ben, még negyedéves koromban, ami olyan érzés volt, mintha apródi sorból egyszerre lovaggá ütöttek volna.

Ha jól tudom, 1976-tól vett részt az Intézet kritikatörténeti osztályának Tarnai Andor által irányított vitáin. Mit lehetett ott megtanulni, milyen később is hasznosítható inspirációkat kapott?

Külső munkatársként, havonta egyszer jártam be, miközben az ELTE angol tanszékén tanítottam, (ugyanis ötödévben egy szép napon az akkori tanszékvezető, Kéry László megállított a folyosón és ámulatomra megkérdezte, volna-e kedvem a jövő tanévtől állást vállalni náluk), s a két világ továbbra is jótékonyan kiegészítette egymást. Tarnai értekezletein gyorsan kiderült, hogy nekünk, fiataloknak mennyi még az elolvasni valónk, hogy valamire való korismeretre tegyünk szert, az idősebbeknek pedig érdemes felülvizsgálniuk megszokott elméleti előfeltevéseiket. (Az idősebbek műveltségére egyetlen példa. Értekezlet után néhányan, ógörög órára készülvén az istennői nyugalmú Karsay Orsolyához, tudatlanságunkban Horváth Károlyhoz fordultunk segítségért. Károly bácsi, hogy is van az apostolok cselekedeteiben, amikor Pál egy sírfelirattal akarja megnyerni az athéniakat? Agnosztosz theosz, vágta rá az öreg, jóval túl a nyolcvanon, s már magyarázta is, fejből, pontosan, kontextusukkal együtt a görög kulcsfogalmakat.) Vitavezetőként Tarnai jól tudott hallgatni; azzal irányított, művészien, hogy nem irányított. Ült szikáran, cigarettafüstjébe burkolózva, s titkon élvezte, hogy bontakozunk. Filológusi tudása miatt felnéztünk rá, s tiszteltük, amiért 1949-től egy évtizedet inkább a Széchényi Könyvtárban dolgozott, mintsem előnyösebb pozíciókért elveit feladta volna. Beidegződésein persze nyomot hagytak az átélt nehéz idők: még mindig sztoikus egykedvűséggel vette tudomásul, ha közel érezte a láthatatlan falat, melyen túl nem lehetett menni. "Mit tudsz csinálni?" - kérdezte ilyenkor rezignáltan, hanghordozásával sugallván, hogy nem sokat, úgyhogy ne pazaroljunk rá energiát, dolgozzunk inkább azon, amin éppen lehet. (Az ötvenes években rögzült epiktétoszi különbségtétel aközött, amit megváltoztathatunk, illetve amit nem.) A fal talán messzebb volt már, mint ő hitte, s tudományos presztízsének latba vetésével olykor többet is elérhetett volna, de inkább nem kísérletezett. Értekezletein akkortól egész haláláig (1994) számos nemzedék gondolkodását és módszereit megismerhettük; kezdetben az igazgató, Sőtér is részt vett rajtuk (készületlenül, de tanulságos hozzászólásokkal), a szakmai legidősebbjeit Horváth Károly képviselte, a legfiatalabbakat Szilágyi Márton, köztük több évjárat, az enyémhez közeliekből Korompay János, Margócsy István, Szajbély Mihály. Szemléleti különbségeink nem klikkekhez és kiszorítósdihoz vezettek, hanem kölcsönösen megszívlelt eszmecserékhez. A nálunk két évtizeddel idősebb Csetri Lajos például arra ösztökélt minket, hogy a múlt fejleményeit ne pusztán visszavetített szempontok alapján, hanem a történeti korszerűség szerint is értékeljük; mi erre azt bizonygattuk, hogy az is későbbi fejleményektől függ, s utólagos megfontolás dolga, hogy mit tartunk történetileg korszerűnek a múltban. Amikor (1990) megjelent kiváló monográfiája (Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában), zárszavában elégtétellel fedezhettük föl, hogy nemcsak mi töprengtünk sokat az ő érvein, hanem ő is megfontolta a miénket. Nem biztos persze, hogy egymás szavát mindig ilyen tisztán meghallottuk, de az ilyen dialógusok mutatják, hogy ebben a műhelyben Tarnai hallgatag figyelme el tudott érni valamit, ami azóta egyre jobban hiányzik.

Több ízben (1977--78, 1985--86, 1989) alkalma volt Angliában és az Egyesült Államokban kutatni. Tanulmányútjai milyen szerepet játszottak pályája alakulásában?

Különféle, de egyaránt fontos szerepet, hála szerencsés időzítésüknek. Az 1977-78-as tanévet a Sussexi Egyetemen tölthettem, posztgraduális tanulmányokkal, főként a viktoriánus irodalom és kritika tárgykörében. Interdiszciplináris szakpárosításaival és a David Daiches megalapozta irodalomoktatásával Sussex több volt, mint érdekes színfolt a hatvanas években felnőtt egyetemek közt. Külseje is megkapott, a dimbes-dombos táj zöldjébe illesztett, Sir Basil Spence tervezte organikus épületeivel, melyek változatos fehér betonelemek szellemes kombinációit társították vörös téglaborítású falrészekkel, s elbűvölt a campuson lakó diákok hasonlóan arányos életformája, spontán alakított, felügyelet nélküli, mégis minden ízében kulturált rendjével, elmélyült csöndjével és örömteli zsibongásával, gyakran kiáradva a közeli Brightonba s a tengerpartra. (Hetente egyszer Londonba is felutazhattam, viktoriánus folyóiratokat olvasni.) Többek közt Antony Nuttall előadásaira, Stephen Prickett és Laurence Lerner szemináriumaira jártam, s kijelölt "tutor"-ommal, a romantika-kutató Antony Thorlbyval rendszeresen megbeszéltük olvasmányaimat. Matthew Arnold kritikusi és vallástörténeti gondolatairól írtam egy angol tanulmányt, mely aztán megjelent az Acta Litterariában. Év közben tudatosodott bennem, hogy a kritika története életre szólóan érdekel, bár még csak homályosan éreztem, hogy miért.

Az 1980-as évek elején egy konferencián előadást tartottam az akkori amerikai kritika elméleti problémáiról; utána Murray Krieger felajánlotta, töltsek kilenc hónapot a Kaliforniai Egyetemen, Irvine-ban, amelynek ún. kritikaelméleti programja évente meghívott egy tengeren túli kutatót. Ráadásul pár év óta az egyetem külön gyűjteményként őrizte René Wellek könyvtárát, ami önértékén túl izgalmas széljegyzeteket ígért. Családostul befogadtak, és ottani mércével szűkösen (pl biciklin jártunk mindenhová), számunkra azonban sosem tapasztalt gondtalanságban élve dolgozhattam 1985 őszétől kilenc hónapig a napsütötte Balboa-félsziget egy kis faházában, ahonnan az írógép fölött a Csendes Óceán partjára lehetett látni. Az egyetemen kiderült, hogy a Wellek-gyűjtemény hatalmas lelakatolt faládákban várja, hogy a helyére kerülhessen. Szerencsére nálam volt az előző évben tanulmányozni kezdett Shakespeare-kultusz cédulaanyaga (mert képtelen voltam ennyi időre megválni tőlük), s a könyvtárban Shakespeare XVIII. és XIX. századi fogadtatásának alapszövegein kívül hamarosan megtaláltam azokat az antropológiai műveket is, köztük Victor Turner munkáit, amelyektől azt reméltem, hogy hozzásegítenek egy akkor már számomra megvilágosodott kulturális áttétel alaposabb megértéséhez. Ahogy egy-egy fejezet első nyersváltozata elkészült, alkalmi előadásként kipróbálhattam valamelyik tanszéken, egyszer például szociológus-kollégák előtt, s időnként más egyetemeken is. Közben mód nyílt továbbképzésre, bejártam például Wolfgang Iser posztgraduális hermeneutika-szemináriumaira, amelyeken többek közt Gadamer főművét szedte ízekre. (Isert közelebbről is megismerve szakmai tudása mellett hamarosan kitűnt, milyen nagyszerű jellem.) Atyai barátra találtam az amerikai irodalom professzora, Myron Simon személyében, akivel gyakran félrehúzódtunk szakmai beszélgetésre; magyar feleségével a mindennapokban is sokat segítettek nekünk. Már csomagolnunk kellett, mire a Wellek-könyvtár megnyílt a kutatók számára, de addigra elkészültem a majdani könyv első, persze még hiányos és elnagyolt fogalmazványával, mely már egyetlen napra sem hagyott nyugodni.

Mire azonban eljutottam a washingtoni Folger Shakespeare könyvtárba, 1989 nyarán, a könyv már másfél éve készen volt, s első íveit nyomták, majd korrektúráját ide küldték utánam, úgyhogy az ösztöndíj a legjobbkor jött ahhoz, hogy bizonyos adatokat még ellenőrizhessek, netán pótolhassak. (Témaválasztásom szokatlanságát egyébként azon is lemérhettem, hogy a számomra fontos dokumentumok gyakran a könyvtár "Miscellanea" jelzetű részében szenderegtek, láthatólag senkitől sem háborgatva.) Jókor jött az a három távol tölthető hónap a hogyan tovább tisztázásához is, mert válságba kerültem: kétévtizedes házasság felbomlása után és magánéletem mélypontján álltam, s egy nehéz szakmai dilemma előtt: megírjam-e angolul is a Shakespeare-kultuszról szóló könyvet, vagy előbb térjek vissza a magyar kritika 1849 és 1867 közti korszakához. (Egy kedves magyar házaspár, Molnár Basa Enikő és Péter segítettek át a mélyponton.) A könyvtár épületében működő Shakespeare Institute időnként felkért egy-egy ösztöndíjast ("Fellow"-t), hogy tartson előadást újabb kutatásaiból; előadásom után a Shakespeare Quarterly akkori főszerkesztője azt tanácsolta, mielőbb írjam meg a könyvet angolul. Éreztem, mennyire igaza van, végül valami mégis a magyar témához, abból is elsőként Arany Jánoshoz húzott vissza. Nehéz megmagyarázni, miért, de belejátszott egy (kimondva tán gyerekes) tartozás-érzet: először valami keveset törleszteni szerettem volna abból, amit a magyar irodalomtól, s épp tőle kaptam. Meg aztán az motoszkált bennem, hogy ha annyi (nálam különb) szerzőnek elég volt, miért ne lehetne nekem is elég a magyar olvasó közönség, s ha van Isten, magyar filoszmunkákat is olvas, ha nincs, angolokat se. (Az nem volt kétséges, hogy ért-e magyarul; bonyolultabb kérdés lett volna, hogy szaxofonozni tud-e, aminthogy e problémának egy Szirák Péter nevű szerző [!] nemrég egész könyvet szentelt.)

Írásainak hivatkozásai között igen sokszor feltűnik René Wellek neve. Interjút készített vele, tanulmányt írt róla, 1989-ben betegágyánál is meglátogatta. A Hunyt mesterünkben részletesen kifejti a szemléletbeli eltávolodás tényezőit. Mi az, amiben ma is egyetért Wellekkel, amiben máig hatással van Önre?

Szomorú aktualitása van a kérdésnek, hisz Wellek tavaly novemberben meghalt. Bár nem tudom, szomorú-e, ha valaki 92 évesen, monumentális életművét befejezve, dolgavégezetten távozhat. Kritikatörténetének nyolc hatalmas kötete, hozzá a fiatalkori monográfiák, a tanulmánygyűjtemények, az Austin Warrennel írt irodalomelméleti kézikönyv, a kötetben ki sem adott kritikák: egy jól végzett élet termése. Lenyűgöző pályafutás, bámulatos irányérzékkel és odaadással: miután egyszer fölismerte, mi a dolga, egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Amiben máig hatással van rám, anélkül persze, hogy valaha is fel tudnék nőni hozzá, az részben tehát erkölcsi természetű. Az interjúban elmesélte, hogy fiatal londoni ösztöndíjasként ebédelni sem állt föl a könyvtárban, sajnálta az időt; túl a nyolcvanon, 1989-ben, amikor a kórházban utoljára láttam, féloldalára megbénulva ült a tolószékben, de kritikatörténete hiányzó fejezeteihez olvasott, s a Lukács-szakirodalom újabb darabjairól érdeklődött, naprakészen ismerve (nálam sokkal jobban) a legfrissebb kiadványokat. Mindez érezhetően több volt, mint a rendkívüli munkabírás fizikai adottsága, s több, mint az érdeklődés szenvedélye: véghez akarta vinni, amit vállalt.

Szűkebben szakmai értelemben: máig egyetértek azzal, hogy a szellemi életben az oksági kapcsolat bizonyíthatatlan. Ez a nagy késő-pozitivista tudós ezen a ponton határozottan szakított egykori neveltetése pozitivizmusával: rájött, hogy életrajzi vagy szociológiai hatáskutatással nem lehet teljes bizonyossággal fényt deríteni egy mű létrejöttének okaira, s ezért igyekezett a kritikai szövegek (főként eszmei) vizsgálatára szorítkozni, elvágva a szerzői életrajzhoz vagy a társadalmi háttérhez vezető szálakat. Ismeretelméleti szempontból igazat kell adnom neki, s bár a módszertan filozófiai tisztasága kedvéért ezzel némileg szűkítette művét, annak hallatlan gazdagsága könnyen megengedhetővé tette ezt a lemondást. (Biográfiai és társadalmi összefüggésekre figyelve egyetlen emberélet kevés lett volna egy ilyen formátumú mű megírására.) De azért két megszorító megjegyzést hozzáfűznék ehhez. Egyrészt: bár a művek létrejöttének okai teljesen nem bizonyíthatók, valamennyire időnként valószínűsíteni tudjuk őket, s megtanulhatunk abszolút bizonyosság nélkül dolgozni velük, hiszen (szerintem) élni is így vagyunk kénytelenek. Másrészt csak a művekre szorítkozó kutatásban s a figyelem kizárólagos tárgyaiként (és egyáltalán: tárgyként) felfogott (vagy inkább: megkonstruált) művek szempontjából válnak a közeg jelenségei bizonyíthatatlan összefüggések alanyaivá. Mert ha az irodalmi élet egészének működésére vagyunk kíváncsiak, akkor az irodalmi vagy kritikai művek (és tőlük immár elválaszthatatlanul: használatuk) életbeli közege már önmagáért érdekes, e közeg nyelvi megnyilvánulásai, éppúgy mint szimbolikus cselekvései, esztétikai normaképzése éppúgy, mint szociológiája vagy lélektana. Oksági kapcsolatok feltételezésével persze ekkor is csínján kell bánni, s főként a végső ok kimutatásának becsvágyáról tanácsos eleve lemondani, megszívlelve Foucault szavát.

1989-ben Tverdota Györggyel megalakították az Intézet Kultusztörténeti Kutató Csoportját. Ugyanebben az évben jelent meg első könyve, "Isten másodszülöttje" (A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza) címmel. A kritikák egyöntetűleg megemlékeznek arról, hogy az angolszász kultúrkörben gyökerező kultusztörténeti kutatás meghonosításával Ön új módszert és új szemléletet hozott a magyar irodalomtudományban, s hogy "munkájában találkozik irodalom-, kritika- és művelődéstörténet". Mennyit dolgozott ezen a roppant eruditív, rendkívül gazdagon argumentált könyvön?

Szorosan véve hat évig, bár anyagának bizonyos részeit (más témához) korábban gyűjtöttem. 1984-ben kezdtem dolgozni rajta, s 1987 utolsó napján fejeztem be a végső változatot (még írógépen írtam, és az egész hatszáz-valahány kézirat-oldalt állva), de a megjelenéséig, 1989 végéig állandóan javítgattam. Alapötlete az 1984-ben megjelent Magyar Shakespeare-tükör című antológia olvasása közben támadt, amikor feltűnt nekem, hogy az íróik szándéka szerint Shakespeare-ről és műveiről szóló, de róluk kevés érdemlegeset mondó szövegek önkéntelenül milyen sokat elárulnak más dolgokról. Aztán megvilágosodott, hogy leginkább miről tudhatok meg belőlük legtöbbet: a vallási igény áttételes működéséről, nyelv- és rítusalakító hatásairól, irodalomkritikai összefüggéseiről és kulturális jelentőségéről. Ahogy e téma felvillant, mint a szerelem első látásra, azonnal bizonyosságot teremtett; bár előzőleg többféle könyv terve foglalkoztatott, otthagytam csapot-papot, és csak ezzel tudtam törődni, holott az első három évben semmiféle intézményi megbízatásom nem volt rá (törvénytelen, de boldog együttélés), szerződést pedig 1987 elején kaptam a Gondolat Kiadótól, miután akkori szerkesztőjük, Egyed Ilona elkérte a szinopszist, azonnal hinni kezdett a jövőjében, és az első könyves, kissé álmai világába zárult szerző ügyét védőszárnyai alá vette. Akkoriban már nagyjából tudtam, mit csinálok, de eleinte jórészt az ösztöneimre voltam utalva; készen átvehető módszertani mintám nem volt a témához, mert a komolyan vett fogadtatástörténetek az angolszász világban a kritikai szövegek (többnyire eszmei) vizsgálatára szorítkoztak, az írók kultuszának eseményszerű alkalmairól meg inkább csak könnyed szórakoztatásul illett írni, s a kétfajta feldolgozási mód (vagy akár művelői) közt nemigen láttam érintkezést. Mintával szolgálhattak volna még az afrikai törzsek szertartásait elemző antropológusok, akiknek a műveit fölfedeztem magamnak, de azok meg érthető okokból nem foglalkoztak történelmi összefüggésekkel, sőt belső fejlődéssel se nagyon, ráadásul ők (tisztelet a kivételnek) egy időtlennek látott és kezdetlegesnek címkézett világ "primitív", azaz másfajta mentalitását akarták megérteni, miközben én a Shakespeare-kultusz legnevetségesebb megnyilvánulásaiban is előbb-utóbb magamra ismertem. A kitaposott utak másfelé vezettek volna, a célhoz vezető ösvény viszont eleinte nem látszott a rengetegben, de ez nem zavart; a készen átvehető (mégoly nagy presztízsű) minták és fogalomkészletek ellen Ruttkay egy életre beoltotta tanítványait: jobb a probléma természetéből kiindulni. S nekem megvolt a vizsgálandó problémám, egyre világosabban körvonalazódva, ott volt hozzá hihetetlen bőségben a kutatható (és cédulázható) könyvtári anyag, a módszertannal meg lehetett kísérletezni, elméleti alapjain töprengeni. A hat évi munkának egyetlen unalmas pillanatára sem emlékszem. Az utolsó simításokat (szerelmi utógyöngédség) csak a nyomdában tudtam abbahagyni, s a könyv megjelenésének örömei közt is keserves volt elszakadnom tőle.

A könyv egyik bírálója, Zentai Mária ezt írja: "Kívül vagy belül van a kultuszon a kultuszról szóló könyv? A szereplői iránt mindig végtelenül udvarias, az olvasóval szemben segítőkész szerző ezen a ponton nem segít. Szereplőjévé válik könyvének (a harmadik Shakespeare-bizottság tagjaként), és amikor a jelenbe ér a történet, eltűnik benne." Mit válaszolna erre az aggályra?

A történet jelenbe érése mindig érdekes próbatétel: az elbeszélő vagy (a szó szoros értelmében) eltűnik a történetben vagy megjelenik benne, s netán még (ön)reflexiót is fűz ehhez. Az utóbbi esetben az elbeszélővé és szereplővé osztódás narratív skizofréniája bonyolítja a kívül vagy belül kérdését; durva egyszerűsítéssel: az egyik én kívül van, a másik belül, de nem függetlenek egymástól. A könyv vége felé, az 1987-ben alakult harmadik Magyar Shakespeare Bizottság vezetőségét egyenként bemutatva, nem tüntethettem el magamat, s nem akarván leplezni a szereplővé válás humoros oldalát, a névsor végére odabiggyesztettem, reményeim szerint némi öniróniával: "valamint (titokban kultikus adatokat gyűjtve:) Dávidházi Péter". (296) A bizottság első évének rendezvényeit tételesen áttekintve meg kellett említenem saját előadásomat is, mely éppen a kultusz működéséről szólt, s érintenem kellett rendezvényeink viszonyát a kultusz addigi történetéhez, annál is inkább, mert korszakbeosztásom szerint ezt az új szakaszt a kultusz szekularizálódásának és újjáéledésének kettőssége jellemzi. "A rendezvényekről a kultusz vallási analógiájának lappangó továbbélésére kíváncsi kutató bizony gyakran távozott dolgavégezetlen: a tárgyszerű szakmai viták tisztító tüzéhez már csak ritkán merészkedtek közel a kultikus beállítódás, szertartásrend és nyelvhasználati mód (bennünk is megbúvó) szellemei." (297.) Bennünk is megbúvó: ezt persze magamra is értettem, mint ahogy már a bevezető elméleti fejezetben igyekeztem színt vallani, amikor a kultusztörténeti anyaggyűjtéshez szükséges együttérző agnoszticizmusról beszéltem és I. A. Richards ideggyógyász-hasonlatát alkalmaztam, rögtön hozzátéve, hogy akiket megfigyelünk, azoknak viselkedési beidegződéseiben előbb-utóbb magunkra ismerhetünk. "A kultuszban persze éppoly esendő emberek vesznek részt, mint akik bármi másban; érzelmi háztartásuk csöppet sem nevetségesebb, mint bármelyikünké." (21-22.) Erre a figyelmeztetésre azért is szükség volt, mert kezdetben többen le akartak beszélni arról, hogy ilyen (állítólag) aberrált viselkedésformákat kutassak. Ha valaki olyan egzaltált, hogy térdre esik Shakespeare sírjánál, hangoztatták fensőbbségesen, akkor nem érdemli meg, hogy komolyan vegyük és időt pazaroljunk lelki működésének megértésére, hisz az egésznek úgysincs köze az irodalmi szövegekhez, amelyek ugyebár az irodalomtudomány kizárólagos tárgyát képezik. (A nyolcvanas évek derekán ezt még sokan hangoztatták.) Ezzel szemben próbáltam rámutatni, hogy a mi irodalmi nézeteinknek (beleértve a tisztán esztétikai alapúnak hitt ítéleteinket) is elválaszthatatlanul közük van e viselkedésmintákhoz, a Stratfordban térdeplő tudatában lejátszódott áttételeződések bennünk is végbementek és valamennyire ma is működnek. Vagyis a kutató mentalitása itt soha nincs egészen kívül a vizsgáltakén; kicsit úgy, mintha (mondjuk) a vallás pszichológiáját kutatná valaki, aki civilben maga is hívő. Ha Zentai Máriának az idézetet megelőző mondataira is visszatekintünk (BUKSZ, 1991. 2. sz. 205.), ő alighanem úgy értette kérdését, hogy a szekularizálódás korával a kultusznak egészen vége lett-e, s maga a róla szóló könyv már legföljebb kultikus jelenségeket kutató módszerével, azaz végül is csupán tárgyával kapcsolódik hozzá, vagy még nem ért véget, s a könyv is beletartozik. A szekularizálódás korában én az újjáéledés jeleit is látom, s valamennyire a tudományos rendezvényeket is kisajátítja a kultusz, akár a Magyar Shakespeare Bizottság kezdeti összejöveteleire gondolok, 1987-ben, amelyeken egy-egy szakmai előadás hozzászólói közt szinte mindig akadt néhány révült hitvalló (öröm volt jegyzetelni őket), akár a Kultusztörténeti Kutató Csoport első konferenciájára, 1989 decemberében, amelyen szegény Kiss József, Petőfi szibériai legendáját elemezvén, a megsértett Barguzin-szekta mennydörgő papnőjével találta szembe magát. Az előadás legendaoszlató tételét a dörgedelem nem tudta bekebelezni, ugyanakkor az előadót azonnal beöltöztette az igaz hit üldözőjének szerepébe, vagyis a tudomány mégiscsak tápláléka lett ellenfelei mártír-tudatának, tehát (közvetve és akarata ellenére) a kultusz továbbélését szolgálta. Ebben az értelemben sincs mód egészen kívül maradni.

1994-ben jelent meg az az irodalmi kultuszról szóló tanulmánykötet, amelyet Karafiáth Judittal együtt szerkesztett (Literature and its Cults: An Anthropological Approach). A kultuszkutatás szempontja talán nem mellékes a mai irodalmi diszkurzus némely kérdésének megvitatásához sem. A kultikus mozzanatok egyes esetekben helyettesítik, máskor erősen "deformálják" a kritikusi-irodalomtörténészi értelmezést, értékelést. A kultusz a kánonformálás ellenszere? Lehet-e arról valamit mondani, hogy kulturális felhajtóereje meddig tarthat, s mikor válik a kultusz az ítélőképesség akadályozójává?

Teljesen egyetértek: a kultikus mozzanatok alakítják az értelmezést és az értékelést; de a "deformálják" igét mással helyettesíteném. Egyrészt azért, mert még így, idézőjelbe téve is nehezen szabadulhatnánk meg pejoratív mellékzöngéjétől, az eltorzítás mozzanatától, amely óhatatlanul valamiféle érintetlenül ép, eredendőnek, netán abszolútnak is feltételezett igazság normájára utalna, s ezt (gondolom) egyikünk sem látná szívesen. Másrészt azért, mert éppen a kultuszkutatás tapasztalataként egy pontosabbat, ha tetszik konkrétabbat ajánlhatok helyette, amelyet idézőjelbe sem kell tenni: preformálják, vagyis előformálják. Mert a múlt század elejétől máig, Petrichevich Horváth Lázár vallomásától Szabó Magda emlékezéséig számos adatot találtam arra, hogy Shakespeare tiszteletét a korai gyerekkorban jóval előbb kezdjük tanulni, mintsem műveivel megismerkedtünk volna; később a művek önállónak hitt értékelése ehhez a rég eltanult tisztelethez alkalmazkodik, s még akkor sem tud szabadulni tőle, amikor esetleg lázad ellene. (Ezek a példák, közelebbről vizsgálva, egyszersmind igazolják a husserli tételt, miszerint minden tapasztalásból leszűrünk olyan járulékos ismeretet is, amely abban a konkrét tapasztalatban nem volt benne, s máshonnan ered.) Már Szerdahely György Alajos felfigyelt rá, a XVIII. század végén, hogy Shakespeare műveinek értelmezését a nagy szerző hírnevétől előformált, hagyományosan tiszteletteljes ítélet vezérli, eleve olyan elemző műveleteket részesítve előnyben, amelyek biztosítják a kívánt eredményt. Hogy mindez milyen szorosan összefügg a kánon fenntartásának olyan tudományos presztízsű eszközeivel, mint a kritikai kiadások, arra a Literature and Its Cults kötetben Kristian Smidt tanulmánya ("Shakespeare can do no wrong": Bardolatry and Scholarship) világít rá legélesebben: a szerkesztők még lábjegyzeteikben is kényszeresen ügyelnek arra, hogy Shakespeare következetlenségeit apologetikus érvekkel súlytalanítsák. De az is látható Smidt példáiból, hogy itt a mentegető igyekezet nem vezet, mondjuk, a hibák elhallgatására, netán a szöveg meghamisítására, vagy a nemkívánatos kritikai vélemény elfojtására. Nagy kérdés, hogy mikor válik az elvárt vélemény előérzete olyan félelemmé, amely a tudatosuló másféle ítélet kimondásától, sőt már belső megformálásától elriaszt, s az önálló ítélőképességet elsorvasztja. A századelőn Tolsztoj, nyomában nálunk más érvekkel Nagy Lajos, ilyesféle megfélemlítő pszichózissal magyarázta a Shakespeare-kultusz terjedését a műveltebb rétegektől lefelé; ők mindenestül kártékonynak látták. A Shakespeare-tisztelet elsajátítását egyszer (félig tréfásan) Móricz is a szellemi terrornak való behódoláshoz hasonlította; de éppen ő figyelte meg ugyanakkor (1923), hogy a Nemzeti Színház Shakespeare-ciklusának közönsége mégsem veszítette el a spontán reagálás képességét, hiszen az elvárt áhítatot feladva nevetni mert egy váratlan technikai hibán. Móricz finom érzékkel emelte ki és elemezte e kis epizódot, mely vízválasztónak fontosabb, mint első pillanatra hinnénk: amíg nevetni merünk, van remény. Persze mindez nem függetleníthető a politikai környezettől, a hatalmi berendezkedéstől, mely számára neuralgikusabb kérdésekben olyan öncenzúrát kényszerít az egyénre, amely beidegződésként rögzülve idővel más ügyeknél is gátolhatja a különvéleményt; ezért nem tudok a "mikortól káros" kérdésére történelem fölötti, egyetemes választ adni.

Az 1992-ben megjelent Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége című nagy sikert aratott könyvében azt írja, hogy a "kritikatörténész elsőrendű feladata nem a kritikusi ítéletek ellenőrzése (velük szemben agnosztikus álláspontra helyezkedhet), hanem a bennük rejlő normák feltárása, különös tekintettel eredetükre, egyéni átalakításaikra, alkalmazásuk esetenkénti műveleteire, valamint hatásaikra." Az így kialakított kutatási irány érdekeltsége nem annyira a kritika "adekvátságának" vizsgálatára, mint inkább a mentalitástörténeti és kulturális antropolgiai összefüggések feltárására irányul. Ezzel a módszertani kérdéssel kapcsolatban jegyzi meg S. Varga Pál: "E visszavonulás azonban óhatatlanul a (nagy offenzívával elhárított) welleki módszert engedi ismét előrenyomulni: a vizsgált mentalitás, az elemzett szemléleti perspektíva olykor a maga eredeti valójában, ércesen csillogó ötvözetlen állapotában látszik feltűnni." Azt sugallva az olvasónak, hogy van a dolgoknak egy "visszatisztítható", igaz története. Mivel hárítaná el ezt a vélekedést?

Egyik leggyötrőbb ismeretelméleti problémámra világított Varga Pál abban a recenzióban (Alföld, 1993. 8. sz.), s hasonló kérdést vetett föl a könyv nagydoktori vitáján opponensként Tamás Attila; hálás vagyok nekik, amiért segítettek újra átgondolni. Az agnosztikus nézőpont módszertani összefüggéseivel részletesen foglalkozom egy lassan készülő műhelytanulmányban, mely máris rendkívül sokat köszönhet e könyv megtisztelően elmélyült kritikai fogadtatásának. A Varga Páltól idézett mondat érdemi válaszul hosszú fejtegetést igényelne; ehelyett egy kis technikai, de lényegében (mint a technikánál mindig) elméleti jelentőségű részletre szorítkozom. Szeretném mintegy szaván fogni a megjegyzést, vagyis szó szerint érteni a (talán csak tapintatos) "látszik feltűnni" kifejezést, mert így értve számomra kulcsfontosságú jelentést hordoz. A filológiai apparátussal dolgozó, tehát idézve és lelőhelyre utalva dokumentáló értekezések ugyanis gyakran keltik azt a látszatot olvasóikban (esetleg szerzőikban is), mintha magát a dolgot mutatnák be. Ezt az érzékcsalódást a filológiai apparátusban hallgatólagosan továbbélő pozitivista hit kelti, mely szerint a részletek igazolásával az egész is igazolható, ami persze ábránd, hiszen az egyes adatok előkészítése és az értekezés egészének megírása közé számos konstruktív művelet ékelődik, melyek nyomán az eredmény valamennyire mindig fiktív. (Mégis szeretem ezt a módszert, s máig kiaknázatlan lehetőségeket látok benne; más módszerben viszont más problémákkal kellene együtt élni.) Az ilyen (nézetet dolognak láttató) optikai csalódás lehetőségét a szerző azzal próbálhatja kizárni, hogy elméleti előfeltevéseit előre bocsátva cáfolja az azonosítás jogosságát, de az efféle megelőző óvóintézkedés legföljebb részben sikerülhet. A szó szerinti idézés, a forrásra hivatkozás és más hasonló eszközök ugyanis annyira azt a látszatot keltik, hogy itt eredendő, értelmezetlen valósággal találkozunk, hogy végül hajlamosak leszünk megfeledkezni arról, amit a szerző hosszadalmasan előre bocsátott. Esetemben a látszat azt az előfeltevésemet feledteti, miszerint még a szó szerint bemutatott anyag is mindig csak megszerkesztve, egy előzetes, bár talán hallgatólagos értelmezés részeként, s persze attól meghatározottan jelenhet meg. (Az utóbbi meggyőződés számomra roppant fontos, jóllehet nem jelenti azt, hogy szerintem ne kellene kínosan ügyelnünk az idézés értelmezési és filológiai tisztaságára, sem azt, hogy az idézet hitelessége annak hosszától függne, tehát egy teljes mondatot vagy akár bekezdést ne lehetne erőszakoltan kisajátítani, s a gazdaságos, rövid, akár egyszavas idézés okvetlenül manipuláció volna.) Ugyanez vonatkozik a dokumentálás minden más módjára. S itt válik fontossá számomra, amit Wellekkel kapcsolatban említettem: mivel szerintem helyesen látta, hogy teljes oksági bizonyításra nincs mód, (amint Kantnak is igaza volt abban, hogy egy eseményről pusztán tapasztalással nem tudhatjuk meg, hogy szükségszerűen következett be) a bizonyításainkban márcsak ezért is marad egy feltételes, mondhatni bizonytalansági tényező, amely szintén viszonylagos érvényűvé teszi állításainkat. S mindehhez járul nézőpontunk látványalakító beavatkozása: történetet már csak azért sem lehet egy végső, abszolút igazságra tisztítani, mert ha egyedi részletei külön-külön többé-kevésbé ellenőrizhetők és igazolhatók volnának is, narratív megszervezésük mindenképp választás, elvonatkoztatás, szervezés, tehát végül is beavatkozás. Az okság végső ellenőrizhetetlensége itt fokozottan érvényes: irodalomtörténeteink olyan konstrukciók, amelyekben lépten-nyomon ott lappang a post hoc, ergo propter hoc tévedése. Ha ezeket az előfeltevéseket és megszorításukat (s nem merítettem ki őket) előre bocsátjuk, nemigen tehetünk többet a látszat elkerülésére. Minden attól függ tehát, hogy egy állítással milyen elméleti keretben találkozunk; az elméleti eligazítást azonban nem lehet minden egyes állítás előtt megismételni, ahogy (klasszikus irodalmi utalással élve) a Piszkos Fred, a kapitányban Fülig Jimmy sem rendelhetett minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt.

Ha nem tévedek, a Hunyt mesterünk leginkább érzékelhető hatása a kritikusi tevékenység felértékelésében, a kritika kultúraképző szerepének megerősítésében mutatkozik meg. A talán nagyobb nyugalmat, s több méltóságot mutató régiségtől a ma felé fordulva, Ön hogyan látja a magyar literátorok újabban lezajló vitáit, az azokban megnyilvánuló eltérő normarendszereket, szerepfelfogásokat?

Az újabb vitákat említve főként nyilván arra gondolt, amelyik a pécsi JAK-konferencia nyomán az év elején a Jelenkorban kezdődött, majd a Népszabadság kétszeri érintésével az Élet és Irodalomban folytatódott, s a nyár közepén ért véget. Visszapillantva a régiség tollcsatáira, azok sem mindig voltak nyugalmasabbak, s talán nekünk szól, amit Kazinczy egy nevezetes összecsapás után vigaszul megjegyzett. "Szabad emberek közt zajosabbak a tanácskozások, mint ahol a rabcsoport felett pattog az ostor, mint ahol a lánc csörgése még a jókat is elnémítja. [...] bár a dologhoz értők nagyobb számban szólaltak volna meg! Úgy a per eddig lefolyt volna, s most élnénk a béke gyümölcseivel." [Kazinczy Ferenc: Válogatott művei. II. Bp. 1960. 195.] Arany János Szépirodalmi Figyelőjében is előfordult, hogy félremagyarázták egymást a vitázó kritikusok, ha nem is annyira, mint manapság, amikor egyes esetekben a filológiai képzés elemi szintjének kimaradásáról árulkodik. Szerintem ez a (tematikai) bőség zavarával küzdő vita így is felszínre vetett néhány régóta lappangó problémát, amelyekről érdemes lenne egyszer (talán épp az Alföldben) összefogottabban eszmét cserélni. Az elomló esszéizálás kontra tudományos fogalmiság (valljuk meg, eleve túl sematizált) pörében Margócsy István föltett egy kérdést, amely engem azóta is foglalkoztat, s egy rég gyarapodó cédulagyűjteményem témájába vág. "Számomra hiába hivatkoznak esszéistáink oly lelkesedéssel pl. Kosztolányi et Co. kritika-stílusára: ugyan magyarázzák már el, mit is kell olyan mondatok kapcsán gondolnom, mint pl.: (Ady) >>Sok strófája oly ősi komolysággal, oly komor-búsan zúg fel, mint egy elnémult Rákóczi-kürt<<". (Jelenkor, 1996. 5. sz. 473.) A kérdésre a résztvevők közül tudtommal senki nem válaszolt, talán mert röstellték volna a megszólított "esszéistáink" ingét magukra venni (az ember ne mutatkozzon kompromittáló öltözetben), vagy tán a némileg bosszús kifakadást szónoki kérdésnek vélték, mely inkább sugallni akarja a maga válaszát, mintsem előhívni valaki másét. Pedig ez nyílt kérdés, annak is lehetett szánva, hiszen nem állítja, szerintem nem is sugallja, hogy Kosztolányinál (elhagyom az "et Co."-t, nem tudván pontosan, kire utal) csak ilyen mondatok fordulnának elő, esszéi mindig sejtelmes révületbe oldódnának, s mindenütt híján volnának a szakszerűen körvonalazott érvelésnek. (Ezt nehezen is állíthatná, hiszen Kosztolányi bírálatai sokféle regiszteren szólalnak meg, s kötve hiszem, hogy írójukat a ma szembenálló felek bármelyike kisajátíthatná. Az esszé kontra tárgyszerűség hamis ellentétének cáfolataként Németh G. Béla a napokban joggal hivatkozott éppen őrá: "Legyen példa, a hitvitázók helyett, Kosztolányi; ő, a tárca, az esszé (ha kell, ironikus) nagymestere, mily nyugodt szak- és tárgyszerűséggel hárította el Móriczék [...] Arany-felfogását." Holmi, 1996. 10. sz. 1515.) De ha Kosztolányi nyelvhasználatának jellemzésére vagy értékelésére nem elégséges is, a tőle idézett mondat jó próbaköve lehet annak, hogy mit gondolunk a költői és kritikusi nyelvhasználat viszonyáról. Ugyanis a fiatal Kosztolányi (aki néhány héttel korábban, 1907 végén, ugyancsak a Vér és aranyról írva egyszer már azon kapta magát, hogy kritikusi tolla "megbotlik", és "akarata ellenére lírát ír") ebben a mondatban egy rég nem hallott, elfelejtett hang újbóli megszólalását költői oxymoronnal, egymást kizáró elemek társításával fejezi ki (egy elnémult kürt zúg fel), amelynek első olvasásakor (egy pillanatra) racionálisan nem követhető paradoxonba ütközünk. Érdemes volna tehát nyitott kérdésekként továbbgondolnunk, hogy az ilyen mondat a maga kontextusában mennyire és miért enigmatikus, a benne előforduló oxymoron (vagy bármely, racionális önellentmondást rejtő költői eszköz, pl szinesztézia) itt hibának, mondjuk képzavarnak minősül-e (s mi a képzavar), a nehezen érthető megoldás kárpótol-e (a költői élvezeten túl) valamivel, esetleg fogalmi nyelvre lefordítható többletjelentéssel a fáradságért, e nyelvhasználat kizárandó-e (és egyáltalán: kizárható-e) a kritikus alkalmi lehetőségei közül, és (ami talán új, körülhatároltabb alapkérdésünk lehetne:) ki hol húzná meg a kritikai, s hol a költői nyelv szabadságának határait. Bizonyára volna, aki ugyanott. (A mostani vitából kimaradtak közül érdekelne például a kiváló szegedi dekon-csoport korifeusainak véleménye, akik a kritikusi nyelv szintaktikai lehetőségeit idehaza talán a legtágabban értelmezik.)

Önkéntelenül és közvetve máris többen színt vallottak ebben az ügyben, többnyire visszhangtalanul; hadd emeljek ki négy különböző példát, amelyekben annyi közös, hogy valaki kifogásolja vitapartnere szóhasználatát. Szirák Péter [!] szerint Radnóti Sándor nem uralta eléggé a magateremtette "beckmesserkedés" konnotációit (Élet és Irodalom, 1996. június 7. 3.); Kulcsár Szabó Ernő szerint Csordás Gábor helytelenül archaizálta "beszély"-ként a foucault-i jelentésű "discourse"-t (Élet és Irodalom, 1996. jún. 28. 4.); Á. Serey Éva szerint Kulcsár Szabó Ernő az érthetőség rovására vétett a nyelvtan ellen a "kireflektál" (valakit valamiből) igével, és transzcendens régióba tévedt, amikor a maga és fia közti illetéktelen közvetítést a "blaszfémia" szóval illette (Élet és Irodalom, 1996. júl. 12. 4.). Nem döntőbíróként akarok persze föllépni (bár az első esetben többszörösen képesítve volnék rá, mivel ott a szó töve A nürnbergi mesterdalnokokból, egy cipész-operából vétetett, én cipésztechnikumot végeztem, édesanyám cipőboltban volt eladó, s apám a kőbányai kaptafagyárban dolgozott), de egyszer érdemes volna a kritikusi nyelvhasználat szabadsága szempontjából tüzetesen újra megvizsgálni mind az utalásos fogalomteremtés, mind az archaizáló szóidézés, mind a rendhagyó igekapcsolat, mind az (ön)ironikus jelentésátvitel problémáit, persze az itteni vádlottaknak is megadva a szót, s közösen eltöprengeni az irodalmi és kritikusi műfajok nyelvhasználatainak viszonyáról. Arany János kritikusként azt vallotta, hogy a költő indokolt kivételként rögtönözhet új szóalakokat, például (Gyulaival szemben) elfogadta, sőt szerette Vörösmartynál a "sírhalmomi gyász" merész jelzőjét, de Az ember tragédiája kéziratában azért javította ki a "szereslek" alakot, mert "nincs mód, flexio-formát csinálni!". A költők azóta sokkal többet megengedhetnek maguknak; eszembe jut például Weöres szerelmi lírájának vakmerő telitalálata: "arcodom, arcomod" (Grádicsok éneke), vagy Tandori Horror című versének lemondóan eligétlenült ragjai: "akkor inkább / el / gat-getek // Rémületemben". De vajon (nyitott kérdésként vetném föl) mindent szabad-e a költőnek, s ha igen, ugyanennyit a kritikusnak? Vagy amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis - de itt megtorpanok, s mint olykori botcsinálta kritikus kikérem magamnak a közmondás ilyetén alkalmazását!

Mindez a gyakorlatban nem csupán normáink kérdése, hanem a kritikai élet szerepköreinek hatalmi mikrostruktúráját is érinti: élhet-e költői szabadsággal a kritikus, amikor folyóirataink sokszor a költőnek is alig engedik, hogy eltérjen az akadémiai helyesírás szabálykönyvétől? Jellemző példával szolgál erre Nádasdy Ádám, aki pedig történetesen hivatásos nyelvész is, az új magyar nyelvtan egyik szerzője s a fonetika egyetemi oktatója; mint A helyesírási ló címmel publikált (2000, 1990. 9. sz. 55-61.) örökbecsű esszéjében elpanaszolta, egy versének szabály(zat)-ellenesen egybeírt szavát alig tudta engedélyeztetni egyik illusztris folyóiratunk szerkesztőjével. Nádasdy szerint nemcsak a költőre, hanem minden szerzőre (tehát nyilván a kritikusra is) rá kellene hagyni, hogy a korrektor által kifogásolt alakot kijavítja-e vagy sem: a vállalt normaszegéshez szerinte ugyanolyan jogunk van, mint színes álmainkhoz vagy ragyás arcbőrünkhöz. (Egy régi kritikai vitában más okból, a magyar nyelv kialakulatlanságára hivatkozva, Jósika Miklós ugyanezt javasolta, szemben a "teljhatalmú javítnokok" alkalmazásának korabeli francia gyakorlatával. Ld Regény és regényitészet, Pest, 1858. 66-67.) Ettől a korrektori engedékenységtől nagyon messze vagyunk; a magam szélmalom-harcairól inkább hallgatok. (Mégpedig gyarlóságom teljes tudatában: amióta múlt századi szövegeket olvasok szakmányban, elbizonytalanodott a helyesírásom, és tévedéseim gyakorta dagasztják a korrektor jogos öntudatát.) Hogy meddig terjednek a kritikusi nyelvhasználat szabadságának határai a gyakorlatban, az tehát nem pusztán irodalomelméleti kérdés, hanem összefügg az irodalmi élet viszonyrendszerével. Érdemes volna a kritikusi jogok vizsgálatakor megnézni a mai szereplehetőségek főbb szociológiai dimenzióit, például hogy miből él a kritikus, honnan veszi felhatalmazását (autorizáció), mivel igazolhatja szerepe létjogosultságát (legitimáció), és így tovább.

Az Arany-könyv utolsó lapjain azt írja, hogy a magyar kritikán nemcsak "behozatallal" segíthetnénk, de sokkal inkább Arany "kallódó örökségének" felfedezésével. De miért kallódik el az örökség? Miért felejtenek a kultúra résztvevői? Legyőzhető-e a felejtés?

Kicsit hadd helyesbítsek. Valóban azt írtam ott (350. o.), hogy a magyar kritikán korántsem csak behozatallal segíthetnénk, s hogy e tétel igazságára Arany fényes példa, de azt nem állítottam, s ma sem állítanám, hogy "sokkal inkább" Arany újrafelfedezésével. Nem rangsorolnám, ennyire meg különösen nem, a külföldi, illetve hazai forrásokat, s persze távol áll tőlem, hogy bármelyiket kijátsszam a másik ellen. "Örvendetes, ha az országhatárokon túl is keressük az eltanulhatót, ahogy már a régi céhlegények tették, de sajnálatos, ha csak ott keressük, mintha itthon nem volna mester, akihez elszegődhetnénk." Aranyt nem tekintettem többnek ebből a szempontból mint egynek, bár az egyik legkiválóbbnak, a hazai mesterek, az újrafelfedezést érdemlő régi magyar kritikusok közül: rajta kívül a szabadságharc utáni mezőny több kiválóságának elfelejtését fájlaltam abban a bekezdésben, a filozófus és kritikus Erdélyi Jánostól a kritikusból történésszé lett Salamon Ferencig, de említhetnék további neveket. Úgy látszik, Gyulait könnyebb lemosolyogni, mint megkeresni benne a továbbfejleszthetőt, pedig Horváth Jánosnak nem derogált mesterének vallani őt és építkezni belőle. Folytatunk-e eleven párbeszédet, saját problémáink tisztázása érdekében, a modern magyar kritikát megalapító Kölcseyvel, vagy hatalom és kritika problémáin töprengve odafordulunk-e Bajzához, tanácskozunk-e a későbbiek közül egy Péterfyvel, egy Kerényi Károllyal, vagy akár a másodvonal érdekesebbjeivel? S enélkül kialakulhat-e számottevő magyar kritikai és irodalomelméleti hagyomány? Ha Kölcsey németnek született volna, Gadamer biztosan hivatkozna rá, s akkor talán itthon is sűrűbben találkoznánk gondolataival. A felejtés egyik oka ilyen esetekben a nemzetjellemtan szívósan továbbéló tévképzete a magyar elméletietlenségről: nem jut eszünkbe, hogy egy-egy régi magyar szerzőnél, mondjuk Kazinczynál, ma is hasznavehető irodalomelméleti gondolatot találhatnánk, miközben lelkesen idézgetjük méltán nagynevű nyugati szerzők történetesen semmitmondó félmondatait is, melyek kiemelve úgy hatnak, mint Jósika Abafi-regényének fejezet-mottói. ("Kész a vacsora." Balzac.) A felejtés egy másik oka az lehet, hogy túl sokszor találkozunk kötelező porlepte tananyagként vagy kongó politikai jelszavak díszeiként a múlt nagyjaival, s ezután nemigen juthat eszünkbe, hogy közvetlenül hozzánk szólva mennyi mondanivalójuk lehet. Pedig számos közismert példa van rá, hogy elfelejtett szerzők feltámaszthatók; a ún. metafizikus költők Grierson-szerkesztette antológiájáról írt recenziójával T. S. Eliotnak sikerült kedvet csinálnia egy rég elparentált, XVII. századi költői irányzathoz, s az egyetemeken hamarosan disszertációk tucatjait írták Donne és társai költészetéről. Tanulságos, hogyan történt. Eliot dicséretként fogalmazta át Samuel Johnson másfél évszázaddal korábbi jellemzését e költőkről, akiknek irányzati elnevezését már Dryden használta, 1692-ben Donne-ról szólva, s Johnson ugyanúgy ezt vette át, mint majd Eliot, bármennyire másként értékelték a jelenséget, s az angol irodalomtudományban vagy akár napi kritikában ma is él e háromszáz éves terminus: metaphysical poetry. Miért ne újíthatnánk fel és vihetnénk tovább a mai magyar kritikában néhány régi, itt keletkezett szakkifejezést, módszert, gondolatot? Bőven volna miből válogatni.

Ön írásaiban implicite vagy deklaráltan az irodalomról való beszéd lélektani dimenziójának fenntartása mellett érvel. Miből fakad vajon a "pszichologizálás" háttérbe szorulása, s hogyan képzelhető el ezzel szemben annak korszerűsítése?

A hatalom nálunk nem szerette, s az ideológia objektivitásának látszatát féltette tőle; aki a marxista irodalmárok közül vonzódott a pszichoanalízishez, az legföljebb titkos, vagy legalábbis diszkrét magánflörtbe bocsátkozhatott vele, s nem írhatott volna olyasmit, mint például Frederic Jameson The Political Unconscious című nyíltan pszichomarxizáló könyve. De a marxizmus nemhivatalos alternatívái sem kedveztek neki: például az egzisztencialista irodalomszemlélet hívei szemében a pszichoanalízis már csak azért sem lehetett teljes értékű, mert hiányzott belőle az ontológia. Maga a "pszichologizálás" is pejoratív szó; kicsit lekezelő, kedélyesen megvető módon szokás használni. Nincs receptem a korszerűsítésre, inkább csak szükségét érzem. Felfrissítve másutt visszakerült az irodalomtudomány színképébe, s elméleti kegyvesztettsége múltán újra helyet kapott a témához választható módszertani lehetőségek közt. Feltűnő, hogy míg egy itthoni anglisztikai konferencián gyakran hallani Lacan nevét, magyar irodalommal foglalkozók eszmecseréin szinte soha. Kapcsolatokat kereshetnénk pszichológusokkal is, akik már visszataláltak szakmájuk nagy magyar hagyományaihoz. Pár éve az a megtiszteltetés ért, hogy meghívtak előadónak a Lillafüredi Pszichiátriai Napokra (évenkénti országos továbbképző konferencia); itt meggyőződhettem róla, hogy e szakma legjobbjai mennyire érdeklődnek az irodalom iránt, többségük komoly irodalmi műveltséggel rendelkezik, örömmel kész az együttműködésre, és hozzászólásaikból olyasmit lehet tanulni, ami írói magatartásformák értelmezésekor aranyat ér.

Az elmúlt évben a Holmi hasábjain Toldy Ferenc "írói Oidipusz-komplexumának drámáját" mutatta be egy igen izgalmas értekezésben. A "szellemi apa" elleni fiúi merény mennyire ismétlődő mentalitástörténeti motívum a magyar és más nyelvű irodalmakban? S mennyire az a tekintélytisztelet, vagy az alázat?

A freudi fogalmat, melyet magyarul Ödipusz-komplexusnak szokás nevezni, Babits fejlesztette tovább immár (az ő helyesírásával) "írói Oidipusz-komplexummá", vagyis a vér szerinti apa elleni fiúi lázadásról átvíve a választott szellemi apa szimbolikus megölésére az egymást követő írói és kritikusi nemzedékek történetében. Úgy érezte, az ifjabb nemzedék, melyet fölnevelt, az életére tör. Szophoklész két Oidipusz-drámájának elmélyült ismerője és (majdani) fordítója érdekes reflexiókat fűzött személyes élményeihez, de gondolatait azóta nem próbáltuk más irodalmi nemzedékek harcával összevetve kipróbálni. Pedig Babits megjegyzéseiben csíraként ott lappang egy későbbi amerikai kritikus, Harold Bloom híres elmélete, amely az irodalom történeti dinamikáját innen magyarázta. Ebből a szempontból ugyanígy elhanyagoltuk Kerényi Károly Ödipusz-esszéit, melyek Freudra és Babitsra egyaránt hivatkoztak, s Ferenczi Sándor tanulmányát. Holott vizsgálható anyag bőven akad: a jelenség sajátos változataival a korábbi irodalomtörténeti korszakokban is találkozunk, ha fennmaradt dokumentumaik nem is mindig olyan gazdagok, mint Kazinczy és Toldy esetében, a Nyugat korszaka a bőség zavarával fogadja a kutatót, s persze mai példákban sincs hiány. A Nappali házban (1996. 3. sz.) olvastam Nádas Péter esszékötetéről Gács Anna kritikáját, a kötetben egymás mellé szerkesztett két írás, a Hazatérés és a Thomas Mann naplóiról idevágó összevetésével: "a nyilvánvaló párhuzamok - például az erotikus élmények leírásának elégetése -, a Thomas Mann szerepébe bújás itt és a dühös kritika ott a kulturális Oidipusz-komplexus izgalmas olvasmányává teszi a két szöveget". (87.) Ha így van, csakugyan izgalmas, mondhatni posztumusz változat: itt a fiú már csak olvasmányaiból ismeri a rég meghalt apát, s más-más nemzethez, más nyelvű irodalmakhoz tartoznak, a közös európai kultúra és reprezentatív írói szerephagyománya mégis olyan mérvű azonosulásra ad módot, amely (ha vállalhatóságát még bevallottan homoerotikus rokonvonások is megnehezítik) átcsaphat a szimbolikus megsemmisítés (átvitt önmegsemmisítés?) vágyába. Érdemes volna kitekinteni a Thomas Mannt tisztelő magyar íróelődökre, mert az ilyen esetek összefüggő vizsgálata sokat elárulhat az irodalmi élet hatalmi dinamikájáról. Ahogy Kazinczy és Toldy reformkori összecsapása bepillantást enged az íróvá avatás rendezett hatalomátadási rituáléinak és a nemzedékváltás anarchikusabb hatalomszerzési műveleteinek korabeli viszonyába, nyilván az autorizáció mai változatai is elemzést érdemelnének. Persze nemcsak lázadó gesztusaikban: a tekintélytisztelet, a választott mester iránti hűség, vagy akár az alázat (mely nem megalázkodás, nem is a Gyulai emlegette "önmegalázódás") megnyilvánulásait érdemes volna egyszer a helyfoglalási igény bejelentésének szimbolikus cselekedeteivel együtt (s azok sorában) vizsgálni. A magyar irodalom máig megíratlan történeti szociológiájának izgalmas feladatai közé tartoznék az íróvá válás koronkénti módjainak bemutatása.

Milyen szerepet töltenek be az életében a barátok, a tanítványok? Van-e valamilyen szenvedélye az irodalmon kívül?

Barátaimról nehéz beszélnem, amióta 1983-ban a legrégibb közülük, Albert Miklós meghalt. Nagy erőforrás, hogy mindig voltak, ma is vannak jó barátaim, s örülök, hogy a nagy politikai szakítások idején közénk semmi nem tudott éket verni. (Utólag látom, hogy ösztöneink milyen jól működtek: ezért igazán kár lett volna elveszítenünk egymást.) Barátságok gondozására manapság nincs idő, panaszolják sokan, én inkább azt tapasztalom, hogy a barátság gondoz minket, s ha igazán kell, megteremti a maga idejét. Tanítványaim miatt azonban gyakran van lelkifurdalásom: egy-egy nagyobb munkába feledkezve a tanításra gyalázatosan kevés energiám marad, s messze kullogok tanár-példaképeim mögött. Tanári pályám első évtizedében hiába szerettem volna, hogy ugyanazt taníthassam, amin épp dolgozom; a második évtizedtől többször lehetőségem nyílt rá, s kiderült, hogy nem esik jól, sőt zavar a kettősség, főként egy-egy munka kezdeti stádiumában. Régebben a tanári szerep védettségét és a helyzet egyenlőtlenségét is nehezen viseltem, lassanként talán megtanulom ellensúlyozni. Legtöbbet úgy tudok használni, ha egy-egy hallgatóval dolgozatának munkafázisait követjük végig. Nehéz azonban manapság (önáltatás nélkül) tanítványokról beszélni, hiszen éppen a legjobb fiatalok munkáin látható, hogy (nagyon helyesen) többektől szedik össze tudásukat, jó esetben aztán egyéni irányban tovább is fejlesztik, s legföljebb az áldatlan klikkharc erőterében kényszerülnek csatlakozni valahová. Persze vannak fiatal kollégák, akik esetében büszke vagyok rá, hogy én is taníthattam őket valamilyen módon, s hihetetlenül boldog tudok lenni, ha valami jót olvasok tőlük. Nevük egyre jobban cseng, úgyhogy dicsekvés volna említenem őket. Megemlítem azonban, hogy nemrég adtuk nyomdába egy salzburgi kollégával, Holger Kleinnel, a Shakespeare and Hungary című közösen szerkesztett tanulmánygyűjteményt, mely a nemzetközi Shakespeare Yearbook 1996. évi köteteként fog megjelenni Amerikában, benne többek közt két pályakezdő, Kiséry András és Márkus Zoltán egy-egy kitűnő tanulmányával. Ilyenkor madarat lehetne fogatni velem.

Legrégibb szenvedélyem, mely ma is lázba tud hozni: az írószerbolt. Gyerekként arról álmodoztam, hogy egyszer lesz valami komoly munkám, ami igazolja az ilyen holmik vásárlását. (Az éjszakázással is így voltam: alig vártam, hogy legyen miért fennmaradni.) A filoszpálya nagy előnye, hogy tökéletes alibit szolgáltat írószerek vásárlására. (Hiszen, mit tehetnénk, a munkához kell, ugyebár.) Mivel imádok cédulázni, éjjel-nappal, villamoson, evés közben, mindenütt, ehhez jól fogó kerámia-tollakra van szükség, megfelelő (nem túl vastag) cédulakartonokra, tárolásukhoz és bármikori átrendezésükhöz ugyanolyan méretű gyűrűskönyvekre, lyukasztóra, végül egymásba illeszkedő dobozokra. (Cédulatartóim teljes rendszerét nem merném egy pszichiáternek megmutatni.) S akkor még nem beszéltünk a fából készült, íróasztalra tehető kis könyvállványról, amelyet olaszhonban lehet beszerezni (érdeklődőknek: "leggio" néven), vagy a számítógéphez elengedhetetlen kellékekről.

Többszöri külföldi tartózkodásaira visszagondolva, hogy érzi magát, ha távol van Magyarországtól? Hogy érzi magát, manapság, itthon?

Tíz hónap volt a leghosszabb, amennyit egyhuzamban külföldön töltöttem, s többet nem is szívesen lennék távol. Egyre jobban szorongok, ha el kell szakadnom a nyelvtől; számos regiszterét csak itthon hallani, s nagy felületen szeretek érintkezni vele. Ezért is jó mindig hazajönni. Az életkörülmények különbségét persze észlelem, de nekem (szerencsére) sosem hiányzott különösebben a luxus, ellenben mindig (szinte betegesen) vonzott, ami barátságosan kopott és kicsit viharvert, legyen az kocsma vagy akár lakótelep. Legföljebb attól szenvedek, ha nem találom a tisztesen másodosztályút, hanem csak vagy megfizethetetlen (és gyakran ízléstelen) csillogást vagy az átlagnak odavetett, megalázó szemetet. Mivel nem hittem, hogy a rendszerváltozás megváltást hoz, csalódásom talán kisebb, mint sokaké, s tudok örülni minden jó fejleménynek, de a mind tömegesebb nyomor elkeserít, egyesek harácsolási mohósága elképeszt, és nem gondoltam volna, hogy a várva-várt demokrácia levegőjét ennyi politikai gyűlölködés fogja mérgezni. Ha dolgozom, jól megvagyok, legalábbis amennyire egy nemrég hallott eset tanulságaként lennünk kell. A Lillafüredi Pszichiátriai Napokon mesélte Dr Mórotz Kenéz, mégpedig a boldogság lélektanáról szóló körkérdésre válaszul. A Pszichiátriai Klinikára egyszer átjött egy urológus, s elbeszélgetett az egyik fiatal beteggel. Mit érzel? - tudakolta. Fáradtságot, lehangoltságot, életundort. A másiknak szeme se rebbent. Hugyozni tudsz? Azt persze, miért ne tudnék. Dehát akkor, kérdezi értetlenül az urológus, mi bajod van neked tulajdonképpen? Eddig a megtörtént eset. Sokféle tanulságot lehetne kibontani belőle, a foglalkozási ártalmakról, vagy kritériumaink redukciós hajlamáról, s akár hermeneutikai példázatként is megállná a helyét, én azonban közérzetjavító gyógyszerül, vagy ahogy Arany János mondaná, "kedélyflastromként" ajánlom. Történjék bármi, amiről úgy érezzük, hogy nem lehet kibírni, végső tesztként van már mit kérdeznünk magunktól. Hugyozni tudsz?