Alföld - 49. évf. 5. sz. (1998. május)
(láthatatlan)
Kicseng hosszan, és a szám helyén valaki lélegzetet vesz, szintén keres valakit, de nincs vonal, egymásra vagyunk utalva az ideiglenes térben, amíg várakozunk, elképzeljük azt a másik helyet, ahol nem vagyunk, csak halljuk, hogy az a másik szoba tágasabb és napfényesebb, mert koppan a márványon a váza, végiggördül a porcelánon a vízcsepp, koccannak a jegek a whiskyspohárban, a kalitkában egzotikus madarak csivitelnek kaméleonok kaparásszák a terrárium falát, egyikünk sem vesz közben levegőt, nem tudom, meddig bírnánk ki így a víz alatt, cápák úsznának el felettünk, a mélység felett szitálna a hó, és ebben az ideiglenes térben egy fa táncolva járna, arról ismerném meg, ahogy végigvonaglik földből kiálló gyökereitől a gallyaiig, a erdei úton nem találkoznék senkivel, a tölgyek száraz, barna lombján fehéren simulna a január, olyan távol, olyan messze, mintha el sem érném, senkim sem lenne, akiért megfordítanám a gyűrűt, a dupla vonalas, ‡-jeles pecsétgyűrűt, nem fogna rajta semmilyen varázsolás, az elfelejtett évszak ezüstkezén jégcsapok lógnak, még átlátni a fagyon, a szakadék szélén elérni a fagy suhogó ingét, még letehetném a kagylót, mielőtt megtalálná a gyászjelentések között a nevét, mielőtt álmában megjelenne, mielőtt kitöltetnék vele az űrlapot, hogy mennyiért és hogyan, mielőtt eligazodhatna a térképen, ahogyan egy koordináta-rendszerben, az egyik irányt betűk jelölik, a másikat számok, mielőtt felszólítanák, hogy mondjon egy nevet, aztán mondana egy másikat, ami még mindig nem a sajátja, aztán odamenne újra, hogy meglelje, arra a helyre ismét, ahol együtt tévedtek el, mert másodszor már nem lehetne, így búcsúzna el tőle, azt hinné, hogy nyoma veszett, csak azt nem tudná, miért és hogyan, talán szándékosan vagy véletlenül, fekszik eszméletlen valahol, talán elfelejtené; utánajárhatna, és attól félne, hogy a szemébe mondják: tévedésről van szó, mert akit keres, talán sosem létezett, vagy legalábbis nem ezen a számon, nincsen utcája és lakhelye, nem lehet folytatni a beszélgetést.
(ragyog)
Nem lehet folytatni, mert megint huszonnégy óra jön, és betelik egy holdkóros év, félbemarad a mozdulat, mint a célfotón: a füst örvénylik a keresztutcán, még látszanak az elmenők, akik háttal állnak, és mi vagyunk a múlt, akik visszatekintünk rájuk; körülöttünk olyan hirtelen lett tél, hogy a hó alól nem is volt idejük a lomboknak lehullani, átsárgálltak a pelyheken, a taposás a járdán beleoldotta a leveleket a latyakba, ilyen a nosztalgia képlékenysége, elballagni a fák alatt a CD-kölcsönzőbe Alice Cooper Welcome To My Nightmare-éért, mert azóta meglódult a technika, és új hangok települtek a számokba, fémapróságok és brummogó mélységek, sohasem hallott neszek, melyek ha voltak is, lekoptak a rossz minőségű nejlonokról és félrepréselt lemezekről, az agyonkarcolt barázdákból kiléptek a sorok, az emlékezet csak a lelkesedésből őrzött meg valamit, az aranykorból, amely egyszerre volt sci-fisen előre és történelmien hátramutató, az utolsó lemezen nem is hallható más, mint az üveghangokkal kísért kis nyöszörgő dallam, ha három percbe kellene sűríteni a múltat, akkor sötétedés előtt a Years Ago szólna, a csoszogó léptekkel elhaladó karnevál, medvék és elefántok, zokogó bohócok, fáklyákat dobáló artisták, gyere haza, kisfiam: all my friends went home, years ago, all my toys are broken and so am I inside mom, the carneval has closed - Cooper és Wagner írták, a black widow araszolt át a fehér táblán, talán az Eldorádót kereste, a felszín alatt az aranyat, mert ami ér valamit, az rejtve maradt, ettől volt az egészben valami rejtélyes, ami külön-külön szólt az emberekhez, nem együtt, nem akarta őket besorolni és nyájjá tenni, ettől vált féltett és törékeny örökséggé, mint minden jó zene, amely hallgatójának magánügye maradt, ez a ragyogás táplálta a mindenkori neoizmust, az egyéniség felemelését, mert csak a felcserélhetetlenség vitt előbbre, vagy valamerre, mert a mindenkihez szólás a magamhoz-sem-szólással volt azonos, a huszonnégy óra is ilyen neoista intim szféra, annak a pillanatnak a mágiája, amely nem létezik, amikor számokkal jelezhetőkké válnak az évek, melyek csak a közmegegyezés zálogát ígérik, mégis átrántanak mindenkit arra a pillanatra a másik térbe, ahol ragyog az arany és hull a hó, közben a legjobb zenék szólnak, még el sem kezdődik a pillanat, és máris vége.
(neon)
Az a pillanat lesz a vége, amikor a sötét teremben egymás után megszólalnak, mert előbb lesz hangjuk, aztán fényük, ropognak hosszú pillanatokig a mennyezeten, mintha nem is az lenne a dolga az üvegnek, hogy összetörjön, hanem hogy falai közé zárja, ami benne van; a teremben ágyak sorakoznak, érintetlen rajtuk a lepedő, mintha soha nem feküdt volna rajtuk senki, a rácsos ágyvégeken az alumíniumtáblán a kórlapok odacsípetve várják, hogy elinduljon rajtuk a lázgörbe, lehetőleg folyamatosan felfelé, a vörös villámvonal legszívesebben cikázva szaladna, mintha nem ismerné a feljebbvalók által irányított tervet, merre kell bejárnia a szigorú négyzetrácsot, mintha korlátlan szabadságában bízna, mintha nem ismerné a törvényszerűségeket, amelyek kilengését szabályozzák, úgy tesz, mint a hinta, vaskos cölöpökre kötve, azt gondolja, messze száll, bármikor elindul a végtelenbe, mintha kifelejtené a számításból a lengés fokozatos elhalását és a kötél hosszát, mintha ki akarna szabadulni a fizika képletekben kifejezhető börtönéből, ezért csak álldogál a lengések között büntetésből, letölti örökre szabott idejét, ahogyan jön és megy a láz az üvegcsőben, tágul és ezüstösen tör előre a higany, hiszen egy fém öntudatával csapkodja a farkát, ahogyan a befogott fenevad ingázik morogva fel s alá a rácsok mögött, abban a biztos tudatban, hogy kitörhet egyszer, mintha nem is zsákutcában járna, mintha erősebb lenne az üvegnél.
(diffrakció)
Mintha a víz erősebb lenne a fémnél, a foltok az elvékonyodás jelei, terjeszkedő maszatfekélyek, azokon a helyeken lyukad ki először, koppan a pléhsávon az eső, háromhangú ütemet dobol, mert ennyi elemből áll az ablakperem, a versritmusból történet lesz, elhiteti, hogy az árnyékkép körvonala nem éles, hanem elmosódott, minden váratlan, ott is megvilágítást észlelek, ahol a fény egyenes vonalú terjedése alapján nem várnám: kikapcsolom a készüléket, és középen egyetlen pontba szűkítve látom az utolsó képet, ami éppen eltűnt a képernyőn, a jelenség a gyilkos képének esetéhez hasonlítható, akinek vonásait a hulla retinájából lehet előhívni, a hirtelen bealkonyodó tudat rögzíti az arcot, amit utoljára látott, és ezt megőrzi mint a bűn bizonyítékát, ami viszont csak akkor hasznosítható a törvényszéken, ha mondjuk megfojtották, vagy szíven szúrták az áldozatot, ilyenkor akár a kárörvendő mosoly is megjelenhet pozitívban a tárgylemezen, de mi van akkor, ha mondjuk, a tettes hátba lőtte áldozatát, akkor a retinán egy ablakot látunk, amin éppen kinézett a szerencsétlen, mert szeretett elrévedni az esőcseppek hullásában, melyek háromhangú ütemet dobolnak a pléhsávon, és semmi oka nem volt a gyanakvásra, arra pedig végképp nem gondolt, melyik lesz az a pillanat, amit a szemgolyó utolsóként rögzít; a fényelhajlás látványa újra szembetűnő: egyenletesen szétterül, mint az égbolt, nem jön alább, hogy megtartsa súlyát, hanem elengedi, mint a szitálást a hófelhő; nem jön tovább, csak ingáz egy helyben hangtalan, mintha ezzel a csenddel mondaná, hogy főleg a színészek ismerik ezt az érzést, annak jóleső tudatát, hogy kifogástalanul játszották szerepüket, vagyis egészen pontosan szólva mozdulataik megegyeztek az általuk megtestesített eszményalak mozdulataival, valamiképpen beléptek egy előre gyártott sorsba, és saját szívükkel életet, lüktetést leheltek belé, így van ez a csapadékkal is, amely beteljesíteni igyekszik küldetését: tekintetem a helyes szöget keresi, hogy megpróbálja szétválasztani a havat az esőtől, ahogy együtt hullnak, a szemgolyó is megtelik, olyan lesz, mint a káosz, a víz egyenesen lefelé tart, a hó pedig vonakodik ettől a meredek eséstől, elidőzne még egy darabig, súlya megengedne egy kis ringatózást... váratlanul kivált közülük egy óriás, mi lehet vajon, amit utoljára látott?, jégpikkely borította, ettől nyirkos és csillogó lett, ahogyan a madarak lába is megőrizte fajbeli rokonságát a hüllőkkel, ettől az összetartozástól vált hatalmassá, amint lebegett az ablak előtt felnagyított kristályszerkezetével; visszatért, hogy engem megtaláljon.
(csapda)
Visszatértünk az aszfaltútra, a lecsapolt lápon át kanyargott, hajlongó nádkontúrok araszoltak kétfelől az enyhe éjszakában, lehajtott ablakkal haladtunk a töltésen, a magnóból sztereóban üvöltötte a Doors, hogy "gyilkos vár az úton ránk, agya, mint a béka, ráng"; nem tudom, hogy ez irányította-e a figyelmemet az öklömnyi jószágokra; nagy, kiguvadt szemükben foszforzölden verődött vissza az autólámpa, türelmesen üldögéltek az út szélén, mintha csak bennünket vártak volna, nem ugráltak szét az ajtócsapódásra sem, ahogy lehajoltam, mintha egy marék mocsárszagot dobtak volna az arcomba, tenyeremben felfújták nyirkos testüket, mélyen induló és sivalkodásban végződő vészhangot adtak, kalimpáltak a levegőben, váratlan mozdulataik árnyjátéka a denevéreket utánozta, a fény volt a csapda, valósággal megdermedtek a vakság börtönében, mintha azt sem hallották volna, honnan közelítenek a léptek, pedig gumitalpam alatt csikorgott a kavics, torkukon a bőr le-föl járt, makacsul nyeldesték a rájuk spriccelő világosságot, árnyékuk hosszúra nyúlt az úton, mintha az óriások földjén jártam volna, testes, egyformán fényes felületű szobrok között, melyek a felkelő nap felé fordulnak, elvarázsolják őket a sugarak az éjszaka közepén, ettől válnak áldozattá, mert ez a fényforrás akár le is bukhat előttük a látóhatár peremén, és tovább világíthat alattomosan, ilyenkor egy gödör mélyére is követik, ahol már csak be kell gyűjteni őket, hátsó lábukról lehúzzák a bőrt, mint a nadrágot, aztán a végtagok még egyszer ugrásra készen megrándulnak, amikor sót hintenek rájuk, megfeszülnek az izmok és megelevenednek, a felhevített serpenyő előtt az egész tál csupa tiltakozó mozgás.
(tükröződés)
A mozgás megeleveníti a képeket a tükörben, az azóta történtek fényében most már biztos, hogy nem álmodtam, de akkor, azon a napon még azt hittem, hogy hallucinálok, mert tudtam ugyan, hogy a denevérek a hangok visszaverődése által tájékozódnak, de arról fogalmam sem volt, hogy a fény tükröződésének segítségével is lehet tájékozódni, feltéve, ha valaki megérti a jeleket, mert nem egyszerűen arról van szó, hogy ha a lámpafény a szokásos módon bevilágítja a teret, akkor a szem tudatosítja a látottakat, a sötétségben pedig csak a denevérek röpködhetnek kedvükre, hanem arra a szabályszerűségre kellett rájönnöm, hogy a tükrök, ha egymást tükrözik, akkor végtelennek tetsző utat nyitnak a szemlélődő előtt; azon a napon elhatároztam, hgoy nemcsak gyönyörködni fogok a tükrök által megelevenített folyosóban, hanem el is indulok befelé, és ha veszem a bátorságot, akkor az első dolgom lesz alaposan körültekinteni, láthatok-e bárki mást saját magamon kívül, hiszen találkozhatnék éppen másokkal is, akik ugyanebbe a labirintusba kívánkoztak, csak legfeljebb nem volt bátorságuk tovább haladni, hanem megálltak a hatodik vagy hatvanadik visszatükröződésnél, mint a szobrok, aztán elbizonytalanodtak, eljárt felettük az idő, és indulnának vissza, éppen erről nem tudtam semmit, mi lesz akkor, ha egyetlen pontnyira szűkül a látóhatár, hiszen a folyosó szemlátomást még a végtelen előtt elkeskenyedik, beszűkül, csak az indulásnál tűnik úgy, mintha végig lehetne rajta menni, talán futva, hogy minél előbb átjusson az ember a másiknak hitt dimenzióba, mert hova juthatna máshova; arra számít, hogy ezen a folyosón csak úgy végigsétálhat, de nagyon téved, mert számításon kívül hagyja az egyik legfontosabb tényezőt, mintha mondjuk, a fizikai képletekből kihagynánk a súrlódást, ebben az esetben minden csúszkálna a végtelenségig, kihullnának a kezekből a tárgyak, éppígy a tükrök által mutatott képek kopását sem szabad figyelmen kívül hagyni, a visszaverődés a sokszorozódással arányosan veszít az élességéből, tehát az út is egyre bizonytalanabbá válik, ködös utcához válik hasonlatossá, ahol el lehet indulni ugyan, és az ember abban a hitben indul újra, hogy még mindig ugyanolyan fürgén és vidáman teszi meg az utat, mintha örömet okozna neki a séta, aztán ahogy öregedik, egyre kevésbé bírja, ugyanannak a látványa már inkább nyomasztja, ami nemrég még bizsergető izgalmakat ígért, az útról pedig az emlékek verődnek vissza, és az ütések egyre erősebbek lesznek, végül széttörnek a tükrök.