Alföld - EPA

Alföld - 47. évf. 12. sz. (1996. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra

Podmaniczky Szilárd

Pucolókapu

Az órámban soha nem csalódtam. Mindig hét óra negyvenhármat mutatott. Talán állt, talán álltam. De soha nem csalódtam. Mindig az az érzésem akadt, hogy reggel van, késő reggel, és már megint nem késtem le semmiről. Így volt, semmiről. És ha le is késtem volna, holnap újra kezdődik, mint ma, akár le is késhetem. De most itt vagyok egy holban (?), mintha már holnap, amikor még mindig kitart ez az időérzék: lesem, ahogy elesem a partszakaszon.

Szatócsbottal hajhálót fogok a kürtös hajónál. Utolsó járat, s időpluszban vagyok, amint sok hal fölött egy óceánjárón a téveszmém halad előre a hullámon.

Két narancsot préselek a lovagnó, (vö.:) a lovaglóizommal, csöpög a bokámra a C-vitamin. Már ha nem is kopogok a hajófenéken neki, a legrégebbi ősöm legrégebbi ősének, elfogatom húsz hallal, hogy lássa végre újra, bearanyoztam a génbankját. Nem lesz majd sok szavam hozzá, karmokkal ölelő karomról lepattog a románc. „Be nem menetek a tatajtón, fújná szőrömet szélesen a homály."

Itt vagyok az órámnál fogva, nem adom meg, ami az estnek kijár, hogy éjszaka legyek, majd azonnal hajnali, újra és ujjra.

A köd felszállt a ragasztós füsttel, fejemben leesett a célnyomás, a térdem mozdulatlan a talajon, és mintha rátenném, emlékezem: én vén tény, te telt tetem; fürtökben lóg le rólam a művirág.

Most olvasd el, amíg élek, aztán minden olyan hihetetlen lesz, halott fű, fa, nem mocorog a szentem. Felcser énem felcserélem, rohanjak szabadon - amit a gondolat tesz meg velem, utóvégre, vég várom.

A tengeren hósapka slattyog el, három centinként csúszós, alul kemény, mint akit a fara nyom. Dermesztő lánclépések a fűtőházból, kerengő az vagy mi, csupa por a kezem is, látom, lentről néz a szemember. Azt hiszi, táncolok vele: keringő lúdtalpbetéttel. Lépésenként hintőport fújtat a lába, hintőport: túl hosszú szó egy könnyű anyagnak.

Elkenődök, nem, mondom. Minden tajték bezárul, bezárom, tajtékzom: ott bent vagyok? A fogaim sűrűn sorakoznak a számban, akár egy szentjánosbogarak... a cementzsák olaszos csomóján.

Pucolókapu, mondom innen és egyképp. Kinyílik a pucolókapu. El, végre. Az én koromban legurulni a lankán?, fatönk van előttem, talán rögeszmét vált.

Hogy is hihettem, hogy erre vártam, hogy hogy is higgyem, elhiggyem feneketlen, észtő metszetben, (kipontozom a kiütés helyét)...

...felköszöntöm az Istent a születésnapján, az meg félre löki a bonbonomat, hát jó, én se neked halok meg..., ... dögunalmamban, kisvártatva, (...) vagy még kisebb vártatva, egy gyermekhomokozó beton peremén verem szét a fejem, s legyen ez a te finom alkud: egy talicska homokért.

Ne gyere el újra, de mondjál még valamit, aminek halkabb a csattanója. Csendesebb.

Maradni ez, csak az életet fokozni, (tudom, hogy nem beszélek senkivel) életebb, ennél élet nem lehet halottabb, hallom, ahogy hörög a tornazsák a cipőmmel.

Őszöm s tavaszom lebaszom, a nyolcadik órában hal meg a mondatom, de a hetedikes te magad légy.

Nőttön nő a férfi, magasodik, kopasz feje leveri az eceteket, a cserepek maguktól ugranak a múltba, az eső beesik, a parketták közt kisarjadnak az első füvek; ez sem utolsó. Olcsó, ócska dallamra jár a kezem, minden tart, amíg tart, megveszek mindent, ami kezem közé kerül.

Kinézek sötét ablakomba, mintha arcom mozdulna, e frigyláda fosztogató. (Nappal csak az ír, aki éjszaka nem lát, vagy nem ír.)

Derült égből a villámcsapás. Mondom, és mindjárt más csinálja: hevült kézből a villás csapágy.

Hónapok telenk el úgy, hogy nincs kávé. A szerelők megnyugszanak, arcukon szétfolyik az olaj.

Mintha új gyermek születne a régi helyébe. Köldökzsinóron ring az apásjelző.

Hét óra negyvenhárom van, a ló meghalt, a madarak megsüketültek, Kassák Lajos is meghalt, mindenki meg fog halni; saccra egy japán halott, a szemét se nézzed ott szemben, szakmája szerint üveges, de hogy a méreg nyelve ki ne billenjen a szájából, magyar halottnak felfekszek egy kekszért: japán halott férfi, magyar félfi mellett, lehűtve, itt már a gyerekek miatt sem lehet senki kamikázé.

Le a fejjel, a fejpárnámmal, aludni horkolatlan, amikor a levegő a szájban túlmesélt keverék. Elegyem felügyelem, elnyelem, vagy: kémiából állom a saram.

Idő csak a beton peremén van. Az idő beton pereme. Hová sietsz? Lenyugszik a nap, feljön, majd egyszer megint visszafelé.

Ha repetázni akarsz e gyomorforgató mákhúsból, pakold le az asztalról az indigót.

Tulajdon lényemet, mint háttérelemet, megeszem. Szemem felett felragyog a sehol sem látható fogad. Tudom, ha egyszer eljön a pap, kiszámolom. Kiszámolom, hogy mennyi a táp- vagy fűtőértékem. Lehet, hogy meg lehetne főzni velem tíz marék bitument.

Na most ősz. Néhányszor befaragok a tűzifával. Hát ég az ilyen? Mindent túl kell licitálni, különben a fene se veszi meg. Mindent túl kell licitálni, különben a fene se veszi meg. Mindent túl kell csicsikálni, különben a fene se alszik el.

Itt vagyok, ez az, jó, hogy egy radír helyett eszembe jut. El se mentem, mindig itt voltam, nagyátlagban. A ló nem marad, a madarak meg majd megőrülnek. Konkrétan: ki viszi át a szerelmem. Mert hogy itt maradok. A csajt haza kéne szállítani a Styxen.

Lesz egy jobb nap (remény, te utolsó!). Jövőre szép lesz a nyarunk, mondtam átvérezve az ostyát: a betonon egy fagylaltot elnyalunk.

Soha nem lesz ilyen nyarunk, amilyen másmilyet akarunk, lesújt ránk az Úr egy piszok nagy pulcsival. Felkészülök: előbb a pulcsit tagadom. De nem, nem mondok ellent, ő se tud, ellenállhatatlan ok vagyunk. Holtunk okán nem félünk, hanem születünk. Holtunk okán ő sincs, hiába strihel - balra el - a kőszínpadon, fejünk tálalva neki, de még bemosakszik az éles peremű kanálhoz.

Torkolattűz ömlik a bucisalátából? A génpampán diszkóhajó az oázis? Diszkóbaleset egy fagyálló hordóban? Belemenős gyerekek a vízparton?

Néha a fedélzeti műszerek néznek rám rém rondán, mintha megbolydulnék egy rejtett mágneses mezőtől, hogy aztán mégis felnőjek az alagúthoz, hogy levigye a fejem, amelyben örök sötétség fényeskedjék, f ö l l ő t t e m.

Ezerkilencszázkilencvenöt/Ezerkilencszázkilencvenhat. Ez sok. Alulhittelek. Ez a sok kilences. A túlzások éve lesz mindkét esetben. Négyből kettő kétezerig. Ne érezzek semmit. Gratulálok.

Tegnap hazajöttem. De hogy, dehogy én. Keretbe foglaltam az ajtót, amin majd holnap is, lélekszakadva.

Aki a sivatagban sétál, ne panaszkodjon, hogy nincs fodrász, nincs virágágyás, és az otthonteremtésben cserepes a tetőfedő szája, az ne csodálkozzon, hogy csak homok van és nincsen beton pereme, az ne siránkozzon, csak egy döglött gyík farkával szúrja szíven magát.

Itt egy jó kis beton, jövök haza ezért, falba még mindig inkább, hogy a gyerekek ne lássák az udvaron, s hogy ne lássák előre: siralmas életükben a nadrágot kinövik.

Persze, ha apa valaki az énben, a fél Istent lehazudja, lazít a satun, de erre legalább jó lesz nekik is visszaemlékezni.

Mert fönt is, lent is van egy kis isten, ez a satupad, ahová beszorítják a fejlécet, egy kést tesznek eléd (durva lombfűrészt), és rádgyújtják a házadat. Lángol a satuház. Több se kell, egy mondat, mondom, nincs különbség. Egy evidencia érzelmei.

Csapást vág a félelem és megszököm rajta. Meg-e? Nem enged szabadulni, mint ahogy mégis egy kiszámíthatatlan szörnyeteg. Ez beszámítható, mint óvodában az uzsonna, befal mindent a bifsztökös legény.

Utóbb én se nézném jó szemmel magamat, a kameraman ne én legyek, elkap az érzéki mámor, itt hídban magamat két pilléren teszem le, szeret, nem szeret (nő van a homokban!), és egyre gyorsabban mindegy. Jó mulatság, férfimunka, ötszáz Volt. Ide vissza nem növök!

Prekomposzt a testem, bele se gondolok, látom, láthatom, vesevelő, ahogy a tojásomnál fogva himbál a kíméletlen guru.

Egy átutazó nejlon zacskóját őrzöm a fejemben. Benne a durva s kemény karalábé.

A mosókonyhában bevallok mindent. Kezemben a szappan, és mondom. A teknőt méregetem még mindig. A gyerek kint játszik. Odahull egy falevél a kezemre. Te vagy az, kérdezem mértani választ remélve-várva. Ő az, mondom, elhalványul a kék, csak a piros marad, az arcommal festem meg a vászonnadrágomat.

Megint egy festmény, lidérces ecsetárusok, a festékboltban soha nem tartanak kóstolót.

Mire megöregszik a fiad, pszicholingvisztikai kulcsszavakkal gyógyítom magam.

Gyorsan fel a csigalépcsőn. Három szentjánosbogár vár. Gyorsan le a csigalépcsőn. És el, ahová, ahol mesékkel, így ni, hol van az, ahol nincsen ez, mesékkel takarítják az időt végtelen.

A kisebb porcogókat még megérzem, megeszem az evolúciót, de a húst, harminc harapás után, tagadom, tagadom, mert ez a fejadagom.

Szakácsszüzsé: Az utolsó pillanatban a testből kirántott lélek, pikáns mártással a betonon.

Nagylány vagyol - kimentesz egy hátúszó férfit a folyóból - körmöd szakadtáig. Mibe hal bele?

Öregasszony vagyol. Hiába húzogatod cirmos kendődet a vállamon. Őszülök, már a tejszíntől megháborodok, de tudom, senki nem fújja fel a lyukas belsőket.

Úgy tudod érezni, mint azok az orosz babák a végeláthatatlan dobozolásban: ütésállóan termékeny hullámpapírján megdöfve egy akantuszlevél nedvéből sajtolt, félpuha hajtűvel.

Csak ezt képzelem. Egy hatalmas, szemüveges piarista meggyőzne-e? Szemüvege csak olaj lenne a tűzre. A búval borított helyeken 7 óra alatt marad.

Sőt inkább meglehet, az isten kicsi, nagyon kicsi, egy gombostű feje, esze meg akkora, ami gombostű fejébe befér, és szúr: a kegyetlen varrodai dolgozó a fércmunkával.

Jó pár szó sincs rá, hogy a minden vakfekete párja ideérjen, hogy az antiszégyen megvonja pupillám: beadom a kulcscsomót. Elmegyek a lassan meggyőzött emberek zárra tompító szikrázásával, aminthogy átzuhanok munkagödröm túlsó száján.

Aranyom, te azért halványan ragyogjál, amíg el nem temet lavin vagy lavina, az egyben kettő: férfi és nő, vagy az a ragozhatatlan triszex démon, kivel fojtó a levegő a hálózsák szájában.

Messzemenő ez a készülődés, de stratégia is egyben, mondja valaki zsenánt, hogy túlápoljon, mint ahogy tehén helyett zongorát lő az égbe, ebbe a felületesen lemásolt, cincérháborúban lebegő égbe.

Tényleg, tényleg. Elmúlt. Nincs pardon-köszönet. Hogy milyen jó volt-am-ott.

Vissza ide, már máshová. Ebben a szobában, itt semmi ne legyen, szoba se legyen. És nincs, kiderül. Hát hol? Máshol. Sehol. Amott. Ott sincs. De itt mégis. Utcahosszt maradok. Nem. El. Soha vissza. Innen mássz! Meddig így? Hány óra van? Hét. Negyven. Három. Ledőlök. Nem dőlsz le! Mindig visszadőlsz. Épp az ellenkezője miatt. és miattamban. Ellóg a kezem, a lábam felfüggeszt, közben meg se mozdulok. Én vagyok az? Teljesen hihetetlen. Mintha mindig csak más lenne. Egy valaki. Lemondóan csattan arcra a betonon. Ő én. Soha jobbkor, soha. Milyen mostohán bánik velem a soha. Mintha nem tudná, mit jelentek neki: hogy kimondjam innét. Hálátlan, fölismerhetetlen kudarcalagút.

Fel is, föl is mértem annak lehetőségét, hogy ma ne csináljak semmit. Hét óra múlt. Tíz is múlhatott volna, csak legyen, tudja, van. Alapvetően láttam is valamit, meg nem is. Mindig erre gondoltam. Hogy csak ennyi. Úgyszólván a torkomra megy ez a szem borsó a deszkák között. Úgy köhögök, mintha a szemetet akarnám kiugratni az öreglyukból. Őrizem a szemetet.

Nem várok semmit, ez tényt csupán stagnálom, és mintha a beton mondaná fejhangomon kulcsszavait. Minden telik magától, ez az, mégis egyforma zamattal, mintha löncshúsban élnél, egy konzervben lezsírozva, tetőt rád, vagy futó port, futó portornát.

Hogy ússzam állva éjt? Kérjek függő halasztást: önakasztást? Lógni befontan fürtjeim közt a durva hánccsal? (.) Na pont ez. Ez a legkevesebb. Soroljam? Nem. Semmit. Majd beledőlök kedvenc virágomba, amit ez idáig kínoztam (nem igaz), mindig mindent kínozni kell (nem igaz), hogy mutasson valahogy (nem igaz), mint te néha a napra, kicsi vagy (ez igaz), túl nagy (nem igaz), azt hiszed, hogy összefoglalod, ami szemedbe villámlott, pedig nekem se sikerül (ez igaz). Lásd később. Nem, később ne lássál semmit, elég volt ennyi, nekem is, nem volt sok, kevés volt, mi végre, el se tudom pazarolni, megáll az eszem, nincs hiába, semmi nincs hiába, lesem, ahogy leesem.

Maradok a barna dokkban a halkonzervből megdobott tésztával. Senki nem születik újjá, ha lestukkoltál egy koporsót, nem lesz gyereked árnyalatlan, de ha messzebb álltál, akkor ott is maradsz.

A hajóhoz a vonatban éreztem a gáz szagát, hárman aludtak, néztem, ki érzi még, hogy felrobbanunk.

Bár már eddig se igazán, az inneni csend maradhatna alvóbarát. Szemem s szám összeadom, kivonom az elaltatott hasfalat, szorzom a derékbőséggel, per gyök alatt az ép kezem, mi precízen nem nulla, de majd nyúlik kifelé a fehér vastölgybe, hogy magára húzza ravaszát. Sok a szemöldök és a száj. A haj? Füvön vagyunk! Máshogy is érdemes, más semmi, csak fésült-szárított hova (?), hajdíszmű a légáramban, még így valahogy bekapja a ventillátor, csacsog, ecsettag, rám férne még néhány kiló Napólen napolaj, ha nem, hát nem, bármikor elalszom bármelyik betűn a napon: nyaralok, szabadságra (festőknek: szabadsárga) mentem:

wwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwww

duplán elaludtam, a fékezhetetlen elalvásrendszeremmel, hét óra negyvenhárom, csibém, oda a párbeszéd, mindig ez van, amit akarok, ehhez soha nem rosszkor, soha mindig. W, úgy végzem, mint mindig, mint utcasarki fóka. Itt hagysz parlagon a fűben? - ugatom. De lenyeli a ház reszelt kulcsát, egészségére, jó, ha lakom. A pótkulcsommal a lenyelt kaput döngetem.

Lógattál már le szörnyet az ágyad széléről? (Ő nem.) Soha. - Ezt, mondom magamban párbeszédszerűen, meg se szegd. Soha.

+.................................................................................................................................................................

Így soha. Így elmém élnem kell, s nem írnom, noha..............., s noha elmém írnám, ahogy élem, mégis: elmém elmén az élelemre.

Hallom, a lábamat fent, mintha fordított szobában lelném halálom. Fordítva: a lábam mást ír, mint a kezem. Most keverjél össze mindent elölről:

Engedd le a függönyt a teret elnyomó ónszürke templomra, és ne gondolj semmire. Semmire. Szombat van. Vasárnap. Hétfő. Vége a nőnapnak. Vége. Jobb vége nincs, ez van, látom, ezt látom, nő és vége, ez az, vége van. Mint néhanap a rövid szárakon. Folyó? Tó? Tó. Folyó. Minden elsötétült, előttem is, és még ami a hátam mögött van, sötétség mindenütt, a csónakok úgy koppannak a partfűs földön, mintha a homlokomat simogatnám egy ablakkerettel, bal kézzel, ködpászmán egy újabb délután készül, mennyi hal, vagy hal ez egyáltalán, mert él a röhögő Tót, a végére a többség megmarad, ami elszáll, az a hátország.

Pacifikus ló, terembér, lefogok, csak csont van, bibliai igézetek, nem lépem túl, árnyék, kár, csont, alszok, sok a csont, ez az az árnyékvár, ne ölj el, ne igyál a buborékos szodomámból, ne egyél a szó dombjából, ne néz rám, tépd le a te ködödet, fenékig, pumpáljál halkan egy belső gumit, Isten a külsőt úgy is felszedi, hajolok el a magam belsőbb irgalmáért, mert ilyenkor mintha már félnék, hajolok fel, hol a mennyezetem, Isten, unalmamban írom, nagy unalmamban, legnagyobb unalmamban az öngyávaság és a bezárult krétakör ellenében, soha ekkora csík görbén, minden szabadon ekívül, ide-ide el, amit húzok utánam, nem pótkocsi, mint amikor a harmadik szent fejéről hiányzik a búbánat, azaz csak egy púp a szemhatárban, ahová távozni visszafelé leszek, hét óra negyvenháromkor, át a pucolókapun egy fényöntetnehezékkel most már könnyebben.