Márton László

Úgy képzeljük, hogy Haas Babyt is ehhez a szögletes asztalhoz ültetik, amikor tanítás után kénytelen elfogyasztani ebédjét, amelyet az egész vendéglői koszttal együtt Haas Árpádné született Engel Ilona főzött, és amelyet a Baby azért nem akar megenni, mert a Baby híresen rossz evő. Ezt idősebbik Haasné, az úgynevezett "veszekedős nagymama" állapítja meg, és valahányszor a Baby azzal tolja el a tányért, hogy: igazán finom, de most az egyszer nem kérem, a "veszekedős nagymama" felteszi azt a szónoki jellegű kérdést, hogy: mi lesz ebből a kislányból, parlamenti képviselő? Önkényes elbeszélői döntéseink egyike, hogy Haas Babyt, aki nagylány, ezúttal mégis inkább kislányként mozgatjuk az előrehaladó történetben, és a "veszekedős nagymama" végül egy erkölcsi színezetű érvhez folyamodik: a Babykának jusson eszébe, milyen sokan éheznek.

Idősebbik Engelné, a "cukros nagymama" nem állapít meg semmit, nem tesz fel szónoki jellegű kérdéseket, és úgy sejtjük, hogy a Babyka nemcsak azért híresen rossz evő, mert az éhezőkre hivatkozva próbálják belediktálni az ebédet, hanem inkább csak azért, mert iskola után tesz egy kis kitérőt, és mielőtt megérkezne a vendéglőbe a "veszekedős nagymamához", már eltöltött negyedórát a "cukros nagymamánál".

A "cukros nagymamánál" Babyka odakint leteszi a táskáját, neki ugyanis igazi táskája van, ami jó nagyot puffan, tehát még a szobából is meg lehet hallani, hogy ez bizony egy odakint lerakott iskolatáska; és mire a Babyka negyedóra elteltével tovább indul a vendéglőbe, addigra az odakint hagyott iskolatáskába valaki bekészített egy marék cukorkát, néha csokoládét is, méghozzá véletlenül pont azokat a fajtákat, amiket az ember szeretne megkapni az Ungár-féle fűszerkereskedésben, csakhogy az az embernek az apja, név szerint Haas Árpád, ilyenkor Ungár bácsi mulattatására és az ember bosszantására meg szokta kérdezni, hogy: minek árt a cukorka? S azért az egy szem cukorkáért szépen hangosan kell mondani: fogaknak, gyomornak, jellemnek! Azaz kellene, mert amióta megkezdődött az iskolaév (ugyanis történetünkben, amely túlhaladta delelőjét, most éppen koraősz van), azóta Babyka nem hajlandó megmondani, hogy minek árt a cukorka, ellenben tanítás után mindennap elsétál a "cukros nagymamához". Negyedórával később fütyörészve távozik; és ha valaki egész véletlenül kinézne az ablakon, láthatná, amint leshelyükről előrohannak az unokafivérek, név szerint az egyik Laci, meg a másik Laci, a Babyka pedig benyúl a táskájába, és kiosztja a ragadós kis hasábokból a nekik járó részt.

Történetünk napján a Babyka már csak azért sem akarja megenni az ebédet, mert ma szokatlanul súlyosnak érződött a táskája, és izgatottan találgatja az utcasarkon a két Lacival: ugyan miféle rendkívüli finomságot rakhatott bele a "cukros nagymama", aki ezúttal még mosolygott is, amikor, szokása szerint, kiment egy pillanatra; a rendkívüli finomság azonban féltéglának bizonyul, és a megtréfált Babyka mérgében csak percekkel később veszi észre, hogy a cukorka most az egyszer a kabátja zsebében van. De a csalódás kellemessé válásának van egy következő fokozata is, mert a másik zsebből előkerül egy egész tábla csokoládé, tejcsokoládé, amilyet nálunk nem is gyártanak, mogyorós! Nagy, kövér mogyorószemek vannak a papírjára nyomtatva, havasi réten legelésző, duzzadó tőgyű tehén, ezüstös patak, tornyos falucska; s ha figyelmesebben nézi az ember, miután megpillantotta önmaga tükörképét a sztaniolpapíron, láthatja, hogy nem akármilyen falucska ez, hanem városi rangú nagyközség, az ezüstös patak hasonlít a Szentlélek-patakhoz, amely a valóságban a Várkertet határolja, itt a csokoládépapíron pedig a havasi legelőt, viszont ez a legelő, mögötte a bokrokkal és a fenyőkkel, csaknem teljesen olyan, mint a Várkert; még Láng Gyurit és Kertész Bandit is fel lehet ismerni, amint kikandikálnak a lomb közül. Hát ezért nem eszi meg az ebédet a Babyka.

Jön azonban a "veszekedős nagymama", és azt mondja, hogy: addig innét a szögletes asztal mellől fel nem állhat a Babyka, amíg meg nem eszi az ebédnek legalább a felét. Főtt marhahús van tormamártással, nem a csokoládépapíron, de történetünk papírján. Haas Baby csendben üldögél a szögletes asztalnál, amely mellől nem kelhet fel, Haas Árpás pedig csendben üldögél a pult mögött, mert az ő nevére szól a működési engedély. Csendben kártyáznak a vendégek, hogy ne zavarják Haas Árpádot az olvasásban, halkan mondják be az ütéseket; némelyikük feláll, odamegy a pulthoz, kimér a poharába két deci bort, leteszi a pénzt, elveszi a visszajárót; csendben múlnak a percek. Haas Árpád Ortega y Gasset főművét, A tömegek lázadását olvassa németül. Éppen ott tart, hogy az egyéni tettek hiányából következik a vezényletre zajló tömeges erőszak, s ha a tucatember válik uralkodóvá mind a diktatúrákban, mind a demokráciában, úgy visszamenőleg válik értelmezhetetlenné a történelem, mert a múltat megítélni csak annak áll jogában, aki tetteivel építi a jövőt.

Egyelőre azonban nincs ideje végiggondolni, hogy ő például miféle tettekkel építhetné a jövőt, azon túl, hogy minden alkalommal megpróbálja lebeszélni vendégeit a szeszes italok fogyasztásáról, amivel csak magának árt, nekik pedig nemigen használ, és miért nem áll jogában legalább a saját múltját megítélni; ő még nem veszítette el sem a kíváncsiságát, sem a fantáziáját, pedig már negyven éves elmúlt, és tisztában van vele, hogy az új korszak új értelemmel ruházta fel (vagy inkább megfosztotta eredeti értelmétől) a régiek életszabályát: semmin se csodálkozz! Hogy azonban erről mit mond Ortega, akinek megvan a véleménye a divatos tudnivalók habzsolásáról, az egyelőre nem derül ki: becsukva hever a pulton az okos könyv, mert Volent István molnár, akit úgy kell írni, hogy "hengermalomtulajdonos", feláll a nagyobbik kerek asztal mellől, és arra kéri Haas Árpádot, hogy segítsen egy hivatalos iratot megfogalmazni, vagyis fogalmazza meg. Haas Árpád nagy tudós hírében áll: ő szokta megírni a kérvényeket, sokan fordulnak hozzá magánleveleikkel is, és ő, esküszöm, úgy tudja megírni azt a levelet, mintha én gondoltam volna ki szóról szóra, csak még sokkal jobban. Volent István az úgynevezett "boletta-rendszer" ellen akar tiltakozni, amelynek az a lényege, hogy a betakarított búzához métermázsánként egy-egy adójegy utalványozandó, amelyet a gabona vásárlójának kell, vagyis kellene megvenni, de a valóságban a terménykereskedők annyival alacsonyabban állapítják meg a búza árát (ott ülnek a szögletes asztalnál, például Glück Adolf, aki mindennap nyolc fillért fizet Kohlhanek Szeverinnek sajtófigyelésért, és érdeklődve fülelnek, sikerül-e megbuktatni a boletta-rendszert), amennyit névleg fizetnek az adójegy fejében. És még csodálkozik Haas úr, hogy antiszemitizmus van, amikor az állam szánt szándékkal úgy igazítja el a dolgokat (továbbá az őrlési díjat a gabona felvásárlási ára szerint kell megállapítani), hogy muszáj zugkereskedelemnek lennie, nem igaz? A legutóbbi parlamenti választáson Butler Emil, a Magyar Élet Pártjának jelöltje győzött, de csak másfél százalékkal előzte meg a nyilasokat, és ez a két párt szerezte meg a szavazatok négyötöd részét; a kisgazdák nincsenek sehol a szociáldemokratákra meg már legyinteni sem érdemes. Haas Árpád, anélkül, hogy felnézne a boletta-rendszer kritikájából, megkérdezi: mikorra kell menned, Babykám? Tizennégy óra negyvenöt perckor kell megjelenni a járásbíróságon a Schwarz bácsi miatt meg a Madarász bácsi miatt, főleg azonban a Schwarz bácsi miatt, mert ő a felperes, de a Babykának addig nem szabad felkelnie a szögletes asztal mellől, amíg meg nem ette az ebédnek legalább a felét.

Azt, hogy nagy tudós hírében áll, Haas Árpád csak részben érzi vigasznak, mert részben a sors gúnyolódását látja benne; nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy messze földön híres rabbi lehetett volna belőle, ha kevésbé felvilágosult szellemben nevelkedik, s ha neveltetése miatt nem a múlt felé fordulás hiábavalóságát látja a vallási hagyományban; így azonban sehogyan sem találja tárgyát őseitől öröklött elgondolkodó természete. Színvaksága miatt orvos akkor sem lehetett volna, ha családja győzte volna taníttatását, de mivel nem győzték volna, ügyvédi és tanári pályára sem léphetett; s hogy az efféle kifejezésekben: "pálya", sőt "pályára lépni", mennyi hanyagság, mennyi gondolattalan gőg van, erre csak Losoncon jöttek rá, ahol könyvet árult, és ahol szívesen elbeszélgettek vele azok a gyermekkori barátai, akik ügyvédi vagy tanári pályára léptek, anélkül, hogy a jog értelme és a nevelés célja iránt a legcsekélyebb érdeklődés élt volna bennük. És bizony Haas Árpád, aki nemcsak árulta, hanem olvasta is a könyveket, a legtöbb könyvben hanyagságokra és gondolattalanságra bukkant; a "hagyományos" könyvek csupán avíttan semmitmondóknak, a "modernek" harsány és erőszakos zagyvaságnak rémlettek előtte; mégis, jobb meggyőződése ellenére, haladt egyik könyvből a másikba, s mindig ugyanazt a makacs izgalmat érezte, amelyet persze legtöbbször követett a csalódás. Úgy képzelte, főleg azokban az években, amikor Pestre került a Rózsavölgyi-féle könyvkereskedésbe, hogy egyszer majd saját könyvesboltja lesz, ott pedig csak a legkiválóbb hazai és külföldi szerzők munkáit árusítja, de aztán 1915-ben megkapta a behívót, kikerült a frontra, és akkor már szó sem volt saját könyvesboltról, 1920 elején pedig idősebbik Haastól, előző évi szereplése miatt, elvették a kocsmaengedélyt, amelyet a hatóság, némi huzavona után, Haas Árpádnak volt hajlandó újra kiadni, azzal a feltétellel, hogy a vendéglő fenntartása mellett legfeljebb élelmi cikkeket, illetve palackozott italokat árusíthat. Addigra már, holott fiatalemberként úgy képzelte a Rózsavölgyiben, ahová rendszeresen eljártak az akkori híres emberek, hogy a könyvesboltjába meg fogja hívni a legjelesebb magyar írókat, Gárdonyi Gézát és Bródy Sándort, sőt Szomory Dezsőt és Herczeg Ferencet is: addigra már, mire odakerül a pult mögé, ahol nagy tudós hírében áll, és ahonnét (legalábbis azt hiszi) nem kelhet fel többé, addigra már a gondolattalan gőg újabb hullámai zúdultak elő az újságokból és az új könyvekből. Addigra már Bródy összeveszett Gárdonyival, és meghaltak mind a ketten, Szomory meztelenül zongorázott a Sütő utca ötödik emeletén, egy Vizsolyi-biblia és egy Buddhát ábrázoló kínai váza közt; addigra már Herczeg Ferencből hivatalosan támogatott író lett, s ha lett volna saját könyvesboltja Haas Árpádnak, még akkor sem biztos, hogy Herczeg Ferenc hajlandó lett volna elmenni oda.

Hogy azonban Haas Babynak mégse kelljen az idők végezetéig a szögletes asztalnál ülnie, pedig a főtt marhahús tormamártással Ferenc József kedvenc étele volt, és jusson eszébe a Babykának, milyen sokan éheznek: ezért a segítségére sietünk, és odaküldünk egy éhezőt a szögletes asztalhoz, egyszersmind át is helyezzük a cselekmény egyik síkját a Babyka csokoládépapírjára. A csokoládépapíron látszik egy kukoricaföld, és látszik, hogy a kukoricát a Földi Laci kapálja, és hogy 30 fillér a napszám, legalábbis a kapálásért, de a kaszálásért is csak 80 fillér; és ha Földi Laci tandíjmentes lesz a polgári iskolában, amelyet rá nézve nem zárunk be, márpedig a jövő tanévtől elnyerheti a tandíjmentességet, mert édesapja, aki a kastélyban a Grósz nagyságos úréknál parádés kocsis, a télen egy baleset következtében életét fogja veszteni: úgy a havi 8 pengő tandíj, amelyet majd nem kell kifizetnie, tíz napi kaszálásnak felel meg.

Közben megérkezett az éhező, azaz nem is kellett megérkeznie, mert már ott ül a szögletes asztalnál, és nem is éhező, mert az igazi éhezőknek nincsenek arcvonásaik, hanem csak éhenkórász: ő a már említett Kohlhanek Szeverin. Sokmindent elmondhatnánk róla: többek között, hogy eredetileg Brassóban élt, és hogy, miután történetünk helyszínére vetette a sors, egy darabig Kilián Gézánál dolgozott, aki azonban eladósodott és tönkrement, és hogy Glück Adolf helyett ő olvassa az újságot, amelytől Glücköt kétségkívül megütné a guta, és hogy kap ezért a munkáért Glücktől 8 fillért; most azonban, mivel történetünk ezen a szakaszon megállíthatatlanul rohan az anekdota felé, amelynek hőse Kohlhanek, elég annyit mondani, hogy a szögletes asztalnál ül, pedig a papírforma szerint nem ott kellene ülnie, de valamiért mégiscsak ott ül, és hogy ő fogja megenni Haas Baby helyett az ebédet. Gyorsan, céltudatosan eszi Ferenc József kedvenc ételét, miután előzőleg megsaccolta, mennyit bír legyűrni belőle egy elrontott gyomrú kislány, ha már nagyon mehetnékje van: a húsnak meghagyja a negyedét, a krumplinak a felét, a tormamártáshoz jóformán hozzá se nyúlt. Haas Baby végighallgatja a "veszekedős nagymama" intelmeit, amelyek szerint ne legyen olyan válogatós, úgyhogy máskor kegyeskedjék a krumplit is meg a mártást is megenni, aztán felállhat és elmehet; ne feledjük, hogy háromnegyed háromkor meg kell jelennie a járásbíróságon, ahol a "kutyahal" néven ismert Shcwarz bácsi, aki papírkereskedő, és aki a legkülönbözőbb dolgokra vagy eseményekre szokta mondani, hogy: bagatell, tisztességtelen verseny miatt beperelte Madarász bácsit, aki szintén papírkereskedő, de csak fél lába van, és akinek az ablakába ki van írva, hogy:

- Legjobb boltos a Madarász,

Ki minden árut megmagyaráz -,

és aki azzal dicsekszik, hogy közeli rokona a Petőfi Sándor haláltusáját megfestő Madarász Viktornak.

Kohlhanek Szeverin lesz az, aki 1944 április hatodikán, az 1240/1944-es kormányrendelet hatályba lépésének másnapján meg fogja állítani az utcán Haas Árpádot, és azt fogja mondani: hát kérem, Haas úr, nagyon szégyellem magamat. A magunk részéről ezt a szégyenkezést érezzük maradandónak az anekdotahősből; most azonban lássuk, miképp adja elő magát az anekdotát a rendelkezésünkre álló források egyike. "Mindezt látja a délidőben honos vendég, Khulman úr (akit mi Kohlhanek néven ismerünk). Igazi Jolly Joker-figura. Tréfás fickó, és úgy is fest, mint a mindent helyettesítő kártyahős. Kacsint, odalép, elveszi a teli tányért, gyorsan bekapja az ebédet, vissza az üres tányért. No né, mostanában rendesen eszik a lány! De Haas úr, nemhiába okos ember, hamar rájön az egészre. Nagy égés! Most mi lesz?" Most az lesz, hogy először is Haas úr nem jön rá semmire, mert Haas úr A tömegek lázadását olvassa, és azon töpreng, de közben úgy érzi, mindjárt szétrobban a feje, hogy: világos tehát, nem a számadatokban van a lényeg. Attól még, hogy embermilliók akarnak valamit, és csak egész kevesen akarnak valami mást, még nem biztos, hogy az elsöprő többségnek van igaza; de akkor ki fogja megmondani és milyen ismérvek alapján, hogy melyik akarat igazolható, és főleg milyen instancia előtt, ha esetleg nincs Isten, és ha az úgynevezett "haladásnak" (már amennyiben így nevezzük az emberi folyamatok összességének irányát) nincs meghatározott értelme? És hát, így töpreng (és nem jön rá semmire) Haas Árpád: ül az ő vendéglőjének három asztalánál a jelen pillanatban, ha jól számolja, összesen tizenkét vendég, akik közül mindegyikről tudható, hogy kicsoda; ők tehát nem tömeg, hanem tizenkét egyén; legrosszabb esetben egy csoport, vagyis nem egy csoport, hanem három. Csakhogy a csoportosításnak előbb-utóbb úgyis a tömegek térfoglalása lesz a vége; és az egyénnek jogában áll szabadon gondolkodni mindezen, amíg együtt sodródik a tömeggel, de csak ha nem túl sokat hangoztatja korszerűtlen gondolatait. És ha ez a tizenkét vendég mégiscsak tömeg? Ha tehát egy-egy koponya a nyakcsigolyák fölött csak elemi egység a fajok és a kasztok, az élő erő, az állomány és a lakosság rendszerében? Akkor tehát az életrajzi tények vagy a személyes tulajdonságok nem sokat számítanak; még a személynév is csak megszokás vagy megtévesztés, vagy egyszerre mind a kettő! Haas úr tehát nem jön rá semmire, az lesz.

Másodszor pedig az lesz, hogy az anekdota csattanója már csak egy macskaugrás. Ma tehát főtt marhahús volt ebédre tormamártással; Babyka tányérjáról a hús nagyjából elfogyott, a krumpli és a mártás nagyjából nem fogyott el, és közben a vendégek az asztal másik szélét nézték. Holnap spenót lesz lapostojással, ahogy történetünk helyszínén a tükörtojást hívják, és a lapostojásnak három perc múlva nyoma sem lesz, a spenótból pedig csak annyi fog maradni, amennyitől még zöldnek látszik a tányér alja; és közben a vendégek a plafont sarkait fogják nézegetni, úgyhogy a nyakuk egészen ki lesz tekeredve. Holnapután borjúpaprikás lesz, és hogy tejföllel fog-e készülni, amit nem hiszünk, vagy más módon, azt a "veszekedős nagymamától" kérdezhetnénk meg, ha lenne rá időnk, csakhogy nem lesz, mert a következő szempillantásban ragyogó tisztára lesz törölve a tányér egy kenyérszelettel, azt ugyanis nem tételezhetjük fel, hogy kinyalta valaki. És közben a vendégek, most már mind a három asztalnál, kuncogni fognak, sőt a Freisinger Gyulát hárman fogják hátba veregetni, mert a visszafojtott nevetéstől cigányútra megy a három deci rizlingje szódával. Holnapután-után, hogy mi lesz az ebéd, nem tudjuk; tudjuk azonban, hogy Rózsika, akiről eddig nem volt szó, de majd még lesz, először Kohlhanek elé rakja le a tányért, és csak aztán hozza ki Babykának ugyanolyan tányérban ugyanazt az ételt.

Szeretnénk úgy mesélni tovább, hogy az eset holnapután két nappal meg fog ismétlődni, aztán tovább ismétlődik napról napra mindaddig, amíg Haas Árpádtól el nem veszik a vendéglőjét, ám addigra már a Babyka nagylány lesz, akit nem kell nyaggatni az evéssel, hanem inkább a Színházi Élet című képeslap élvezetében kell majd korlátozni, mert még a Móric bácsi műtermében is, ha csupán egy pillanatig magukra hagyják őket, rögtön a Színházi Életet bújják, mármint ő meg az Ungár Edit, aki arról ábrándozik, hogy egyszer majd világhírű színészeket és színésznőket fog fényképezni, mi több, egyszer majd ő is színésznő lesz, lehetőleg filmszínésznő, amihez persze meg kell tanulni angolul és ki kell menni Hollywoodba, mert a babelsbergi UFA-stúdiókban csak fajtiszta árja színésznők léphetnek a felvevőgép elé, sőt a Láng Gyuri, aki azzal dicsekszik, hogy neki Láng-esze van, ő mondta, hogy még Pesten, a Hermina-mezőn sem lehet akárki a színészkamara tagja, ahhoz ugyanis nem elég a tehetség, azt meg is kell érdemelni; amiből mellesleg az is kiderül, hogy ő, Láng Gyuri valami egész mást szeretne megérdemelni ebben a pillanatban, ráadásul nem is egyedül jött, mert hozta magával Gérczi Vilmost; mire azonban megkapná, amit kétségkívül megérdemelt, nyílik az ajtó, és Móric bácsi, aki fél órával ezelőtt elindult Balassagyarmatra, ahol fontos intéznivalók várnak rá, de még a vasútállomáson eszébe jutott, hogy otthon felejtett valamit, most itt áll a műterem küszöbén; amikor pedig Ungár Edit, életében először, haza fog látogatni, és véletlenül viszont fogja látni Gérczi Vilmost, aki a Klein Hermannékkal szemben lakott, és akinek a Klein Laci rendszeresen kölcsönadta a tankönyveit, hogy neki addig se kelljen tanulnia, akkor majd azt fogja mondani unokatestvérének, Ungár Katónak: nahát, ki hitte volna, hogy a keresztény férfiakból is ilyen ronda öreg zsidók lesznek!: szeretnénk a történteket, illetve nem-történteket így mesélni tovább.

Szeretnénk úgy mesélni, hogy Kohlhanek attól fogva mindennap ott ülhet Haas Baby mellett a szögletes asztalnál, és legalább addig a négy-öt évig, amíg új neve és új tulajdonosa nem lesz a vendéglőnek, mindennap jóllakhat. Szívünk szerint azt is hozzátennénk, hogy az eset hírére megnő a vendéglő forgalma, így tehát pénzben is megtérül a jótékonyság, amelynek hatására, még a tetejében, tényleg megjön az étvágya Babykának. Vagy ha ez nem lehetséges, legalább szeretnénk megőrizni az anekdota befejezését úgy, ahogy az imént idézett kútfőben olvasható. "Szurkol mind a három asztal. Szeretik a mindig éhes, kopott figurát, szeretik a vendéglő bölcs békéjét. - Haas úr letesz délidőben a Jolly Joker elé is egy tányérral. Enni kell mindenkinek..." Annak azonban, hogy akár megőrizzük a ránk hagyott anekdotát, amelyhez további ránk hagyott anekdotákat társíthatnánk, hasonló módon megőrizve őket, akár úgy meséljük tovább a történetet, ahogy a szívünk súgja, van egy lényeges akadálya. Miközben Kohlhanek Szeverin, aki mindent és mindenkit helyettesít, és aki forrásunk szerint nemcsak tréfás fickó, hanem külsejében is hasonlít a mindig éhes kártyafigurához, feltéve, hogy eléggé kopott a kártya: miközben tehát Kohlhanek megeszi Haas Baby helyett az ebédet, a kisebbik kerek asztalnál mérgelődnek a vendégek, mert a francia kártyából eltűnt az egyik Jolly Joker, és akárhogy keresik, nem találják sehol. Jolly Joker nélkül viszont nem lehet se kanasztázni, se römizni; új kártyacsomagot venni pedig egyrészt azért nem volna jó, mert a Schwarz és a Madarász haragban vannak, és haragos papírkereskedőtől vásárolt kártya nem hoz szerencsét, másrészt azért, mert a vendégek már megszokták a hozzájuk hasonlóan törődött és kopott lapokat.

Szerencsére mégiscsak előkerül a Jolly Joker, kezdődhet az új römiparti; és a vendégek a játék hevében csak akkor veszik észre, amikor Glück a szokásos módon ki akarja olvastatni az újságját, hogy: most már megvan a Jolly Joker, de hová lett a Kohlhanek? Sohasem fogják megtudni, hová lett a Kohlhanek, és így, ami nem kevésbé szomorú, senki sem akad majd, aki 1944 április hatodikán azt mondja Haas Árpádnak, hogy szégyelli magát, bár ez így utólag már nem is olyan fontos.

A kukoricabukta nem rossz étel, de azért hetente háromszor egy kicsit unalmas, pláne aludttejjel. Töpörtyűvel jobb volna, de akkor nem lenne mit rakni a főtt tésztára, márpedig hetente háromszor, a páros napokon az van, és a főtt tészta töpörtyű nélkül még a kukoricabuktánál is unalmasabb. A kukoricabuktát be lehet vinni az iskolába, és a nagyszünetben a zsidó fiúkkal, főleg a Jászai Palival meg az Ungár Tibivel, a Kató öccsével, fénykép is maradt róluk, el lehet cserélni keménytojásra vagy vajas zsömlére. A lányokkal magázódni kell, de azért némelyiket, például Ocsovai Terit és Magdát, az új vendéglős lányait sutyiban lehet tegezni. Velük egyidős két lánya van a főjegyzőnek, akinek nem szabad jó napot kívánni, még kevésbé szabad úgy köszönni, hogy csókolom, hanem azt kell mondani a főjegyző úrnak, amikor megy az ember a három pengőért, ami a lányok korrepetálásáért jár havonta, különben Olgának és Györgyinek hívják őket, hogy: szebb jövőt! Ilyenkor be kell számolni a lányok tanulmányi előrehaladásáról, és az egyiknek, a Györgyinek már egész jó mellei vannak, de szabad megfogni őket, pedig a Györgyi még talán a ruhán keresztül meg is engedné, mert akkor ugrott a három pengő, és az ember csak úgy viszi valamire, ha megbecsüli magát. Viszont a szebb jövő hallatán a főjegyző úr egy bizonyos, nyomdafestéket nem tűrő dolgot válaszol, amit az egyszeri részeg ember kiabált a gyorsvonat után, amikor az kezét-lábát levágta.

Mindez nem a nyomorúságot jelenti, hanem ellenkezőleg, a lehetőségeket: azt, hogy Földiék szívós munkával, sok leleménnyel a kevésről egy kicsit többre vihetik, a kicsit többről meg majd egy kicsit még többre. Lehet bérelni a kántorföldet, meg a szülésznőnek, a Gólya néninek a földjét, meg a Körmöczi tanítóét felesben. Parádés kocsisnak lenni nem kis rang és nem jövedelmez rosszul, még akkor sem, ha a történetünkön kívüli valóságban Földi Lacinak nem az édesapja, hanem a sógorbátyja volt parádés kocsis; és a család többi tagja is végezhet kisebb-nagyobb alkalmi munkákat Grószéknál. A Grószék ketten vannak testvérek, a Jenő meg a Janó, és a Janóval az történt, hogy amikor a szekér egyszer belezökkent egy gödörbe, rászólt a kocsisra, történetünkben Földi Laci édesapjára, hogy forduljon vissza, és zökkenjen bele még egyszer ugyanabba a gödörbe ugyanúgy; ezzel szemben a Jenőnek a felesége, a nagyságos asszony keresztény nő, s így az ingatlanok nagy része az ő nevére van íratva. Csak nehogy elváljanak.

A városi rangú nagyközség határának legnagyobb részét a dr. Grósz Jenő-féle birtok foglalja el, körülbelül 3000 katasztrális hold, azok után, hogy az 1923-as földreform során 600 holdat kisajátítottak, részben házhelyeknek, részben a csendőrök számára, továbbá néhány egyéni földigénylő is kapott fejenként 2-3 holdat. Ezenkívül van egy 500 holdas birtok, tulajdonosa Kriváchy Antal, bérli tőle Trajter Ferenc, valamint egy 230 holdas birtok, tulajdonosa vitéz Vancsó Béla, bérli tőle Szabados Gyula, akinek szép háza van a Kossuth Lajos utcában, és a kerítés egyik oldalán kihajlik az utcára egy nagy rózsabokor, amelyről ősszel le lehet szedni a csipkebogyót, a másik oldalon pedig bodza, úgyhogy júniusban lehet bodzavirág-szörpöt készíteni, a bodzavirágos palacsinta pedig vasárnap ebédre kisebbfajta ünnep. Ezenkívül Grünbaum Miksa is, a Varsányi Lajos apja bérel összesen 390 holdat, nem itt a határban ugyan, hanem Benczúr-falván és Őrmezőn, ahol ki vannak adva házakhoz a bolondok, és a legtöbbjük, minthogy szabadon vannak engedve, az udvarokon vagy az utcán cselleng; úgyhogy vigyázva kell arrafelé hajtani, mert bármikor a lovak elé ugorhat egy bolond. A határ fennmaradó részén, 1640 hol termőföldön körülbelül háromszáz család osztozik.

Nem mondható tehát, hogy nincsenek lehetőségek. El lehet menni péntek délutánonként, mielőtt feljön a csillag, Gyémánt Rezsőhöz, és lehet venni tőle vasárnapra 30 dekagramm olcsó marhahúst. El lehet menni napszámba 30, később, amikor megerősödik az ember, és nő a munkabírása, 50-60 fillérért, és egy kiló zsír 90 fillérbe, egy kiló kenyér 32 fillérbe kerül. Lehet kacsát nevelni, és a kacsamájat, szép fehér kendővel letakarva, el lehet vinni Schückéknek, akiknek egészen közel az Attila utcához, a főutca Balassagyarmat felől nézve bal oldalán rőfösboltjuk van; és a lányuk, a Schück Böske attól olyan mosolygós, hogy minden héten kacsamájat ehet. Magát a kacsát háncskosárban, sötétkék csíkos kendő alatt el lehet vinni Engel Bernátnak, aki már idős ember, és aki végigdolgozta eddigi hosszú életét, aki még most, öregkorában is reggeltől estig ott ül a gyarmatáru-vegyeskereskedésben, és aki úgy érzi, most már megengedheti magának a sült kacsát. Az aranyos Engel nénitől pedig, aki az unokái számára mindig tartogat egy kis édességet, lehet ilyenkor kapni egy szem cukorkát; csakhogy ez a cukorka megkeseredik az ember szájában hazafelé menet, mert az ember óhatatlanul arra gondol, miközben elmegy a Vásártér mellett az Attila utcában, hogy: nem rossz a cukorka, de a sült kacsa bizonyára sokkal jobb; és főleg, miért kell a kacsamájat mindig másoknak odaadni, miért nem lehet megtartani legalább egyszer ebben az életben?!

Szívesen növesztenénk egy izgalmas történetet a vágyva vágyott kacsamáj köré, ha ebben arányérzékünk nem gátolna meg. Így csak annyit mondhatunk, röviden és egyszerűen, hogy Földi Laci nemsokára elsőáldozó lesz, és akkor majd kacsamájat eszik, legalább egyszer ebben az életben. Sőt, hogy másodszor is része legyen ebben az élvezetben, megkérjük az édesanyját, mert az apja már akkor nem fog élni, hogy bérmáláskor is adjon kacsamájat neki. S hogy ne csak belekóstolhasson a kacsamájba, de legalább egyszer ebben az életben jól is lakhasson vele, úgy intézzük, hogy ott lehessen az idősebbik bátyja lakodalmán, 1946 nyarán. Ennek viszont az a feltétele, hogy életben maradjon; így tehát, amikor majd Szokoli Ferenc levente-főoktató összeszedi és elindítja Nyugat-Magyarország felé a 14 és 16 év közötti fiúkat, akik azonban csak Perőcsényig jutnak el, ahol futóárkot kell ásniuk, majd kapnak fejenként 9 darab lőszert és egy parancsot, hogy tartóztassák fel az arrafelé nyomuló szovjet páncélosokat, addigra Földi Laci, akinek egy gázálarcokkal megrakott szekeret kell hajtania, már nem lesz közöttük. Ő ugyanis Vilkéig fog hajtani, ahol a szürkületben ráfordul egy dűlőútra, ott kifogja a lovakat, és ugyanazon a dűlőúton, ami persze végzetes ballépés lehetne, hazaóvakodik; mire azonban keresni kezdenék, és kétségkívül igen hamar meg is találnák, ugyanis Pekarcsik törzsőrmester, aki rögtön jelenti a szökést, és aki főtörzsőrmester akar lenni, alaposan ismeri a környéket, addigra az egész környék el fog esni, vagy ha úgy jobban tetszik, fel fog szabadulni.

Idősebbik bátyja lakodalmán több tucat kacsát fognak levágni, és az összes májat ő kapja meg, már csak azért is, mert a kacsamájat addigra már nincs kinek eladni többé. Nem veszik meg sem Schückék, sem Gunsték, sem Rosenfeldék, ők ugyanis már nincsenek itt, és nincsenek a föld egyéb térségein sem.

Nem adhatunk igazat annak az állításnak, amelyet egy helytörténeti munkában olvastunk, és amely szerint urak nem futottak még úgy Magyarországon, ahogy 1944 őszén, ezzel szemben a parasztság, a munkásság és a begyökerezett iparos-kereskedő kispolgárság igen kevés kivétellel a helyén maradt. Igazán nem akarunk udvariatlanok lenni, de ez hazugság; mert igaz ugyan, hogy igen kevés kivétellel a helyükön szerettek volna maradni, ám ez nem mindenkinek sikerült. A parasztoktól elvették az állataikat, elkobozták a termést, és az 1590/1944-es kormányrendelet, amelynek célja, "hogy a teljesen ki nem használt vagy más oknál fogva eddig rejtve maradt munkaerők a megkívánható mértékig a mezőgazdaság szolgálatába állíttassanak", bevezette a szigorított robotmunkát; és akit földönfutóvá tesznek, az nem maradhat a helyén. Leszerelték a gyárakat, felgyújtották a kőolajmezőket, felrobbantották a folyami hidakat; az igazság az, hogy legalább 4-5 millió ember menekült Magyarországon valahonnét valahová. És a szovjet hadsereg még csak ezután foglalja el az ország területét, még csak ezután fogja végbevinni mindazt a pusztítást, amelyről majd negyven éven át nem lehet a nyilvánosság előtt beszélni. És az igazság az, hogy "a begyökerezett iparos-kereskedő kispolgárság" a csecsemőktől az aggastyánokig, a várandó asszonyoktól a mozdulni nem tudó betegekig, mind egy szálig elhagyta a helyét, és igen kevés kivétellel nem tértek vissza, még akkor sem, ha nehezen tudnánk megmondani, hogy az "igen kevés" tulajdonképpen mit jelent.

Legvalószínűbb, hogy nem jelent semmit. Mert ha mondunk egy számot, arra mások mondanak egy másik, nagyobb vagy kisebb számot; és ezek az öt-, hat- vagy hétjegyű számok, megítélésünk szerint, nem jelentenek semmit, legfeljebb az egyéniség helyi értékére vetnek némi vigasztalan fényt. Ha pedig egy számról azt gondoljuk, hogy: igen kevés (már amennyiben a visszatérők számáról van szó, nem az áldozatokéról), akkor mások azt felelhetik erre, hogy: aránylag azért elég sok, s ugyanerre megint mások azt mondhatják: még mindig több a kelleténél.

Éppen azidőtájt, amikor történetünkben Földi Laci bátyjának lakodalma zajlik, 1946 nyarán terjedt el az országban az "auschwitzi keltetőgépről" szóló tréfa, megtoldva azzal az elmésséggel, hogy: többen jöttek vissza, mint ahányat elvittek; és persze, bármennyire megvetjük is azokat az emberi lényeket, akiknek ilyen tréfák jutnak eszükbe, mégis inkább azon álmélkodunk, hogy viszonylag csekély szellemi képességekkel milyen könnyen lehet egy-két szóba annyi történelmi tapasztalatot sűríteni, amennyiről az ókori cinikusok nem is álmodhattak volna. Álmélkodunk, mennyire jelentéktelen emberek milyen könnyen megrendíthetik az igazságba vetett bizalmat, úgyhogy emberöltők óta már egyéb sem zajlik, mint az igazságba vetett bizalom folytonos megrendülése; és álmélkodunk, hogy még mindig van rajta mit megrendíteni.

Álmélkodunk, hogy az emberi viszonyok és történések milyen könnyen szakadnak; sőt nemcsak álmélkodunk rajta, hanem ezt meg is próbáljuk érzékeltetni, s ezért kényszerülünk rá, hogy a cselekménynek azt a síkját, amelyen a lakodalom zajlik, rávetítsük Haas Babynak e sorok írása előtt hatvanöt évvel kibontott csokoládépapírjára. Rosenfeldék, Schückék és Gunsték azonban a csokoládépapíron sincsenek már, amikor zajlik a lakodalom; jobb is talán, hogy nincsenek itt, mert olyan dolgokat mesélnek róluk, hogy azt épeszű ember el sem tudja hinni. De közben azt is hallani, hogy ezek a mendemondák tömeges elgázosításról és más effélékről, ezek nem is igazak, mert ha igazak volnának, nem lehetne vicceket mesélni róluk. Ezeket ők találták ki, hogy sajnáltassák magukat, és hogy kártérítést kapjanak, mert ezek még a halálukból is hasznot akarnak húzni. Egy ember, aki porcelán étkészletet akart krumplira cserélni, az mondta, hogy: tulajdonképp nem is haltak meg, tulajdonképp nem is történt semmi bajuk, most is ők csinálják az egész feketepiacot, de mindenekelőtt azért jöttek haza, hogy bosszút álljanak. Úgyhogy az ember nem éri fel ésszel, miért is akarnak bosszút állni, ha egyszer nem történt semmi bajuk; és legjobb lenne oda sem hallgatni. De a szomszédok úgyis végighallgatnak minden híresztelést, és csak mondják, csak mondják: hogy ide hozzánk ugyan nem, de az alföldi községekbe teljes létszámban, hiánytalanul visszaérkeztek. Hogy tele vannak pénzzel, és hogy vagonszámra kapják a tejkonzerveket. Meg a húskonzervet is, annyit, hogy sem bírják enni, de inkább kidobják a szemétbe, csak a dolgozó magyar népnek ne jusson. Még azt is mondják, hogy a saját gyerekeikért bosszúból keresztény gyerekeket aprítanak fel kolbásznak; úgyhogy nem lesz csodálnivaló, ha végül összecsődül a nép, és egytől-egyig mindet agyonveri.

Jobb is, hogy nincsenek itt, és hogy nem kell a szemükbe nézni, mert az embernek még így is elmegy az élettől a kedve.

Pedig az életkedv és vele az étvágy nem csekély: sok mulasztást kell bepótolni. Egy kicsit sok volt a jóból; abból, ami nem rossz, csak unalmas. De most aztán tessék, itt a kacsamáj. Tessék, a heti háromszori kukoricabuktáért, meg a töpörtyű nélküli tésztáért. Tessék, a kapálásért a tűző napon. Tessék, a tanító úrtól kapott körmösökért és tenyeresekért, a leventeoktató úrtól kapott pofonokért. A rojtosra mosott, kinőtt ingekért, meg a felvarrt szélű, foltozott nadrágokért. Tessék, a főjegyző úr nagyobbik lányáért, akinek a mellét akkor sem lehetett volna megfogni, ha megengedte volna. Meg vagy elégedve? Hát akkor tessék.

Mindezt megadjuk Földi Lászlónak. Sőt ennél többet is adunk neki: hosszú és tevékeny életet, amelyre jó lelkiismerettel lehet majd visszatekinteni. Sokan fogják nagyrabecsülni, és kevesen fogják tudni, hogy a kacsamájtól, ha csak egy pillantást is vet rá, miért fordul fel a gyomra. Adunk neki lehetőségeket előremenőleg és visszamenőleg egyaránt;

a visszamenőleges lehetőségeket pedig rávetítjük a Haas Baby csokoládépapírjára, amely mostantól, ne feledjük, a cselekmény egyik síkjaként van jelen történetünkben. Mert azt azért nem tesszük lehetővé, hogy Földi Laci lejöjjön a csokoládépapírról, hiszen tettei és szenvedései, legalábbis történetünkben, a cselekménynek e lényegbe vágó síkján zajlanak; lehetővé tesszük viszont, hogy hangyatojást is gyűjtsön a Tugár mögötti erdős részen, és ennek literéért (persze, csak ha meg van pörkölve és ki van szárítva, mint a maláta) három-négy pengőt is megadnak a pesti díszállat-kereskedők, az állatkert pedig ad két pengő nyolcvan fillért, viszont nagy mennyiséget vásárol. Lehet ezenkívül névre szóló, írásos igazolást kapni az állatkerttől, ami jól jöhet olyankor, ha mutatni kell valamit a csendőröknek vagy az idegen mezőőröknek, mert a legjobb lelőhelyek nem a Tugár mögött vannak, hanem egy kicsit messzebb, Kishartyán és Rimóc határában. Amikor pedig összegyűlik huszonöt-harminc liter hangyatojás, mert mások is gyűjtenek, olyankor a Józsa Pista bácsi testvére fölviszi Pestre, és másnap hozza a pénzt. Ez is egy lehetőség.

Furcsa kis lények ezek a hangyák! Olyan egyformák és olyan fegyelmezettek, hogy az ember példát vehetne róluk. Nincsenek rigolyáik, nem filozofálnak, mégis mindig tudják, melyiknek mi a reszortja. Öröm nézni, ahogy dolgoznak, sőt meg is lehet őket dolgoztatni egy kicsit. Legjobban ők tudják szétválogatni a tojásokat meg a földdel kevert fűdarabkákat, amikből a hangyaboly fel van építve; célszerű a hangyaboly felső kétharmadát, ahol a tojások elhelyezkednek, rálapátolni egy nagyjából kigyomlált, sima terület közepére, amelyet előzőleg arasznyi mélyen körül kell árkolni, és az árkot, amelyen belül néhány, egymástól egyenlő távolságra elhelyezkedő nagyobb mélyedés alakítandó ki, fel kell tölteni egy közeli patak vizével, hogy a hangyák ne is próbálják ivadékaikat kimenekíteni a gyűjtőterületről. A mélyedéseket ki kell bélelni száraz fűcsomókkal, de csak lazán, hogy maradjon alattuk annyi hely, ahová a hangyák, más lehetőség híján, kénytelenek lesznek behordani a tojásokat, amelyeket aztán a kényszerűség kínálta óvóhelyekről, vagy inkább vesztőhelyekről kényelmesen be lehet gyűjteni. Elnézi az ember a kis állatokat: milyen szorgalmasan hordanak, főleg derült napokon, a reggeli vagy a késő délutáni órákban. Egyszer-kétszer nekiszaladnak a vizesároknak, aztán belátják, hogy ennek semmi értelme; attól kezdve fürgén és ügyesen hordják a gyerekeiket egy halomba. Már összehordtak egy pengőt, már másfelet, már két pengőt is talán. Ez is egy lehetőség. Jövedelmezőbb és kényelmesebb, mint a kapálás, csak épp nem lehet mindig csinálni.

Amikor nem lehet hangyatojást gyűjteni, például kora tavasszal vagy késő ősszel, olyankor fel lehet ásni a Tóvári hadkieg. parancsnok kertjét, pedig az egy jó nagy kert, felnyúlik egészen a Temető utcáig; és a Tóvári hadkieg. parancsnok rászól az emberre, hogy ne csak háromnegyedig nyomja a földbe az ásót, hanem egészen. Azonkívül egy fillért sem fizet, sőt mintha még ő tenne szívességet, és ez nagyjából így is van. Képzettsége szerint eredetileg műszaki tiszt volt, és amikor be van rúgva, olyankor úgy tud beszélni a hidakról meg a hegyi utak építéséről, hogy az ember szinte látja maga előtt az egészet; most azonban valamilyen oknál fogva járási hadkieg. parancsnok, sokat iszik, és azt nézi, hogy az ásó be van-e nyomva teljesen a földbe.

A csokoládépapíron beköszöntött az ősz; jönnek a feljelentések, amelyek közt az egyik arról szól, miután Sapronka Györgynek, aki esténként az Attila utcának a Horty Miklós utcáig futó szakaszán ellenőrzi az elsötétítést, valami nézeteltérése támadt Földiékkel, hogy: Kulka Frigyes ipolysági lakos, aki az 1941-es 15. törvénycikk hatálya alá tartozik, és aki folyó év június 9-én önhatalmúlag távozott a leplombált vagonból, és aki ezt követően ismeretlen helyen tartózkodott, jelenleg az Attila utcában bujkál Földiéknél, akik ezek szerint a rejtegetés cselekményét valósítják meg. Tóvári hadkieg. parancsnok, miközben az udvaron figyeli, nem sérülnek-e rakodás közben a bútorok, zsebregyűri a feljelentést, és köp egy nagyot: ezek miatt már antiszemita sem lehet az ember!; aztán hátramegy a kertbe, mert a holmi legnagyobbrészt már fent van a teherautón, és szól, hogy az ásót nem háromnegyedig kell belenyomni a földbe, hanem teljesen. Beindított motorral várja a teherautó, hogy Tóvári hadkieg. parancsnok, aki ezúttal is részeg, és aki soha többé nem fogja látni ezt a kertet, végigmondja: az őszi és a téli csapadék csak úgy tudja átjárni a talajt, ha az legalább egy ásónyom mélységben fel van forgatva. Akinek pedig a felforgatást végeznie kell, és aki az ásót, amilyen mélyen csak tudja, tapossa bele a földbe, azt úgy hívják, hogy: Kulka Frigyes, aki még nem is olyan régen az ipolysági futballcsapat jobbszélsője volt, és arról volt nevezetes, hogy az egyik meccsen egymaga négy gólt rúgott.

Mire azonban a teherautó kifordul az országútra, addigra már Kulka Frigyes az erdőben egy járőrnek fogja mutatni a papírját, amely szerint Földi Lászlónak hívják, lakik az Attila utcában, és a Fővárosi Állatkert megbízásából gyűjt hangyatojást. Mire pedig a járőr, amely számunkra is nehezen magyarázható módon, úgyhogy lemondunk a magyarázatról, nem lőtte agyon a helyszínen, kifaggathatná: ugyan miért is gyűjt hangyatojást az állatkert hüllőháza részére késő ősszel, hadműveleti területen, addigra már Kulka Frigyes honvéd-egyenruhát és az előbbinél egy kicsit hihetőbb okmányokat fog keríteni; mire pedig az egyenruhától megszabadulhatna, addigra szovjet hadifogságba esik, és három évet fog tölteni cementhordással Azerbajdzsánban, egy vízi erőmű építésénél. Mire a vízi erőmű felépülhetne, addigra ő már orvosi diplomát fog szerezni Szegeden vagy Debrecenben, és ígéretes kutatói pálya elé fog nézni; mire azonban a kutatói pályát meg is kezdhetné, addigra katonai behívót kap, és az észak-koreai hadszíntéren fogja találni magát, ahol sátorban fog operálni egyesek szerint olajmécses, mások szerint viharlámpa mellett. Mire pedig a mécsesből kifogyna az olaj, addigra ő már évek óta a budapesti Tétényi úti kórházban fog dolgozni, és a műtőasztalon, amikor egy nehéznek ígérkező, sürgős műtétre készülődik, fel fogja ismerni, már csak azért is, mivel az anamnézis révén elkerülhetetlenné válik a felismerés, Sapronka Györgyöt, akit akkor látott utoljára, amikor az megfenyegette, hogy: ne reménykedjen, úgysem fogja megúszni. Vagy ha mégis, akkor az a véletlen műve lesz.

Itt állunk a csokoládépapír szélén, innét nincs tovább. Lehet gondolkodni a véletlen művein; ez is egy lehetőség, talán a lehetőségek legnagyobbika. Lehet azon gondolkodni, hogyan néz az egyik a másik szemébe, vagy inkább hogyan nézne, ha a másik nem volna eszméletlen. De ha magához tér emez, aki nem meggyilkolni akarta azt, hanem közvetve akarta halálát okozni a rendelkezésére álló eszközökkel, és akinek saját bevallása szerint a véletlen műve, hogy akit annak idején feljelentett, az néhány évtizeddel később mégiscsak meg tudja menteni az ő pislákoló életét: akkor mi lesz? S hogyan lehet elmondani azt, ami lesz, ha tulajdonképp nem történik semmi? Ha vizitkor az adjunktus úr, de mire nyílik az ajtó, már docens, mire végigmegy a kórtermen, címzetes egyetemi tanár, úgy halad el Sapronka György mellett, hogy rá sem néz, pontosabban: keresztülnéz rajta, miközben az állapota felől érdeklődik, nem tőle, hanem az egyik nővértől?

Márpedig szükségünk van erre a pillantásra, amelyben a véletlen műveinek egész panoptikuma sűrűsödik össze, és e panoptikum bejárata fölé, ha egyáltalán be lehet oda lépni, ez a jelmondat kívánkozik: Ne reménykedj és ne add fel!, amely azonban egy kicsit más látószögből így volna olvasható: Nincs bosszú és nincs megbocsátás. Mivel azonban e pillantást az elbeszélés egyik főszereplőjének, Haas Babynak szeretnénk tulajdonítani, méghozzá egy hangsúlyos mozzanatban, ezért úgy intézzük, hogy Kulka doktor úr Földi Lászlót ismerje fel a műtőasztalon, hogy megörüljön neki, hogy hosszan elbeszélgessenek a régi dolgokról, vagyis azokról, amik elbeszélésünk csokoládépapírján láthatók, meg azokról is, amik a csokoládépapíron kívül történtek, ha egyáltalán történik bárhol bármi, hogy Kulka doktor kocsiba üljön, és meglátogassa, már jóval annak gyógyulása után, Földit, aki addigra a városi rangú nagyközség legtekintélyesebb embere, magyarán szólva tanácselnök; hogy együtt átmenjenek a határ túloldalára, Ipolyságra, ami kocsival tényleg csak egy macskaugrás, és addigra már adminisztratív nehézségekkel sem jár, mivel úgy intézzük, hogy mindkettejük piros útlevelében legyen egy-egy "üres ablak", vagyis 30 napra szóló felhasználatlan kiutazási engedély a közeli szocialista országokba, kivéve a Szovjetuniót és Jugoszláviát; egy szóval, úgy intézzük, hogy kívül kerüljenek a történet keretein.

Mire azonban kívül kerülnek a történet keretein, addigra el is hamvad a csokoládépapír. A Haas-féle vendéglőben ugyanis, ahol a kisebbik kerek asztalnál römiparti zajlik, hiába keresi Glück Adolf Kohlhaneket, aki az újságot ki szokta olvasni helyette; így tehát Glück ráfanyalodik, hogy maga vegye kézbe az újságot, amelytől viszont annyira ideges lesz, hogy azonnal rá kell gyújtania egy szivarra, csakhogy remegő kezével egymás után tördeli el a gyufaszálakat, és amikor az egyiket üggyel-bajjal mégiscsak sikerül meggyújtania, akkor is jobbra-balra táncoltatja a tüzet a szivar vége mellett. Ezért aztán elkéri a Haas Baby csokoládépapírját fidibusznak, hiszen az újsággal mégsem gyújthat rá: egyrészt, mivel az újság nem az övé, hanem a vendéglő tulajdona, másrészt, mivel még nem olvasta végig; pedig majd ha végigolvassa, még akkor fogja csak igazán felizgatni magát.

Elhamvadnak a nagy, kövér mogyorószemek, elhamvad a dús fűből felnéző tehén, pedig milyen szelíden pillant ránk; elhamvad a csillogó patak és a kukoricaföld, mögötte a havasi legelő, elhamvadnak a piros cserepes háztetők, pedig mennyi édességet foglalt mindez magában; és a háztetők fölé magasodó templomtorony is elhamvad, meg a kastély. Glück Adolf szivarra gyújtott.

Mielőtt azonban kifújhatná az első füstgomolyt, amely, és ezt megmondjuk jóelőre, nem szürkéskéknek, hanem feketének fog látszani, és olyan furcsa formája lesz, mintha egy fekete csuhába öltözött szerzetes menekülne, de aztán ellaposodik és szétterül Losonc felé az égen: előtte még gyorsan elmondjuk, hogy a csokoládépapír fölfelé fordított részén, amely csak a következő pillanatban fog elhamvadni, a dr. Grósz-féle kastélyban vendégség van. Fényesen ki vannak világítva az ablakok, mivel történetünknek e kilobbanni készülő pillanatában Magyarország még nem lépett be a háborúba, még nincs elrendelve az elsötétítés, Földi László édesapját pedig még nem érte az a baleset, amelynek következtében életét fogja veszteni, és így módjában áll, hogy mindjárt adjon egy nagy pofont a fiának, aki az előző pillanatban büszkén fogja mutatni, hogy kapott a kastélyban 50 pengő borravalót, és ez, ha még emlékszünk rá, megfelel kétszáz napi cukorrépa-egyelésnek (amennyit Isten tudja, hány évre kellene szétosztani) vagy hatvankét és fél napi kaszálásnak, vagy pedig, legjobb esetben is, tizenhat liter hangyatojásnak, amely mennyiség, ha nem volna megpörkölve és kiszárítva, képzeljük csak el, hogy hány eleven hangyát jelentene (becslésünk szerint négy- vagy ötszázezret); vagyis tehát, ne szépítgessük, idősebbik Földi meg van győződve róla, hogy a szóbanforgó 50 pengő lopásból származik, és még jó, ha a Laci a padlón találta, nem pedig a zsebéből vette ki valakinek.

Amikor pedig azt kezdi magyarázni Földi Laci, aki egész addigi életében egyszer evett, ha evett kacsamájat, hogy az 50 pengőt egy pesti ürgétől kapta, és az ürge lent volt a Várkertben, ahol egy hölgyikével csinált valamit: akkor az iménti nagy pofonnak elcsattan a párja. Idősebbik Földi kimosakszik, megborotválkozik, felveszi a rendes ruháját, és viszi a Lacit a kastélyba, ahol: mondja, Földi, maga nem hisz a saját fiának?, így szól a nagyságos asszony, dr. Grószné. Még nem is kapott eleget; megérdemelne kétszer ennyit is!

Ha az elbeszélés egy korábbi szakaszában rohantunk az egyik anekdota felé, a most következőbe inkább csak bele fogunk botlani. Azaz, mivel már belebotlottunk, és mozdulataink az elbotlott ember feltápászkodására hasonlítanak, ezért visszatekintve próbáljuk megállapítani, miért nem léptünk tovább, és miért nem akar elmúlni a csokoládépapír elhamvadásának pillanata. Jön az ürge, a pesti, és tanúsítja, hogy ő adta az 50 pengőt ennek a derék fiúnak, aki felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett, ugyanis mihelyt megtudta, hogy az a féltékenységtől őrjöngő férfi, aki az imént érkezett a helyszínre, és aki egyenesen a kastély felé siet a csikorgó kaviccsal felszórt sétányon, szikrázó szemekkel, nem egyéb, mint annak a hölgyikének a férje, akivel ő, a pesti ürge odalent a Várkertben csinált valamit, hát akkor ez a derék fiú azonnal odarohant, és: nagyságos úr, tessenek szétrebbenni, megjött a rendes ember!, így kiáltott.

A pesti ürge megkönnyebbülten pislog, és kiálló metszőfogaival csakugyan úgy néz ki, mint egy két lábra állt mezei rágcsáló, és mivel közben eleredt az eső, ráadásul mintha még nyakon is öntötték volna egy vödör vízzel. Nagy vendégség van a kastélyban, csak úgy hemzsegnek az ürgék és a hölgyikék; négy vagy öt személygépkocsi hozta őket Pestről, és fényesen ki van világítva minden ablak. Jön aztán egy ötödik vagy hatodik autó: abból száll ki a féltékenységtől vagy másmilyen indulattól őrjöngő férj, aki bizonyára kényes a becsületére, és ezzel magyarázható, hogy nem érkezett egyedül; de azt már nem tudjuk megmondani, hogy a nyomában siető másik férfi ügyvéd-e vagy detektív.

A házasságot újraszabályozó 1941. évi 15. törvénycikk értelmében zsidónak nemzsidóval házasságot kötni tilos; ezenkívül fajgyalázást követ el, és három évig terjedhető elzárással, továbbá itt nem részletezendő mellékbüntetésekkel sújtandó az a zsidó, aki magyar állampolgárságú tisztességes nemzsidó nővel, vagyis olyannal, aki nem szerepel a prostituáltak hatósági nyilvántartásában, házasságon kívül nemileg közösül, vagy aki magyar állampolgárságú tisztességes nemzsidó nőt házasságon kívüli nemi közösülés céljára a saját vagy más zsidó részére megszerez vagy megszerezni törekszik. Zsidó az, akinek legalább két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született, úgyszintén, tekintet nélkül származására, az, aki az izraelita hitfelekezet tagja. Az a személy, akinek két nagyszülője született az izraelita hitfelekezet tagjaként, nem esik a zsidókkal egy tekintet alá, ha ő maga keresztény hitfelekezet tagjaként született, és az is maradt, s ezenfelül mindkét szülője, házasságkötésük idején, keresztény hitfelekezet tagja volt; az ilyen személynek azonban nemcsak zsidóval, hanem olyan nemzsidóval is tilos házasságot kötnie, akinek egy vagy két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született.

Nem akarunk hosszan töprengeni, ki a tisztességesebb: vajon azok a jogalkotó férfiak-e, akik a fenti mondatokat megfogalmazták, pontosabban német nyelvből fordították a magyar törvényhozás számára (hiszen tudjuk, hogy a műfordítás, még inkább az átköltés embert próbáló feladat), vagy azok a nők, akik feliratkoztak a prostituáltak listájára, hogy megmentsék a fogháztól nemi partnerüket, aki a törvénycikk hatályba lépése előtt a férjük vagy a vőlegényük lett volna; csupán azt állítjuk, hogy a pesti ürge rémülete, majd megkönnyebbülése a hatályos törvények ismeretére vezethető vissza.

Márpedig a szánalmasan vacogó pesti ürge megkönnyebbülését nem veheti el tőlünk senki. Földi Laci még éppen idejében szólt, hogy szét kell rebbeni. Így tehát jóllakott a szerelem, de a szabadságnak sem lett szabadságvesztés a vége; nem kell kinyújtott mutatóujjal idéznünk Petőfi Sándor utolsó ránk maradt versét: "Mert e fürge, pajkos ürge / Te vagy, Laci, te bizony!"; sőt ráadásul, bár a magyar törvényhozás becsületét illetően komoly kétségeink vannak, a féltékenységtől őrjöngő férj becsületén mégsem esett folt.

Mielőtt végképp elhamvad a csokoládépapír, itt az utolsó pillanat, hogy a becsületről is mondjunk valamit, még ha tréfásan is, hiszen a komoly beszéd réges-rég érvényét veszítette. Történetünk idején a sajtóban és a politikai szónoklatokban feltűnően sok szó esik a becsületről, méghozzá nem is akármilyen becsületről, hanem legtöbbször a haza becsületéről. A haza becsületét ebben a magától értetődő, gyorsan megszilárduló formában Petőfi Sándor találta ki: utolsó ránk maradt versében megvetésével sújtja azokat a sehonnai bitangokat, akiknek rongy életük drágább a haza becsületénél. Petőfi utolsó versétől a mi történetünkig nem egészen száz év telt el, s ezalatt nemcsak az vált magától értetődővé, hogy becsülete van a hazának, hanem az is, hogy az emberi élet rongy; s meglehet ugyan, hogy a sehonnai bitangok ragaszkodnak rongy életükhöz, olykor megpróbálják mások rongy életét megmenteni vagy legalább megkímélni, csakhogy bölcs politikusok, az ország felelős vezetői ezekkel a rongyokkal tömködik be a haza becsületének egyre tágabb és mélyebb odvait. Távol álljon tőlünk, hogy az odvak nagyságát a beléjük tömött rongy életekből próbáljuk kiszámítani; inkább arra hívjuk fel a figyelmet, hogy: amennyiben az egyén nem rendelkezhet saját rongy életével, úgy becsülete is csak annyi lehet, feltéve, hogy az egyén része a hazának, amennyi a haza becsületéből jut neki. Ez pedig a becsület fogalmát észrevétlenül bár, de gyorsan és hatékonyan átalakítja.

Például az új főszolgabíróról, Czomos-Baranthy Pálról, akinek beiktatásakor Haas Árpád rögtön megmondta, hogy nem kell olyan nagyon örülni neki, mert ha tényleg van benne zsidó vér, akkor bizonyítania kell, hogy nincs, és akkor jóval kíméletlenebbül fogja végrehajtani a rendelkezéseket, mint elődje tette volna, úgy fog szót ejteni a Nógrádi Hírlapban egy névtelen cikk, mint "a zsidóság és csahosai közé tartozók" egyikéről; amikor pedig Czomos-Baranthy helyreigazítást követel, akkor majd a főszerkesztő, dr. Lapsánszky János kilép a névtelenség fátylai mögül, és megírja, hogy: hiába örökölte a főszolgabíró úr az apjaurától azt a szépen csengő magyar nevét, ha egyszersmind, miután az apjaurát, aki csak behízelegte magát az igazi Czomos-Baranthyak közé, eredetileg Figenbaumnak hívták, a zsidó vért is tőle örökölte, méghozzá több joggal, mint a szép magyar nevet. Mire Czomos-Barathy Pál főszolgabíró, hogy megmentse a becsületét, ráveszi idős édesanyját egy írásbeli nyilatkozat megtételére, amely szerint megboldogult férjét éveken át rendszeresen megcsalta a kisvárdai plébánossal és a helyi tüzérlaktanya parancsnokhelyettesével, s hogy fia minden kétséget kizáróan ez utóbbi kapcsolatból származik; majd miután kezet szorít a részvétlátogatókkal, és eltemetteti a tisztességben megőszült matrónát, aki a nyilatkozat közjegyzői hitelesítése után akasztotta magát fel, rögtön el fog utazni Budapestre, és fajtisztasági vizsgálatnak fogja magát alávetni dr. Bartucz Lajos egyetemi tanárnál a Magyar Tudományos Akadémia Fajhigiéniai Kutatóintézetében; miután pedig a vizsgálatnak mind genetikai, mind pedig antropológiai része negatív eredménnyel zárul, becsületsértés miatt pert fog indítani a Nógrádi Hírlap ellen, és a pert meg is fogja nyerni, s végül, helyreállított becsületével, ő lesz a néhány évvel később háborús bűnösként kivégzett főispán legmegbízhatóbb segítőtársa.

Amiből világosan kilátszik, hogy a becsületről legjobb esetben is csak tréfásan lehet beszélni.

Azok közül, amit a becsületről mondani lehet, még az a legkomolyabb, hogy Földi Lacinak megmaradt, sőt egyszerre csak meg is nőtt, ahogy a fényesen kivilágított Grósz-kastélyban ott áll kimosdott, kiöltözött édesapja mellett, aki most már elhiszi, hogy a borravalóként kapott 50 pengő, ha nincs is megérdemelve, de azért mégsem lopott pénz; előtte pedig az a jóakaratú mosoly, amely a nagyságos asszony ajkai körül játszadozik. A pesti ürge rémülten pislog fényes gombszemeivel, és néz jobbra, néz balra, nincs-e valahol egy lyuk, amelyben el tudna bújni. Lentről ugyanis furcsa zajok, azaz, mondjuk meg nyíltan, dulakodásra utaló zajok hallatszanak; mintha egy hölgyikét rángatnának és taszigálnának a sétányon. Közbeavatkozni pedig még a házigazdának sem tanácsos, mert nem olyan időket élünk, és amikor mégiscsak megpróbálja, akkor szidalmak hangzanak fel és fenyegetések; úgyhogy az ürge gyorsan kiveszi a belső zsebéből a pénztárcáját, és ad még 100 pengőt, amihez képest a városházának nevezett községházán a X/A/2-es fizetési osztályba tartozó irodatiszt havonta kapott 140 pengő illetményt, amíg el nem bocsátották, de még az adóügyi jegyzőnek is, aki pedig a XI-edik fizetési osztályba tartozik, csupán 210 pengő a havi jövedelme. És mire odaérnek az elázott sétánynak ahhoz a szakaszához, amelyet mélyen besüppedő, párhuzamos keréknyomok vágnak ketté, és ahol ott hever egy piros női cipő a zuhogó esőben, addigra elhalkul a távolban az imént beindított kocsi berregése, és addigra már mind a 150 pengő ott van idősebbik Földinél, aki hamarosan eladja 3 szamarát, amelyek árával ki fogja pótolni a 150 pengőt, hogy vehessen 2 lovat. S ki tudja, még mi minden valóra nem válthatna kisebb-nagyobb tervei közül, ha a csokoládépapír, amely az ő csakhamar végetérő életének síkja és kerete, és amellyel Glück Adolf még 1938 november tizedikén gyújtott szivarra (történetünknek ezen a pontján ugyanis ősz van, késő ősz, és az előző napi németországi gyújtogatások, amelyekről tudósít az újság, annyira felizgatják Glücköt, hogy valakit át kell küldeni a Szentháromság-patikába valeriána-cseppekért), legnagyobbrészt már el nem hamvadt volna.

Így azonban szinte már semmi sem látható a cselekménynek ezen a lényegbe vágó síkján. Csak egy dűlőút a szürkületben, és az a 2 ló, akiket 3 szamár 150 pengővel megtoldott áráért lehetett megvásárolni, és akiket utóbb, az 1730/1944-es kormányrendelet értelmében be kellett szolgáltatni. Látható egykori gazdájuk tizenhat éves fia, amint éppen kifogja őket. Látható az a három és fél métermázsa gázálarc, amely soha nem fog eljutni rendeltetési helyére. Látható a szivarfüst, amint Glück Adolf szájából gomolyog, és láthatók a pernyedarabkák, amelyeket Rózsikának, aki a világ minden kincséért meg nem válna Haasék-tól, csak azt sajnálja kissé, hogy a húga már egy éve férjhez ment, kell mindjárt (most, ebben a pillanatban) összesöprögetnie.

Miután pedig elmúlt a pillanat, úgy intézzük, hogy Rózsika mégiscsak megváljon Haaséktól. A ferences atyák segítségével Gyöngyösre kerül, ott elvégez egy ápolónői tanfolyamot; vagyis inkább csak reméljük, hogy el fogja végezni, mert már a pernyedarabkák összesöprögetésekor, de legkésőbb a tanfolyam közepette szem elől kell tévesztenünk. Ha ugyanis nem tévesztenénk szem elől, akkor fel kellene idéznünk egy néhány évvel későbbi eseményt, a Babyka édesanyjának, Haasné született Engel Ilonának negyvenedik születésnapját, amelyről akkor még nem mondható, mi azonban elmondjuk, hogy ez lesz az utolsó, és amelyre a Babyka nem is tud eljönni. Ugyanis Haas Baby akkor már egy ideje Pesten dolgozik, most éppen laboráns a Hacsek és Farkasnál, Wesselényi utca 28, és amikor vasárnap a Ligetben látom azt a sok hülyét fényképezni, egyből tudom, hogy hétfőn és kedden este 11-ig labormunka lesz; úgyhogy ős csak másnap fogja édesanyját felköszönteni.

Ott van ellenben Rózsika, vagyis ott lenne, ha nem tévesztenénk szem elől. Ha a gyöngyösi tanfolyam terve futó ötlet maradna, mivel Rózsika a világ minden kincséért meg nem válna Haaséktól, ez esetben Rózsika egy saját kezűleg hímzett kendővel ajándékozná meg a tekintetes asszonyt, és úgy örülne a Balassagyarmatról hozott álomszép cipőnek, fekete nappa, ívelt ezüstcsat (az utolsó pillanatban sikerült félrerakatni, amikor még jegy nélkül volt kapható), mintha nem is a tekintetes asszony kapta volna, hanem ő. Érthető, hogy örül és hogy szereti a tekintetes asszonyt, mert az jó hozzá, és ha itt lenne a tekintetes asszony utolsó születésnapján, úgy most is annak egyik lestrapált fűzőscipőjét viselné; nincs neki arra pénze, hogy új cipőt vegyen; a kelengyéjét is, miután a húga elkérte tőle, kezdheti elölről gyűjteni. Ha Rózsika nem válna meg Haaséktól a világ minden kincséért sem, úgy minden bizonnyal zokogna majd, amikor Haas Árpádnak és családjának be kell költöznie a Jókai utca, Próféta utca és Malom utca által határolt területre. Sőt, ennivalót is pakolna nekik, és olyan határozottan szállna szembe a csendőrökkel, hogy Halápi törzsőrmester, pedig rá nem jellemző a túlzott lágyszívűség, több ízben is beengedné az imént említett, háromszög alakú térségbe, amelyet időközben deszkapalánkkal vettek körül. Amikor pedig már semmiképp sem lehet bemenni, akkor kétségbeesett leveleket írna nekik, már amennyiben csakugyan nem akarna megválni Haaséktól, és nem tévesztenénk szem elől.

Ez esetben viszont egy évvel később is meg kellene pillantanunk Rózsikát egy íróasztal mögött; s nem vagyunk benne biztosak, hogy ez az íróasztal a városházának nevezett községházán lesz-e, vagy inkább a járási pártbizottság irodájában, azt viszont a saját szemünkkel látjuk, hgoy nem akar felállni az íróasztal mögül, és úgy mozog, mint aki derékon alul megbénult, miközben zavart arckifejezéssel bizonygatja, hogy teljesen jól van, és hogy nincsen semmi baja. Amikor pedig mégiscsak kénytelen lesz felállni, mert a telefon a másik helyiségben van, akkor meg fogunk pillantani egy pár cipőt, amilyet jómódú asszonyok számára lehetett készíttetni a jegyrendszer bevezetése előtt Balassagyarmaton, és amelyet az ívelt ezüstcsat, a fekete nappa láttán aligha volna túlzás álomszépnek nevezni.

De mivel nem szeretnénk, ha ez az álomszép cipő még egyszer a szemünk elé kerülne, önkényes elbeszélői döntésünk folytán inkább szem elől tévesztjük Rózsikát. Elküldjük Gyöngyösre, legyen belőle ápolónő.