Az 1998-as könyvhétre megjelent, két ciklusba rendezve 22 elbeszélést tartalmazó Nézem az életemet c. kötetben a szerző által több ízben is legkedvesebbnek nevezett rövidpróza különféle megvalósulásaival találkozhatunk: "a rövidpróza nekem valamiféle lényegretörő igyekezetet jelent a szétesett világ üvegcserepeinek egységbe foglalására. Erre tesz hajlamossá alkatom, erre szorítottak rá a körülményeim, az, hogy tanítok. Számomra a tárca és a novella az igazi, ezek a szívem szerinti műfajok." (Interjú, készítette Pályi András, Magyar Napló, 1991/2, 11.) Ez az üvegcserép-metafora a kötetben több változatban is felbukkan: egyrészt az "emlékszilánkokat, hangfoszlányokat, gazdátlan, elfelejtett dallamokat" illeszthetjük a szépirodalmi szövegénél képszerűbb megfogalmazás helyére (az emlékszilánk és az üvegcserép szavak esetében még a képalkotás módja is hasonló), másrészt pedig a csak az emlékek között létező, a rég halott apától ajándékba kapott vásári játék, a "színes nézőke", ez a "maroknyi törmeléket" tartalmazó "tömzsi kartonrudacska" lesz Ferdinandy munkásságának szimbóluma. (Mindkettő az A Hegy c. elbeszélésben.) Ez a kaleidoszkóp úgy lehet jelképe az író egész pályáját meghatározó alkotói mentalitásnak, hogy képpé alakítva mutatja meg azt az igyekezetet, amely a különálló részekből (vagyis a tárcákból, novellákból) kívánja létrehozni az egyes részek szabad variálódásának révén megszülető egészt. "Forgatom én is a kacatjaimat. Nincsen semmi megrendítő a varázscső belsejében, negyven éve ugyanazok az emlékszilánkok keresik benne az egyensúlyukat. Szétesnek, összeállnak, más és más szövegből mutogatják magukat. Én pedig eljátszom velük, mert hiába azonosak az összetevők, az eredmény soha, még véletlenül sem ugyanaz." (A Hegy)

A kaleidoszkóp-szimbólum effajta kibontása (amelyet voltaképpen maga a szerző végez el) több fontos következtetéshez is elvezethet: megtalálhatjuk egyfelől annak a jelenségnek az egyik lehetséges indokát, hogy miért áll Ferdinandynál olyan közel egymáshoz a tárca és a novella nemcsak tematikáját, de beszédmódját, sőt, néha még motivikáját tekintve is, s hogy miért olyan gyakori az "átjárás" a szerző egyes kötetei között (a Nézem az létembentben szereplő Távlattan c. novella címe például korábban a szerző egyik esszékötetének címe volt, a Furcsa, idegen szerelem c. mű pedig az 1990-es, azonos című elbeszélés-gyűjteményből került ide): a műfaji különbségek, sőt az eltérő diskurzusokhoz (a publicisztikaihoz, tudományoshoz, vagy a szépirodalmihoz) tartozás ellenére minden írás a rövidpróza átfogó elnevezéssel jellemezhető, s egyformán valamilyen az egészt felépítő "törmeléknek", "szilánknak" tekinthető.

Másfelől a "nyugati magyar", "határontúli", "emigráns" (bár az adott esetben egyik jelző sem túl szerencsés) irodalomhoz tartozó Ferdinandy prózájának arra a sajátosságára mutathatunk rá, hogy az írói elgondolás mindig az "egész" felől érkezik, s bár a "részek" megalkotása marad az alkotói feladat, a legfontosabb mégis az összerendezés lehetősége. Ezt az "összerázást" - ha maradunk a kaleidoszkóp-metaforájánál - Ferdinandy nem "hárítja át" az olvasóra még interjúiban, tárcáiban, esszéiben sem, s különösen azért nem teszi ezt, mert művei feltételezett olvasójának helyzetét igen sajátosnak tartja (s talán igaz ez általában a hozzá hasonlóan "magányosan", izoláltságban alkotó írók alkotásaira is): "Azon a korallzátonyon viszont, ahol harminc éve élek, nincsen sem pályatárs, sem olvasó. [...] Képzeletbeli olvasóm olyan, mint én magam vagyok." (Magyar Napló, 1991/2, 11.) Vagyis az olvasóra várna ugyan a részek összerendezésének feladata, ő azonban voltaképpen maga a szerző, aki megadja az egyes részek összekapcsolásának azokat a lehetőségeit, amelyeket azután esetleges olvasója fedezhetne fel, vagy hagyhatna figyelmen kívül. Ez az elrendezés soha nem realizálódik, de mindig a szerző felől érkezik - ezért érthetünk egyet Keresztury Tiborral abban, hogy a szinte kizárólag rövidprózai írásokat alkotó Ferdinandynak, aki mindig a létrehozható, de "nagy narratíva" formájában soha meg nem írható egész felől gondolkodva alkotja meg a részeket, "nyomatékosan regényszerű" az "észjárása, pályaalakítása" "ereje mégis a szilánkok, foszlányok és törmelékek elrendezésében rejlik." (Népszabadság, 1998. szeptember 19., 33.) A kötet valamiféle összegzést ígérő címe is a kaleidoszkóp-metaforával látszik kapcsolatban lenni - a részek "összehordása" (pontosabban megalkotása) után tekinthet a szerző saját életére úgy, ahogy hajdan "nézőkébe" nézett - szemlélve, milyen kép alakul ki a "törmelékből", s egyidejűleg önmaga olvasójává válva ezáltal.

A regényírás lehetetlensége Ferdinandy esetében valamiféle állandó jellemzőként tételeződik, a pálya ebből a szempontból ugyanúgy nem célelvű, mint az idegenség-érzés leküzdésének vonatkozásában: a "nagytörténet" létrehozására való képtelenség az alkotó magányosságához, otthontalanságához hasonlóan konstans helyzet, s éppen állandósága teszi az életművet folyamatosan szervező tényezővé. A kötetben kiemelt jelentőségű, a második ciklus címét adó, s az imént már többször idézett A Hegy c. elbeszélésben többek között a belső világba átkerült, elvesztett otthont, emlékké vált múltat szimbolizáló hegy kapcsolja össze a soha meg nem írható regényt és a meg nem szüntethető idegenség-érzést: "A dolomit a látszat ellenére nem mállik, és nem oldják az ásványvizek. Viszont könnyen törik és hasad. Erdő nem is tud lábrakapni az így keletkező törmeléken. Legfeljebb csenevész karsztbokor. A sekély talaj éppenhogy elbír egy-egy novellát, elbeszéléskötetet. Igazi regény nem ereszt benne gyökeret." (Kiemelés tőlem - Sz. Zs.) S a szinte talaj nélküli kopár szikla az elbeszélésben már nem pusztán a személyes élet, de az elbeszélőt is magába foglaló magyar nyelvű (sőt, esetleg, kelet-közép-európai) közösség sorsának jelképévé is válik: "A háború végén a szüleim nemzedéke elmenekült. 1956 után pedig az én korosztályom szedte a nyakába a világot. Polgárosodás! A Hegyen lassan képződik a föld, és mire megtapadna a sziklán, jönnek a völgyből az újabb légvédelmi ütegek." A talajtalanság ebben az értelemben az (egyszerre egyéni és közösségi) hagyomány folytonos megszakítottságából következik - ha visszatérünk a kaleidoszkóp-metaforához, azt mondhatjuk, hogy "törmelékből" csak "törmelék" születhet.

A hegy és a fa effajta értelmezését alátámaszthatja a fának és a könyvnek az első ciklus címadó, s egyben kezdő elbeszélésében olvasható azonosítása: az elbeszélő úgy véli, trópusi felesége szerint "könyvet írni olyan volt, mint elültetni egy fát. Utána nem maradt más hátra, mint pihenni az árnyékában", azonban "az én könyveim satnya árnyékában korai még pihenés." A kötet két ciklusából származó elbeszélések összekapcsolásával nemcsak arra találtunk példát, hogy az "ottani" és az "itteni" világot leképezni látszó két ciklus egyáltalán nem választható el egymástól, de azt is kiemelhetjük, hogy a korábbi kötetben már címadóként szereplő elbeszélésben a megírás helyére az írás kerül, s így mintha valamiképpen a Nézem az életemet kiindulópontja az a probléma lenne, hogyan lehet az író feladatává a soha le nem záruló írást tenni az (élet)mű megírása, lekerekítése helyett.

A folyamatos írás az otthonteremtés egyetlen lehetőségévé válik Ferdinandynál: "Igen, azért élünk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne, de számomra ez a valahol ma, ötvenöt évesen is egy képzeletbeli, szellemi haza, az irodalom" (Magyar Napló, 1991/2, 12.) A szöveg válik "szellemi korallzátonnyá", s az idegenség-érzés csak ebben a belső világban küzdhető le, a "magány, az örökös otthontalanság méretarányos távlatainak" (Keresztury, i. h.) állandó keresése révén - ennek egyik módja az idegenség különféle szimbolikus, mitikus megvalósulásainak létrehozása, amelyek közül számossal találkozunk a kötetben. A Furcsa, idegen szerelem c. elbeszélésben a minden könyvön más színű gyík az elbeszélő "lányom"-ként emlegetett fiatal feleségével tűnik azonosíthatónak ("A lányom olyan tökéletesen beleolvadt a környezetébe, mint előde, a gyík."), a Turkáló azonban az elbeszélő jelképévé is változtatja ezt a színét módosítani képes gyíkot: "Rajtam is csak a harmadik feleségem vette észre, hogy minden környezetben más vagyok." A külső világban az elbeszélő ezért nem is lelhet otthonra, hiszen "az átmenet egyre nehezebb", s így mindkét otthonába mindig idegenként tér haza (Távlattan). Ferdinandy írói sorsának egy teljes novellában kibontott jelképe lesz a kis hableány alakja (a mitikus archetípusok közé modern kori mítosz-hősöket is bekapcsolva ezzel) - a helyét nem találó hableány (aki ugyanúgy "fejjel lefelé" él az emberekhez képest, mint ahogy "fejjel lefele" van a Távlattan c. novella egy megnyilatkozása szerint az egész déli félteke világa), csak álmodozik, és nem cselekszik, s ezért ugyanúgy szimbolikus írófigurának tekinthető, mint öreg barátja, a Mester, aki arról álmodik, hogy egyszer majd ki fogják adni összes műveit. Nem jutnak el azonban az emberek közé, s mindkettejük sorsa a lebegés marad, a legkevésbé sem idilli körülmények között - "fejjel lefelé, akár a szenny és a szemét, az autóroncsok és a kibelezett matracok" között (A Kis Hableány).

A populáris mitológiának is részét képező hableány alakja mellett az ókori görög mitológiából ismert Thészeusz is az elbeszélő alakmása lesz - erre hívja fel figyelmünket a kötet címlapja és hátlapja ("Thészeusz és Ariadné - akárhová is vesse őket a sors - a senki földjén, Naxosz szigetén marad."), s az első ciklus címét adó A naxoszi asszony c. elbeszélés is - "Thészeusz - mondom példának okáért - apa nélkül nőtt fel. Ez vagyok én." A Thészeusz történetét egyetemista hallgatóság előtt értelmező elbeszélő szerint a történet lényege nem a hazatérés, a "hősök sorsa nem a boldogság", hanem "a küzdelem". Ezt sugallja a labirintust ábrázoló címlap is, amelynek kijáratánál egy, a további irányt mutató kéz látható, s az "and", és nem az "end" szócska olvasható, amely pedig a "Hollywoodon nevelkedett" egyetemisták által elvárt "happy endre" is utalhatna. De ugyanezt a témát folytatja A naxoszi asszonyt követő, az első ciklust lezáró Robinson Crusoe hiteles története c. novella is, amely Robinson eddig "meghamisított, közismert" története helyett ezúttal a hiteleset mondja el, s amely (az eddigiek alapján már azt is mondhatnánk, hogy természetesen) abban tér el többek között a "korábbi", Defoe-féle változattól, hogy "a fantázia szüleménye az utolsó fejezetben olvasható hazautazás is, amelyről most, életem alkonyán gyakran álmodom" - Robinson Crusoe örökké a szigeten marad.

A kötet szövegével kísérelte tehát megteremteni Ferdinandy önmaga számára azt a képzeletbeli szellemi hazát, ahonnan "többé már nem utazik el sehová" - az utolsó, Szimbiózis c. elbeszélés kijelentése mögött így nem önéletrajzi hitelességet, hanem az összegző szándékot kell látnunk, a már hét évvel előbb feltett kérdésre adott választ: "Most, harminc év után állok meg először. Merre tovább? Ezt kérdezem én is magamtól." (Magyar Napló, 1991/2, 11.) S talán nemcsak az a kétséges ezek után, hogyan találja meg az utat (ha megkésve is) Ferdinandy prózája a kortárs magyar próza kánonjába, ahogy ezt Keresztury Tibor felveti, hanem az is, hogy mennyire "lelhet otthonra" az olvasó is ezen a bizonyos korallzátonyon, hiszen dolgát nemcsak az nehezíti meg, hogy még az elbeszélések nagy részének szimbolikája is kissé a megnyilatkozások szintjén marad (igazolva ezzel, hgoy Ferdinandynál tárca és novella esetenként szinte összeér), de az is, hogy a kötet kivitelezését tekintve szinte a kis hableány által lakott, roncsokkal szennyezett vízhez hasonlítható. A tűréshatárt messze meghaladó számú sajtóhiba, elírás tarkítja a szöveget, s a kötetnek mindössze az első három (!) elbeszélése kezdődik azon az oldalon, amit a tartalomjegyzék jelez. Az effajta "szöveggondozatlanság" semmiképpen sem gyorsítja fel Ferdinandy bekerülését a kritikai diskurzusba, s nem segít abban, hgoy az író végre társakra, olvasókra leljen legalább az irodalom korallzátonyán. (Orpheusz)