Alföld - 49. évf. 12. sz. (1998. december)
Lenyírva a fű, leverve mind
a cövek. Majdnem tökéletes a
közérzete. Ha meg kellene
számolnia a fán a körtét,
csak a férgesét nem tudná
hová sorolni. Ha ki lehetne
rázni az eget, csak a
helyszűke feszélyezné.
Ha akkorát nyújtózna, hogy
kireped a nadrágja, csak
ideje nem volna odakapni.
Föl-alá sétáltatja az
állva maradt fűszálakat.
Nézi a madarat, ahogy
sűrű szárnycsapásokkal
összevarrja a horizontot.
Vajon miért a mozgó cövekek
nyugtalanítják?
Miért keresgéli a kavicsot,
amit a fűnyíróval
hiába kerülgetett?
Miért úgy ül le, hogy a szék
akkor is meg fog billenni,
ha a dögsima betonra teszi?
Hol a gömb, ami minden
kerek percébe belevillan?
Hiányfogás. Benyúl a nap
a levelek alá.
Összerándulnak az
öregasszonyok.
Elejti az urnát
a szavazóbiztos.
Nagy kék kupakot
teker valaki. Oda-vissza
szökik a buborék.
Nem találod az üres kosarat,
amit púpozva megemeltél.
A horog most a hátadban
akad meg. Ha mozdulsz,
beesik a lélegzeted alá.
Onnan kellene
kiszakítani, de csak
a pára lüktet a tükrön,
az ágak nyirkosodnak,
a kéz röpköd a levegőben.
Az érzékek közötti résbe
bújik az évszak.
Nő a szerencse becsülete.