Fodor Péter

Balassa Péter Koldustorta című kötete három beszélgetésen és egy három részes prózai munkán kívül olyan irodalmi kritikákat, esszéket tartalmaz, amelyek arról tanúskodnak, hogy szerzőjük számára a szövegértelmezés saját és idegen beszéd interakcióját jelenti. Balassát irodalmi művek interpretálásakor mindig saját létének kérdései mozgatják, amiből következik, hogy a Másik megszólítása nála az önmegismerés alkalma lesz, vállalva azt, hogy a szöveggel folytatott dialógusban újraképezze identitását. Az értelmezés dialogikus természete számára azt is jelenti, hogy a jelen horizontjában keresse meg azokat a kérdéseket, amelyekre a szöveg válaszként adódhat. Azt, hogy ezeket a kérdéseket Balassa írásainak olvasója is minden esetben relevánsnak fogadhassa el, a befogadástörténet tanulságaival való számvetés segíthetné. Leginkább a Vörösmarty életmű újraolvasására vállalkozó esszé esetében kétséges a hagyomány és a jelenbeli megértés elválasztásának teljesítménye, ha tekintetbe vesszük, hogy az újraértelmezés a recepciótörténet által hagyományozódott olvasatokhoz képest tudja saját másságát megkonstruálni. Korábbi köteteihez hasonlóan a Koldustorta írásmódját is az értekező nyelv gazdag poetizáltsága jellemzi, amely e könyv esetén csak kevés esetben válik a megértést nehezítő retorikai túltelítettséggé. Bár a szövegelemzésekben megjelenő értelmező nyelvre nem jellemző a szaktudományos fogalomhasználat - e miatt egyébként bizonyos kijelentések kontextualizálhatósága komoly problémát okozhat az olvasónak -, Balassa interpretációinak számos eljárása bizonyítja, hogy a kritikus sem nélkülözheti az irodalomtudományi belátásokkal való együttalkotást.

A kötet legkitűnőbb írása Závada Pál Jadviga párnája című regényét elemzi. Balassa itt a szöveg narrato-poétikai, motivikus és intertextuális aspektusának vizsgálatával olyan összetett olvasási teljesítményt hoz létre, amely alátámasztja az írás pozitív értékelő megjegyzéseit. Meggyőzően érvel amellett, hogy Závada regénye a századeleji epikai hagyomány bizonyos jellemzőivel úgy lép párbeszédbe, hogy egyszersmind át is helyezi, újra is írja azokat: "Mindebben (...) éppen az az újdonság, hogy régóta nem hallottunk róla ilyen hiteles formában, hogy mindez nagyon ismerős, minden külső részletében felismerhető világ még, mely azonban mégsem azonos azzal az epikai hagyománnyal és tapasztalattal, amelyet referenciaként belekomponál és szétkomponál a mű." (Osztatni, beleíródni). Hasonló módon olvassa össze Balassa Závada "erotikus írásmódját" Pályi András és Nádas Péter szövegeivel, itt is hasonlóság és különbség összjátékát emelve ki. Bár utóbbi esetben - látszólag - írásmódok összehasonlítása történik, meg kell jegyezni, hogy Balassa a szövegköziséget az olvasás retorikáján belül értelmezi, vagyis azok megteremtését az olvasói kompetenciába utalja. A különböző elbeszélői szövegek viszonyainak vizsgálata során az elemző Ondris naplójának és Jadviga "beleírásainak" stiláris, kompozicionális eltéréseiből, illetve a két szöveg "egymásbaíródásából" a szereplők egzisztenciális egymásrautaltságára következtet: "A két szöveg közötti viszony az egymáshoz tartozás tragikus, működésképtelen komplementaritásának, tehát mélységének poétikai-egzisztenciális viszonya." Az értelmezés itt nagyon termékenyen kapcsolja össze a szöveg referenciális és materiális aspektusainak vizsgálatát. Az interpretáció összetettségéhez hozzájárul, hogy érinti a szöveghez kapcsolható olvasói szereplehetőségek kérdését is: "A szöveg alkata és tárgyának természete - mindez a befogadás munkáját (mint negyedik beleíróét) is vezeti, alkotja, alakítja, amennyiben mi is titkok tudói, nyomozói, kitalálói, árulói leszünk, és fordítók, megérteni vágyó félreértők; magunk is a fikció részei és munkásai."

A Koldustorta elemzései - a szerző más írásaihoz hasonlóan - fontos jelentéstani funkciót tulajdonítanak a szövegek motivikus összetettségének. Az orientációs pontok, ismétlések az olvasási alakzatban olyan centrumképző szerepet töltenek be, amelyek nagyon koherens interpretációk létrejöttét eredményezik, segítségükkel az értelmező egységes jelentéskonfigurációt tud tulajdonítani a szövegeknek. Ez azonban együtt jár azzal, hogy némelykor "záródóvá" válik az értelmezés. A Závada-kritika például az interpretáció lezáratlanságát jelezni hivatott kérdésekkel fejeződik be, ugyanakkor közvetlenül e kérdések feltevése előtt olvashatunk a regényhez rendelt jelentésegység középpontjáról: "A 'párna' (és vánkos változata) takarékosan, vagy másfél tucatszor fordul elő a szövegben, ám oly markánsan, mindig másképp-ugyanúgy, hogy nyilvánvaló, nemcsak a főcím miatt: a Név/ige mellett ez a mű (minket) vezérlő és megalkotó metaforája." A motivikus aspektus kiemelése a Balassa által választott szövegeknél releváns szempontnak bizonyul, mivel azonban ez a típusú olvasási alakzat a motívumok iterabilitásával nem számol, az elemek ismétlésében megmutatkozó különbségekre kevéssé érzékeny. A kötet írásai közül ez leginkább az Éltem - Másutt - Túl (Pályi András három művéről) című esszé-kritikában jelenik meg. Balassa itt - leginkább a motivikára figyelve - Pályi művei között pusztán ismétlő viszonyt állapít meg, a szövegek dinamikus egymásrahatása, az újraírás - mint a másként való ismétlés alakzata - ebben az olvasatban nem kap teret. Szintén a szöveg motivikájának vizsgálata szervezi a Bovaryné férje mint író és mint filológus (Julien Barnes: Flaubert papagája) című írást. Részletes elemzést olvashatunk a regény különböző "történetrétegeinek" motivikus összekapcsolódásáról, a távoli szövegrészek közötti viszonyok megkonstruálása igen körültekintően történik meg. Ez a típusú elemzői stratégia a szövegek írásművészeti értékét - részben - azok gazdag motivikájában látja. Az angol író regényéről például a következőket állapítja meg: "A szerkesztés finomságára és gondosságára vall, hogy az életrajz lyukait és bizonytalan pontjai jelölő motívumok minduntalan megjelennek az elbeszélő idősíkjának és történetrétegének a horizontján is."

Balassa interpretációinak fontos egységképző alakzata az írói "alkat". Írásai nem problematizálják szerző és beszélő - bizonyos távlatból nagyon is kétségesnek tűnő - megfeleltetését. A Vörösmarty-esszé az életmű poétikai alakulását a szerző lelki alkatának változásaira vezeti vissza: "Mégsem szerepjáték ez csupán, hanem valódi, belülről átélt menekülés valami már eleve felismerttől, hiteles, 'még egyszer utoljára próbáljuk meg' típusú önáltatás, mintegy végső erőfeszítés és felhívás a közös, nemzeti szublimációs tettre". Ez az olvasásmód a szövegekből következtet egy bizonyos szerzői személyiség struktúrára, majd - részben - e felől elemzi a műveket, ezáltal az értelmezés tükörszerkezetként szerveződik meg. A versbéli ént és a szerzőt Balassa a "lírai-emberi szubjektum" alakzatában azonosítja. A Vörösmarty-líra így nem elsősorban poétikai okok miatt mutatkozik a jelen számára "hitelesnek", sokkal inkább a mai olvasó és a múlt századi költői alkat sajátos viszonya miatt: "Számunkra fordítva áll a dolog: a pszichopatológiai korkép annak a mélyebb, a modernitásban feltáruló egyetemes emberproblémához kapcsolódó tapasztalás- és érzékelésmódnak a jele, ami archaikus ember és modernizálódó, polgárosodó, nemesi értelmiségi ember antropológiai-lélektani-történeti határpontján kiütközik." Az Egy lenyűgöző kórkép (Lev Tolsztoj: Napló) már a címével jelzi, hogy a kritikust leginkább az író személyiségének jellemzői érdeklik, amelyeket egy központosított nagyszerkezetbe rendez: Tolsztoj "nyilvánvalóan Lear inkarnációja". Ezzel függhet össze, hogy kevéssé érdekelt az értelmezés lehetőségeinek felnyitásában, a bizonyosság tudásának retorikája ebben az írásban van legerősebben jelen, a "nem kétséges", "nyilvánvaló" kifejezések gyakori előfordulása is utalhat erre. A Pályi András műveiről írott kritika bár leginkább a szövegek motivikus és kompozicionális jellemzőivel foglalkozik, mégis hosszan idézi Nádasnak a könyvhöz írt utószavát, amely Balassa szerint "ami az írói alkatot illeti, arról szinte minden elmondhatót elmond."

A Koldustorta írásai megerősíthetik azon tapasztalatunkat, mely szerint Balassa olyan szerző, aki hangsúlyosnak tartja a kritika értékelő aspektusát. Minősítő kijelentései akkor válnak igazán hatásossá, amikor azok a szövegelemzésből következnek. A Závada-esszé nem a nehezen értelmezhető metaforikából építkező explicit értékelései miatt válhat a későbbiekben esetleg kanonizáló olvasattá (pl. "széles és mély sodrású, igazi regénnyel gyarapodtunk"), sokkal inkább a szövegértelmezésben feltáruló összetett szempontrendszere által... Az írásokban megjelenő elvárásrend azokat a műveket minősíti értékesnek, amelyek valamely az olvasás előtt is meglévő tapasztalatot erősítenek meg: "Érdekes, élvezetes könyvet olvastam, amely a megbízható, szakszerű lektűr és a valóságos életproblémákat megjelenítő jó irodalom közötti, aligha meghatározható területen lépdel." Kiemelés - F. P.) Baka István Szekszárdi mise című novellája azért jelentős teljesítmény a kritikus szerint, mert az "érvényesen" tudja a "magyar sorsproblémát" bemutatni. Jól látható, hogy a szöveg itt sem valamely összefüggésrend megteremtésének közegét jelenti, hanem egy azon kívüli referencia megjelenítőjét. Ezen olvasói alakzat kimozdulására is találhatunk azonban példát, hiszen a Baka elemzés is számol az olvasás előtti és utáni tapasztalatok többirányú összjátékával, s ez akkor is az írás értékei közé tartozik, ha történelem és történeti tematikájú irodalom kapcsolata egy más horizontból polilogikusabbnak tűnhet. "Baka István művéből kiderül, hogy a magyarság 19. századi történelme valami nagyon fontos létkérdésről szólt". (A szekszárdi misétől a makacs csárdásig).

A Koldustorta azért (is) számíthat az olvasóközönség méltányló megértésére, mert - a kevés kivételtől eltekintve - olyan olvasatokat tartalmaz, amelyek meggyőzően érvelnek a műnek feltett kérdéseik érvényessége mellett. Az olvasásmódok egymást értelmező kompetíciós helyzetében szembesítenek a legnagyobb kihívással: az értelmező rendíthetetlen pozíciójának illúziójával, a megértés roppant feladatával. (Belvárosi)