Alföld - 49. évf. 12. sz. (1998. december)
Perdül ladikom szárazabb egekre.
Szüless meg a képzelet zátonyán:
ha idáig hozott a szelek csigavonala,
légy ravaszabb, mint a gyorsbeszéd?
izmaeliták, és rejts tőrt kaftánod alá,
a cápakék vízből más alakban támadok,
mert nincsen út a föld felé - élj vakon,
törjön a donga sötétebb ív alatt.
Mintha vissza is ugyanaz múlna.
Tenyérnyi testben öregszem. Míg
szavam nem szegik a forgó kések,
vándorfiadként magaddal vihetsz,
és taníthatsz dombra, nyomokra,
kerekre mosott állókövekre,
de szívedből, ha rám ismersz,
kilopom magam: halottból
a madarat, hogy meggyűrűzve
visszavigye, hisz fogolyként
élt, a szájadba a nevemet,
és ne legyen út, se határ, mely
tőled elzár, hozzád elvezet.