Hogyan-hogyan nem, a lengyel irodalom eddigi bemutatása Magyarországon mindig kicsit félre sikeredett. A nagyműveltségű és széles látókörű Szerb Antal erősen másodkézből dolgozott, amikor világirodalom-történetének lengyel fejezeteit írta, így azok tele vannak pontatlanságokkal és tévedésekkel. Kovács Endre 1960-ban kiadott könyve A lengyel irodalom története a régebbi korokat illetően még szolgálhat némi útbaigazítással, de a huszadik századi rész hemzseg az irdatlan nagy közhelyektől és a pártállam érdekeit szolgáló sekélyes megállapításoktól. Ez nem csak az újabbkori lengyel történelemre, az irodalom történetére is vonatkozik; hogy csak egyetlen mondatot idézzünk a Kovács szerint "finom ízlésű költő és esztéta" Mieczyslaw Jastrunról: "Verseiben a való élet sok gondja-baja szólal meg, szerzőjük ott menetel a sorban, magáénak érzi a szocialista hazát". Kovács irodalomtörténete már megjelenése pillanatában elavult volt, könyvének lapjairól párthű-társutas konzervatizmus dohszaga árad.

D. Molnár István, a debreceni egyetem lengyel tanszékének vezetője, számos lengyeltárgyú írás és könyv szerzője most arra vállalkozott, hogy egy kötetben megírja a lengyel irodalom történetét a kezdetektől 1989-ig. Figyelemreméltó vállalkozás ez, a többi közt azért, mert a huszadik századi lengyel emigráció irodalma először itt kerül részletes bemutatásra. Lehet vitatkozni arról, hogy az 56-os magyar emigráció milyen új színekkel gazdagította az egyetemes magyar irodalmat, az viszont ma már nem képezi vita tárgyát Lengyelországban, hogy a Nyugaton élő lengyel írók munkássága bizonyos értelemben meghatározó jellegű az egész lengyel irodalomra nézve; hogy Gombrowicz és Czeslaw Milosz, Jan Kott és Leszek Kolakowski nélkül nemcsak modern lengyel irodalom, de filozófia sem létezik. Voltak évek, amikor a legszínvonalasabb lengyel kulturális és politikai folyóirat nem Varsóban, vagy Krakkóban, hanem Franciaországban látott napvilágot - itt természetesen Jerzy Giedroyc Kulturá-jára gondolok.

A Lengyel irodalmi kalauz szerzője polonista, aki évekig élt Varsóban, ott egy ideig a Magyar Kulturális Intézet vezetője is volt. Nemcsak ismeri tehát a lengyel szakirodalmat, hanem nyíltan támaszkodik egyes lengyel irodalomtörténészek műveire, gyakran idéz - szó szerint, vagy közvetve - lengyel szövegekből. Könyvének függelékében részletesen felsorolja mindazokat az irodalomtörténeti sorozatokat és műveket, amelyekből merített. Könyvének tényanyaga szempontjából és némely véleményeket is tekintve, ez a lengyelekhez való kötődés hasznos, de meg is bosszulja magát. Az olvasónak ugyanis az az érzése, D. Molnár nem tud önálló irodalomszemléleteket, illetve stílust kialakítani. Nem a hermeneutikát kérjük számon rajta; a szemléleti eklekticizmus nem a legnagyobb baj, ami egy irodalomtörténészt sújthat - az viszont kínos, ha valaki nehezen olvasható, unalmas, nyögvenyelős, néha magyartalan stílusban próbál számot adni arról, amit összeolvasott. A Lengyel irodalmi kalauz legnagyobb hibája, hogy nem volt magyar nyelvi lektora (lengyel volt, Jan Œlaski személyében). A felelősség ezért részben a Széphalom Könyvkiadót terheli. Emiatt D. Molnár könyvének tetemes része úgy hangzik, mintha lengyelből fordították volna egyfajta hivatalos magyar bikkfanyelvre.

A tartalmi kritika helyett itt néhány idézettel kell kezdenem, ami rávilágít elégedetlenségem okaira. Jan Kochanowskiról, a lengyel reneszánsz nagy költőjéről kiderül, hogy bár "tanult a krakkói egyetemen, de nem szerzett rendszerezett tudást" (37-38. o.). Sęp Szarzyńskinak életében elég kevés verse jelent meg, ami "szintén nem ösztönözhette örvendezésre" (51. o.). Piotr Baryka vígjátékában "egy sokat ivott(!) parasztot királynak öltöztetnek" (77. o.). Niemcewicz, a lengyel Felvilágosodás költője és drámaírója harcolt "a nemzetárulók megbüntetéséért. Ellenük írt pamfletjeinek hatása miatt külföldre ment" (104. o.). Malczewski romantikus költeménye ezzel szemben: "kifejezi az emberi jóságban való kételkedést, az élet értelmén való pesszimista töprengést" (125. o.) Tadeusz Miciński az első világháború alatt "Moszkvában művelődési tevékenységet végzett" (237. o.), Boy-Żelenskit viszont ugyanezen háború után "kritikusként ismerték el" (240. o.) Miloszról megtudjuk, hogy "folyton a történelemről gondolkodott" (334. o.), Herbert pedig a Cogito-ciklus egyes verseiben "némi tréfálkozást is megenged magának" (343. o.).

Vannak aztán mondatok a könyvben, amelyeknek (akár a nyomdagép ördöge, akár a korrektor figyelmetlensége miatt) egyáltalán nincs értelme. A 170. oldalon alulról a hatodik sor elől kimaradt egy egész sor; a 179. oldalon Częstochowa "régóta legendáris"(?) kolostoráról olvashatunk; a 187. oldal utolsó előtti bekezdésében helyesen "Golicja és Glodomeria" kellene, hogy álljon, amit ép nyelvérzékkel rendelkező ember nem fordíthat "Csupasziának" és "Éhségériá"-nak. Jelenlegi formájában nincs értelme a 196. oldal harmadik bekezdése első mondatának, a 234. oldal tizenkettedik, a 298. oldal negyedik és a 365. oldal hatodik sorának. (A nyilvánvaló sajtóhibákra nem térek ki, bár ilyenek is vannak, szép számmal). A magyarban nem beszélünk "intellektualisták"-ról, ahogy a 34-ek levelének kapcsán D. Molnár teszi - ez szószerinti átvétel lengyelből.

A lengyel irodalmi kalauz információi általában megbízhatóbbak, mint kritikai értékelései. A régi lengyel irodalomnak a szerző mintegy kétszáz oldalt szentel és az ifjú Lengyelországtól napjainkig tartó kb. száz évnek is ugyanannyit. Elmúlt korok íróit D. Molnár úgy igyekszik "olvasóközelbe" hozni, hogy ha vannak magyar vonatkozásaik, említi azokat, illetve a tárgyalt lengyel írót vagy költőt összehasonlítja magyar kortársaikkal. (Például említi Korzeniowskinak Báthori Andrásról írt drámáját, s az idős Prust Mikszáthhoz hasonlítja). Ebből a szempontból érdekes, hogy figyelmen kívül hagyja Joachim Bielskinek Balassi János halálára írt hosszú latin epicédiumát és Wespazjan Kochowskinak Bécs Sobieski János által való felszabadításáról írt költeményét. S talán említést érdemelt volna a Kincstartócska is, amit 1627-ben lengyelből fordított magyarra egy, a częstochowai kolostorban működő magyar szerzetes.

A lengyel romantika fontosabb alakjai közül D. Molnár az idén kétszáz éve Adam Mickiewiczet nyolc, Juliusz Słowackit pedig öt oldalon tárgyalja, jóllehet úgy véli, utóbbi munkássága "esztétikai szempontból értékesebb" (135. l.). Minthogy Mickiewicz "Romantika" című verséből négy sort egy kétségbeejtően rossz magyar fordításban idéz és Mickiewicz egyik fő művét, a Pan Tadeusz-t sem elemzi eléggé meggyőzően, az olvasóban alighanem kétségek támadnak a költő igazi rangját illetően. Ennek a verses regénynek az alakjairól egyébként D. Molnár azt állítja, hogy ezek "átlagemberek, akik... belevesznek helyi közösségükbe". Tévedés: sem a barátcsuhában vezeklő Jacek Soplica, sem a Gróf nem átlagemberek, sőt nem az Jankiel, az általános tiszteletnek örvendő ősz zsidó muzsikus sem, akiről a mű szinte minden kritikusa kiemeli, mennyire szokatlanul pozitív alak, noha más etnikumból származik. S míg magát a művet a János vitéz-zel és a Toldi-val össze lehet hasonlítani, jelentős különbség az, hogy Mickiewicz itt a lengyel-litván közelmúltat festi és részben idealizálja, tehát nem menekül sem a tündérmese világba, sem a regényesített régmúltba. A Pan Tadeusz-nak sem a korabeli magyar, sem az európai irodalomban nincs megfelelője. Az a világ és életforma, amelyet megjelenít, már jószerivel nem létezik, de az iránta érzett nosztalgiát, ami az egész művet átlengi, még a szerző gyerekkori emlékei táplálják.

Słowackiról szólván D. Molnár megemlíti ugyan, hogy Kordian c. darabjában a fiatalabb költő "vitába szállt Mickiewiczcsel", de azt már nem mondja el, hogy miért. Itt ugyanis nem csupán a Gondviselés "választott férfiújáról" (człowiek przeznaczenia) van szó, hanem egy alapvető erkölcsi problémáról, amit Słowacki és az utána következő nemzedék így fogalmazott meg: Wallenrod, vagy Winkelried? A hazája szabadságáért küzdő hős (értsd: hazafi) meddig mehet el az elnyomókkal szemben használt eszközök tekintetében? Megszeghetjük az általános erkölcsi törvényeket a győzelem érdekében? A vita erről folyik a Kordian-ban, de részben még Norwid életművében is.

Norwidról D. Molnár viszonylag röviden ír, s bár a költő életrajzában és jellemzésében nincsenek különösebb hibák, a "Chopin zongorája" szerzője, akit a fejezetcím "a modernizmus előfutára"-ként mutat be, hosszabb méltatást érdemelne. Kicsit jobban meg kellett volna magyarázni, mi volt az oka, hogy még emigrációban élő kortársai sem ismerték fel ennek az igen jelentős művésznek az igazi nagyságát. Mi irritálta benne a "mély" konzervatívokat és mi a radikális demokratákat? Hogyan kapcsolódik a hagyományhoz és miért fordul el tőle? Egyes műveiről, így pl. a "Quidam"-ról édeskeveset tudunk meg a Kalauz három sorából és a "Quidam"-nál sokkal lényegesebb "Assuntá"-ról szó sem esik. Norwid színdarabjai közül némi figyelmet talán az Aktor (Színész) is érdemelt volna - ebben ugyanis a szerző a társadalmi szerepváltás lehetőségeit feszegeti. De leginkább a Vade-mecum fogyatékos ismertetését fájlaltam, hiszen abból, hogy "Norwid nem szolgáló és nem ihletett költészetet akart" (147. o.) nem derül ki, mi a különbség a romantikus ihlet és a posztromantikus versfogantatás között. Mi adta Norwidnak az önérzetet, hogy egyik legjobb versében megjósolja: "Fiad nem ért még, de az unokák majd / idézik, mi (gyorsan olvasva) elszáll / a szöveg-bálványimádat korában, / ma, midőn az ólombetű a császár?" (Saját fordításom) - honnan sejtette, hogy a huszadik században fogják majd igazán elismerni költészetét?

A kézikönyv Żeromski- és Reymont-alfejezetei a korábbinál valóságosabb képet adnak a századvég e jelentős íróiról. Például Żeromski utolsó fontos regényét, a Koratavasz-t (Przedwioœnie) Magyarországon hosszú ideig elhallgatták, nem utolsósorban a főhős politikai magatartása miatt: Cezary, bár ifjan forradalmi érzelmű, a társadalmi igazságosság elkötelezettje, mégis résztvesz az 1920-as lengyel-orosz háborúban, méghozzá a Pilsudski vezetésével a függetlenségért küzdő lengyelek oldalán. Żeromski ugyanis rokonszenvezett a századelő szocialista törekvéseivel, de elítélte a bolsevik egyeduralmat és az (enyhén szólva) brutális bolsevik módszereket. Különben a XIX. század és a századforduló íróit tárgyalva D. Molnárnak nem lett volna szabad elmellőznie Orzeszkowa Dwa bieguny (Két véglet) című társadalmi regényét, illetve Waclaw Berent Ozimina (Őszi vetés) c. regényét, amely a japán-orosz háború kitörése idején játszódik. Irzykowski Pałuba c. regénye (a címet D. Molnár "A báb"-nak fordítja - én inkább "Banyá"-nak vagy akár "Hárpiá"-nak fordítanám) például kivívja a legtöbb lengyel kritikus, s így D. Molnár István elismerését is, ámde éppen annak az elemzése hiányzik, mitől olyan rendkívüli jelentőségű mű ez a könyv, hogyan kapcsolódik az író bonyolult szerkesztési módszere például a - posztmodernhez!

A modern korszak költői és drámaírói tekintetében, úgy érzem, a Kalauz bizonytalan talajon jár. Érthetetlen, miért nem foglalkozik érdemben Aleksander Wat (1900-1967) költészetével. Witkacy két regényéről rövid tartalmi kivonatokat ad, de megintcsak adós marad e "zseniális dilettáns" újszerűségének elemzésével. "A pátosz és komikum váltogatása" jellemzés nem nyújt fogalmat arról, mi ad különös ízt ezeknek a regényeknek, ahol a politikai-társadalmi ellenutópia megjelenítésén túl Witkacy úgy látja, a jövő a kábítószer-kultúra elterjedésével, illetve az eroticizmus rendhagyó formáinak nyíltabb gyakorlásával jár - más szóval az európai kultúra dekadenciába hanyatlik. A Nienasyeenie (Kielégítetlenség) hódítási ötlete (a kínai kommunisták által forgalomba hozott boldogság-tabletták piacra dobása) 1930 táján még bizarrnak tűnhetett, de jelenleg, a huszadik század végén csak nagyvonalú kivitelezőre vár; Witkacy találta ki, hogyan lehet puskalövés nélkül egy országot elfoglalni.

A modern részben egyébként szaporodnak a szövegben az elírások és ténybeli hibák. Wierzyński egyik versének, illetve kötetének címe nem "Zielono nam w głowie", hanem "mam w głowie" - a "Tavasz és bor" pedig Wiosna i wino (256. o.). Iłłakowiczówna esetében, aki a "Marsz Bema" című versben (amit én nem "Bem léptei"-nek, hanem "Bem menetel"-nek fordítanék) a Kolozsváron át vonuló magyar csapatokról ír, meglehetős lelkesedéssel, én a vers helyes dátumának 1940-et, nem 43-at tartom. Nem hiszem, hogy Jasieński regényének címét (Palę Paryż) "Párizst lövöm"-nek kellen fordítani - úgy tetszik, a "Felgyújtom Párizst" helyesebb (265. o.). Józef Czechowicz nyilvánvalóan nem hat, hanem harminchat éves korában halt meg, tehát 1939-ben (242. o.). Jastrunról, úgy érzem, méltánytalan azzal zárni az őt tárgyaló bekezdést, hogy "az 50-es évek elején a szocialista realizmus elismert költője volt" (294. o.) - arról nem beszélve, hogy véleményem szerint a költészetben merő fikció a szocrealizmus, Jastrun már az Olvadás idején levezekelte korábbi tévedéseit (utalok Goršcy popiół c. kötetére) és költészete igazából csak 1956 után bontakozott ki, részben az "örök" költői témák rehabilitálásáért folytatott szívós küzdelemben. A varsói felkelés természetesen 1944-ben tört ki, s nem (mint azt a 295. oldal nyilvánvaló sajtóhibája állítja) 1994-ben.

D. Molnár könyvének kilencedik, utolsó fejezete az 1945 utáni irodalmat tárgyalja, meglehetős részletességgel. Vitába kell szállnunk azzal a véleményével, hogy a lengyeleknél előbb jelentkeztek a Sztálin halálát követő kulturális olvadás jelei, mint Magyarországon. Bár ezt a Kádár-rendszer történetírói igyekeztek elhazudni, az összes kommunista ország közül először Magyarországon kezdődött az olvadás - politikai és kulturális téren egyaránt - Nagy Imre 1953-ben közzétett kormányprogramjával; más kérdés, hogy 1954 végén azt Rákosiék ellentámadása megpróbálta visszafordítani. Az sem derül ki, Andrzejewski és más írók miért léptek ki a Lengyel Egyesült Munkáspártból 1957 nyarán (tehát még a Po Prostu betiltása előtt!) - azért, mert Gomulka nem engedélyezte az Európa c. új, független kulturális folyóirat kiadását. Nem tudjuk meg, miért lett 1968-ban Słonimski, vagy Jasienica "a hatalom ádáz támadásának tárgya" (320. o.). Zbigniew Herbertről téves állítás, hogy 1987 óta Párizsban lakik; már régen visszatért Varsóba, ahol súlyos betegsége évek óta ágyához köti. Nem feltételezem, hogy D. Molnár ne ismerné a Jelentés ostromlott városból óta közzétett köteteit, az Elegia na odejœcie (1990) címűt, vagy az 1993-as Rovigo-t - bár lehet, hogy ezeket azért nem említi, mert köti az 1989-es korszakhatár. (Mrożek esetében viszont megemlíti, hogy 1996-ig Mexikóban élet).

A háború utáni költők közül a Lengyel irodalmi kalauz nem foglalkozik az újabban angolra is fordított Halina Poœwiatowska (1935-1967) krakkói költővel, sem az ugyancsak érdekes Anna Swirszczyńskával (1909-1984). Az újabb prózaírók közül Jerzy Pilch első, figyelemreméltó könyve már 1988-ban megjelent, de neve nem bukkan fel az általunk tárgyalt könyv lapjain. De ennél jóval nagyobb hiányosság Marek Hłasko életművének hiányos ismertetése. Ez azért is meglepő, mert az ötvenes években jelentkező, akkoriban nagyhatású elbeszélőnek évtizedekkel később megint nagy híre támadt, valóságos reneszánsza keletkezett Lengyelországban: 1985-ben négy kötetben adták ki összegyűjtött műveit.

Mindent összevetve, bár a Széphalom Könyvműhely kiadásában megjelent kézikönyv használható, arra aligha alkalmas, hogy a szélesebb nagyközönséggel megkedveltesse a lengyel irodalmat. Ennek oka, hangsúlyozom, nem a szerző szakmai tudásának hiánya (tárgyát és a lengyel szakirodalmat elég jól ismeri), hanem könyvének nyelvi színtelensége és igénytelensége. Reméljük, hogy művét hamarosan újabb hasonló tárgyú összefoglalások követik, amelyek az eddiginél hathatósabban segítik elő a lengyel irodalom befogadását Magyarországon. (Széphalom)