(hatalom)
 Vajon milyennek is fog mutatkozni a magyar irodalom képe és önképe akkor, ha most csak a hatalomhoz való viszonyában vesszük szemügyre, s vajon fedni fogja-e egymást e két ábrázolat? Hisz egy olyan mélyen átpolitizált irodalomban és irodalmi életben, mint amilyen már évszázadok óta a magyar, e viszony az (a tőle persze elszakíthatatlan esztétikai értékeléstől most eltekintve), amely a legmélyebb, s majdnem mindent meghatározó erővel bír, amely az egész irodalom létmódját befolyásolja,  az íróknak mint szereplőknek vagy szerepeknek megítélését, továbbá mint művészi és erkölcsi példaképeknek jellemzését előírja és hagyományozza, s a magyar irodalomnak mint egésznek, valamint a benne foglalt minden egyes irodalmi műnek befogadási és értelmezési stratégiáit koordinálja - meglepő hát, bár az elmúlt száz év politikai szorításait és ideológiai manipulációit látván könnyen magyarázható is, hogy e kérdésnek általános történeti tárgyalásával, sőt az alkalmazható értelmezési és értékelési szempontoknak a felvázolásával sem igen találkozhatunk. A kérdés ugyanis annyira bonyolult, hogy már egyszerű föltétele is különféle akadályokba ütközik: a magyar irodalom generálisan átpolitizált jellegének pozitív, affirmatív állítása mintha azon az előfeltevésen nyugodnék, hogy a magyar irodalom, legalábbis modern megnyilvánulási formáiban, azaz a legutóbbi kétszáz évben, műveivel, hőseivel, szerepeivel, szereplőivel, továbbá  mindezeknek  összjátékával és összhatásával mindig a történelmi gonosz hatalmának ellenpólusaként lépett volna fel, s önszerveződésének, ön-képviseletének, informális ön-hatalmának garanciája minden korban az aktuális történeti-politikai hatalmakkal való szembeszállás lett volna (akár nyíltan, felszabadító hősként, akár csak elszenvedvén a hatalom packázásait és elnyomását, de ezenközben persze erkölcsileg sértetlenül, tisztán őrizvén a tüzet,  mint  "mag hó alatt") -  a ténylegesen élő és ható viszonyoknak sem egyszeri története, sem általános és öröklődő működési szabályrendszere vagy konvenciója sem tisztázódott (legfeljebb, ha nem is szájról szájra, de gesztusról gesztusra öröklődött).
 Az öröklődés persze mindig elfojtásokkal jár együtt, minek következtében a gáncstalannak tekintett példaképek megfosztódnak aktuális történetiségüktől és esendőségüktől, s az írói alkotásnak, az írói szerepnek a politikai hatalom kisértésétől érintetlenül maradt, kívülállóan hősi modelljévé alakulnak át: ennek szellemében a nemzeti panteonban bebalzsamozottan mítizálódó költő, ki a nép nevében szól, íme nemcsak azt mondja ki bátran s nyíltan, hogy a politikai hatalom szimbolikus képviselőit, azaz a királyokat fel kell akasztani, hanem azt is, hogy a szabadság ideálja érdekében az egész társadalmon kívül marad, s inkább azt vállalja, hogy fázik és éhezik, s átlőve oldala...; vagy másik példát idézve: a modern lázadó költő, ki az aktuális hatalom szimbolikusnak is tekintett vezéregyéniségét egyszerűen "vad geszti bolondnak" titulálja, az igaz költészet dalát az aktuális politikai kereteken kívül tudja csak igaznak hallani: "de künn a dal szabadító s szabad" - azaz a szabadító dal kívülről jön, s semmi köze mindahhoz, ami jelenleg itt benn, a társadalom keretein belül zajlik. S továbbmenve: ha az ily típusú radikális kívülállás s nyers szembenállás (akár történeti, akár lélektani okokból) nem is vállalható minden költő s minden korszak számára, a politikai hatalomtól való idegenkedés és elzárkózás hagyománya (azaz: a passzív rezisztencia) megszakítatlannak tűnik: mikor az "eb ura fakó" lázadása  elhalványul, akkor is az a gesztus fogja magát érvényesként kitüntetni, melyben "a gazda bekeríti házát"; a hatalommal együtt működni e modell szerint soha semmilyen formában nem lehet,  s ha már nem sikerül a hatalmat kiiktatni az élet fontos területéről, akkor legalább igyekezni kell kikerülni csapdáit (akár felfelé stilizálva e vállalkozást egy homo aesthteticus nemes ideáljával, akár lefelé, a félreálltam, letöröltem sztoikus, alázatosan gőgös erkölcsi tartásával). A magyar író úgy él a magyar irodalom öntükröző hagyományában, mint akinek soha semmi köze nem lehet a hatalomhoz, s egész léte e hatalomnak kétségbevonására irányulna. Ahogy Márai Sándor fogalmazta: "az író nem kompromisszum; az író - ellenállás".
 A magyar költészet  önképének e nagy hagyománya persze folyamatos lelkiismeretfurdalással is meg van terhelve: hisz az irodalomtörténetből kínosan széles körben is ismeretes, hogy az irodalom egésze soha nem működött így: Arany János paradigmává emelt velszi bárdjai mellett ott van Petőfi barátja, Lisznyai Kálmán, ki Ferenc Józsefet még felkenetlen zsarnok korában felköszöntötte, s nem is egyedül; tudjuk, hogy a hajdani forradalmár Jókai a császári-királyi család és monarchia nagy híveként öregedett meg; a huszadik században pedig, az hatalomgyakorlás és elnyomás egyre totálisabb kiterjedésével se szeri, se száma annak, hogyan működött együtt (volt kénytelen vagy hajlandó együttműködni) az író a hatalommal: ama találkozótól, melyen a  népi írók Gömbös Gyulával tárgyaltak, az 1942-es lillafüredi tanácskozáson keresztül hosszú út vezet az írószövetségi ülésekig és határozatokig, a főszerkesztői értekezletekig, az aláírásokig (pl. az 1957-es nyilatkozatig, mely sok-sok jeles író aláírásával ítélte el az 56-os sajnálatos eseményeket), a kitüntetésekig,  a pártbalépésekig, a vezető kultúrpolitikusokkal való baráti eszmecserékkel fűszerezett  vacsorákig, vagy akár a besúgásokig. S ami a legizgalmasabb: e sok mára már irodalomtörténetté vált régi vagy közelmúltbéli esemény ma is élénk vitákat kavar az irodalmi életben, s kibeszélésük általában megmarad a vádaskodásnak vagy a vád visszautasításának szintjén: ama kérdésre, hogy hol is helyezkedik el a szellemi megnyilatkozás egy társadalom hatalmi strukturákában, hogy hogyan is kellene vagy lehetne aktívan viselkednie egy írónak (értelmiséginek) a létező hatalmi viszonyoknak (valamint aktuális leválthatatlanságuknak) tudomásulvételével, semmiféle válasz nem érkezik. A viták mintha mindig ugyanazt a körforgást járnák be (vö. pl. gyáva volt-e Arany János vagy sem; magyar fa sorsa-e Ady Endre költészete vagy pedig revízió alá veendő közepes költészet? stb.), ugyanolyan erkölcsi premisszák alapján, s épp az alapkérdés nem vétetik tüzetesebben szemügyre: mennyire részese az író a hatalomnak, s mennyire vállal - akár akarja, akár nem - munkássága révén abban is szerepet, hogy teljesítményével új hatalmat teremtsen, mely akár aktuálisan, akár potenciálisan politikailag is legitimációt kapjon.
 Dávidházi Péter tanulmánykötete (mely a szerzőnek akilencvenes években írott tanulmányait gyűjti össze) elsősorban azért tekinthető fontosnak, mert minden itteni cikkében e központi kérdést járja körül, hol közvetlenebbül (mint pl. a Deákról, Széchenyiről szóló cikkekben), hol áttételesebben (mint pl. a közelmúlt irodalomtudósairól adott portréiban). E kérdést járja körül, de úgy, hogy arról, ami a benne a legközvetlenebbül politikus lenne, jóformán szót sem ejt: ő a kérdésnek történeti kialakulásával, genezisével, szellemi megalapozásával foglalkozik. Legnagyobb érdeme a szerzőnek, hogy nem egyszerűen történeti leírásokaz nyújt (bár történeti-filológiai pontossága példaszerűnek is mondható), hanem a történeti összetevőknek egyszersmint mintegy fenomenológiáját is megadja: kérdésfelvetését nem szűkíti le úgy, ahogy pedig a magyar irodalomtörténetírás, az esetek többségében szokta, az épp adott politikai szituáció jellemzésére, hanem elemzéseiben a szélesebb összefüggéseket, s a nagyon mélyre nyúló hagyományokat is mozgósítja. Mert hát miért is szólalna meg egy író, ha eleve távol akarná magát tartani a hatalom intézményeitől? - hisz maga a megszólalás már önmagában tartalmazza a hatalomnak, a befolyás gyakorlásának az igényét, s az az aktus, melyben egy író nyilvánosság elé léphet, nem történhet meg másoknak, informális és formális hatalmi intézményeknek előzetes hozzájárulása vagy legitimálása nélkül. Az irodalom intézmény-állománya ugyanis, amely nélkül pedig semmilyen irodalmi tevékenység nem képzelhető el,  legyenek ám az egyes írók vagy művek bármilyen ellenzékiek vagy függetlenek, teljes terjedelmében bele van kódolva a társadalom és a hatalom nagy működési szabályrendszerébe, tőle nem hogy nem függetlenítheti magát, hanem épp ellenkezőleg: minden ex cathedra megnyilvánulása a körülvevő nagyobb rendszernek affirmálására is fog irányulni. Ezek szerint - olvashatjuk ki  Dávidházi fejtegetéseiből - az írói munkásság megítélésének  ama politikai dichotómiája, melyhez a magyar irodalmi közvélemény hozzászokott, túlságosan leegyszerűsített kereteket mutat föl, s már eleve  úgy van megkonstruálva, hogy elfedje az író hatalmi részesedését (továbbgondolva a problémát: e rossz dichotómia fogalmazódott meg pl. a hatvanas évek magyar parabola-regényeiben s filmjeiben: a politikus, "ellenzéki" leleplező szándékú parabolában az értelmiség egy elidegenedett absztrakt hatalommal nézett szembe; a kulturpolitikus reakció erre pedig csak a rossz beidegződésű türelmetlenség lehetett: ez nem így van, hisz van jó hatalom is, pl. itt vagyunk mi, tessék velünk együtt működni). Dávidházi legnagyobb érdeme, hogy nem ily kettősségekben gondolkodik, sem a teóriát, sem a történelmet illetően: ő arra kérdez rá, hogy ha már megszólalt az író (márpedig, mint látjuk, megszólalt), honnan eredezteti, mivel indokolja s legitimálja megszólalását, s hogyan körvonalazza azt a közösséget, melyre nézve érvényesnek tekinti saját megszólalását. A kérdésfeltevés Dávidházi szerint eredetileg messze a politika szférája előtt fogalmazódott meg: ezért az írói és politikusi felhatalmazás genezise először teológiailag járandó körül; a profán írói megnyilatkozás ugyanis nem más, mint a szakrális-transzcendens megnyilatkozás szekularizált, de szakralitását nem minden szempontból levetkezett változata (különösen tanulságos e szempontból a Bessenyei-tanulmány, mely azt bizonyítja, hogy a felvilágosodott Bessenyei még természetesnek tartotta az isteni teodicea kérdésének újratárgyalását, s saját maga által kiszabott írói feladatát ilymódon transzcendenc legitimációval is körülírta). Ama nagy, filológiailag is roppant érdekes tanulmányok, melyek pl. a Bessenyei testvérek, Kölcsey Ferenc, Toldy Ferenc egyes megnyilatkozásait elemzik, épp e szempontból kapcsolódnak szorosan a kötetcímadó, erősebben politikus cikkekhez: míg ott, pl. Deák Ferenc és Széchenyi István erkölcsi-politikai stratégiájának eltérése kapcsán mutatja ki a hatalmi játszmák sokértelműségét (ugyanis pl. Deák magatartása sem volt, a szó első jelentése szerint, sem passzív, sem rezisztens - hisz ha valamivel később is, de mégiscsak ő hozta létre, nagyon is aktívan, a kiegyezést; másrészt a hatalommal együttműködés Széchenyi-féle elképzelése is olyannyira tartalmazta az ellenállás és felülbírálás mozzanatát, hogy a hatalom képviseletében maga Metternich utasította el ezt az együttműködési gesztust! - ennek a jelenetnek szép és tanulságos, akár modellé is emelhető  illsusztratív parallelje olvasható a Hamlet-részlet elemzésében, ahol, Hamlet és Polonius kölcsönösen kiszolgáltatott  társalgásában Dávidházi azt emeli ki, hogy két színlelő beszélget egymással), addig a szorosabban vett irodalomtörténeti fejtegetésekben a megszólaló szerepének meghatározottsága, kiválasztottsága, transzcendens és politikai-közösségi felhatalmazottsága nyer elemzést (Kölcsey mint paraklétosz, azaz mint Isten előtti közbenjáró, vagyis sok szempontból is kiválasztott és felruházott figura fogja a Hymnus könyörgését elmondani - vagyis mire eljut odáig, hogy kimondja a "nemzeti ima" igéit, már magáévá tette ama szerepet és szereptudatot, mely őt, szószólót, a nemzet nevében való szólás hatalmával felruházta; Toldy Ferenc, mikor - német származásának tudtával, s annak félretételével - megteremti és sajátjául közli a nagy magyar irodalmi eredetmonda hagyományközösségi változatát, az anyanyelvi irodalom-folytonosság genealógikus legitimációját, akkor egyben egyszerre választja is, megteremti is azt a hatalmi szerepet és beszédmódot, mellyel ő és elv-társai - szélesebb értelemben: nemzet-társai - operálni akartak s tudtak, s melynek segítségével egy új, az irodalom határain is túlmutató hatalmi diskurzus rendjét vezették be... stb.). Az írói-költői felhatalmazás ilyen - legszélesebb - értelemben nem más, mint a költői szerepeknek elhelyezése a (sokszor informális, de persze a politikaival nemegyszer közvetlenül is érintkező) hatalmi diskurzusokban; vagy másképpen fogalmazva, a szellemileg legitimált hatalom belülről nézve; a magyar politikai ideológiának ama sajátossága, hogy - más nemzetekéhez képest - sokkal nagyobb súllyal szerepelteti manipulatív stratégiájában az irodalmi-költői elemeket és vonatkozásokat, a történeti kialakulás indoklásán kívül, meglehet, épp e nemzetileg felhatalmazott, eredetmondákban gondolkodó költői szerephagyomány folytonosságában lelheti fel magyarázatát - amint a költőnek, megszólalásához, a közösségi legitimáció előfeltétele és garanciája szükséges, úgy igényli a közösségi politikai önaffirmáció a költői elemeket, a költői szerepvállalás általi hitelesítést is. Az egyes, egyenként születő művekből kiépülő irodalmi kánon kialakulása eszerint ugyanígy magán viseli a hatalmi játékok és hatalmi ideológiai igények állandó áldását és terhét, egyszerre mutatván fel a kánon fenségét és egyes műveknek fölébe emelkedő méltóságát, másrészt kiszolgáltatottságát és megindokoltságának esendőségét; a Vanitatum Vanitas befogadástörténetének impozáns bemutatása arra a feloldhatatlan ellentmondásra is fényt vet, mely Kölcseynek státusza és "pesszimista" verse között feszül: a nemzeti "védőszent" rangjáig emelt Kölcseynek még kiábrándult, s a kánon önindoklása szerint negativisztikussága miatt elfogadhatatlan versét sem lehet nélkülözni, hisz a kánont magát a szerző Kölcsey fémjelzi s legitimálja... Ilyen értelemben rajzolják át Dávidházi nagyívű leírásai a hatalommal való együttélés dichotómiáját egy sokkal bonyolultabb (s politikailag is egymásra utaltabb) irodalomértelmezési rendszer segítségével: nála a nyelvi játék s a hatalmi játék - az elemzett esetekben - csak ugyanazon dolognak két különböző aspektusa.

(írás)
 Dávidházi tudományossága a klasszikus irodalomtörténetírásnak nagyszabású megújításaként értékelhető: egyrészt mindent ismer s felhasznál abból, amit a számításba jöhető irodalomtörténészi hagyomány a mai napig összehordott s kidolgozott magából, másrészt azonban - elsősorban a hermeneutikai érdeklődés következtében - jelentős mértékben túl is lép rajta, mind az anyagkezelét, mind a kérdésfelvetéseket illetően. A magyar irodalomtudomány mint történetírás csak mostanában kezdi igazából levetkezni a rekonstruktív indíttatású történetmondás célkitűzéseit (vagyis ama törekvést, hogy memutassuk, "hogyan is történtek valójában" a dolgok...), mostanában kezd lemondani annak hiábavalóságáról, hogy felfedezze, kikutassa az "igazi" alakját az érintett történeti figurának, s meghatározza ennek az igazi figurának "igazi" interpretációs stratégiáját, s mostanában veti el véglegesen a politikai-ideológiai jellegű kisajátításoknak téziseit: az irodalomtörténetírás már nem aktív résztvevője a ma harcainak, s nem ideológiai csatatér; ám azzal, hogy eltávolodott sok oly célkitűzéstől, mely, úgy látszik, gátjává vált a történeti megközelítésnek, még sokszor csak keresi módszertanát. Az irodalomtörténet mai - talán legfontosabb - feladata, azt hiszem, a XIX. századi magyar kánon újraolvasása és újraértelmezése kellene hogy legyen; alighanem e téren történtek ugyanis a legintenzívebb politikusi-ideológusi manipulációk, ráadásul oly súllyal, hogy némely klasszikusnak reviziója majdhogynem reménytelennek látszik (példának talán elég arra utalni, hogy a talán legpolitikusabb magyar költőnek, Petőfinek, éppen politikai elemzése vált szinte lehetetlenné a már százötven éves politikai-hatalmi kisajátítás okán, s ama kutatások, melyek az utolsó félszázadban az ő eszmerendszerét próbálták körüljárni, filológiai eredményeik mellett is fogva maradtak a kérdésfelvetés korlátozottsága okán; vö. Dávidházi fejtegetéseit arról, hogyan vált az aktuális hatalmi ideológia számára mégis előnyössé az a kínosnak látszott vita, mely Petőfinek szocialista vagy kommunista eredeztetését firtatta volna...); másrészről a jelentős strukturalista műelemzések - sok szempontból érthető okokból - alig érintették ezt a klasszikus kánont (Petőfi és Jókai pl. teljesen kimaradt a strukturalista elemzések látóköréből). A mindebből fakadó módszertani nehézségek remélhető feloldásában Dávidházi e könyvben felmutatott megoldásainak elsőrendű szerepük s érdemük van. Dávidházi minden kérdésfelvetése a hermeneutika alapgesztusával él: ő már nem akarja "rekonstruálni" vizsgált tárgyát, nem azt kérdezi anyagától, mi is történt (hisz erről, amit egyáltalán lehet tudni, azt többnyire tudni lehet), hanem azt, hogy ami megtörtént, az hogyan is működik, s mit jelent az értelmező számára.  Dávidházi a strukturalista irodalomtudomány után,  annak eredményeinek tudomásulvételével ír újra történetet: újraértékelő gesztusában az az izgalmas, hogy miközben szinte ortodox strukturalistához illő módon őrzi  a művek teljes autonómiáját, a műveket folyamatosan kontextualizálja, s jelentésüket nem önmagukból, nem absztrakt formaelvükből, hanem történeti kontextusukból, sokszors hagyománybaillesztettségükből olvassa ki. A történetiség ily felismerésében legfontosabb segítségére alighanem a kritikatörténet felfedezése és az irodalomba való integrálása szolgált: a kritikai, elméleti kontextus rávezetése az irodalmi műre, továbbá a befogadás-esztétika, mely a művet és a műről való tudást nem szakítja ketté, hanem egy szerves, működő rendszerként tudja összefogni, azt is megengedte neki, hogy vizsgált anyagának kereteit a klasszikus irodalomtörténettel szemben radikálisan kibővítse - Dávidházinál a történetiség az irodalomnak nem egy szakaszára, hanem egészére vonatkozik. Egy irodalomtörténeti (vagy tágabban szólván: történeti) kérdés felvetése nem szorítható egy történeti pillanatnak szűk keretei közé; hisz a kérdés más pillanatból fogalmazódott meg, s e más pillanatból e kérdés kapcsán más is láthatóvá válik. Dávidházi ezért nyúl merész kézzel oly problémákhoz, melyeknek szoros történeti elemzése párhuzamokat kínál más történeti pillanatok számára is: a passzív rezisztencia pl. tehát nem azért lesz érdekes, mert az 1850-es években Deák Ferenc egyszer kitalálta s "alkalmazta", hanem azért, mert ennek kapcsán hosszabb történeti folyamatoknak analogonjait is meg lehet világítani, s a mai társadalmat érintő történeti kérdések is bevilágíthatók (mindez persze nem megy anélkül, hogy a Deákkal kapcsolatos  kérdéseknek teljes körű filologikus feldolgozása ne történt volna meg: hiszen a történeti "példa" épp egyediségében érdekes, s az analogonok nem ismétlődést, hanem változatot kínálnak csupán; ahogy a szerző szinte önvallomásszerűen meg is fogalmazza: "Az persze alighanem minden genealógiára érvényes, hogy elidegeníti az eredetet, amit keresünk. Mire megtalálnánk magunkat a múltban, valaki más néz vissza ránk."). Dávidházi irodalomtörténetében, noha az irodalmi művek megtartják elsődleges fontosságukat, az elemzés tárgya a művek és szerzők együttes létezése lesz; s az irodalom életének eseményei is meghatározó súllyal szerepelnek. Hisz  történeti megismerésünkben nem csak remekműveket olvasunk, nem csak olvasás révén kerülünk kapcsokatba művekkel, sráadásul műveket is sokszor a műveken kívüli okok miatt veszünk elő;  az egykori és mai alkalmak, a hajdani szerzőhöz fűződő kultikus vagy ideologikus előítéleteink, a történeti hagyományozódás ugyanúgy részei az általunk és a művek által játszott irodalmi játéknak, mint esztétikai ítéletünk. E kötet tanulsága szerint Dávidházit talán az a probléma érdekli a legintenzívebben: milyen is az író maga, mint hermeneutikai probléma. Hisz az író által létrehozott szövegnek nemcsak szemantikai jelentése hozza fel a történeti hermeneutika összes kérdését: a szövegnek már maga a létrejötte is problematikus, már a megszólaló figura maga is, úgy is mint személyiség, úgy is mint szerep, újragondolt interpretációra szorul: Bessenyeiben, Kölcseyben, Aranyban, Toldyban és másokban tehát nem csak az a kérdés, hogyan értsük, mit is mondtak, hanem az is: hogyan s kinek s minek révén, milyen összjáték eredményeként jutottak el odáig, addig a helyzetig, addig a szerepig, addig a tudatig, hogy egyáltalán szóra nyitották ajkukat. Dávidházi e kutatási módszertan kidolgozása során elsősorban alighanem a kultúrantropológia kontextuális módszereit vitte át az irodalom történetébe (amint ezt egyébként a eddigi kultuszkutatásai pl. Shakespeare kapcsán fényesen bizonyítják): számára az egyes írók egyedi élettörténeténél, s az egyes művek kiválóságának bizonyításánál fontosabbnak tűnik az irodalom nagy játékának generális működése, akár a hatalmi játékok és diskurzusok applikálásával (? la Michel Foucault), akár az archetipikus jelenlét diszkrét analógiájának állandó érzékeltetésével (? la Northrop Frye).

(változatok)
 Dávidházi vonzódása kedvenc XIX. századi elődeihez, Gyulai Pálhoz, Toldy Ferenchez talán akkor ragadható meg s mutatható fel a legjobban, ha írásainak műfaját vesszük szemügyre: én ugyanis úgy látom, hogy Dávidházi legtöbb e kötetben közölt tanulmánya az emlékbeszédnek  azt a retorikus hagyományát eleveníti fel, melynek épp a fent említettek voltak a legnagyobb mesterei. Dávidházi írásai szinte keresik az alkalmat (persze nem a külső, intézményes megbizatásos alkalmat) arra,  hogy elmondják éppen aktuális mondanivalójukat, s az alkalom nem lesz más, mint a régiekről (személyekről, művekről, eseményekről) való emlékezésnek aktusa.  E cikkeknek majdnem mindegyike emlékező jellegű: egy jelentős jelenségnek (figurának) felidézése és részletes körüljárása történik meg. Ám amint kérdéseivel és párhuzamaival Dávidházi a klsszikus irodalomtörténeti sémákat is szétfeszítette, úgy feszíti szét a retorikai sémát is: míg a klasszikus emlékbeszéd, mondhatnánk, a dolog "természeténél" fogva az arisztotelészi rendszerben a genus demonstrativum keretei között helyezkedett el, azaz bemutató jellege folytán dicséretre (vagy ritkábban: kárhoztatásra) szorítkozott, addig az itteni műfaji séma, a hermeneutikai mozgás révén, átcsúszik a másik nagy beszédtípusba (a genus deliberativumba), s központi szervező elve a dicséret helyett az elemző megtárgyalás lesz. Sajátos kettősség jön így létre: a beszéd megőrzi emlékező jellegének fontosságát és méltóságát, megőrzi annak érzékeltetését, hogy itt a beszélő számára mindvégig valamely különösen fontos és érzelmileg is elkötelezett dologról fog szó esni, ám elveszti elfogultságának egyoldalúságát és kritika-nélküliségét: a szerző úgy beszél, hogy analízise, mely természetesen folyamatosan értékeket is érint,  precízen és élesen hat, ám nem sérti az emlékezés tárgyának autonómiáját. Mindez még egy érdekes hagyomány-kérdést is felvet: szembeszökő Dávidházinak vonzódása ahhoz a retorikai fogáshoz, hogy fejtegetéseit szorosan kösse valamely jeles történelmi személyiség valamely jeles mondásához, egy idézethez; nemegyszer ez az idézet lesz kiemelve a cikk címében (ilyen például  a Teve, menyét, cethal, ahol a Shakespeare-idézet és továbbélése szolgál a hatalomnak kiszolgáltatott, s hatalom által mégis kisajátíthatatlannak maradó  nyelvhasználat érzékeltetésére, ilyen maga a könyvcím-adó Deák idézet; vagy ilyen - ha nem is címben - annak az Széchenyi-anekdotának felidézése,  mely a már halott Szulejmán szultánra s a hulla politikai alkalmazására vonatkozik, stb.). E retorikai fogás egy még régibb, az emlékbeszédnél is gyakoribb beszédtípust idéz fel, mégpedig a chria műfaját, vagyis azt az iskolai gyakorlásba szorult, de a régiségben mindenki által művelt  műfajt, mely úgy jutott el beszédjének csattanós tanulságához, hogy mindössze egy jeles, híres mondást vagy cselekedetet (persze ismert történelmi személyt illetően) választott témául.  Dávidházi fejtegetéseinek szemléletessége és mozgékonysága e retorikának köszönheti gazdagságát: hermeneutikája mindig az egyes eseményből indul ki, s ezt az egyes eseményt, egyes szövegdarabot keresi föl máshol is, s ha föltalálta, forgatja aztán addig, amíg kérdéseinek kontextusában el nem jut a számára végső kontextuális tanulsághoz. E kettős műfaji játék mintha allegóriájaként is szolgálhatna Dávidházi tudományfelfogásának: a modern és posztmodern hermeneutika békével megél a klasszicizáló emlékbeszéd és a barokkizáló chria egyszerre emelkedett s egyszerre naív kontextusában.
 Változatok: írta Dávidházi könyvének alcímében, s méltán; legyenek bár tanulmányai igen sokfélék, lényegében mind ugyannak a kérdésnek változatai: milyen is, hajdan és ma, a hatalom és írás viszonya. A magyar irodalmi életet (sőt az egész közéletet) foglalkoztató aktuális kérdésekre Dávidházi történeti válaszokat adott. Persze a kérdés oly hatalmas, hogy bizonyára monográfiát kívánna, akár csak egyetlen aspektusból is vizsgálván e tárgyat; s az elvárás nyilván e kötet után is érvényes marad (az olvasói igény a Kölcsey-féle paraklétoszi magatartás történeti utóélete, vagy a Petőfi kapcsán kifejtett hatalom-eredetmonda továbbélése iránt az egyes dolgozatok kiválósága mellett is felmerül; a passzív rezisztencia további, más korszakokbeli változatairól is szívesen olvasnák hosszabban).  Dávidházi meg is jegyzi utószavában, hogy "megrögzötten monográfiára hajlamos alkatként" hagyta egységesítetlenül az önállóan már megjelent cikkeket: nemes önmérséklésre vall, hogy egy elsősorban tőle elvárható monográfia helyett megelégedett a változatokkal. Bizonyára van olyan olvasó, aki a kötetnek elsősorban első, nagyobbik felét, azaz teoretikus és közelebbről XIX. századi tanulmányait tartja a kötet legerősebb írásainak, s a tudós-kollégákról írott portrékat és kritikákat más kötetben szívesebben látta volna: ám az megdöbbentő, hogy még ezeknek az írásoknak is, közvetlenebb alkalmiságuk mellett is, mennyire ugyanazon a tengelyen jár  gondolatmenetük, mint a nagy történeti cikkeknek.  Dávidházi valóban változatokat ír, s több értelemben is: a történelmet is akkor látja tanulmányozásra érdemesnek, ha belőle egy kérdésre több, egymással érintkező választ tud kihívni, mindig egymásnak változataiként, s saját kérdéseit és válaszait is, eredjenek bármilyen alkalom indíttatásából,  ugyanannak a széleskörű koncepciónak  mindig változatos, de mindig egymásra vonatkozó változataiként közli. S egy koncepció igazi nagyságát alighanem épp ez teszi.