Alföld - 49. évf. 5. sz. (1998. május)
A hegyen laknak palotában,
mikor minket a völgyben
elseper a tenger.
Gabonánkat feleszi
a latyakos sár,
bárányaink vízbenyelnek,
és csak májusra
csorog le rólunk az ár.
Alighogy megszárad
egy keskeny járat,
a hegypalotán
ajtókat tárnak,
és jön egy csapat isten
hogy elvegyenek mindent,
ami megmaradt
a vízáram után.
Hol van az áldozat - kérdik.
Hol a bárányok füstölt húsa?
Hol a gabona pörkölt magja?
Víz vitte, szél söpörte - mondom,
s ki tudná ezt jobban, mint egy isten,
vagy tán a csapást a gonosz küldte?
Hallgass pásztor, haragszunk rád,
ha áldozat nincsen,
majd mi keresünk -
és isteni szájukkal
nekiestek a völgynek,
s miként korábban a tenger,
most ők kezdtek fölfalni mindent.
Ettek állatot és embert.
Mindegy volt férfi, nő vagy gyermek.
Hetekig tartott,
míg végre szájukban ételt
forgatva elmentek.
De a pásztorok tudják,
hamarosan vissztérnek,
mert unalmasak a hegyi termek.
Ezek nem istenek - mondogatják,
és többé nem tartják őket istennek,
csak éhes vadaknak,
akik örök életükben esznek.
És a pásztorok rettegnek tőlük,
és félnek, ha megreccsen
egy ág a hegyben,
hisz nincs az a mennyiség,
nincs az a fűszál,
ami fölérhetne
az örök idővel.