(Mindezek csupán mellékes megjegyzések. Jegyzetek Jonathan Culler On Deconstruction című könyvének margójáról, megjegyzések egy - írásról és olvasásról szőtt elméletekről írt - könyvről. A lehető legmesszebb a lényegtől és az igazságtól - mondaná Platon, ahol a valaha valóságnak nevezett dologgal való mindenfajta kapcsolat elmosódott, ahol a referenc megfoghatatlan, hisz mozgásban lévő, valahol a jelölés birodalmában, szövegek között. Mellékes írás ez, hiszen egy szöveg mellett, annak margóján született. A margóról beszél, a kint és bent határáról. Nem szituálja magát a dekonstrukció (vagy a Dekonstrukció) fölé, úgy él és élteti tovább a Dekonstrukciót, (lives on and makes it live on), hogy amennyire tud, nem rajta (on) él(ősködik). To make it live on without living on it, survivre sans sur-vivre: jól látható, mennyire paradox ez a vállalkozás, és mégis, ez az a perspektíva, amelyből olvasni kívánom Culler könyvét: a margóról, saját margójáról.
Hogy úgy tegyek, mintha meg akarnék felelni önmagam imént vázolt elveinek, "komolyan" is veszem a margóról olvasás elméletét, és onnan kezdem azt, ahonnan általában kezdeni szoktuk, a könyv hátsó borítójától.)
"Culler könyve a legjobb általam olvasott könyv a dekonstrukcióról, és a közelmúlt elméleti írásairól" - írja Gerard Prince Jonathan Culler On Deconstruction című könyvének hátsó borítóján1, és valószínűleg igaza is van. Culler könyve valószínűleg valóban a legjobb, amit a dekonstruckióról írtak, olyan, mint egy kánon-alkotó katekizmus, mely összegyűjti és egybefoglalja az adott terület alapelveit és gyakorlatát; egy könyv, melynek ismerete egyhamar feltételévé válhat az irodalomelméleti diskurzusba való belépésnek. De vajon mitől is lesz olyan jó, mitől lehet egy a dekonstrukcióról szóló könyv "a legjobb"? Hogyan is viszonyulhat egymáshoz ez a két kifejezés: "dekonstrukció" - az elmélet, mely tagadja mindenfajta pozitív megalapozottság lehetőségét, és "a legjobb" - a végső pozitív ítélet. És vajon mi az ára annak, ha egy könyv a legjobb? Vajon lehetséges-e úgy írni a dekosntrukcióról, hogy viszonylag hűségesek maradjunk elemzésünk tárgyához, és ugyanakkor "a legjobbak" is legyünk? Nem lehetséges-e, hogy a Gerard Prince kijelentésében fellelhető esetleges ellentmondás rávilágíthat a szöveg bizonyos ellentmondásaira?
Megeshet, hogy ugyanazok a jellegzetességek, melyek "a legjobbá" teszik Culler könyvét, ugyanakkor sebezhetővé is teszik. Sebezhetővé önmagával szemben, (a) dekonstrukcióval szemben, az önnön testében összefoglalt olvasási stratégiákkal szemben.
(Így aztán, ami itt következik - mint ahogy azt talán sejteni lehetett - mindazon dolgok Culler ellen fordítása, melyeket tőle tanultam. Morális szempontból fölöttébb kifogásolható eljárás, olyasmi, amit Culler sohasem tenne... és mégis ez a dekonstrukció egyik legjellemzőbb "módszere". Ez pedig épp az az ellentmondás, amiről itt szó van.)
Véleményem szerint, amitől a Dekonstrukció olyan "jó" lesz, az elsősorban katekizmus-szerűsége: hogy átlátható, okos, és szisztematikus módon tárgyalja és foglalj össze a dekonstrukciót foglalkoztató főbb problémákat. Az olvasó érthető és alapos elemzéseket találhat mindazon fogalmakról és eljárásokról, melyeket esetleg nehezen értett Derridánál, és ha valaki követni tudja Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezését, akkor valószínűleg érteni fogja a Dekonstrukciót is.
És mégis, mintha lenne ebben valami szomorú. Nem mintha a homályosság és nehezen érthetőség önmagában ünneplendő dolog lenne. Sokkal inkább azért, mert olyan nyelven írni a poszt-strukturalizmusról, mely ugyanolyan olvasási képességeket igényel, mint a korai Wittgenstein írásai, a jelölő jelentőségének radikális figyelmen kívül hagyására utal. Mintha nem számítana, milyen nyelv milyen metaforái foglalnak össze, írnak le egy bizonyos elméletet. Culler struktúrákba, tézisekbe, véleményekbe, egy katekizmus elvárásrendszerébe rendezi a dekonstrukciót. Teszi mindezt egy olyan elmélettel, mely tagadja a katekizmusok és kiskáték lehetőségét. Nyelve a metanyelviség igényével lép fel: mintha a dekonstrukció (mindig plurális) elméleteinek meta-elmélete szeretne lenni. Egy a metanyelviség lehetetlenségét leíró-tárgyaló metanyelv. A poszt-strukturalizmus restrukturalizálása.
Gerard Prince-nek teljesen igaza van, amikor a Dekonstrukciót könyvnek (book, livere) és nem írásnak (writing, écriture) nevezi. Igaza van, hiszen a Dekonstrukció (szemben a dekonstrukcióval) megpróbálja uralni jelentéseit, ragaszkodik egy valószínűleg előre megtervezett szerkezethez, egyszóval mindent megtesz, hogy korlátozza a nyelv játékát, öntörvényű mozgását. Culler viszonya a nyelvhez talán leginkább a fölötte való uralkodás és kontroll kísérleteként írható le. Mintha a dekonstrukció nyelvszemlélete, azok a (nem-) elvek szubjektumról és nyelvről, melyeket olyan jól ismer és oly frappánsan összegez, nem igazán kerültek volna át saját írásmódjába. A metafizika szavaival élve, mintha elmélet és gyakorlat szemben állnának egymással, két különböző paradigma szerint működnének Culler könyvében. Ugyanez az ellentét (vagy radikális inkongruencia, ha tetszik) leírható a Culler által olvasott szövegek és az általa írt meta-szöveg közötti különbözőségként (différence) is. Az olvasó és olvasott szövegek közötti különbség olyannyira szembeszökő, hogy már-már a közöttük létrejövő termékeny párbeszéd lehetősége is kétségesnek tűnik. Persze mindez az olvasás elvárásainak függvénye. Ha az olvasó szilárd, megbízható és praktikus tudásra vágyik a dekonstrukció szövegeiről, olyanra, melynek előfeltétele ezen szövegeknek a kutatás zárt, bejezett és megfogható tárgyaiként való kezelése (olyan tudást, mely a dekonstrukció szerint lehetetlen), akkor mindenképpen termékeny ez a dialógus, és a katekizmus a legjobb könyv.
Persze van az olvasásnak egy olyan "szintje", ahol Culler könyvének kijelentései, a dekonstrukció "tézisei" önálló életre kelnek, és dekonstruálják a rendet, melybe a könyv szervezte őket. Az olvasás ezen fordulata majdhogynem elkerülhetetlenül be kell, hogy következzen, amikor az olvasó egyre többet olvasva és egyre jobban értve a leírt stratégiákat elkezdi a kezében tartott könyvre vonatkoztatni a benne olvasottakat. Ez az a pont, ahol a könyv által az olvasónak felajánlott egyes szerepek betöltésével az olvasón keresztül önmagába záródik az érvelés és megmutatkozik a könyv szövegszerűsége.
(Tulajdonképpen ez történik itt és most, ebben az írásban: az olvasás fenti fordulatának rekonstrukciója, a könyv margójának visszaírása a(z így már) szövegbe, a könyv írássá tétele, a poszt-strukturalizmus szövegének margóján megszülető poszt-strukturalista szövegek infekciója és az előzőben már mindig is ott lévő tendenciák kiemelése, ezzel pedig az érvelés kiforgatása - olvasható a két irodalomelméleti "iskola" viszonyának (szinekdochés szerkezetű) allegóriájaként is. Ezen olvasási fordulat "végrehajtásakor" természetesen én is elkövetem ugyanazokat a "hibákat", amelyeket Culler elkövetett. A dekonstrukció (és Culler) szerint azonban ezek a "hibák elkerülhetetlenek. Ugyanúgy elkerülhetetlenek, mint újabb szövegek megszületése a margókon, melyek újra (és újra) rámutatnak ezen hibákra (és ezáltal újra és újra el is követik őket)).
Persze jól láthatóak azok a nehézségek is, melyekkel Cullernek szembe kellett néznie, s melyek ezen kettősségekbe kényszerítik könyvét. Ha a dekonstrukció nyelvén ír, akkor írása csupán egy lesz annak szövegei közül, nem róluk fog szólni, hanem közülük, és valószínűleg senki sem fogja azt írni róla, hogy "a legjobb könyv a dekonstrukcióról". Culler "választását" jól jelzi könyvének angol címe: On Deconstruction (a dekonstrukcióról). Ez a filozófiai hagyományból jól ismert cím-retorika élesen elválasztja egymástól az elemzés alanyát és tárgyát, az elemző és elemzett nyelveket, és a tárgy fölé rendeli magát. Culler a dekonstrukcióról beszél, mintha rajta lenne, fölé kerekedett volna és onnan beszélne. (A valamiről vagy valakiről való beszéd eme "metafizikájához" a feminista kritikusoknak is bizonyára lenne hozzáfűznivalója...)
Könyvében Culler rend(szer)be szedi, összefoglalja és néhány elemző megjegyzéssel látja el a poszt-strukturalizmus szövegeit. Úgy tekinti őket, mint hagyományos értelemben vett filozófiai írásokat, mint amelyek retorikája és jelölésmódja mellékes, a jelentést nem befolyásoló tényező. Összefoglalásaiban a (feltételezett) jelöltre korlátozza őket. Ezen eljárásában, mint az jól látható, a filozófia versus irodalom, illetve a jelöl versus jelölő ellentétpárjaira hagyatkozik, épp azon hierarchizált oppozíciókra, melyeket Derrida talán először vetett "kritika alá". Hogy olyan nyelven ismerteti Derrida írásait, mely előfeltételezi az azokban dekosntrukció "alá" vetett fogalompárok kritikátlan használatát - ez könyvének talán legszembeszökőbb iróniája, zavaró, de vicces jellegzetesség, egyfajta (többé-kevésbé) produktív vakság.
Ezen ellentmondás következtében Culler, amikor logikai szerkezetekként, retorikájukat figyelmen kívül hagyva foglal össze szövegeket, gyakran önmaga fölött mond ítéletet: "Amikor kijelenti, hogy állításai a logika, az ész, az igazság alapján strukturálódnak, nem pedig azon nyelv retorikája alapján, melyen 'kifejeződnek', akkor a filozófiai diskurzus az írás ellenében határozza meg önmagát" (125.)
Culler könyvét olvasva, ahol Derrida írásait logikai formulákként látjuk viszont, a francia filozófus bizony egy fölöttébb unalmas és repetitív gondolkodó benyomását kelti. A könyv leírásaiban a dekonstrukció gyakran nem több egyszerű szubverziónál, vagy a szupplementum logikájánál. Eszerint a dekonstrukció leírható egy X és Y fogalmakból álló hierarchizált ellentétpár "problémájának" egy harmadik fogalomban való feloldásával, ahol ezen harmadik, archi-Y, magában foglalja mindkét előzőt, de ugyanakkor dekonstruálja a bennük működő értékítéleteket. Meglehet, Derrida korai írásaiban gyakorta működik valami hasonló logika, de a derridai dekonstrukció ezen formulára való korlátozása még ezen korai írások esetében is a dolgok erős leegyszerűsítése. A dekonstrukció című fejezet néha kísértetiesen hasonlít René Girard Deceit, Desire and the Novel című könyvére, ahol is a szerző ugyanazt az alapvető struktúrát "fedezi fel" sorra a világirodalom legjelentősebb alkotásaiban. (Nem is csodálkozhatunk hát azon, ha Culler kritika nélkül hagyja a Girard-t poszt-strukturalistaként elkönyvelő kijelentéseket. Lásd 36.)
Culler így ír a szupplementum-logikáról: "E struktúra legismertebb változata a beszéd és írás közötti, Derrida által kifejtett kapcsolat, de megjelenhet számtalan megjósolhatatlan álruhában, melynek felderítése és boncolgatása nehéznek bizonyulhat" (308). E mondatban egészen világosan megnyilatkozik az a mód, ahogy a strukturalizmus nyelve újraírja a dekonstrukciót. A szupplementum logikája Culler tolmácsolásában egyfajta esszenciává, lényeggé válik, esetleges és változó (nem lényegi) álruhák ("guises") mögé rejtett, de felfedhető igazsággá. Culler, mint látható, módfelett kritikátlanul támaszkodik a metafizika jól bevált fogalmaira, és írja újra segítségükkel a dekonstrukciót foglalkoztató problémákat.
Esszencializmusa egy-kettőre könnyen kezelhető, átlátható filozófiai problémát kreál a dekonstrukcióból. Leírásaiban minden szöveg mögött egyazon logika (a szupplementum logikája) működik, sőt, magának a dekonstrukciónak is van egy jól elkülöníthető lényege: a szupplementum rejtett struktúráinak felfedése a különböző szövegekben. Vajon hogyan viszonyíthatjuk mindehhez Cullernek az előszóban tett (találó) megjegyzését, miszerint a strukturalizmus a szövegek mögötti törvény megmutatásában, míg a poszt-strukturalizmus a törvény alóli kibúvás módjainak elemzésében érdekelt? Mindezek után cseppet sem csodálkozhatunk, ha Derridától szerzőnk nem nagyon idéz mást, mint legkorábbi könyveit (De la Grammatologie, L'Ecriture et la Différence, Marges de la Philosophie), illetve (a szintén korai) Positions-t, Derrida egyetlen interjúkötetét (egyetlen nem-írott szövegét). Valószínű, hogy a későbbi, nehezebben megfogható, a kitérés retorikáját magas(abb) fokon űző Derrida-szövegek visszatérő logikai struktúrákként való elemzése sokkal több gondot okozna a strukturalizmus és esszencializmus nyelvén olvasó-elemző Cullernek.
A könyv 214. oldalán megtalálhatjuk a dekonstrukció elkészítésének Culler-féle receptjét, mely méltán lehet érdemes figyelmünkre:
"Sematikusan ez több megkülönböztető lépést tartalmaz: A) egy oppozíció metafizikai és ideológiai töltését úgy bizonyítjuk, hogy 1. felszínre hozzuk előfeltevéseit és a metafizikai értékek rendszerében játszott szerepét - ez a feladat számos szöveg körültekintő elemzését követelheti meg -, és 2. megmutatjuk, hogyan bomlik szét azokban a szövegekben, melyek kinyilvánítják és rá támaszkodnak. Ámde B) egyidejűleg megtartjuk az oppozíciót azáltal, hogy 1. érvelésünkben felhasználjuk (...) és 2. visszahelyezzük jogiba azzal az átfordítással, amely eltérő státust és hatást biztosít számára."(214)
Úgy tűnik, egy hozzávaló kimaradt a dekonstrukció Culler-féle receptjéből, mintha valami mellékes apróság elkerülte volna Culler figyelmét, ez pedig nem más, mint a derridai nyelv retoricitása, annak állandó mozgása és az el-különböződésnek teret adó játéka, azaz egy olyan biztos beszélő pozíció visszautasítása, amely előfeltétele lehetne e filozófiai (boszorkány)konyhában a mesterszakáccsá válásnak. Könnyen belátható, hogy épp ez a retorika teszi a dekonstrukciót "azzá, ami," ez teszi következetessé (a következetesség iránti kételyében), ez teszi Derrida szövegeit írássá. A Culler-féle dekonstrukció-kép ezen hiányosságának jelentőségét, nyelv és retorika mint jelentő(ségteljes dolog) iránti vakság "végzetességét" talán nem kell külön hangsúlyoznom.
A biztos, változatlanként tételezett karteziánus beszélő-író pozíció kimozdítása nélkül a dekonstrukció szövegei nem sokban különböznének a Nietzsche előtti (és) analitikus filozófiától. Ennek figyelmen kívül hagyása, az előző (viszonylag reflektálatlan) pozícióból való írás, és a dekonstrukció ugyanilyenként való leírása legalább olyan zavaró (egy poszt-strukturalista számára), mint amilyen élvezetes az ezen vakság által lehetővé tett átláthatóság és rend (egy kevésbé "poszt" strukturalista számára). Így válik a dekonstrukció katekézise, a "legjobb könyv", ugyanakkor annak katekézisévé is, radikális torzulássá, a kihasználás (abusio) szövegévé, a legrosszabb könyvvé. De hát mit lehet tenni? Ezek a szövegek már csak így működnek... legalábbis a dekonstrukció szerint.