Czifrik Balázs

Hogyan készítsünk az asszonyból nyúlketrecet

Horváth Hubert matematika-fizikatanár reggel, hét óra körül behúzta a lakásajtaja elől az üres tévés dobozt. Az előszobában átverekedte magát a Singer bőrvarrógépen és a házi villámfejlesztő-készüléken, majd a nappaliban a könyvespolc elé tette a dobozt. Ezután az íróasztalához ült.
"Először is kell egy asszony" - írta a munkanaplójába. Hátradőlt, összekulcsolta az ujjait és jó tíz percig nézte a mondatot. Végül a nyitott füzet mellé helyezte a tollat párhuzamosan. Kiment a konyhába és az alumínium, kotyogós kávéfőzőbe vizet engedett, kiszórta a szűrőből a zaccot és Családi pótkávékeveréket tett a helyébe. Alágyújtott a kávénak és visszatért munkájához. "Könnyen hozzájuthatunk házassági hirdetéseken keresztül. A célnak leginkább a sovány, vékony nők felelnek meg. Ne bánkódjunk, ha a közvetlen környezetünkben fellelhető nőszemélyek esetleg súlyfölösleggel rendelkeznek. Ha valaki elhatározta, hogy az átalakítást elvégzi, ne vesztegessen időt a fogyókúrára, mert asszonya esetleg kérdezősködhet, gyanút foghat."
Horváth Hubert ismét letette a tollat, és az íróasztal fölé barkácsolt házi oltáron megigazította a gyöngyvirágot. Szent Antalt kicsit hátrébb helyezte, míg a Mária-szobrot a gyöngyvirág elé állította. A konyha felől harákolás, krákogás, sistergés hallatszott. Ó Istenem, miért teszed ezt velem! - sóhajtott fel Hubert úr, és kisietett a konyhába. Leemelte a gáztűzhelyről a kávéfőzőt, és a törlőronggyal felitatta a kiömlött kávéfolyamot. A maradék fekete lé a pléhedény alján szörcsögött. Hubert úr kávéscsésze-készlete utolsó előtti darabjában szervírozta magának a sűrű, kátrányhoz hasonlító folyadékot, s úgy üresen, cukor nélkül felhörpintette. Szemcsés forrósság ömlött végig a torkán. Miután ismét visszatért munkájához, rosszindulatú pillantást vetett a házi oltáron sorakozó szobrokra, majd egy keresztvetésből kibontakozó kézlegyintéssel elboronálta magában az ügyet.
"...gyanút foghat. - olvasta vissza az írását - Az átalakításhoz szükséges eszközöket jó előre szerezzük be, nehogy a munka közben hiányozzék valami. A beszerzés nem jelenthet különösebb gondot, hiszen ezek a szerszámok minden, valamit magára is adó férfi barkácskészletében megtalálhatók. A legfontosabbakat felsorolom: zseblámpa, kombinált fogó, lombfűrész, reszelő, csavarhúzó, nem árt, ha van csillagcsavarhúzó és szigetelőszalag."
Csengettek. Az ajtóban Sanyika, a postás állt. A válláról leemelt két táskát, míg Hubert úr sietve hozta ki a nappaliból a könyvespolc előtt álló tévés dobozt. Sanyika belépett a lakásba, és a táskákból dühösen a dobozba öntötte a leveleket.
- A tanár úr még mindig nem vett új kávéfőzőt? - kérdezte, miközben az égett kávé és tömítőgumi ott ragadt füstje könnyesre csípte a szemét.
- Nem fiam, ennek meg kell javulnia, ennek muszáj. A héten ez a harmadik gumi, de ez is szétégett. Lehet, hogy a gázzal van a baj. Túl erős a láng. Majd megnézem egyszer alaposan.
Sanyika a ládában púpsodó levélhalomra ült, s várta a szokásos ötvenforintos borravalóját, de Hubert úr száz forintot adott.
- Fiam, ez még csak a kezdet, ha végzek a találmányommal, ennek a tízszeresét kapod majd, de nem ennyi levélért, hanem csak egyért, vagy ha csak idejössz beköszönni, már azért is.
Sanyika bambán nézett Hubert úrra, s nem tudta eldönteni, hogy a tanárember szeme azért csillog, mert egészen megőrült, vagy csak egy kicsit felöntött a garatra. Jobbnak látta, ha minél előbb kilép ebből a fullasztó levegőjű lakásból.
Hubert úr belekotort a tévés dobozba, s kihúzott egy levelet. A borítékon átütött az olcsó parfüm illata. A feladón Tas Irén neve állt, ki Székesfehérváron, a Kadarka utca 3. szám alatt lakott. Hubert úr felnyitotta a borítékot, s olvasni kezdte a halványsárga papíron feszülő szikár betűket:

Kedves Horváth Hubert Professzor Úr,
válaszolok társkereső hirdetésére, amely a maga nemében egyedülálló. Régóta próbálkozom megfelelő partnert találni magamnak, s így több száz hirdetést olvastam, s magam is nem egyszer hirdettem, illetve írtam bemutatkozó levelet, de mint a jelen helyzet bizonyítja, az eredmény valahogy mindig elmaradt.
Magányos vagyok, mégis meguntam a hiábavaló levelezgetéseket, azonban még elolvasom a kezembe kerülő újságok társkereső-rovatait, így bukkantam az Ön szellemes, s nem győzöm hangsúlyozni, egyedülálló hirdetésére. Az a pár sor lenyűgözött, ahogy írja, "hogy kívül-belül megismerni egymást, s az öregségben még változhat, átalakulhat az ember. Kalandra fel!", meg az is milyen szellemes szó, hogy lelki barkács, hiába, aki tanult ember, az tanult ember. Úgy gondoltam, még egy-szer utoljára próbát teszek. Talán most sikerül megtalálnom az igazit, aki hátralévő napjaimat megédesíti, izgalmassá teszi, s akinek alkonyuló egén lehetek még kósza napsugár. Ezt a sort egy regényben olvastam, a címét már elfelejtettem, de nekem nagyon megtetszett, s azonnal meg is tanultam, s úgy érzem, idemásolhatom. Ha valaki, akkor Ön igazán megérdemelheti.
De mire is ragadtatom magam! Hiszen ez még csak az első levél, s lehet, hogy el sem olvassa, mert előbb talál egy megnyerő levelet, minthogy az enyém a kezébe kerülne. Hogy tényleg tudjon rólam valamit, pár sort írnék magamról. 1940-ben születtem Móriczhidán. A háború alatt már Fehérváron éltünk, s a mai napig is itt élek. Foglalkozásomra nézve könyvelő vagyok, s nyugdíjazásomig a Videotonnál dolgoztam. Megboldogult férjemmel 18 évig voltunk házasok, s egy fiúnk és egy lányunk született.
A külalakomra nézve annyit mondhatok, 165 cm magas, erősen molett alkat vagyok, de ez a könyvelőknél szinte mindig így van. Tudja, Professzor úr, a sok ülés. Azért én szeretek mozogni, főleg kirándulni. Van egy kis telkem a Velencei-tónál, még a férjemmel építettünk rá egy faházat. Oda szoktam leutazni a hétvégeken. Káros szenvedélyem nincs, azonban szeretek jókat enni, s ahogy mondják az ismerőseim, kik sajnos egyre jobban elmaradoznak, nem is főzök olyan rosszul.
Elsőre ennyit írnék magamról. Félek, kevés lesz olyan embernek, akinek az a jelmondata, "Kalandra fel!" Válaszát bizakodva várom, s címemet újra leírom, ha esetleg elveszítené a borítékot: Tas Irén, 7400 Székesfehérvár, Kadarka utca 3.
Üdvözli Önt: Irén
Hubert úr összehajtotta a levelet, visszatette a borítékba, s a házi oltáron Szűz Máriának támasztotta. Újra a füzet fölé hajolt, és félhangosan mondogatta, csillagcsavarhúzó, csillagcsavarhúzó. A füzetbe pedig leírta, hogy "csillaghulláskor altatni, bőrét jegelni, tűvel megbökni". Ennél a résznél Hubert úr keze kicsit megremegett, kézfején a barna májfoltok elsötétültek, a torka kiszáradt. Hubert úr a jegelős mondatot bizonytalanul áthúzta, majd visszanézte a szükséges eszközök listáját, s kiegészítésül mégis beírta a jégtömlőt, illetve a varrótűt. Levette a levelet a házi oltárról, átfutotta, majd visszadobta a tévés dobozba a többi közé. Belekotort a dobozba, s kihúzott egy másik levelet, de ezen nem volt feladó, viszont a következő állt benne: Hubert, holnap érkezem! Kaland! Vágy! Láng! Fel! Zsóka. Hubert úr csak dünnyögött, s unottan hajította vissza a halomba ezt az irományt.
Muszáj dolgozni - sóhajtott fel az öreg matematika-fizikatanár -, s újra a füzet fölé hajolt. "Tehát: ha beszereztük az eszközöket, és mindent szépen elrendeztünk, akkor először a gyártási folyamat elméleti részét kell tökéletesen elsajátítanunk. Ha már az asszony bizalmába férkőztünk, könnyen rávehetjük trükkökkel, fortéllyal vagy egyszerűen szép szóval, hogy bevegye az általunk elkészített mérget. Valójában azonban nem öljük meg az asszonyt, tehát áldozatról nem beszélhetünk. (Hacsak nem a görög áldozati szertartásokra gondolunk, hol a legyilkolt áldozati ember vagy állat halála nem a vég volt, hanem valami hasznos cselekvés kezdete.) - Hubert úr elégedetten zárta be a zárójelet, majd folytatta tovább - Ha megállapítottuk, hogy az asszony élettelen, hagyjuk fél vagy akár egész napot állni. Ez azért szükséges, hogy a bőr lenyúzásakor a vér ne spricceljen, azaz munkánk ne okozzon nagy felfordulást, rendetlenséget."
Hubert úr hátradőlt a székében, de nem volt nyugodt. Nem tudta olyan elégedetten ropogtatni az ujjait, mint régen, mikor együltő helyében kijavította öt osz-tály dolgozatait. "Mi az, hogy a vér ne spricceljen, hogy hagyjuk fél vagy egész napot állni? Hubert, meddig jutottál? Hubert, a te életed ez? A vér? Még a dolgozatokat is zölddel javítottad, annyira rettegtél a vér színétől. Annyira, Hubert."
Harangzúgást hallott. Egyre erősebbet. A szomszédból, a nagyothalló Erzsike néni tévéjéből szólt. Dél volt. "Alulról mutatják Hunyadit, hogy nagyobbnak tűnjön, s a törökökről meg színes, korabeli kódexrajzokat mutatnak. Így csinálják, igaz, Hubert, mutatják a folyót is, a várat, sok-sok várat mutatnak, szenvedő arcokat is, de vért nem, vért egyáltalán nem, Hubert" - suttogott az előző hang Horváth Hubert matematika-fizikatanár fejében. Hubert úr nyugtalanul, hanggal a fejében, nyújtott kézzel csukta be a füzetet, a borítóját végigsimította, megnyomkodta, mintha falevelet préselne. Felállt az íróasztaltól, felvette zakóját, arra viseltes ballonkabátját, és elindult a városba. A ház, amelyikben lakott, vakolatlan téglából épült, s talán még le is festették téglaszínűre. Erősen elütött környezetétől, főleg, hogy az ötszintes épület - a város méreteihez képest - kis park szélén állt.
Hubert úr útja a Márka étterembe vezetett. "El a színház mellett, végig a sétálóutcán, ahonnan látszik a tűzoltó-parancsnokság, végül a jégpálya, s máris a Márka étteremnél vagyunk, igaz, Hubert?" A színház már közeledett, a galagonyasövényt nemrég nyírták. Hubert úr figyelte a bokorsorból ki-be rohangáló macskákat, a galambokat etető idős nőket, és sehogyan sem tudta magát közéjük képzelni. Nem értette például, miért kell a galambokat oda szoktatni, ahol a város legtöbb macskája van, de ez lett volna legkevesebb. Ezekből a nőkből azonban nem látott semmit. Nem látta a lakásukat, az otthonukat, s azt sem, hogy miért élnek úgy, ahogy. Nem tudta, mit kellett elhagyniuk, s őket kik hagyták el. Csak azt látta, hogy félkörívben repülnek a búzaszemek, aprókat pattognak a betonon, a galambszárnyak sípolnak, a csőrök pedig, mint kis kalapácsok kopognak, miközben legalább nyolc-tíz macska lapul a galagonyabokor alatt. Amikor gondolataiban itt tartott, már látszott a tűzoltó-parancsnokság és a mellette elterülő, fűvel benőtt gödör: a jégpálya. A tűzoltók töltik fel vízzel, ha beáll az első komoly fagy. Ezen a környéken már lehetett érezni az étterem jellegzetes, orrfacsaró szagát. Az étterem konyhája, belső udvar hiányában, az utcára szellőzött. Télen még lehetett is látni, ahogy a gőz kitódult vagy szivárgott attól függően, hogy az ablakot mennyire hagyták nyitva. De akkor nem tél, hanem tavaszvég volt: zakós, nyitott ballonos. Az illatok ilyenkor már szagokká váltak, körbefolyták az embert csípőmagasságban, de ezek a szagok még átjárhatóak, s a mozgást sem gátolják. Az a nyár. Akkor mozdulni sem lehet. Minden órában egy-egy szagréteg rakódik le a betonra. Nem felülről közelednek a csípő felé, hanem alulról. Nem párolognak el, hanem megszáradnak. Jó esetben ősszel letöredeznek az emberről. "...letöredeznek az emberről - megint pontos voltál, igaz, Hubert. Percre pontos" - mondta a hang, míg Hubert úr belépett a Márka étterembe.
Elsőnek a ruhatáros köszönt, Hubert úr odaadta a kabátját, s az étteremi részben sorban állt az alumínium tálcáért. Míg a leveskiadóhoz ért, letörölte a tálcán habzó, mosószeres vizet, majd leemelte a pultról a gőzölgő csontlevessel teli kerámia csajkát. Második fogásnak borsos tokányt választott almapaprikával és kenyérrel. A kedvenc asztalánál, amelyik az utcára nézet, már evett valaki. Hubert úr azonban más asztalhoz nem volt hajlandó ülni, mert a konyhai szagok a többi asztalt elérték, s mint a tinta az itatóspapírba, szívódtak be a ruhákba.
- Hubert úr - lengette a blokkot a pénztárosnő -, itt felejtette a visszajárót!
Hubert úr letette a tálcát a legközelebbi asztalra, visszament a húszasért, majd Magdikának, a pénztárosnőnek kezet csókolt. A kis kitérő után Hubert úr egyenesen az asztalához tartott, s megszólította az ott ülő fiatalembert.
- Jó napot kívánok, megengedi?
- Persze, tessék csak.
Hubert úr elhelyezkedett, a fémtálcáról az asztalra tette a tokányt, a poharába vizet töltött, majd kanalazni kezdte az egyre langyosabb levest. A fiatalember nézte az öreget, hogyan emeli szájához a kanalat, hogyan fut le a kanál aljára az olcsó leves vízszínű zsírgyöngye.
- Elnézést, ha megzavarom, de tudna nekem segíteni. Először járok a városban, egy ismerősömhöz érkeztem, aki nem tudja, hogy itt vagyok, mert meglepetést szeretnék neki okozni.
- Hölgy az az ismerős? - nézett Hubert úr szúrós szemekkel a fiúra.
- Igen.
- És azt akarja mondani, hogy nem tudja, hol lakik, és még nem is járt nála?
- Valahogy úgy, tudja, nemrég ismerjük egymást. Pár hónapja. Az egyetemről.
Hubert úr még szigorúbban nézett a fiatalemberre, de semmi különöset, kivetnivalót nem talált rajta.
- És hol lakik az a kislány?
- A Kenyér közben. Azt mondta, könnyen meg lehet ismerni, mert egy vajköpülő asszony szobra van a köz bejáratánál.
- Mikor mondta ezt magának?
- Még az egyetemen, mikor erről a városról mesélt.
- És mit mesélt?
- Igazából nem sokra emlékszem. Tudom, van egy híd, aminek a tetején át lehet mászni, és nagyon sok szökőkút van.
Hubert úr néha bólogatott, néha furcsállóan nézett a fiúra, majd megkérdezte:
- És a Kenyér közről nem beszélt semmit?
- Arról nem, állítólag pár éve laknak ott, előtte a város szélén, valamilyen lakótelepen laktak.
A fiatalember lassan készülődni kezdett, amikor Hubert úr, töltött neki egy pohár vizet, s arra kérte, hogy maradjon még egy kicsit, mert szeretne segíteni. A fiú megköszönte, s figyelmesen nézett az öregre.
- És milyen ajándékot visz annak a lánynak?
- Virágot, meg egy nyakláncot. Szereti ezeket az olcsó dolgokat.
- Vigyen neki valami mást is. Ha akarja, mesélek a Kenyér közről. Vigye azt, ha akarja. "Megint a történetek, a nagy történetek, igaz Hubert?" - szemtelenkedett azonnal a hang.
A fiú furcsán nézett az öregre, s nem tudta elképzelni, ennek mi lesz a vége.
- Én a Kenyér közben születtem - törölte meg a száját Hubert úr -, ott is nevelkedtem. Az egész köz akkor még két házból állt. Az egyik az apámé volt, a másik a testvéréé. De tudja mit, én elkísérem magát a Kenyér közbe, nincs messze, s addig mesélek valamit magamról, meg a Horváth-házról, mert engem Horváth Hubertnek hívnak.
Kiléptek az étteremből, és a sétálóutca felé indultak. A fiatalember többször is szeretett volna bemutatkozni, de Hubert úr már belemelegedett a mesélésbe.
- Tudja, a mi családunk kereskedő család volt. Folyami hajózással foglalkoztak, aztán a tengerre is kijutottak. Nagyon nagy vagyonra tettek szert. Amikor apámnak kellett volna átvenni a céget, ő nem akart kereskedő lenni, hanem birtokos. Kikérte az örökségét, és hatalmas erdőket vásárolt. Nemsokára elérte, hogy nagyapámnak egy szava sem lehetett, mert az erdő is hozta a pénzt, igaz nem akkora haszonnal, mint a kereskedés. A céggel sem történt különösebb baj, mert apám testvére, ki két évvel volt fiatalabb, átvette a vezetését.
Apámnak egyetlen passziója volt: a vadászat. Minden szabad idejét ezzel töltötte. Európaszerte híres vadállománya volt, a vadászatokon Európa nagy családjai is megjelentek, akiknek tiszteletére hatalmas fogadásokat rendeztek, és természetesen a jutalom sem maradt el. Anyám már állapotos volt velem, mikor apám közölte, hogy első fiának mindig is a Hubert a nevet akarta adni a vadászok védőszentje, Szent Hubert után. Anyám tiltakozott ellene, hogy nem jó név, ezt a nevet senki sem használja, több országot beutaztak már, de ezzel a névvel még sehol sem találkoztak. Apám azt mondta, hogy már pedig pontosan ezért lesz az én nevem Hubert.
Megszülettem, és a keresztségben megkaptam a Hubert nevet. Apám egy hetes vadászatot rendezett a keresztelő ünnepére, de csak három napig tartott, mert a harmadik napon egy sörétes töltény gellert kapott egy fán, s megvakította apámat. Anyám mire megtudta a bajt, addigra apámat már ellátták, s mikor találkoztak, apám azt kérte, hadd vegyen a karjaiba. Anyám zokogott, átkozta a Hubert nevet, én pedig kalimpáltam a kezemmel, s véletlenül lerántottam apámról a friss kötést. A seb újra felszakadt, s bevérezte a pólyámat. Anyám szerint azóta undorodom a vértől, s gyerekkoromban még akkor is rosszul lettem, amikor a cseléd a nyers májat szelte.
- És mi történt az édesapjával? - kérdezte a fiatalember, de igazán már nem érdekelte a válasz, mert meglátta a vajköpülő asszony szobrát, amely tényleg a köz bejáratánál állt.
- Apámmal semmi, a világháború után otthoni bedolgozóként gumi papu-csokba fűzött pántot, mert azt könnyen ki lehetett tapogatni.
Hubert úr ezt már csak a fiú hátának mondta, mert az éppen észrevette a lányt amint az egyik házból kilépett, s Hubert urat szinte köszönés nélkül otthagyta. "Szép történet volt, Hubert, de most aztán indulás hazafelé. Kevés az időd. Indulás: sétálóutca, színház és otthon is vagy. A Kenyér köztől körülbelül 8-10 perc, Hubert."
Nem megyek haza! - mondta félhangosan Hubert úr, s neki támaszkodott a vajköpülő asszony fehér térdének -, azért sem megyek haza. "Pedig menned kell, Hubert. Otthon vár a munka, a találmány. Be kell fejezned. Sanyikának is megígérted. Várnak a hatalmas levélhalmok. Végig kell olvasnod még vagy száz levelet, hogy rátalálj az igazira. Végig kell olvasnod." Hubert úr befeszítette a lábát, de valaki erőszakkal emelte azokat, lépésről lépésre egyre keményebben szorította meg Hubert úr vádliját, markolt bele a combizom rostjaiba. "Ha így folytatod, Hubert, nem érünk haza 8-10 perc alatt, lesz az félóra is. Na gyerünk, Hubert." Hubert úr elgyengült. Megint győztél, megint neked lett igazad - gondolta, s érezte, hogy lábából elmúlik a feszítő görcs, a kezek, amik eddig szorították, most melegítették, masszírozták, s Hubert úr megindult. "Még sikerülhet 8-10 perc alatt, Hubert"- zsongott belül a hang.
"Ugye befejezed, Hubert a találmányt? Leírod, ugye? De kinek kell majd, Hubert? Gondolkoztál már ezen? Ki akarja tudni az elméletét annak, hogyan csináljon egy asszonyból nyúlketrecet, gondolkoztál már ezen? S ki tartana egy ilyen ketrecben nyulat vagy nyúlfiakat? Hubert, jól átgondoltad ezt? Ha kész is lesz, hogyan lesz tovább? Befejezed a találmányt, először ki kell próbálnod. Kin fogod kipróbálni, Hubert. Azon a kis moletten, aki egész életében csak könyvelt. Azon akarod kipróbálni? Találkozol vele, meghívod magadhoz, s megitatod vele a mérget. Hogyan itatod meg vele, mibe teszed? Kávéba nem tudod, mert rossz a kávéfőződ. A teába? Jó, beleteszed a teába, elkavargatod, de mi lesz, ha nem szereti a teát, s kávét inna inkább. Azt még megérti, hogy rossz a kávéfőződ, s nem fog haragudni, de te mibe teszed a mérget, ha akkor sem kér teát? Semmibe. Semmibe sem teszel semmilyen mérget. A találmányt sem fogod befejezni, undorodsz a vértől, undorodsz mindentől. Undorodsz Zsókától is, aki pedig a te eseted lenne. Vehemens, bátor, tudja, mit akar. Undorodsz te az összes nőtől, akik a szobádban fekszenek egymás hegyén-halmán a tévés dobozban. Le akartál velük számolni, mi Hubert!? Ezt akartad, mi? Eltüntetni őket örökre. Soha ne lássad őket, ne olvassad, és ne is írd őket. Soha." Soha - ismételte Hubert úr, s nem is vette észre, hogy már a ház kapujában áll. "Jól van, Hubert, megint pontos voltál, percre pontos." Hubert úr elővette a kapukulcsot, s felment.
Megdöbbenve látta, a lakása ajtaja nyitva, s valami motoszkálás hallatszik bentről. Finoman belökte az ajtót, átlopakodott az előszobán, a nappaliban egy férfit látott, amint a tévés dobozból szedi ki a leveleket, s rakja őket egy nagy zsákba.
- Maga az Sanyika? - hajolt közel Hubert úr a térdelő férfihoz.
- Persze, hogy én vagyok, tanár úr. Ki a rosseb lenne más?
- Na, de ilyenkor? Este szokta elvinni a leveleket, fiam, amikor a parkban sétálok.
- Igen, tanár úr, de az asszony megbetegedett, és este nem tudja fektetni a gyereket. Úgyhogy ma este én leszek szolgálatban. Délelőtt meg annyira furcsa volt a tanár úr, hogy elfelejtettem erről szólni. Valami találmányról beszélt, meg hogy gazdag lesz, s már azért is külön pénzt kapok majd, ha csak erre járok, és nemcsak azért, hogy napjában kétszer vacakolok ezzel a ládányi levéllel, már megbocsásson a tanár úr.
- Igen, igen, igaza van fiam, a találmány. - sápadt el Hubert úr. - Dolgozom rajta, erősen dolgozom. Beszéltem magának valamit róla?
- Nem beszélt a tanár úr semmit, csak azt mondta, ha ez sikerül, nagyon sok pénzt fogok kapni.
- Tudja mit, fiam. Ezeket a leveleket ne hozza nekem többet.
- De tanár úr, ezt már többször próbáltuk, s reggel ordított velem a tanár úr, hogy hol vannak a levelek. Még jó, hogy nem dobtam ki őket, és csak a liftakna mellé tettem.
- Most viszont végleges lesz, fiam. Látni akarom, ahogy a kukába önti ezt a sok szemetet.
Sanyika kihúzta a tévés dobozt az ajtó elé, egy jó adag levelet a táskájába gyűrt, a többit pedig odatette a liftakna mellé. Lement a kapu melletti kukákhoz, s kidobálta a táskájába gyűrt leveleket. Látta, hogy Horváth Hubert matematika-fizikatanár az ablakból figyeli őt, s mikor lecsukta a kuka fedelét, az alak is eltűnt az ablakból.
Hubert úr leült az íróasztalhoz és a füzetet nézte, aztán az első három teleírt lapot óvatosan kitépte, s ollóval apró négyzetekre vágta, majd az egészet a szemetesbe öntötte. Ezután visszaült, s elővett egy tiszta levélpapírt, töltőtollat, s írni kezdte: Hubert, holnap érkezem! Kaland! Vágy! Láng! Fel! Zsóka. A levelet borítékba tette, de aztán újra felbontotta. Nézegette, kicsit gyűrögette a kezében, majd kiment a fürdőszobába és a Sport márkájú arcszeszből pár cseppet löttyintet a levélpapírra, s azt így illatosan visszatette a borítékba.
A lezárt levelet pedig az asztal sarkára, élre igazítva elhelyezte.