Alföld - 48. évf. 7. sz. (1997. július)
Bodor Ádám legelső novellája, a Téli napok 1965 őszén jelent meg a kolozsvári Utunkban. E heti periodikumban olyan kiváló literátorok és esztéták írásai láttak napvilágot, mint Bálint Tibor, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Palocsay Zsigmond vagy Cs. Gyimesi Éva. Itt, az első és az akkoriban induló második Forrás-nemzedék munkái között kaptak helyet Bodor kisprózái, olykor hétről-hétre írott karcolatai. A szerző ugyanis a későbbekben, 1977 és 1981 között több karcolatsorozatot indított: A táj vonzásában, A város megközelítése és Helyszínek címmel. A folyóirat hasábjain publikált szövegek megrostálása után kapta kézhez az olvasó a bemutatkozó kötetet, A tanút (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), majd a Plusz-mínusz egy nap (Kriterion, Bukarest, 1974), a Megérkezés északra (Kriterion, Bukarest, 1978), A Zangezur hegység (Kriterion, Bukarest, 1981) című kötetet, majdpedig a Romániában kiadott prózagyűjteményekből a magyarországi válogatásokat, a Milyen is egy hágó? (Magvető, Budapest, 1980), valamint az újabb szövegeket is tartalmazó Az Eufrátesz Babilonnál (Szépirodalmi, Budapest, 1985) című könyvet. Végül az életmű foglalataként íróasztalunkon a halványzöld Vissza a fülesbagolyhoz (Jelenkor, Pécs, 1992).
Bodor Ádám novellisztikáját vizsgálva éppoly textuális instabilitás észlelhető, mint amilyen folytonosság a Sinistra körzet és az azt megelőző, különböző folyóiratokban napvilágot látott kisprózák között fennáll.
Novella vagy elbeszélés egyik kötetből a másikba átkerülve, mindannyiszor újabb és újabb szövegkonstellációban jelenik meg. Olykor bizonyos írói megfontolásból csiszolódik. Ennek vonzataként a befogadó nem csupán a szöveg, hanem a jelentéstartalom rögzíthetetlenségével is szembesül. A kötetekben, valamint a folyóiratban közölt novellaváltozatokat és -csírákat egybevetve a textuális és a szemantikai dinamika ennél is nagyobb intenzitást mutat.
Az alkotó oldaláról egy-egy novellakorpusz egy-egy benső kérdés textuális maradványa és annak szemantikai újjáteremtése a befogadóban. Mindkét vonatkozásban a tér képzete a meghatározó: egyetlen szöveghely széttagolódik, illetve egyetlen kérdés megsokszorozódik több ideiglenes szövegvilággá és ezáltal szakadatlanul nyugtalanító kérdéssé. Az intellektuális zártság ellenében csupán textuális átlényegülés, transzpozíció és indefinitív válasz mutatkozik. A szisztematikus építmények ellenében minden egyes novellakorpusz csupán nyom vagy maradvány. S ezeket a csönd végtelenségébe szituált szöveghelyeket szélfúvás esetén, mint újabb és újabb hóbuckák vagy homokdűnék, további szöveghelyek fednek be. Eltűnésre ítéltetnek, de sohasem feledhetőek el, folytonosan visszakísértenek. Egyik szöveg a másikat képtelen teljességében lefedni, eltörölni. A későbbi változat mindig más, mint a korábbi, de sohasem teljesen új, mert ott rejlenek benne az ismétlődő talányok, motívumok, a vissza-visszatérő figurák, a meg-megidézett helyszínek és azok atmoszférája. Mégis az összes kispróza megőrzi a maga szuverenitását. Az ismétlődő komponensek újszerű viszonyhálóba szövődnek.
Valamennyi írásmű részben a többinek is szövegtere. Egyetlen szöveghely szétsugárzik, másfélékkel konfigurálódik, miként fordított irányból a heteronómiában megőrződik a homogenitás. Az egyesben fókuszálódik az összes többi - némi prizmatikus töréssel. A szöveg/sugárnyalábok törést szenvednek, a gyűjtőlencse úgyszintén szertetöredezik, szétporlad.
Az egyes szöveghely töredék voltában, ugyanakkor széthasadtságában vagy szerteszóródottságában magában hordozza a többit, a teljességet, de csak virtuálisan. Nem található egyetlen, úgymond központi lencse, mely magába gyűjtené és szerteszórná az összes sugár/szövegnyalábot. Miután nincs abszolút szöveghely, az összes csak egy hely a szinte beláthatatlan sok között, s egy idő a végtelen idők távlatában és azok távlatából. Mindegyik kispróza relatív, áttűnő, kötetről kötetre, olykor módosulva, valamelyest transzformálódva, időről időre újabb olvasatot hív létre. Ilyenképp az általuk hordozott szemantikum (már amelyik kisforma elbírja ennek súlyát) a töprengés helyében - a filozófiai időben - mint a megsokszorozódás, mint a szüntelen gazdagodás folyamata körvonalazható.
Egy-egy szövegkorpusz lebegő-egységéből, a textuális bizonytalanságból eredően az irodalomtörténetnek, jelesen a szövegkritikának le kell mondania a visszavonhatatlanul egyetlen, ideális szöveg jelenségéről, minden egyes variánsnak meg kell hagynia saját önállóságát és jelentőségét. Bodor Ádám életművének tanulmányozásakor tehát a szöveg finalista felfogásától elszakadva annak plurális aspektusára kell rávilágítanunk. Miáltal pálcát törünk a szövegváltozatok rangsorolása fölött. Ezzel az olvasói tevékenység linearitása felett, a térbe és időbe ágyazódó horizontális felett.
Ugyanakkor az írásaktus tetten érésekor az egyes (szerzői) variánsok nem ragadhatók ki szövegkörnyezetükből. Épp ezért le kell mondani az ősváltozat visszanyerésének, illetve az egyszer s mindenkorra befejezett szerzői alkotás illúziójáról, a töredékben maradt szövegek vizsgálata során pedig az egymásba csúszás vagy az egymásra rétegződés rendszerének feltérképezéséről. Következésképp a művek létrejöttét a publikált változatokban kell nyomon követni, az állandó keletkezés és a szüntelen módosulás szakaszaira összpontosítva. Miképp az új szövegkritika is rekonstruál még, "de már nem exhumál és nem balzsamoz: e metaforák ugyanis a halál képzetkörébe tartoznak, a szöveg viszont él örökké, s legföljebb fejlődésének pillanatfelvételei rekonstruálhatók."1
Az "Egy műben mindig van valami befejezetlen" megállapítás Bodor Ádám alkotásai esetében többszörös érvénnyel bír. A nyitottság nem csupán kompozícionálisan a motívum-visszajátszások, figura-visszahívások stb. által vagy aktív befogadói közelítésmódra apellálva a szemantikai lezáratlanságban jut kifejezésre, hanem a szakadatlan alkotásfolyamatot figyelve úgyszintén szembeötlik, hogy nincs gravitációs középpont mint megfellebbezhetetlenül hiteles szöveg. S mivel az önmagát modifikáló, folytonos palimpszesztus szöveg auktoriátsa mindig viszonylagos, sohasem egyközpontú Szöveg Auktoritás (de szétforgácsolódó), ezért nem a szövegek helyreállítására, hanem csak a szövegek és -változatok közötti vizsgálódásra vállalkozhatunk. Így köztes helyzetben, jelszóródásban és a jelölt szakadatlan odább mozdulásában e fejezetben pusztán szövegfoszlányokkal bíbelődhetünk, szembenézve az érvényesség viszonylagosságával.
Egy-egy szöveg átlényegülésének, egy-egy anyaghalmaz átrendeződésének genetikus elemzése számottevően segíthet Bodor opuszának, adott alkotásának vagy épp motívumtárának megismerésében. Nemkülönben, az író aprómunkáját figyelemmel kísérve, narratív megoldásai, itt-ott a varratok is, láthatókká válnak.
Az Utunk azóta megsárgult lapjait fellapozva Bodor Ádám írói laboratóriumába is lehetőség nyílik bepillantani. A szerző e periodikumot mintegy esztétikai kísérletezésének és alkotói útkeresésének terepévé avatta. Komoly munkálatok folytak tehát itt, hozadékukról a vagy novellacsírá(k)ból formálódó, vagy egyetlen tollvonással megírott, majd kötetbe gyűjtött szövegek kiválósága tesz tanúbizonyságot.
Egyik-másik karcolat afféle kelet-európai vagy örményországi útibeszámolóként indul. Azonban Bodor Ádám mindig biztos kézzel tartja egyensúlyban valós és valótlan elemek libikóka-játékát. Ezért hat az olvasóra meghökkentőleg az ésszerűnek feltételezett világba (a reális téridőbe) befurakodó rejtélyes tényező, illetve a konvención nyugvó bizonyosságok megkérdőjelezhetősége, avagy a factum brutum önmagában, magyarázat nélkül hagyva. Ilyenképp az élmény-dokumentum áttűnik, s egészen másféle tapasztalatokról ad számot. A racionális közegben meghúzódó irracionális mozzanatokat dokumentálja. A fiktív világ szövedékén átdereng a valóság, a keleti térség és az emberi lét csak megélhető és megérzékíthető torzsága és rejtélyessége.
Tanulságos és kiemelkedő az, amit elhagy a szerző. Így a Behavazott lábnyomok című kispróza folyóiratbeli változatából eltűnik a grammatikai énnel azonosított elbeszélő. A láttamozó alak (a Megérkezés északra című kötetben) szenvtelen hanggá lényegül. Leválaszt az író e szövegről egy narratív részt, a történésfolyamatokról néhány eseménysort, ragaszkodik viszont egyetlen narratív atomhoz, miáltal a statikus elemek dinamizálása, a térbeli jelenségek időbeliesítése válik nyomatékossá. Vagyis Bodor e novellát megszabadítja holt súlyt képező részétől. Továbbá megmenti az esetleges olvasói belemagyarázásoktól, amikor eltekint egy kedvelt gyermekalaktól (név szerint a Hosda fiútól), aki könnyen behelyettesítést nyerhetne a "Valaki itt járt, és megijedt." mondat határozatlanságot általánosító névmásába, a szituáció rejtélyességét foszlatva. Ámbár ezzel le kellett mondania a megújuló emberi lét archetípusáról, vagyis a metafizikai félelem örök folytonosságának figuratív kifejezéséről. Nemkülönben a szinte érintetlen hósivatag hallgatását megtörőnek, a téli világ szinte kozmikus csendjében fülsértőnek érezhette az író a gyermekfigura és a narratív én közötti dialógust, az emberi félszavakat, melyeket a "völgy falai dobáltak egymásnak."
A Kikötő, este című rövidpróza Menyhárt doktora mögül viszont elhagyott az alkotó egy ahhoz szorosan kapcsolódó novella-kört. Ugyanis Helyszínek című karcolatsorozatát írva egyik-másik héten e hőst (is) újra meg újra felléptette, s így végül novellaciklust kanyarított aköré. Ilyen névvel szürke üzletkötő maradt volna. Holott magányos kóbor lélek ő, kinek útját csodák szegélyezik (ahogy pl. a címszerűen jelzett kisprózában két névtelen illető indok nélkül a tengerbe pottyantja). A folyóirat oldalain épp akkor találkozunk vele, amikor valamely európai városban, valamely meghitt zugban összefut feleségével vagy egyik-másik kedvesével, esetleg épp, amikor bolyongása során egy váratlan gesztus, a női gondoskodásé, rést üt a levegőben, a "közöny hű közegében".
A kései olvasó pedig utólagosan ne törekedjék föllebbenteni a fátylat, ne firtassa, hol dobták Menyhárt doktort a hullámok közé. Engedje meg annak, hogy szabadon élvezze A gyalogos határátlépés örömeit, életútja állomáspontjain a múlt és a jelen közötti tétlen ténfergést, mint a Képzelgésekben; a logikus világból az illogikusba történő behatolást, mint a Kikötő, este című karcolatban.
A szövegvariánsok összevetésekor tanulságos, hogy az író több novella-csírát miként von össze, rendez egyetlen közös cím alá. Ezért az alábbiakban megkísérlem a Fagyosszentek című elbeszélést, Az Eufrátesz Babilonnál szuverén változatát, in statu nascendi rekonstruálni.
A Szünidő című kispróza foglalja magában a történet-magot (a gyermek szereplő-elbeszélő apját négy idegen elviszi, s ő mégis folyton az egyik Nporitz lányra gondol) egy későbbi oldalhajtással (a Sintorgánnak, a gyógyszergyári lerakatnak eladott macska-motívuma).
Majd a Próbatömés című karcolatából a szerző átköltöztet két szereplőt, "Kovács S Ivort (gúnynevén Sivár)"-t és Rabuzin Jóskát. Itt még sejthető az utóbbiról, felette: "az idő most naponta egyszer gyúrt kicsi szürke kenyérgolyóbisokban múlik, s a golyóbisok egyformaságában az örökkévalóság rettenete dereng. Rabuzin Jóska nem gyermek többé." (A gyermekfigura által a bezártság helyzete örök drámai jelenné transzponálódik.) Az elbeszélésekben a váratlanul eltűnt barát után csak egy a levegőben vibráló kérdés marad: "mennyit tart egy próbatömés?"
A szeszgyár tűzfala című karcolat pedig lehetővé teszi az alkotó számára, hogy egy elfuserált felvételről a későbbiekben, a Fagyosszentekben kópiát készítsen. A fényképen megörökített idők atmoszférája kikezdhetetlenül átszövi mindkét szövegteret. Az épületeket beburkoló ambientus, a falak hasadékaiba behúzódó nyomasztó levegő az események potenciális kilendítője: "A fénykép ezerkilencszázötvenkettő nyarán készült, pedig akkor mindennap kiadósan esett, délutánonként barna fényű zivatarok törtek a városra, az üvegházi melegben a falak tövéből és repedéseiből gyorsan növő, kövér levelek hajoltak a járda fölé." (A szeszgyár tűzfala)
A hőmérsékleti ingadozásokkal együttesen: "Estére aztán, amint leült a szél, csípős hideg ülte meg az utcákat." (Fagyosszentek)
A cím, Fagyosszentek baljós, metaforikusan a természet pusztító hatalmára utal. Az évszakok antagonisztikusságában ártó szellemek kísértenek. Pongrác, Szervác, Bonifác a májusi fagy rettegett szentjei. A néphit szerint gyakorta előfordul, hogy e hónap első heteiben a nyárias időjárás ellenére hajnalonként kemény fagy áll be, megtizedeli a zsenge hajtásokat, az első rügyeket. A rómaiak a kísérteties Lemuria ünnepét úgyszintén a termésért való aggodalom tette komorrá, s föltehetően a három szent alakjában a lemurok tértek vissza.
Egy másik rajz, Az Eufrátesz Babilonnál kép-motívuma először a Mindent elölről című novellában (A Zangezur hegység című kötetben) körvonalazódik. Az Eufrátesz Babilonnál című kötetben a kép és a külvilág kontúrjai egymásba rajzolódnak, már-már átfedik egymást. Mi több, a szereplő-elbeszélő lakhelyet változtatva és az őt környező tárgyaktól mint élete holt súlyától megszabadulva, mintha egész lényével átadná magát A költözés gyönyörűségeinek, amikor beleívódik, belesimul az újságból kivágott színes képbe.
Tehát Az Eufrátesz Babilonnál című könyvet böngészve a befogadónak kell a textuális enjambemant-t, a szüzsévé formált történetet (a Menyétek éjszakája című prózaciklus éléről) az ősmotívummal (a Szénégetők a parton című ciklus záródarabjával) összeolvasnia, ilyenképp a kötet szövegeit visszafelé is értelmezni. Ő maga már-már a szövegvilágba beköltözve elveszíti perszonalitását, csak alkotó emlékezete lokalizálható - intertextuális helyzetben.
Mivel az olvasó, még mindig ugyanezt a kötetet forgatva, de már egy újabb, a harmadik, a Vár a fülesbagoly című ciklusban, azt találja: "(...) a hidak alatt kószáló ködök engem mindig arra a távoli városra emélkeztetnek, amelyet egyszer egy képeskönyvben láttam. Ott a szabad ég alatt nőttek a pálmafák." (A fekete doboz)
Egyik (emlék)kép a másikat evokálja, egyik szöveghely a másikat parafrazálja. Az írói önidézet, mint benső vízió, makacsul visszatérő gondolat. Az újraexponálódó kép vizuális gondolkodásmódot jelez, egyetlen témakorpusz kitartó ostromlása koncentrált figyelemre vall. Az alkotó látás- és gondolkodásmódját találóan jellemzi Beck András. Bodor Ádámnak, mondhatnánk, "képe van egy dologról."2
A továbbiakban hasonlóképp szövegről szövegre kell haladni, oda és vissza, hogy a kisprózák közötti családi szálak megállapítást nyerjenek: az Egy unalmas olajlerakat című novellával a gócpontban. A Zangezur hegység című kötetben még Olajlerakat cím alatt föllelhető szöveg két folyóiratbeli karcolatból áll össze. (Mindkettő A város megközelítése című sorozat része.) A Születésnap Bírója, illetőleg a Látogatás Porczolánja mintha Boncz alakjában reinkarnálódna. Mert elődeihez hasonlatosan, ő is fölkeresi ama anoním kisvárost. Visszatér az emlékezetébe számmal belevésett, tudatában konkrétumként beleégetett múlt-terrénumra. De hasztalan kutat az egykori cella után. Az ott és akkor megélt események sem számmal, sem névvel nem azonosíthatóak. Az emberi szó is kevésnek bizonyul
A megtapasztaltakat illetően az író a megéreztetés módszere mellett dönt, s ennek súlyát, hatásfokát növeli szövegről szövegre ugyanazon novellacsaládon belül. Additív eljárással a cselekményes rész ellenében a sugalmazás elemei sokasodnak és azok jelentéstartalma gyarapszik. Riasztó jelként egy lila folt sötétlik a sofőr kézfején, majd apokaliptikus vízióként egy a környékre tévedt ragadozó madártól "megriadt galambsereg hullámzott el alacsonyan az út fölött." (Egy unalmas olajlerakat)
Ott, ahol a két szövegdarab összevarródik (tehát két novella-foszlány szegélyezi egymást), öltéseknek nyoma sem marad, városkép, szuggesztív látvány tárul az olvasó elé.
A város megközelítése sorozat Megbocsátás című karcolatából az író nem csupán a történet-csírát fejleszti tovább az Imola asszony megkísértése című szövegvilágában, hanem ugyanabból az alaphelyzetből kiindulva, "Furcsa és rövid utca volt, csak páratlan oldalán épültek házak, a páros oldalon a temető kerítése emelkedett kilazult köveivel." (Megbocsátás), a már kibontott fabulát a rejtélyesség és a líraiság eggyé olvasztott szférájába oldja. A korábbi variánsban, az akkor még Vlasza asszony és az idegen ember közötti csendes vonzódás hátterében, egy macska transzfiguráció sejlik. Az elbeszélő végül is kételyek között hagyja a befogadót: "a vörös nyakú férfi (vagy talán macska)." Az olvasó azonban hajlamosabb az utóbbit feltételezni. Avagy mindkettőt. Ahogy a jeges tó vizéből kihalászott három kövecsről sem fogadja el a legkézenfekvőbb magyarázatot, hisz épp ettől a kiismerhetetlen alaktól származik: " - Ugyan - mosolygott a lény - közönséges utcai kavicsok. Azokkal csak benyaltam magam." (Megbocsátás) Ehelyett a karcolat olvastával önmaga kutat kulcs után, mely a titok zárjába is bele kell illjen, nemcsak a jólismert, szokványos szituációkéba.
Ugyanígy az Imola asszony megkísértése szövegvilágában már az átváltozás lehetősége varázserővel hat. A nő egyik látogatója "egy szomorú, beesett szemű és mindenáron asszonyi melegségre vágyó fiatalember, aki magát kétségbeesésében Imola asszony macskájának, alázatos kandúrjának vagy tetszése szerint más alantasabb háziállatának nevezte...". Már maga a figura arra serkenti a befogadót, hogy az őt övező titkokat is meg akarja fejteni. Ám az általa ajándékba hozott kavicsok melegsége intellektuálisan nem, csakis szenzuálisan fogható fel. Miképp a Bordongó nevű tavacska melletti lak irányába és vissza egyetlen út vezet, s az líraian misztikus.
Hogy a történet jobbára csak jelzett szituáció, rejtélyessége vagy a bizonyosság fonák oldala megmutatkozzék, Bodor Ádám olykor katalizátor figurát léptetett föl, olykor távoli, de reális koordinátájú térségekbe szituálja karcolatait. Az előbbi lehetőséget példázza az Idegenben című kispróza, melyben a katalizátori szerepet egy Pozsonyban meglehetősen feltűnést keltő nepáli öregúr tölti be. Egy labdarúgó-mérkőzés szurkolóinak táborában öltözéke és viselkedésmódja anakrón jelenség. Az esélyegyenlőség feszültségében fölhevült tömegben benső kimozdíthatatlansága az égbe vezető hegyek moccanatlanságát idézi. Egész énje a metafizikai táj csendjét hordozza.
Mindeközben a tizenegyes pont előtt tétovázó játékos az esélyeket latolgatja, akárcsak a közönség és az elbeszélő. Ez utóbbi is csak annyit fűz hozzá szellemesen: Novák civil elfoglaltsága miatt járatlan volt a keleti tudományokban, ő nem tudott semmit. Ha valaki megkérdezi tőle, mi az hogy Katmandu, azt feleli, azt hiszi, egy madár."
Látszólag a kiismerhetetlen feladja inkognitóját, és az Egy üdítőital forrásvidéke című karcolatban Ra-Qai nevű üdítőitalként engedi magát identifikálni. "Egy betűvel sem több." Az üvegekre ragasztott címke azonban nem fedi fel sem az összetételt, sem az előállítási módot. S bár a címkét képtelenség az üvegekről levakarni, ironizál csendesen az elbeszélő, az azonosítás-kísérlet eleve kudarcra ítélt.
A csodaital éppoly bizsergetőleg hat az emberi ínyre, mint a valahol a sahok földjén álló kőfal kibetűzhetetlen felirata a zsibbatag intellektusra. Az ital és a kőtábla kibetűzhetetlen felirata a zsibbatag intellektusra. Az ital és a kőtábla titkai fölött hiúz szemek őrködnek, időtlen idők óta: "Távolabb, fekete mandulafenyő mögött török tornyok állnak mozdulatlan őrszemekkel."
A szemmel tartás azonban legtöbbször elbeszélői fricskát érdemel. Nem menekedhet meg ez elől a Bojtkészítő házbizalmija sem, hiszen alamuszi vizslató. Szoros szálak fűzik Bundás Rekkhez, alias Rekk Mátyáshoz, aki ezúttal börtönben kuksol (Üzenet). Filológusi pedantériával hiábavaló firtatni, melyik rövidtörténetet írta meg előbb Bodor Ádám, azaz mi volt előbb B. R., megfigyelő-e vagy megfigyelt. Mert egy mások után szimatoló ember örök vesztes a hatalom attribútumával, a farkaskutyával szemben (Üzenet).
A Helyszínek nyüzsgő ember- és állatállományában ott van Barbara de Anatolia is. Arcának torzságával rí ki a többiek közül. Groteszk maszkot visel. Ábrázatát, úgy tűnik, a halálfélelem kozmetikázta: iszonyatos barázdák redőzik. Ám fogas kérdés, azonos-e ő azzal a Barbara de Anatoliával, akit a természet, Gyergyó éghajlata mumifikál, mivel e karcolatban a szerző más véget szánt neki. Bajazzo társa, a késdobáló Titi Bock egyik szerszáma annyi év után cél téveszt. Ezúttal nem a rá kiszabott halálnem fokozza le személyét, hanem a színhely. Fényes pályafutását mocskos porondon kell befejeznie, a végpercek körülményei a nivellálóak.
Mint a vizsgálódásból kitűnik, Bodor Ádám kisprózáit, novella-csíráit motivikai ismétlődések fűzik össze novella-családokká. Ugyanakkor e szöveguniverzumban kósza felhőlények képződnek meg és foszlanak szerte. Novelláról novellára haladva, A gyalogos határátlépés örömeiben részesednek, akárcsak Menyhárt doktor. Az olvasók pedig a folyóiratbeli rövidtörténeteket hétről hétre követve megismerkedtek Olajprés utca lakóival jobbról s balról. Az író számár viszont a karcolatsorozatok lehetővé tették, hogy lemérje a műforma teherbírását - amint ez a prózakonstrukció könnyed, ámde stabil íveléséről megítélhető.
A Forrás-alkotónemzedék képviselői, akikkel Bodor Ádám együtt indult, felváltották az ötvenes-hatvanas évek irodalmi kifejezésmódját és eszmei beállítottságát. Nem engedtek egy átideologizált kor reguláinak, nem engedelmeskedtek az imperatívuszoknak, hanem hetvenes évekbeli fellépésükkel autonóm valóságszemléletet és létábrázolást hoztak. Nem fogadták el a központilag kijelölt utat, mint módszert, a korszakos társadalmi és történelmi változásoknak (a sematizmus diadalmaskodásának), valamint a kisebbségi létforma kulturális és szociális gondjainak passzív dokumentálását. Maguk választották meg példaadóikat, s azok már nem Móricz, hanem Kosztolányi és Márai, illetve a világirodalom jelesei. Ezen alkotóktól mintegy közvetett ösztönzést nyertek egyéni tárgyválasztásukhoz, akárcsak lírai, epikai és drámai konstrukcióik felépítéséhez, öntörvényű írói világuk megteremtéséhez.
Bodor Ádám pályaindító kötete, A tanú az Utunk hasábjain 1965 és 1969 között napvilágot látott elbeszéléseket foglalja magában. E könyv máris kész íróra vall. Öntudatos és egyéni hangú szerzőre, akitől idegen a háborítatlan és terjengős történetmondás, akit egy-két szövegen kívül a lélektani elemzés sem köt le. S bár témaválasztásával, szerkesztésmódjával kevéssé különül el kortársaitól, a második Forrás-nemzedéktől, mégis e művek már magukban hordozzák a továbbiak során összeálló szuverén művészi univerzum sarkpontjait.
Bodor alkotásainak mindenekelőtt a kimért narratív alaphang kölcsönöz egyéni karaktert: az elbeszélői szóval a szövegbe beszüremkedő inherens diszciplína. E rend és fegyelem a narrátor attitűdjéből ered, a mindenekkel szemben tanúsított határozatlansági relációból. E diszciplína az, ami a konstatált ténynek hitelt biztosít. E fegyelmezettség az, ami elementárisan megérint minket. Közvetlenül, első olvasatra.
Formailag vizsgálva, a kisprózák többsége egyetlen sugárív, rövid felvillanás. E pillanatnyi fény pedig teljes intenzitásával egy meghatározott eseményre vagy annak csak epizódusára, egyetlen állapotra mint kimerevített mozdulatra, mint "Kivágott filmkocká"-ra fókuszálódik. A szövegek nagyobb hányadában a fénycsóva mozgástere nagyobb, s így az a kiélesített szituáció részleteit is végigpásztázza. A sűrítés narratív formaelgondolása mellett a kidolgozásé is kifejezésre jut.
Az elbeszélő-szerkezet többnyire megőrzi fabuláris jellegét. A történetelvűség pedig érvényt szerez a konfliktusnak, a sorsszerű fordulatnak; az empirikusan felfogható mozzanatoknak, a lélektani és erkölcsi, egyéni és közösségi vonatkozásoknak,s az ezekben rejlő jelentéstartalmaknak. Bertha Zoltán megfigyelése szerint: "Az epikai forma velejárója, az okszerűség beleágyazódik ezekbe a tartományokba, az események és cselekvések tárgyszerű okait ezek a közvetítő szférák jelzik, árnyalják, rétegzik, az ok nem koncentrálódik végső, radikálisan tárgyiasulás nélküli, magánvaló, transzcendens létokká."3
Az elbeszélések alakjaiban is megvan "az a fajta lelkierő és egyfajta morális bátorság, amely a személyiség, az egyén feltétlen önállóságából,a tárgyi megvalósulás eredményességétől független belső szabadság érzetéből ered."4
Az elbeszélő következetesen távolságtartó. Nem ítéli meg a szereplőket, erkölcsi magatartásukat, hogy készek-e vagy sem szembenézni önmagukkal, illetve a másikkal, vagyis az én-ben éppúgy, mint a te-ben ott rejlő idegennel; hogy készek-e az új, a váratlan helyzetben helytállni vagy meghunyászkodnak, esetleg közönyösen elfordulnak. Tételes állítások, narrátori intervenciók híján a befogadóra hárul az emberi viselkedés mérlegelése. Az, hogy van-e lelki ereje önáltatás nélkül tudomásul venni, majd megbékélni a rátörő betegséggel, mint a Téli napok Áronjának. Az, hogy képes-e az előítéletekkel mit sem törődve, a közöny langymelegéből kilépni, mint az Egy idegen városban Holló Péterének, amikor a családi konfliktus ellenére egy távoli ismerőse halálát követően ellátja feladatát, az elhunyt holmijával megteszi a szükséges intézkedéseket; hogy képes-e kimerészkedni a mindennapokból, keresni és egyetlen napra meglelni önmagát, mint Göb A kutya alakú hófolton túl, megpihenve egy hegygerincen, ahol "valamiféle áhítat mozdulatával széttárta karját, majd hanyatt feküdt. Akkorának látszott, mint egy ceruzával húzott vonal." S az, hogy van-e kitartása és bátorsága, mint ismét e kedvelt figurának a Fölfelé című novellában, amikor a hegyekbe és emlékeibe kapaszkodva az égre nyíló földi kapu - a néhány sudár fenyőfa alkotta templom - magasságában énje mélységeibe aláereszkedik.
Az elbeszélő az objektív láttatást tekinti a maga tisztének. Innen perspektívájának maradéktalan koncentráltsága. Miáltal az elhanyagolhatónak vélt részletekre is kiterjedő figyelemmel, ámde indulat nélkül csupán szembesít a szituációkkal és az emberi esendőségekkel.
A szó mellett azonos érvénnyel bírnak a szenzális vázlatok, az arcon kirajzolódó tájak vagy a tekintettel átfogott látványok. A tanú Jakabjának arca hamis tanúzását követő zaklatott önkeresése során a kül- és a belvilág tér-képévé válik. Egyébként nyugodt és közönyös ábrázata - eleve, suta félszavait, szerencsétlenkedő kérdéseit megelőzően - a zártság képzetét artikulálja: "Szeretett volna valami hatalmas futással nekiiramodni a városnak, majd csendesen és igénytelenül belekívánkozott a szemközti ház falába: belesimulni a téglák kemény rendjébe, s ott kivárni, amíg elmúlik, kiszivárog belőle minden, ami azt a Demeter nevű ember idézi. Megtapogatta a homlokát. Olyan ez a dolog, hogy ettől csak ácsorogni lehet az utcákon - gondolta."
A szorongató gondolat vonzataként a veszteglés, a kilátástalan várakozás létérzése redőzi Jakab arcát. Majd a városban bolyongva a sivárság, a semmi csupasz fénye éri utol mint elhagyatottságának, kapaszkodó nélküli vergődésének ténye: "Bement a közeli falatozóba, és kért egy fél deci erős italt. Nem ülte le, csak odaállt, ahol az italt mérték. A helyiség teljesen üres volt, fehér arcára a nyitott ajtón keresztül bevilágított a napos aszfalt."
A szinte sebző világosság, intenzív fény-kép a későbbiekben tér-képpé transzponálódik: "Olyan arca volt, mintha a tenger végtelenségét kémlelné." A szabadság, a végtelenség vizuálisan érzékelhető képzete viszont ellentétébe fordul. A figura tudata e kép(zet) negatívját leplezi. Ő maga a lehatároltság, a kiúttalanság gondolatával küzd: "De Jakab nem hajóra, hanem egy villamosra gondolt, amely egy késő este a végállomáson vesztegelt."
A zárt-nyitott ellentétpár mellett a világos-sötét kontraszt is funkciót kap. Az emberi benső a külvilág napszítta árnyaival válik egyneművé. A felbujtótól az áldozatig vezető út tragikomikus véget ér. Jakab csendesen alásüpped saját exkrétumába.
Hasonló a narrátori szó fegyelmezettsége, a végsők előtt a tekintet nyugodtsága és élessége a Kivégzés című novellában. Maga az alkotás ars poetika értékű, az írói világnak karaktert ad. Ezért lép termékeny kapcsolatba a többi szöveggel, válogatásról válogatásra, mint minden egyes szó és mint minden egyes mű megelőzője.
Az arctalan elbeszélő, kinyilatkoztató szó nélkül, pusztán a Katonát állítja a befogadó elé kivégzését megelőzően. Annak legelső félszavával élve, "[a]nélkül", hogy azonosulna, poetikai fontosságú magatartást vetít bele: anélkül, hogy elfogadná a mindenkit megillető fekete kendőt; anélkül, hogy átadná magát a homály lazításának; anélkül, hogy elhárítaná a szenvtelen, a pártatlan tanú kötelezettségét, a mindenekről való számadás tisztségét.
Ott a végeknél a Katona rendületlen tartásával: a szembenézés bátorságával. Ott a Katona tekintetében: a hajnal képeivel, melyekkel halál utolsó pillanataiban állhatatossága megajándékozta. S militáns erejét, mindvégig megőrzött tisztánlátását a mindenekre koncentrálja.
A szembenézés és a tisztánlátás poetikáját a mű kulcsszava (a Katona elutasító kijelentése) és két erős, intenzív sugárzású képe sűríti magába. A fény éles és könyörtelen. A szövegteret behálózó fény-motívum (mint képi idea) a teljes lecsupaszítottság szemantikai hordozója. Ilyenképp az idő árama lelassul. Mozdulatról mozdulatra követhető, centiről centire lemérhető ("Mindössze pár lépés volt még."), de nem emberi araszokban nyer meghatározást. Az objektív idő megállapíthatósága ellenében a végső pillanatok hosszúsága a bizonytalanságba vész.
A kimerevített utolsó hét percbe, az ide-oda röpködő vezényszavakat követően a néma szövegvászon már-már a természet, a külvilág visszafojtott lélegzését is hallani engedi. E vászonra semmi más szín nem kerül csak fekete és fehér meg a köztes szürke. A derengés színgazdagsága utólagosan az olvasó vizuális fantáziájában feslik szét. A tejfehérség, az indukáló szín, végletesen kiélesíti a körvonalakat. A fény az alapelemeken, az emberi pórusokon is áthatol. Az anyag ellenállását is legyőzi. A világosság mégsem vakító. Az autentikus fény önmagát világítja át: ontológiai és etikai felismerést involvál - az emberben romboló és az őt környező sötétség ellenében, a honnan, hová s miért abszurduma ellenében.
A motivikai fény-árny kontraszt tehát fogalmi tartalmakat is ütköztet, egzisztenciális és etikai alternatívákat. Emellett vizuális vonatkozásban minden fogalminak mutatkoznak további szemantikai tartalékai. A képi sík először le, az anyag közé irányítja a tekintetet, majd a magasba emeli. Az érzékletesbe exponált mozdulatlan mozgás álló helyzetbe sűrített mikro- és makrokozmosz. A hasonlatok sem analógiák, ehelyett az a funkciójuk, hogy a folyamatoka t végpercek felületére kivetítsék, a szinte érzékelhetetlen mozgásokat, a legapróbb mozdulatokat kimerevítsék. S ezzel a látvány idődimenziói a végtelenségbe vesznek. Mindeközben a tekintet leni és fenti világokat fog át, s a megváltatlan matéria (a kő), illetve a végletes tisztaság (a felhő meg a harmat) között rábukkan, majd rátapad egy pókra. Megfeledkezik önnön fizikai voltáról, mulandóságáról.
"Sima, fekete víz volt a kövek között, úgy adta vissza a derengés színét, mint a tükör. Keleten, a fal irányában hamar világosodott, mint a színfalakon, s a távozó éjszaka szürkeségéből előtűntek a felhők. De a Katonát nem érdekelte. A köveken, az ártatlan harmatban dermedve ült egy pók, azt nézte. Vékony nyári nadrágja egy pillanat alatt átnedvesedett, s bár értelmetlen sietségén maga is elcsodálkozott, hirtelen felállt, csak a pillantását felejtette ott, kicsit előrehajtott fejével, érdeklődően."
Semmi növényzet, olykor a természet is fukar. A szubsztanciális létben, a néma köveken megülő harmatcsepp magányra ítélt. Fa helyett egyetlen puszta, semmihez sem tartozó fal áll a közelben: "Egy darab fal volt, nem pedig valaminek a fala, egészen szürke és üres." Maradványa valaminek. Maga a materiális világba befalazott gondolattöredék mégsem porlékony. A mindenekre ráboruló csendben a závárok kattanása együtthallik a vizek csorranásával. Megmozdulnak egek és földek: hogy lássunk és értsünk. A kivégzés térszimbolikája a védtelenséget és az áldozatiságot fejezi ki.
A mű egészében díszlet nélkül, nyelvi síkon ékítmény nélkül felépített világ. Miután a mondatok is az elnémulás felé tartanak. Ennek mértékét az egyes szavak, tagmondatok és mondatok magánya jelzi. Meg a tényeké. Mert ilyen vonatkozásban a nyelvi és a szenzálisan megragadott külvilág egyöntetűséget mutat.
"(...) [H]ogy mi a szenvedés, azt Kornistól, ezt Tandoritól, azt Szőcs Gézától, Tolnai Ottótól, Nádastól vagy Bodor Ádámtól meg Balassától - mindenkitől meg lehet tanulni, (...)." - írja Esterházy Péter. Bodor pharmakosai éppoly ártatlanok, mint a hegylakó, aki talán egyetlen és végsőkig elcsigázott kiáltásával elindítja a kőomlást, mely végül is maga alá temeti (Eső), mint a favágó, akire az általa kivágott fa rázuhan (Egy olasz). A Triptichon című novella-ciklusban a Megváltó születésének képébe a halál rettenetét vetíti az író, a krisztusi passiót pedig a tömeghalálra játssza rá, s így egyetemesíti a szenvedés-motívumot.
Az Utasemberek két volt háborús bűnöse, immár letöltve büntetését, visszatér közösen elkövetett rémtetteik színhelyére. Bahleda Géza és Obrád Simon (az utóbbinak neve a bibliai ácsmesterre, Simonra utal, kinek műhelyében annak idején Krisztus keresztje elkészült) a helybelieket, gazságaik túlélőit és azok utódait emlékezésre kényszerítve akarják visszaszerezni identitásukat. Ám egykori önmaguknak csak kísértetei, képtelenek félelmet kelteni. Ezért, amint állítják, azzal az elhatározással jöttek, hogy megszerettessék önmagukat.
"Az igény, hogy az áldozat rettegve szeresse és szeretve rettegje a gyilkost, minden határon túl van, egy olyan tartományban, ahol az egymásnak ellentmondó ítéletek egyaránt hamisak és egyaránt igazak. Bahleda Gézáról meg Obrád Simonról sem azt állítjuk, hogy szenvedni akarnak, sem azt, hogy szenvedést okozni; sem azt, hogy gyűlöletet, sem azt, hogy szánalmat kelteni; sem azt, hogy a befogadást kívánják, sem azt, hogy a kitaszítást - és állíthatjuk mind a kettőt egyszerre. Minden határon túl vannak - a metafizikában." - követve K. Jakab Antal gondolatvezetését Gyilkosok, kísértetek, istenek című esszéjében.5
"Megjelennek mint az istenek, de mint hatalmukat vesztett istenek nem adják föl feltétlenül a harcot a létért. Önnön lét-hiányukat az emberre ruházva így okoskodnak, hogy az ember sem nyerheti el közvetlenül léte igazolását, csak közvetve: a félelemben az istencsapástól vagy az örömben a csapás elmaradásán. Ha pedig az öröm közvetlen, nem pozitív élmény, hanem a szenvedés hiánya, akkor egy bukott, tehetetlen, ártalmatlanná vált isten, aki a pusztítás istene volt, joggal tarthat az ember rokonszenvére, sőt szeretetére, s e szeretet által a létezésre. (...) Bahleda Géza és Obrád Simon osztozik a bukott istenek sorsában. Okoskodásuk hamis: nem rendelkeznek az elégséges ok monopóliumával, feleslegesek az emberi lét realitásának a szempontjából, így hát az ember nem hajlandó megváltani őket sem szenvedésre, sem öröme által; '...az emberek szeretik, ha békén hagyják őket' - mondja a büfés. Nem térhetnek vissza a földre, mert soha nem éltek a földön, nem térhetnek vissza a földbe, mert nem a földből vétettek. Bukásukban sem adatott meg nekik a halandóság rangja. Megölik őket, d mintha jelen sem lennének és jelen sem lennénk, a büfés tekintete öli meg őket, a büfés szemében halnak meg, csontjuk sem reccsen, vérük sem csordul, csak eltűnnek, megszűnnek, beleolvadnak a homályba, a szótlanságba, a csendbe, mert csak a semmibe térhetnek vissza."6
Nem hirdet ítéletet a narrátor Sturm felett sem, csak imbolygó alakját láttatja a lét peremvidékén, az idő nullpontján (Plusz-mínusz egy nap). Az emberi léptékű téridőből kirekesztetten a társai ellen vétkező - mint pusztító erő - felett metafizikai törvények szereznek érvényt.
A szövegfelütés Damoklész kardjaként függ a levegőben. A sehová(ba) vivő út mentén a bűnhődés kőkolosszusa (a börtön) és az ember által kialakított rend építménye (a kaszárnya) mered egymásra. Ezek övezeteként sanyarú, pusztuló világ: egy zsákutcát jelző tábla, néhány "poros gesztenyefa" és egyetlen így-úgy összetákolt bódé árválkodik magában. A fenti sivatagban templomtorony délibábja. Az alanti térségben pedig egyetlen árnyékát vesztett lény. Sturm, aki identitását elveszítve maga válik árnyalakká, őreitől képtelen szabadulni. Bár büntetését letöltötte, szabadságával nem tud mint kezdeni. Kilépése a börtönből egyetlen naplórovat, s ahová utóbb visszakérezkedik. Tiszti zubbonyát, melybe huszonöt évvel ezelőtti lényét bújtatták, mára kissé "kihízta", élcelődik vele egy kiskatona és egy szakaszvezető. Nemcsak öltözéke anakrón, hanem benső alkata is olyan. Nem valami divatos. Régi énje mára idétlen hatást kelt, mi több élesen elüt a mindenkori emberi viselettől. Lénye önmagától is idegen. Sem egyenruhája, sem teste nem az övé. De nem a fizikum az, ami átalakul, Sturmból furcsállást kiváltva, "Csakugyan megnőtt a karom.", vagy ahogy a kiskatona látja: "Csak mind nő, nő." (...) "Az emberi test." Nem a külső, de a háborús években elkövetett kegyetlenségei és a rabévek hatására Sturm bensője deformálódott, az növekedett határtalan űrré. A lélek lett mind sivárabbá. Aminthogy az elmúlás profán glóriáját viseli a vétkező: "Tarkója körül ezüst hajszálként lebegett a cigarettafüst."
Odabenn a repülő időre is pányvát kényszerítenek. Sturm szeme előtt fogolytársai ivóvízért igyekeznek: "Két rab húzta, kettő taszította.
Két szakaszvezető kísérte őket."
A bűn és a bűnhődés örökkévalósága. A börtönéletnek, a hosszú percek és órák egymásutánjának csak akkor szakad vége, ha majd a nagymutató beéri a kicsit; a lélek szennye csak akkor mosódik le, ha a taszító rabok beérik társaikat, a vontatókat, az első tagmondat pedig a másodikat; ha majd az első mondat és az új bekezdésbe tagolt második egyazon sorba kerülnek.
A vétket emberi szóval kimondani, fogalmakkal behatárolni képtelenség. A nyelv is megbotlik:
"- Valami szatír volt azelőtt.
- Miféle szatír?
- Szadistát akartam mondani vagy mifélét. Kemény huszonötöt lehúzott."
Ilyenképp a bűnhődés, a börtönlét időtartamát illetően a számok sem véglegesítőek. Emberi léptékben egy huszonnégyórákban kalkulálva is megmarad a bizonytalanság:
"- Szökőévekkel kilencezer-harmincegy - mondta a kiskatona, majd hozzátette: - Esetleg plusz-mínusz egy nap."
Az, ami az emberi ráció mértékét meghaladja, metafizikai törvények alá vettet. S aszerint újra megszámláltatnak a bűnösnek napjai. Sturm egész léte nem több mint egyetlen "gyermeknap"-ot megelőző egy huszonnégy óra. Vétke pedig gyermekjátékhoz hasonlatos tűzszerszáma által méretik meg. Hogy cigarettára gyújthasson, mindannyiszor egy gyerekingről származó porcelán gomb segítségével csihol tüzet. Szertartásos mozdulatai ősi törvényeket idéznek. Helyre áll a metafizikai erőegyensúly. A megkísértett pusztító princípium utóbb a vétkező ellenébe fordul, a tűz lángjai fölemésztik Sturmot. Ahogyan az anyag (a bádogdobozban a rongy) elsenyved, ugyanúgy a test is megsemmisül és a lélek is (a vétkező emberé) semmivé oszlik. A föld szimbolikája ontológiai: a létnek alapja, porlékony matéria, amiből minden vétetik és amibe minden visszatér. Az országút menti kukoricatábla fölött a füstcsóva annak jele, hogy a bűnöst az anyaföld sem fogadja vissza. Az általa ősi elemből kialakított fészekben mégis folyvást újjászületne? Mert riasztó és rettegett fészkünk a bűnnek mindig is termékeny talaja volt és lesz.
Az elbeszélő nem minősíti hőseit sem pozitívaknak, sem negatívaknak, a bennük felgyülemlett erők számára is kiismerhetetlenek. Ugyanilyen visszafogottsággal és higgadtsággal szól a testi kiszolgáltatottság más formájáról, a végső előtt letisztult hangon a halálnak való alávetettségről. a szakadék rettenetét (horror vacui) transzcendens dimenziókba oldja. Ott az elmúlás felfoghatatlan rejtélye, mindent beszövő sejtelmessége a völgy szája felől betüremlő ködlebernyegben (a gyászruhát öltő tájban), ott sűrűsödik a félelem a természet minden lényében, egy a falkából kiváló Balan nevű kutya reggelig tartó csaholásában. Ott van egy egyszerű szikladarabban. Átkos kő, odafenti Rendek földi nyomatékosítója: "Abból a nagy sziklából való volt, aminek a pereme kihajol a gerincről a völgy fölé. Egyik oldala zöldes fekete volt, a friss törés mentén fehéres erezet futotta végig, csillogott a víztől." (Eső) Alóla jajszó sem hallható.
A halál elfogadásának magyarázata megfigyelhető a hegyvidéki emberek, a pásztorok létmódjában. Napról napra: "A juhokat rendes időben kihajtották, fejésre visszatértek." Az ünnep- és hétköznapok profán szertartásai a lét örök körforgásába ágyazódnak. Az elvesztett gyermek helyett: "A kerítés mellett, a lósóska között ült egy nagyon kicsi borjú, olyan színe volt, mint egy divatos szövetnek. Először láthatta a napot, egy hétig esett.
Útközben hallottuk, a Vasilica apja széttörte a követ az udvarán, most már azon fognak járni." (Eső)
A sorssal való megalkuvás magyarázata ott a lósóska levelein egész nap szótlanul pergő esőcseppekben. Éppilyen súlyos mondandók szubsztanciája néhány piritrög a szólásra nyíló, de már mozdulatlan gyermeki szájban (Bányásznap). A nehéz érc az ifjúi testben, akárcsak a fiúcska halálát okozó kő (a rideg matéria) örök törvényeknek szerez érvényt. Hazatér a megtört lélek. Az, ami az emberi szó erejét is meghaladja, a természet alapelemei által artikulálódik. A biologikum közömbös hallgatása pedig tagolt beszéd arról, hogy életre halál, halálra élet következik. Ezeknek megváltoztathatatlan rendje viszont emberi szemmel kiismerhetetlen. Innen részéről a közönynek tűnő passzivitás, a megadás, a lét transzcendens folytonosságába, a megújulásba és az elmúlásba való belesimulás; innen részéről a gyermeki riadtság és értetlenség a lét törvényszerűségei, mint titokzatosságukban fenyegető rendelkezések előtt.
Nem kevésbé tanácstalan az elbeszélő az emberi személyben megbúvó ismeretlennel szemben. A részéről tapasztalható fegyelmezettséggel annaliságukban igyekszik rögzíteni a még az én számára is idegen erőket. Noha a szokatlan gesztusok és cselekedetek mozgatórugói felderíthetetlenek. A borbély című novellában a kulcsfigurának egyetlen kibicsakló mozdulatával (ti. csíkot nyír vendége hajába) sikerül kiszabadulnia a hétköznapokból, a valószínűtlen révén tehát identitásra szert tennie. Viszont indoklást az action gartuite-szerű tettre sem az elkövető, sem a szituációt exponáló narrátor nem tud adni. Ezért az előbbi búcsút mondhat szakmájának, az utóbbi pedig mindentudói státusának, miután kellőképp zavarba hozta az olvasót.
Jegyzetek
1. Dávidházi Péter: A hatalom szétosztása: (poszt)modernizáció a szövegkritikában. Helikon 1989/3-4 341.
2. Beck András: Szavak történnek. Napjaink 1987/7 35.
3. Bertha Zoltán: Bodor Ádám novellaművészete. in uő: A szellem jelzőfényei. Magvető, Bp. 1988. 147.
4. Bertha: im. 147.
5. K. Jakab Antal: Gyilkosok, kísértetek, istenek. Utunk 1968/48. 9.
6. K. Jakab: im. 9.