Kelevéz Ágnes

Pályája legelejétől kezdve dicséretként, semleges leírásként vagy költészete ellen hangoztatott vádak részeként ez hangzik el talán leggyakrabban róla: poeta doctus. Klasszikus műveltsége, elméleti és mesterségbeli tudása, kritikusi tevékenysége, filológiai jártassága, tudatosan végzett műfordításai alapján kevés alkotóra illenék jobban ez az elnevezés, mint őrá. Éppen ezért Babits szövegeinek keletkezési folyamatát vizsgálva elkerülhetetlen feladat a szövegkiadások, tágabban a filológia és textológia tárgyában írott tanulmányainak, cikkeinek alapján feltérképezni nézeteit, majd a költői életművek gondozására, kutatására vonatkozó elképzeléseit saját gyakorlatával összevetni.1

A hagyományos szöveggondozói munka egyik általánosan elfogadott alapelve az ultima manus, tehát a költő által utoljára jóváhagyott változat, tágabban fogalmazva a költőnek saját szövegével kapcsolatos végső akaratának mindnek fölött álló tisztelete. Ezzel a felfogással szemben ma már komoly riválisként áll a genetikus kritika, mely eltérő szemlélettel és módszerrel foglalkozik a szövegek keletkezéstörténetével. A "génétique textuelle" a szövegeltérések utáni nyomozás, a művek kéziratait kérlelhetetlen szigorral és sok technikai fondorlattal faggatja keletkezésük körülményeiről. A különböző variánsokat és kiadásokat nem pusztán a létrejött, befejezett mű szempontjából vizsgálja, amikor az átvételek, átírások, eltérések egy feltételezett végső cél, a megjelent végső szöveg szempontjából nyernek értelmezést, hanem ezeket egy szüntelen alakulásban lévő folyamat részének tekinti, ahol az írott szöveg állandóan változó és fejlődő állapotok összességeként jelenik meg. Tehát az írás folyamatának dinamikáját szeretné újraalkotni, és ezzel mintegy létrehozni a nyomtatott szöveg "harmadik dimenzióját". Ennek érdekében a művek keletkezésének összes lehetséges állomását vizsgálja, a jegyzetektől kezdve a naplón át a vázlatokig mindent. Ezek összessége az elő-szöveg, az ,avant-texte'. E felfogás szerint a szövegek továbbélnek megjelenésük után is. A nyomtatott művek különböző változatai az utó-szöveg, ,apres-texte'. A genetikus kritika egyik központi gondolata, hogy az elő-szöveg, a szöveg és az utó-szöveg három állapotának szerves összességében kell vizsgálni és közreadni az irodalmi művet. Eszerint az írói szándék rekonstruálása és érvényrejuttatása nem egy meghatározott kritériumok alapján kiválasztott, adott szövegen végrehajtott, több szempontot figyelembe vevő bonyolult javítási procedúra, hanem a változások bemutatásában állandóan jelenlevő és a dolog természetéből következő tény. A hagyományos szöveggondozói munka hibát keres és azt javítja egy elképzelt tökéletes szöveg érdekében. Stoll Béla alapvető munkájában, a Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban, a szövegkritikus tevékenységének lényegét a "hibák keresésé"-ben jelöli meg, s körültekintő módon több szempontból is e fogalom bizonytalan voltára hívja fel a figyelmet, több megszorítással élve definícióját így adja meg: "hiba az, ami a szerzői szövegtől eltér."2 A klasszikus szöveggondozói munka a szerzői variánsok összevetésekor és az ideális szöveg létrehozásakor az utolsó autorizált szöveget kitüntetten kezeli, az ultima manus (ami sokszor az ultima editio)3 középpontba emelésével egy erkölcsi kategóriát (az utolsó akarat tisztelete) von be a kritikai kiadás készítésének erőterébe. Ezzel szemben a genetikus kritika közel sem ennyire teleologikus alapon áll, ott az időmúlásával párhuzamosan minden szó és betű hasonló súllyal vesz részt az összfolyamat bemutatásának rendszerében. Termékenynek tűnt számomra, hogy a genetikus kritika eredményeit is szem előtt tartva, a Babits kritikai kiadáson dolgozva, ne pusztán korrigálandó hibák együtteseként vizsgáljam a szövegváltozásokat, hanem szerző, szerkesztő és nyomda bonyolult kölcsönhatási mechanizmusaként is, amikor az írás és publikálás egymásba átnyúló folyamat, hogy a textológia is megpróbáljon leszámolni az irodalmi mű végleges rögzítettségének vágyálmával.

Babits textológiával foglalkozó írásait olvasva nyilvánvaló, hogy a német filológia hagyományát követve az ultima manus tiszteletét helyezi a tudományos igényű szöveggondozás középpontjába. Első és egyik legrészletesebb filológiai tárgyú cikke Földessy Gyula Ady Endre (1919) című könyvéről készült. Az Ady-Babits kapcsolattörténetben is jelentős szerepet játszó írást, ha csak szűken filológiai szempont alapján vizsgáljuk, akkor is sok tanulságot hordoz. Babits vitacikkének egyik központi és feltűnően sokszor visszatérő gondolata az egy éve elhunyt Ady verseinek szövegszerű védelme az illetéktelen, bár lehet hogy jó szándékú, szerkesztői beavatkozással szemben. Babits apróságnak tűnő hibákat, amit olvasók százai észre sem vesznek, meghatározó jelentőségűeknek tekint. "Ha például Ady kifogásolható, de tisztelendő furcsaságát A Mindent hurcolva utolsó sorában: Ki holtáig borzonja a mindent, amit Ady az előttem lévő, sajátkezűleg átjavított két példányában változatlan hagyott, s ami más, hasonló szóképzéseinek analógiáival is támogatható, Földessy így javítja megszokottabbá: borzongja: ez már nem olyan könnyen elnézhető emlékezethiba, mint egyebek [...]" Babits e mondatához lábjegyzetet fűz. Itt még további két olyan példát idéz, ahol Ady eredeti szavainak mással való helyettesítéséből szótagszám változás és ebből következően ritmus-döccenés is származik. Nem véletlen pontatlanságot lát e verstani hibának tartott szabálytalanság mögött, melyet jóindulatú figyelmeztetéssel kell javítani, hanem költői sajátosságot, amelyek megváltoztatása a versek világától idegen, külső szempont erőszakos érvényesítését jelenti. Babits nem késlekedik levonni az indulatos következtetést: "A nagy költőnek minden furcsasága, minden betűje szent; semmiképpen sem szabad azokon változtatni, sem elnézésből, de még kevésbé szándékosan, sőt bármilyen tetszetős feltevés kedvéért sem."3 Túlzottnak tartja Földessy javítási hajlamát, a tökéletesség irányába vágyakozó, a hibátlan szöveg felé törekvő buzgalmát, hiszen szerinte az írónak művészi joga van akár a pongyolaságra is.

Babits hevesen vitatja Földessy verstani következtetéseit is, melyeket Ady költeményeinek vélt törvényszerűségei alapján vont le. Nem ért egyet állításával, hogy Adynál a "versek semmiféle ütemekben nincsenek írva", s versvoltukat tisztán a szótagszám egyezése adja a megfelelő sorokban. Egyrészt határozottan leszögezi, hogy Földessy egyszerűen nem érti az Ady-versformák többségét,4 de türelmetlenné újra csak akkor válik igazán, amikor Földessy, elméletének megfelelően, átjavítva idéz Ady-sorokat: "ha ez a javítás szövegen nem alapul, akkor önkényes, és semmi szükség rá a teórián kívül."5 A szöveghűség kérdését oly mértékben tartja a textológia sarkalatos pontjának, hogy végül már a legsúlyosabb erkölcsi vétségek közé sorolja az eredeti költői szándék semmibevételét egy ideális, minden vélt verstani hibától mentes szöveg kialakítása érdekében: "A legnagyobb bűn volna tehát e pedantériának feltevése alapján sajtóhibákat gyanítani és Ady szövegén változtatásokat eszközölni. Óva intjük Földessyt mint a hátrahagyott Ady-versek kiadóját: ezt el ne kövesse: félünk, hajlamos rá."6

A polemikus cikket Földessy is annyira lényegbe, sőt becsületbe vágónak tartja, hogy nemcsak egy vitacikk erejéig veszi fel a kesztyűt,7 hanem egy évvel később tanulmánykötetének egy terjedelmes részével válaszol Babits kifogásaira.8 Hogy bizonyítsa verstani állításának igazát, szótagszám szerinti táblázatokba szedve összeállítja Ady ezer versét. Így kutatásai alapján igazolva látja elméletét, mert csak 185 esetben talált eltérést a szótagok szabályos ismétlődésének rendjétől. Babits válasza nem késlekedik, a felsorakoztatott adatokat, váratlan és szellemes retorikai fordulattal saját igaza melletti bizonyítékként használja fel. A tanulmánykötet harmincoldalas listáját pedáns papírpazarlásnak nevezi, s levonja a (valóban jogos) következtetést: "886 esetből 185 eltérés nem is olyan kevés", ezt nem lehet egyszerű hibának tekinteni, s érvül Ady szerzői javításainak hitelét hívja segítségül. "Hogy Ady verselése különösebben vagy főleg a szótagszámon alapulna: ezt Ady kijelentései és javításai sem bizonyítják. Minden költőt bánt (nem a szótagszám, hanem a ritmus miatt), ha a nyomdában egy szótag kiesik verséből; minden költő kijavítaná az ilyen hibát; ebben Ady egyáltalán nem kivétel."9 Hozzászólását később egyik tanulmánykötetének jegyzetében is megjelenteti, a rövidke írás presztizsét ezzel jócskán megemeli.10

Nem csoda, hogy pár évvel később, 1923-ban, Babits igencsak kritikus szemmel vette kezébe Ady hátrahagyott verseinek kötetét is, mellyel kapcsolatban már előre óvta Földessyt a túlzásba vitt javításoktól, az önkényes eljárásoktól. Már a címlapon ingerlő hibába botlik a szeme: "Senkinek sincs joga, semmiféle meggondolás alapján egy Ady-kötetnek címet adni. Az utolsó hajók! Egy verscím, Ady-cím? [...] a kiadó semmi esetre sincs jogosítva a saját bármely jelentéktelen ötletét is Ady köpönyege alatt lopni be a halhatatlanságba."11 Földessyt, aki a kezdetektől Ady föltétlen híve volt, természetesen érzékenyen érinti a kritika, ezért személyesen újabb bizonyítékokat mutat be Babitsnak saját megoldásainak védelmében.12 Ennek hatására a Nyugat következő Könyvről könyvre rovatában a költő még egyszer visszatér a címadás kérdésére. Nincs sok köszönet benne. Ironikusan pontosítja állítását, nehogy valaki azt higgye, hogy a "derék Földessyt" a halhatatlanság irányába lopódzó "ravasz szándékosságon" vélné rajtakapni, de eljárásával semmiképp sem érthet egyet, ezért őszintén reméli, "hogy Ady jövendő összkiadásaiban ezt a címet csak bibliográfiai jegyzetek között fogjuk olvasni."13 A vita hátterében alapvető felfogásbeli különbségek, Földessy konzervatív pedantériája, statikus szemlélete, az Adyhoz fűződő eltérő, de mindkét fél számára (más-más szempontból) fontos kapcsolatuk, a múltba nyúló személyes ellentétek, sőt sértődések munkálnak, de e nem lényegtelen rétegtől elvonatkoztatva is feltűnő Babits filológiai és textológiai kérdések iránti érzékenysége.

Az utolsó Ady-könyv kapcsán Babits a címmel való elégedetlenségén túl a kötet emendációinak jellegét is részletesen elemzi. Földessyt illető kevés dicséreteinek egyike ekkor hangzik el: "Ady rossz korrektor volt, kéziratok nem álltak a kiadó rendelkezésére, a lapok szövegében kétségtelenül vannak sajtóhibák. Földessy nagyon helyesen óvatos volt."14 A visszafogott számú emendációkat szigorúan megvizsgálja, s közülük csak egyet fogad el, kettőt viszont meggondolandónak tart, hisz mindkettő a Földessy által helyesnek vélt szótagszámhoz való igazodáson alapul. "Jobb lett volna a proponált javításokat csupán jegyzetben jelezni" - hangzik intése. Rögtön hozzáteszi, hogy az értelemzavaró és nyilvánvaló hibákat viszont észre kellett volna venni, s korrigálni illett volna. S itt a klasszikus értelemben vett szövegkritikai munka egyik legnehezebb dilemmája kerül terítékre: hogyan választható el a szabálytól eltérő, egyéni variáns az észrevétlenül maradt egyszerű sajtóhibától. Babits jó érzékkel, nagy mesterségbeli tudás birtokában három példát idéz. Meglepő módon kettőnél az addig hevesen ostorozott szótagszám szempontját is figyelembe veszi, de nem önálló, külső szempontként, hanem tartalmi érvekkel összevonva, tehát ahol "az értelem is s a szótagszám is" mást kíván, csak ott tesz javaslatot a korrigálásra. Két esetben rövidesen és vitathatatlanul kiderül, hogy igaza volt. Maga Földessy talált rá és mutatta meg a Piros gyász ünnepén című vers első lenyomatát, melyben a Babits által javasolt változatok szerepelnek: "az egyszer helyett ezerszer, s a sikoltsz helyett sikoltoz."15 Végül a harmadik esetben is Babitsot igazolta a filológiai kutatás: Ady Endre Összes Verseiben már az általa javasolt változat szerepel, a Szerelem és ravatal negyedik szakaszának végsorában, mint helyett miként kötőszót találunk.16 Látjuk, Babits szempontjai nem merevek, de alapelve nyilvánvaló: a költő szándékának kiderítése és tiszteletbentartása mindenekelőtt a legfontosabb számára.

Másik hasonlóan alapos, textológiai szempontokat figyelembe vevő kritikája a Dézsi Lajos által gondozott Balassi-versek kiadása kapcsán, szintén a Könyvről könyvre rovatában, nem sokkal a lezajlott Földessy-vita után készült.17 Ritkaságszámba megy, hogy szövegkiadásról olyan alapos tanulmány készüljön mint Babitsé, s a nagy gondosság mögött burkoltan talán az előző vita folytatásának lendülete is munkál. Babits szakértői figyelmét és igényességét már a cikk tematikai felosztása is mutatja. A Könyvről könyvre rovat hagyományait követve külön-külön fejezetben szerepelnek a valóban legfontosabb témák: az életrajz, az anyag, a sorrend, a szöveg, a versformák, a források. Először is kiemelt szempontként különbözteti meg a nagyközönségnek szóló szövegkiadás sajtó alá rendezési gyakorlatát a kritikai kiadás feladataitól. "Kétféle jó klasszikus kiadást képzelhetek. Egyiket a tudománynak. Másikat a művelt nagyközönségnek. Egyik adja az apparátust. Másik az eredményt. Egyik csupa kérdés és probléma. Másik kincs és felelet."18 Legnagyobb hibának a két műfaj keveredését tartja, s elsődleges feladatnak azt érzi, hogy a művelt nagyközönség számára legyenek hozzáférhetők klasszikus költőink rendezett, "olvashatóvá rekonstruált" szövegei (amelyet ma általában népszerű kiadásként tartanak számon), s csak ezek után következhetnek a problémák teljességét bemutató, szűk szakmai körnek szóló klasszikus szövegkiadások.

Témánk szempontjából a Balassiról szóló cikknek a szöveggondozással kapcsolatos megjegyzései a fontosak. Balassinál alapvetően más helyzetet ír le, mint Adynál; hiszen régi magyar költőnk már személyesen is arról panaszkodott, hogy verseinek szövege, a sok hibás másolás miatt, az érthetetlenségig megromlott. Babits pontosan látja, hogy mi a különbség a modern és a régi magyar irodalom szövegkiadásainak gyakorlata között. Adynak a sajtóhibák többségének javítására volt lehetősége, ha másutt nem is, de a megjelent példányon maga korrigálhatott, Balassinak nem. Babits tehát felismeri a korrektúrának, mint a szerző által autorizált szövegnek a történelmi jelentőségét. Épp ezért Balassinál a minél betűhívebb közlés halmozná fel a hibákat, hiszen neki nem volt akkora hatalma a sokszorosítási folyamat fölött, mint egy huszadik századi szerzőnek. A betűhív közlés - Babits szerint - szinte élvezhetetlenné teszi a Balassi-szöveget. Adynál viszont a túlzott javítási szándék az, ami káros lenne. Emlékezzünk Babits apró megjegyzésére: Földessy emendálását akkor találta illetéktelennek, ha azt változtatta, amit "Ady az előttem lévő, sajátkezűleg átjavított két példányában változatlan hagyott". Balassi eredeti szándékát viszont csak különböző hibásan hagyományozódó szövegek alapján lehet és kell rekonstruálni. Babits ebben az esetben az egységes elvek kialakítását ítéli a legfontosabbnak. És amíg az előző tanulmányban a költő akaratának tiszteletben tartásáért a túlzott pedantériával szabályossá javított szótagszámú szövegek ellen lépett föl, addig Dézsivel vitatkozva éppen ezt tartja az emendálás kiindulópontjának. Jelen esetben tehát a "puritán filológiai szigorúságnál" a "döccenéstelen olvashatóságot" tartja a fontosabb érdeknek: helyre kell állítani a megromlott ritmust, "természetesen jegyzetben jelezve a forrásszöveget."19 Más úton, de most is arra a következtetésre jut, hogy a ránkhagyományozódott szövegek javítása csak akkor jogos, hogyha az bizonyosan rekonstruálható költői szándékon alapul.

Az eredeti szöveghez való hűséget Babits egy egészen más területen is fontosnak tartja. 1938-ban, amikor díszes kötetben, egy költői pálya összegzéseként megjelenik Szép Ernő összes költeménye, oly módon, hogy korai verseit a költő átdolgozva közli, Babits úgy érzi, hogy mint olvasót, sérelem érte. "A régi verseket nem egészen a régi formában kaptam vissza. A kedves sorok itt-ott megváltoztak, a költő kijavította fiatalkori verseit! Szinte úgy érzem, meghamisította!"20 Babits nem ért egyet az eljárással, mely, véleménye szerint, valóságos divat kezd lenni itthon és külföldön is. Hasonló módon járt el Yeats, a Nobel-díjas ír poéta vagy itthon Füst Milán és Szabó Lőrinc. Mennyire van joga egy érett költőnek, mesterségének teljesebb birtokában, fiatalkori költeményein javítani? - teszi fel a kérdést. Szép Ernő 1938-ban "valószínűleg fölülről tekint verseire. Egy-egy helyen úgy tűnik föl neki, ma pontosabban ki tudná fejezni gondolatát, mint akkor. Én mégis megütődöm, s szinte hirtelen kijózanodom a vers mámorából, amint változtatásait olvasom [...] Egy jó verssor szent dolog, nem szabad hozzányúlni, még alkotójának sem. És a fiatalság is szent dolog, tiszteljük a magunk fiatalságát!"21 Tehát, Babits szerint, a költő akaratának tisztelete, egy műalkotás egyszer véglegesnek tekintett, kinyomtatott szövege még a költőt saját magát is kötelezi régi önmagával szemben.

Mindezek után úgy gondolnánk, hogy Babits, aki ekkora jelentőséget tulajdonít a szöveg pontosságának, rendkívül alapos és pontos korrektora volt önmagának. A szövegek vizsgálata után a végeredmény meglepő lesz. A rendkívül tudatos művész, aki nemcsak kritikusként volt szakszerű és szigorú, hanem más műfajokban is komoly filológiai apparátussal dolgozott, aki példaszerűen alapos jegyzetekkel látta el például Dante Isteni színjátékát, vagy a Halálfiai írása közben külön, pontos listát készített regényének szereplőiről, vagy Az európai irodalom történetének végére részletes jegyzetet állított össze nemzetekre lebontva, s kéziratban megvan a mű kronológiai táblája is; Babits költőként, saját szövegét gondozva gyakran tűnik figyelmetlennek és következetlennek. Így sokszor a figyelmetlenségek egymásra rakódó halmazából megszülető szövegvariánsokat egyszerűen hibaként is fel lehetne fogni, s egy ideális elképzelés alapján megalkotott szöveghez igazítva javítani kellene őket. Ám ennél sokkal gyümölcsözőbb azt a folyamatot leírni, melynek során a versek szövege kiadásról kiadásra újra megjelenik. Babits a nyomdával és különböző szerkesztőkkel együttműködve vagy vitatkozva, újra és újra gondozza köteteit, s ezek szövege látszólagos változatlanságuk mögött is állandóan alakul.

A "szerzői kézirat" modern fogalom, hiszen az első mai értelembe vett kéziratgyűjtések a nemzeti hagyományt dicsőítő német romantika korára esnek.22 Lényegében a XIX. és a XX. század szerzőinél (pl. Heine, Goethe, Hugo, Flaubert, Kafka, Proust stb.) találunk modern értelemben vett szerzői hagyatékokat. A modern életművek esetében a genetikus kritikai vizsgálódásnak ott lehet igazán gyümölcsöző eredménye, ahol jelentős mennyiségű szerzői kézirat vagy több autorizált kiadás áll a kutatás rendelkezésére.

Ilyen szempontból Babits kéziratos hagyatéka nagy jelentőséggel bír, hiszen átfogja az egész írói életművet. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a költő gondosan eltéve és rendszerezve megőrizte saját kéziratait és a hozzá írt leveleket. Másrészt a hagyaték - kalandos történet után, a csodával határos módon - nem jutott arra a szomorú sorsra, mint például Kosztolányié, amelynek jelentős része egy bombatalálat miatt elpusztult az ostrom alatt.

Összetételét tekintve a kéziratok bősége és jellege változó. A fiatalkori verseknél, főleg 1906-ig, alig találunk fogalmazványokat, feljegyzéseket. E korszakában Babits valószínűleg nem törekedett arra, hogy a művek fogalmazványait megtartsa, hanem az egyetemi jegyzetek, dolgozatok mellett a verseknek inkább csak a tisztázatait rendezte, csoportosította, másolta le egy-egy kéziratos gyűjteménybe. Költői módszere sem ebbe az irányba hatott. Általában fejben alkotta meg verseit, s csak aztán jegyezte le őket.

Az 1908-as dátum az egyik lényeges fordulópont a kéziratos hagyaték szempontjából. Eddig az időpontig Babitsnak három nagy verses kéziratgyűjteménye készült el: az úgynevezett Angyalos könyv első két füzete, melyeket tudatos szerkesztés, felépítés jellemez, ide másolja le tintával kész verseit, vagy ide ragasztja be korábbi tisztázatait a fiatal költő. A harmadik versgyűjtemény Kosztolányi Dezsőnek íródott: 1906 tavaszán és nyarán neki másolta le, rendezte össze és látta el kommentárokkal verseit Babits. Ezek tehát olyan tisztázatok, amelyek vagy saját használatra készültek, vagy csupán baráti szem elé szánta őket a költő. Akár így, akár úgy, a költői mesterség elsajátításának szinte rituális aktusaként e kéziratok nagy figyelemmel és gondossággal születtek.

1908 ősze után, A Holnap megjelenését követően Babits országosan ismert alkotó lett, egyre több helyen jelentek meg versei, ezért a kéziratok egy részének funkciója és jellege is megváltozott. Van a kéziratok egymásutánjának egy alapvetően fontos pillanata, amikor a magánjellegű írás hirtelen nyilvánossá válik. Valójában a legtöbb szövegkritikai felfogás ehhez képest építi fel az elő-szöveg történetét, s a döntő mozzanat, amikor az előkészületek halmazából kibontakozik a kiadható szöveg, a nyomdába adás pillanata, amikor a szerző aláírásával jóváhagyja a közlést. Minél rendszeresebben dolgozik Babits a nyilvánosság számára, annál nagyobb különbség lesz majd a megjelentetés szándékával napilapoknak, folyóiratoknak készített és elküldött szöveg, mely jól olvasható és következetes, és a saját maga számára, a rögzítés szándékával leírt versek kézirata között, ahol kevésbé törődött a külalakkal vagy a központozással. Ennek az átmenetnek fontos állomása az Angyalos könyv harmadik füzetének kézirata, melyet fogarasi tartózkodása alatt, 1909 őszén kezdett el vezetni, s rendszeresen ide írta le verseit körülbelül 1912-ig. Itt vegyesen találhatók önmaga számára készített tisztázatok, fogalmazványok, valamint elszórtan találhatunk néhány vázlatot és gyorsan lefirkantott versötletet is.

Textológiai szempontból más a jelentősége és szerepe a költő önmaga számára készített vázlatainak, fogalmazványainak és tisztázatainak, mint a barátainak olvasásra elküldött vagy a megjelenésre szánt kéziratoknak. Az első a keletkezés folyamatához kötődik; a második a nyilvánossággal való részleges vagy teljes szembesülést jelenti. Az önmaga számára készített fogalmazványoknál szinte nyomon követhető a verseny Babits gondolatainak gyorsasága és az írás folyamatának lassúsága között. Babits, hogy győzze az iramot, elkapja a szóvégeket, odaveti az ékezeteket (néha szinte lehetetlen megkülönböztetni a rövid és hosszú magánhangzókat egymástól), a mondat vagy sorkezdő nagybetűket alig kanyarítja nagyobb alakúra, mint az utána következő kisbetűket, a központozást pedig szinte csak az írást akadályozó tehernek tekinti.

Más a helyzet a megjelenésre szánt tisztázatokkal, melyek közül a pályakezdés első korszakából sajnos csak kevés maradt. Mint Juhász Gyulának 1909 februárjában küldött leveléből megtudjuk, A Holnap megjelenése után rengeteget másol napilapok, folyóiratok számára. Ám a postára adott kéziratokat még akkor sem küldik vissza számára, ha azok nem jelennek meg. "Dühöngök hogy akaratom ellenére gyenge kezdő műveimet közlik a lapok; a jókat meg nem. Felelj! Semmi esetre sem akarok úgy küldeni írást, hogy ne kapjam vissza."23 Ezek közül a kéziratok közül sok nyomtalanul elveszett, a meglévők viszont alkotói gondosságról árulkodnak, ahol minden szó és jel, az ékezetek és a központozás nyilvánvalóan megfontolt mérlegelés eredménye. Ha innen hiányzik egy vessző vagy rendhagyó a helyesírás, az nagy bizonyossággal mérlegelés eredményeként történik.

A tízes évek közepétől új helyzet áll elő: Babits írógépet vásárol magának, így általában verseit már gépiratos formában adja le a nyomdának, és ilyen módszerrel sokszorosítja is őket. Természetesen a gépiratokon sokszor látunk javítást, főleg az ékezetek tekintetében, de általában az már a vers tisztázata, melyet a gépbe ír, agyonfirkált és többször átgépelt költeményt nemigen találunk. A tízes évek közepétől tehát egészen világosan elválik egymástól a versek hevenyészett fogalmazványa és a leadásra szánt korrekt tisztázat (leggyakrabban gépirat). Nyilvánvaló, hogy a nyomdának küldött kézirat szöveggondozási és főleg esztétikai szempontból más megítélés alá esik, mint bármilyen töredék és tisztázat.

Főleg a kezdeti évekre jellemző, hogy a szerkesztőségeknek leadott tisztázatok elkallódtak, ám a szerzőnél maradt fogalmazványok és néhány meglévő tisztázat alapján mégis következtetni tudunk azokra a szövegeltérési sajátosságokra, amelyek a sajtóközlemények század eleji színvonalából, a gyakran anarchikus helyesírási állapotból vagy a lapok öntörvényű szerkesztési elveiből következnek. Tanulságos végigkövetni a folyamatot, ahogyan a külső beavatkozások nyomán keletkező változások néha megrongálják a versek szövegét. De nem mindig ilyen egyszerű a képlet, néha ugyanis a kezdetben hibásnak is tekinthető változat valójában a közlések során, Babits jóváhagyó vagy részlegesen korrigáló tevékenysége folytán, a szöveg szerves részévé válik.

A XX. század fordulóján a sajtóorgánumok hasábjain is nyomon követhető az a poétikai sajátosságokat is hordozó változás, hogy a költők a verssorokat nem automatikusan kezdik nagybetűvel, hanem csak a mondatok elején. Babits az Angyalos könyv első füzetében, az 1903-ban letisztázott Troubadour-kor című versgyűjteményében még a nagybetűs sorkezdeteket alkalmazza, az 1906-ban, kötetszerűen összeállított második füzetben már egy költeményt sem látunk hasonló módon lejegyezve, hanem csak a modernebb, kisbetűs sorkezdettel. Ugyanez a változás nem követhető nyomon ilyen egyértelműen publikációiban. 1906-tól kezdve egyre sűrűbben jelennek meg versei, e közléseknél azonban változóan kis- illetve nagybetűs sorkezdeteket találunk, pedig feltehetőleg Babits ekkor már nem változtatott saját írásmódján, tehát külső okban kell keresni a változatosság okát. A Holnap 1908 őszén megjelenő kötetében például minden szerzőnél nagybetűs sorkezdetet találunk, s az egységesítés úgy történt, hogy szándékát a szerkesztő még csak nem is jelezte Babitsnak, ezzel szemben A Holnap új verseiben az új szerkesztő - szintén anélkül, hogy levélbeli nyomát találnánk a változó gyakorlatnak - egységesen már a modernebb, kis betűs sorkezdetet hagyja meg, annak ellenére, hogy a kötet többi szerzőjénél továbbra is a másik eljárást alkalmazza.

Egyedül Schöpflin Babitsnak küldött legelső, bemutatkozó, példásan korrekt szerkesztői levelében találjuk nyomát annak a dilemmának, hogy kinek az akarata érvényesüljön: a szerzőé vagy a szerkesztőé. A történet tanulságos példa arra, hogy egy publikációs keret nyelvi közege, szabályai, hagyománya milyen nagy mértékben alakíthatja át egy vers szövegbeli megjelenését. Levelében rögtön tisztázza, hogy a versek "okvetlen jönni fognak mennél előbb." S csak eztán teszi fel a megjelentetés módjának számára egyik legfontosabb kérdését, melyre Babits válaszát várja: "Csak egy dologgal vagyok megakadva: a kis betűs verskezdettel. Én nem szeretem ezt a németeskedést, de nem csinálnék belőle affért, ha nem genírozna az, hogy már többeknek, a kik szintén így írnak, kijelentettem, hogy nálunk ez nem megy, s nagy kezdőbetűkkel szedettem a verseiket. Vajjon Ön elvi kérdést csinál a dologból? Én csak helyesírási kérdésnek látom, s azt tartom, hogy minden lap ura a maga helyesírásának. A hova mi cz-vel szedetünk egyszerű c-vel írt kéziratot is, ép úgy nagy kezdőbetűvel a verset. Persze, ha Ön ragaszkodik az írásmódjához, akkor meg kell adnom magamat, de kérem, hogy ha teheti, tágítson Ön." [Kiemelés tőlem: K. Á.] Látjuk, hogy bár feltehetőleg Schöpflin az egyetlen, aki Babits beleegyezését kéri, hogy az általa leadott és nevével jóváhagyott szöveget az újság (könyv, folyóirat stb.) saját belső törvénye szerint átírja, de még ő is megfellebezhetetlen magabiztosággal jelenti ki, hogy a lap szerkesztői gyakorlata "az úr" a helyesírás területén és nem a szerző.

Nincs meg Babits levele, de nyilván beleegyező volt válasza mindkét kérdésre, ugyanis az Anyám nevére a Vasárnapi Újságban nagy kezdőbetűkkel jelent meg, s bár ebben a versben nincs c betű, de a későbbi Vasárnapi Újságbeli közlésű versekben van, s ott mindegyikben a régies cz-t találjuk. Ebben az esetben első pillantásra egyszerűnek tűnhet, hogy elválasszuk egymástól a szerzői variánst a külső, szerkesztői ráhatásra létrejött variánstól. Ám az Anyám nevére vagy a Golgotai csárda című versek beszédes példák arra, hogy egy-egy szöveg több kiadást megérve, hogyan olvaszthatja magába előző megjelenési formáit, hogyan fonódik össze és rétegződik egymásra tévedés és korrigálás, figyelmetlenség és akarat, ahol a hiba már nem különíthető el vegytiszta állapotban, mivel a külső beavatkozás szerves része lett a születő szövegnek, vagyis már nem tekinthető hibának.

De mielőtt e két vers szövegének változásait nyomon követnénk, előbb célszerű áttekinteni azt, hogy az egyes versek szövege hányszor is jelent meg Babits életében, s melyek azok a közlések, ahol a szerző maga is korrigálhatott, és melyek azok, ahol egy szerkesztői kéz végezte el a nyomtatás előtti végső simításokat. Ha figyelembe vesszük a második és harmadik kiadások és a gyűjteményes kötetek szövegeit is, akkor Babits első két verskötetének szövege legkevesebb esetben is ötször, a Recitativ négyszer jelent meg a szerző (feltételezett) gondozásában, és ekkor a különböző antológiák és napilapok kétes javítású újraközléseivel nem is számoltunk. Hiszen a Levelek Irisz koszorújából és a Herceg, hátha megjön a tél is! az első megjelenés után még kétszer is kiadásra került. Az 1916-ban megjelenő Recitativnak már csak egyetlen önálló újraközlése van. Ezek a kötetek végül mind bekerültek a két gyűjteményes kötetbe is (Versek, Összes versek). Az istenek halnak, az ember él című kötet az utolsó, amely még a Versek szövegének is részét képezi, tehát egységes formában, kisebb változtatások után, háromszor is napvilágot látott, míg a Versenyt az esztendőkkel már csak az Összes versekben jelenhetett meg újra. A kötetek szedését, bár nincs minden esetben bizonyítékunk rá, feltehetőleg Babits saját maga korrigálta.

A napi- és hetilapok a század elején csak elvétve küldhettek korrektúrát Babitsnak, a fiatal, még alig ismert szerzőnek. Látszik ez abból is, hogy milyen sok értelemzavaró sajtóhibával jelentek meg a szövegek. Ezzel szemben a Nyugat feltehetőleg ügyelt arra, hogy a szövegek levonatát a megjelenés előtt a szerző még láthassa és jóvá hagyhassa. A fogarasi időszakból két fennmaradt korrektúra-csomag is igazolja, hogy e folyóiratnál rendszeres lehetett a kinyomtatott szöveg elküldése a szerzőnek javítás céljából. Az egyik levonat Babits hagyatékában található, s azért maradt meg tulajdonában, mert egy válságos pillanatában elállt három versének közlésétől (Egy verseskönyv epilógusa; Divina machina; Pro mortuis ignotis) A másik, korai korszakából származó levonat az Elek Arturhoz került Osvát-hagyaték része. Ismeretlen okból a Líra, kalendárium, mese, vers, kabala című versbetétekkel teli novella korrektúrapéldányát ugyanis Osvát megőrizte. Ennek a példánynak azért van komoly textológiai jelentősége, mert autográf tintaírású javítások vannak rajta. Babits főleg a központozáson és ékezésen javított, de találunk szövegszerű változtatást is. Például autográf tintaírással az Epilóg 18-20. sorát fogalmazta át, úgy, hogy a kinyomtatott szöveget áthúzva (valami rossz, valami gúnyos / ördögnél ördögebb ördögtől / ki ránk magát mulatni bút hoz.) a jobb illetve a bal margóra odaírta a véglegesnek tekintett változatot (világ vetése, nem aratni! / világ virága, nem gyümölcsre / hullik az ördögöt mulatni.) Ez a korrigált szöveg jelent meg a Nyugatban, egy aprósággal tetézve: Babits ugyan jelezte a levonaton, hogy a betoldott mulatni után pontot kér, de félreérthető jelölését a szedő nem vette figyelembe. Vagyis a szedő - még helyesírási hiba árán is - pontosan követte a javításokat, és a szerkesztő sem avatkozott bele a folyamatba. Másrészt viszont a szövegben maradt olyan sajtóhiba, amelyet Babits nem vett észre, s utána már nem ellenőrizte senki a szedést; a 12. sorban "szörnyű mágnes" helyett "szornyű mágnes" jelent meg. A szöveg alakulásának teljes folyamatát akkor követhetnénk igazi hűséggel nyomon, ha a szerzői korrektúra mellett meglenne az eredeti, leadott kézirat is. Ekkor láthatnánk a szerkesztő (Osvát) esetleges javításait is a szövegen, s rekonstruálhatnánk azt a bonyolult javítási és tévesztési folymatot, mely a versek kiadásának szövegét általában alakítja. Sajnos, elég kevés esetben vethető össze a három különböző stádium, mely a kiadási folyamat három különböző fázisát jelenti: 1) az első autorizálás pillanata, a közlésre leadott, névvel ellátott kézirat; 2) a külső behatás időszaka - a leadott szövegen végrehajtott esetleges szerkesztői módosítás, a szedés folyamán keletkező változások; 3) a végső autorizálás stádiuma - a korrigált levonat visszaküldése, mely egyben a szerkesztő (és a szedő) által végrehajtott változtatások jóváhagyását és elfogadását is jelentheti. A Nyugat, hasonlóan más szerkesztőségekhez, csak ritkán őrizte meg a kéziratokat; a korrektúrákat pedig szinte mindig hulladékként kezelték.

Akad azért példa a szerkesztői beavatkozás tettenérésére is. Szintén az Osvát-hagyatékban maradt fenn a Kosztolányinak 1906-ban küldött versgyűjtemény részeként egy eredetileg cím nélküli vers tintaírású tisztázata. Itt a vers éppen azért szerepelhet cím nélkül, mert egy baráti levél részét képezte, tehát Babits nem publikálás céljából tisztázta le a szöveget. Utóbb Kosztolányi visszaküldte a tucatnyi verset tartalmazó levelet barátjának, aki két évvel később, 1908 őszén Fogarasról, más kézirataival együtt Osvát híres felkérő levelére ("Tisztelt Uram, kérem, küldje el nekem összes műveit. Híve Osvát Ernő") több versének tisztázatával együtt újra postára adta ezt a kéziratot is. Így Osvát volt az, aki ceruzával a szöveg fölé írta címként a vers egy kiragadott, jellemző részletét: Ó éjszaka! Más ceruzaírású szerkesztői rájegyzést is találunk a papíron, például a betűtípus meghatározását, mely egyértelműen mutatja, hogy a küldeményt szedőpéldányként használta fel Osvát, s feltehetőleg azért őrizte meg, ellentétben más elkallódott kézirattal, mert több más publikálatlan költemény is szerepelt még rajta. A kiválasztott vers szövege a Nyugatban az Osvát által adott címmel jelent meg. Van azonban a költeménynek egy szintén 1906-ból származó kézirata az Angyalos könyv második füzetében. Itt Babitsra jellemzően sokkal indulatmentesebb a vers címe, ugyanis sem az Ó nem szerepel az elején, sem felkiáltójel nem található a végén: Éjszaka. E két variációból egy harmadik, az előzményeket magába olvasztó alak vált a költemény mindmáig használatos címévé az összes további kiadásban: Éjszaka! Vagyis az Ó elmaradt a cím elejéről, de a felkiáltójel megőrződött. Nem tudjuk, hogy ez lenne-e a vers címe, ha Osvát szerkesztőként nem lesz részleges alkotótársa Babitsnak. Közismert az is, hogy Babits második kötetének a Klasszikus álmok címet adta volna, s csak a Nyugat szerkesztőinek javaslatára lett végül a könyv címe Herceg, hátha megjön a tél is! Vagyis látjuk, hogy a szerző szándéka szerinti tökéletes szöveg létrehozása, a "hiba" megkeresése és javítása szinte lehetetlen, mert a kiadások során, a szöveg hagyományozódása folyamán olyan külső tényezők játszottak közre, amelyek elválaszthatatlanul integrálódtak a versek szövetébe vagy a kötetek felépítésébe, címébe, vagyis a szövegek vizsgálatakor óhatatlanul tudomásul kell venni egy bizonytalansági hányados jelenlétét. Bármilyen döntést hozzon a textológus, ha végül mégis ki akarja alakítani azt, amit hol főszövegnek, hol olvasási szövegnek neveznek, hozzáteszi saját értelmezését, és ezzel ő maga is részese lesz a folyamatnak.

A harmincas évekből származó kéziratoknál fontos változást tapasztalhatunk, amelynek textológiai következménye is van. Babits verseinek döntő része abban a Nyugatban jelenik meg, melynek a főszerkesztője is ő maga. Így azok a gépiratok vagy kézírásos tisztázatok, amelyek alapján a szedés történt, nagyrészt fennmaradtak, hiszen ezek a publikálás után visszakerültek Babits tulajdonába. Ma a hagyatékban több tucatnyi versen megtalálni a szedési utasításokat, hol Babits, hol Gellért Oszkár írásával. Ekkor már Babitson kívül érdemben más nem javított a leadott szövegeken, még akkor sem, ha a költő észrevehető nagyvonalúsággal kezelte például a gépiratok rövid ékezeteinek kiigazítását. Tehát főleg a pálya első felében nehezíti a lehetséges sajtóhibák, szerkesztői beavatkozások és a valódi költői javítások tengerében az eligazodást az a tény, hogy kevés szedőpéldány és korrektúra maradt fenn, illetve a dolog természetéből következően a pálya első részében készült versek több kiadásban jelentek meg a költő tudtával, tehát több szövegváltozat jöhetett létre, mint az élete vége felé megszülető művek esetében.

Általánosságban elmondható, hogy Babits szövegszerű változtatást valóban keveset hajtott végre egy-egy versén, s e beavatkozások döntő része csak a kötetbe rendezés előtti megjelenésekhez képest történt. Különösen a fiatalkori verseknél volt gyakori a szövegvariáns, amikor egy-egy költemény négy-öt lapban is megjelent a könyvbe rendezés előtt. Ekkor nemcsak a szövegben, hanem a strófák számában is gyakran volt eltérés. Azonban az első kötetbe rendezett szövegváltozatokon Babits már mindvégig hű maradt. A kötetbe rendezéskor végrahajtott címmódosítást egész életében jellemző volt rá. A kötetek szerkezetén, a megjelent szövegeken és címeken később már alig-alig változtatott. Kivétel van itt is, mint erről a későbbiekben szólni fogunk.

A leadott kötetek kéziratára, korrektúrájának történetére, nyomdai sajátosságaira többnyire csak a szövegek egymáshoz való viszonyából következtethetünk. Általánosságban elmondható, hogy Babits szövegszerű változtatást valóban keveset hajtott végre egy-egy versén, s e beavatkozások döntő része csak a kötetbe rendezés előtti megjelenésekhez képest történt. Különösen a fiatalkori verseknél volt gyakori a szövegvariáns, amikor egy-egy költemény négy-öt lapban is megjelent a könyvbe rendezés előtt. Ekkor nemcsak a szövegben, hanem a strófák számában is gyakran volt eltérés. Csak egyetlen olyan verseskötet van, A Nyugtalanság völgye, melynek megvan a nyomdának leadott kézirata. Ennek alapján is valószínű, hogy Babits a kor szokásainak megfelelően pályája második részében kevésbé kéziratot, sokkal inkább korrigált lapkivágatot és gépiratot rendezett sajtó alá. Első köteteinek leadott példányában, amikor még nem volt írógépe, a lapkivágatok mellett nyilván kézírású versek is szerepeltek. A Nyugtalanság völgye nyomdai példányában a már megjelent versek döntő többsége lapkivágaton szerepel, s bár mindenhol megtaláljuk a költő korrekcióit, mégis sok esetben az előző nyomtatás sajátosságait viszi tovább az összeállított verskötet. A napilapok, folyóiratokban közölt versek szövegén elvétve, de javít, a címeket pedig elég gyakran idomítja a kötetszerkezethez.24

A Levelek Irisz koszorújából első kötetének leszármazottja a második, majd e javított szövegnek lesz a szülöttje a harmadik kötet. Az apró változások (központozás, ékezés) azonban világosan mutatják, hogy itt megtörik az egyenes ági öröklődés. A Versek 1928-as gyűjteményes kötetének sajtó alá rendezésekor Babits nyilvánvalóan az Irisz második kiadását vette alapul. Ennek oka talán a harmadik Irisz azon szedési sajátosságával magyarázható, hogy a rossz betűtervezés miatt szinte csak nagyítóval lehet megkülönböztetni egymástól a rövid és hosszú magánhangzók ékezeteit. Babits feltehetőleg a félreszedések megakadályozása céljából döntött a második kiadás mellett.

Az értelmes változatot szülő sajtóhiba és a szerzői variáns megkülönböztetésében a dedikált kötetek autográf korrekciói is segítenek. Láttuk, hogy Babits az Adyról szóló tanulmányában milyen jelentőséget tulajdonított az utólagos szerzői korrigálásnak. S valóban ő maga is rendszeresen javította a dedikált kötetek sajtóhibáit. Például a Levelek Irisz koszorújának híressé vált sajtóhibáját minden kezébe kerülő, dedikált kiadásban gondosan eltünteti: az Esti kérdés 26. sorában nagy precizitással egy vétlennek tűnő, de korántsem ártatlan y betűjét rajzolja át g-re, e nélkül ugyanis a mondatban a költő nem az utcalángok, hanem a (tévesen szedett) utcalányok kettős vonalát csodálná restül.

Mindezek után meglepő és első pillantásra nehezen magyarázható, hogy nézetei ellenére köteteinek szövegében milyen sok esetben maradt a napilapok szedéséből öröklődő következetlenség. Itt találkozunk ugyanis azzal a gyakorlati nehézségeket okozó elméleti problémával, hogy a költő által jóváhagyott külső beavatkozás tiszteletben tartandó költői szándékká válhat különböző kiadások során. Például az Anyám nevére25 esetében a kéziratokon és a vers első megjelenésekor, a Politikai Hetiszemlében, Babits csak a mondatok kezdetén használ nagybetűt. A Vasárnapi Újságban Schöpflin szerkesztői kezenyomát viselve, a sorok egységesen nagybetűkkel kezdődnek. Babits valószínűleg ennek a lapnak a kivágatát illesztette kötetének szedőpéldányába, mert e forma egészen kötetének harmadik kiadásáig öröklődik. Meglepő, hogy a többi, szintén nagybetűvel kiszedett verssel ellentétben ezt miért nem alakította vissza kisbetűs sorkezdetűre. (E forma véletlenül sem magyarázható Schöpflin szerkesztési elvei iránti esetleges loyalitással, mivel a Vasárnapi Újságban megjelent többi vers esetében a sorkezdeteket köteteiben magától értetődően kisbetűsre alakította vissza Babits.) Csak az alaposabban gondozott Versek kötetben nyúl hozzá e vers sorkezdeteihez. Megfigyelhető azonban, hogy Babits nem mechanikusan veszi át a korai kéziratokban és a Politikai Hetiszemlében alkalmazott sorkezdő kisbetűket, hanem alkalmazkodik az időközben bekövetkezett központozásbeli változásokhoz. Ugyanis a versben több helyen is, például a 9., 12. és 18. sorok végén, a vesszőket fokozatosan, kötetről kötetre haladva, kettőspontra alakította. (Ha valóban ő volt a korrigáló, és nem a szedő vagy külső szerkesztői kéz, aki belenyúlt a szövegbe.) Az így létrejött kettőspontok után a Versek és az Összes versek kötetekben egységesen, mintha új mondat kezdődne, a következő sorok nagybetűvel nyitnak. Ugyanígy jár el, tehát meghagyja a nagy kezdőbetűt, a 26. sor kettőspontja és a 10. sor pontosvesszője után is; a 20. sor végén található kérdőjelet pedig mondatzáró és nem felsorolás közti írásjelnek tekinti. Vagyis a sorkezdő nagybetűk száma szinte duplájára nőtt az első megjelenéshez képest. Mindez nemcsak külsődleges változást okoz, hiszen így a költeményt több, rövid mondat tagolja, ezért a szöveget izgatottabbnak, szaggatottabbnak olvassuk, közvetlen beszédszerűsége, vallomás-jelleg erősebb, mint az eredeti, hömpölygőbb, leíróbb változatban volt. Tehát Schöpflin beavatkozása a vers szövegének olyan változását hozta magával, amelyből egy másfajta hangulatot sugárzó mű született. A vers utolsó és legismertebb változatában szétválaszthatatlanul egybeolvad a szerzői és szerkesztői kezdeményezés eredménye.

Hasonló változás zajlik le a Golgotai csárda szövegében is, azzal a különbséggel, hogy itt jóval következetlenebb a köteteken keresztül folyó javítás menete.26 Babits a vers fennmaradt korai kéziratain, szokásához híven, csak az új mondatok kezdetén használ nagybetűt. A Holnapnak leadott kézirat sajnos nincs meg, de nyilván csak az egységes szerkesztői gyakorlat következménye lehet, és nem Babits változtatása, hogy az antológiában a költemény minden sora nagybetűvel kezdődik. Ez nem is jelentene problémát a szöveggondozás szempontjából, ha az Irisz három kiadásában minden magyarázható poétikai ok nélkül, esetleg csak figyelmetlenség következtében, a versnek az első három szakasza nem maradt volna végig nagy kezdőbetűs, és ezzel szemben viszont az utolsó strófa nem lett volna a modernebb, kisbetűs formára visszajavítva. Végül a körültekintőbben gondozott gyűjteményes kötetekben Babits lényegében visszatér a kéziratokban alkalmazott kisbetűs eljáráshoz, de hasonlóan az Anyám nevére szövegének történetéhez, e változatokban is sokkal több sor (a Versekben 13, az Összes versekben végül "csak" 11) kezd nagy betűvel, mint a korai szövegekben. A sorzáró kettőspontok és pontosvesszők után itt is szinte mindig nagybetűt találunk. Ebben az esetben a vers párbeszédes jellege erősödik e formai jegyek alapján. Nem következetes azonban Babits eljárása, mert van, ahol e párbeszédes logika szerint mondatot kellene kezdenie, de nem teszi.