Kálmán C. György

Kószálni a határon

Halász László: Az értelmezés változatai

A határterületek tudvalevőleg sötét és veszélyes vidékek, ahol kevesen járnak; akik mégis, azok között akad gyanús alak, akinek egyik birodalomhoz sincs igazán köze, meg gyakorlott és tájékozott vezető is, aki mindkét birodalmat remekül ismeri. Mindenestre okos ember inkább megül a biztonságos, otthonos tájékon, elég azt bejárni.
Ez a vészjósló metaforika különösen vonzó lehet akkor, ha a tudományokra alkalmazzuk. A tudományok határterületein köd gomolyog: jobb magunkat távol tartani tőlük. Ebből az elgondolásból pedig adódik a határvédelem és a saját tartományhoz való makacs ragaszkodás eszméje; rosszabb esetben dogmatizmus és tudományos sovinizmus. Holott a tudományok határai (is) egyre átjárhatóbbak, sőt egyre inkább kötelező átjárni rajtuk; immár jó ideje nem határsértésről, hanem kirándulásról, felfedező útról, új utak kitaposásáról kell beszélnünk.
Persze a határokon át könnyedén közlekedőkkel szemben továbbra is fennmarad némi gyanakvás. Hol az egyik, hol a másik birodalom tekint rájuk rosszallólag, s nem is sokan vállalkoznak arra, hogy huzamosabb ideig vállalják ezt a szerepet. Ami az irodalomtudományt illeti: itt vannak gyakrabban látogatott határok, és olyanok, amelyeken alig merészkedik át valaki. Elég kevés nyelvész, filozófus, történész vagy néprajzos válik az irodalom elismert kutatójává; a pszichológusok e tekintetben jobban állnak.
Halász László notórius határsértő, mondhatni, ott lakik a határon, pszichológiával és irodalommal foglalkozik, sőt más művészetekhez (a képzőművészethez, a cyber-művészetekhez) is hozzászól. Elismert - bár talán nem eléggé jól ismert - kalauza mindazoknak, akik efféle túrákra indulnak; egyike azon keveseknek, akik valóban jól ismerik mindkét területet, változásaikat figyelemmel kísérik; ráadásul útközben szívesen és érdekesen magyaráz.
Halász ugyanis egyszerűen, érzékletesen ír, ha nem látnánk a lábjegyzetekből, hogy milyen alaposan ismeri az irodalomelmélet, lélektan, művészettörténet stb. szakirodalmát, azt gondolnánk, hogy egyszerűen a józan eszére hagyatkozik (és persze arra biztosan valóban hagyatkozik is); tanulmányai éppen ezért a beavatatlanok számára is befogadható, érdekes olvasmányok. Noha maga írja, hogy nem hisz a nem-tudományban (jóllehet nem a tudományban hisz) (11. o.), távol áll tőle a tudományoskodás vagy inkább a tudálékoskodás. Használja és egyúttal érthetővé teszi mindazt, amit kérdései számára a tudomány (valamelyik tudomány) válaszként kínál, de nem zúdítja nyersen és töményen az olvasóra. Már csak határhelyzete miatt is így kell tennie: a lélektan iránt érdeklődőket finoman kell bevezetnie az irodalmi (képzőművészeti stb.) művek értelmezésének világába, az irodalom elkötelezettjeit pedig nem riogathatja el a pszichológia zsarnoki zsargonjával. Ugyanakkor - ismételjük - Halászt soha nem a tárgyhoz (kérdésföltevéshez) fűződő reflektálatlan viszony (valamiféle naivitás) jellemzi; nagyon is tudatában van tudományai korlátainak és korlátoltságainak, a kérdés és a válasz cseles kap-csolatainak.
Ebben a kötetben 1962-től 2000-ig keletkezett szövegek vannak; még ha ez nem is egészen igaz, hiszen azt a bizonyos régi írást - mint ahogyan későbbieket is - a szerző azóta átdolgozta. Mindenesetre az írások egyikén sem látszik, hogy régen keletkezett volna: a dátumokat a jegyzetekből kileshetjük, de a szövegek mind frissnek, mainak tetszenek. Az első - bevezető - tanulmány (Értelmezés és művészetpszichológia) elsősorban Freud szerepét van hivatva tisztázni az irodalmi értelmezés és a lélekelemzés kapcsolatában. Halásznak meggyőződése - s erre majd még visszatérünk - , hogy az alkotók személye nem zárható ki eleve a művek megközelítéséből: nem lehet előre megmondani, írja, "melyek egy művész (tudós, politikus) életeseményei közül azok, amelyekkel felesleges foglalkozni, mert bizonyos, hogy nem járulnak hozzá új szemponttal műve megértéséhez" (9. o.). Az írás második része az ebben a kötetben szereplő tanulmányok rövid bemutatatása, értelmezése. Halász tehát itt adja meg kötete alaphangját, s rendkívül rokonszenvesen; ha a recenzensnek van is egyetlen apró kifogása, ezt ennek elismerése mellett teszi. Van ugyanis e szövegben egy elég fölösleges oldalvágás, kiszólás: az írások egyébként igen toleráns, minden iránt nyitott beszélőjétől eléggé idegenül hat az olyan megjegyzés, mint a következő: "Némely értelmiségi szubkultúrában a korlátlan értelmezés műveletei és termékei azt a funkciót tölthetik be, amit az írás-, tenyér-, csillagjóslás, a halottlátás, a harmadik fajta találkozások a tömegkultúrában" (10. o.); az ilyen vádak tulajdonsága az, hogy tetszés és ízlés szerint bármikor bárki ellen felhozhatók, és nem a racionális megvitatást szolgálják.
A következő tanulmány (Önmeghatározás és drámai emberábrázolás) azt igazolja, hogy a szerzői háttér (az életrajz, a szerző személyiségét alakító élmények sora, az emberi kapcsolatok, a szemléletmód alakulása) fontos eleme lehet a mű értelmezésének. Halász itt Móricz önéletírását, leveleit, életrajzi adalékait hozza kapcsolatba a műveiben ábrázolt lélektani jellegzetességekkel (a párkapcsolattól az agresszióig, az énképtől a [költői]szerep-felfogásig). Lehet, hogy csak a jelen recenzens határoltságának tudható be (tudniillik hogy csak egy területen viszonylag otthonos), hogy a Móricz-tanulmánnyal szemben - ahol teljesen világos a biografikus értelemben vett személy, a Móricz Zsigmond nevű szerző személyiségének és bizonyos írásainak összekapcsolása, ahol a tét a személyiségrajz és az írás egymásra-vonatkoztatása - több gondot számára okoz a Krúdy-elemzés (Kilátás az Arabs Szürkéből). A recenzens gyanakszik magára: nem arról van-e szó, hogy míg a Móriczról szóló írás hagyományosabb, jobban megfelel annak, amit az irodalompszichológiáról szoktunk gondolni, addig a Krúdy-értelmezésben váratlanabbul, meglepőbben kerül elő a Krúdy-szövegek mögül a Krúdy nevű szerző? Lehet, hogy ez az idegenkedés egyik oka; a másik azonban talán a non sequitur. Tudniillik hogy korántsem látszik szükségszerűnek egyáltalán hivatkozni a Krúdy-életrajz bizonyos momentumaira, mert Halász ezúttal nem győz meg arról, hogy ezek az értelmezéshez sokat hozzátennének, és a szövegek sem tekinthetőek bizonyító erejűnek a Krúdy-életrajzra vagy -személyiségrajzra nézve.
Mindezzel együtt a Krúdy-tanulmány a kötet egyik legjobbja. Halász kiválóan rendeli egymáshoz Krúdy bizonyos motívumait, olyan fürtöket emel ki a hatalmas életműből, amelyeknek együvé-tartozását e tanulmány után immár teljesen természetesnek tekintjük. Csak az a kérdés, a halál, a betegség, a vérfertőzés, az evés motívumrendszereit miért kellene a biografikus értelemben vett Krúdy Gyula saját, személyes problémáinak gondolnunk, s miért ne lehetne - ahogyan egyébként maga Halász teszi tanulmányának legjobb lapjain - az ember (avagy a fikció, a nyelv, az elbeszélés) keretei között maradva értelmezni.
Efféle egyenetlenség az Alice-t, A kis herceget és a Micimackót elemző (Nonszensz: az örökrefelnőtt-gyerekkönyv) írásban is tapasztalható. Halász mindhárom mű elkötelezett híve, s ugyanakkor számot kell adnia arról, miért nem "nosztalgia, szentimentális bölcsesség, keserédes életfilozófia" jellemzi Saint-Exupéry művét, ami "a felnőttnek sekélyes, olcsó és hiteltelen lenne". A recenzens beismeri, az efféle jellemzése az egyébként méltán világsikerű műnek nem áll távol tőle. Mármost Halász éppen A kis herceg értelmezésekor folyamodik igen hangsúlyosan a szerzői életrajzhoz, a megírás körülményeinek taglalásához - sokkal inkább, sokkal erőteljesebben, mint a másik két mű esetében. Mintha csak így szeretné álláspontját és értékítéletét újabb érvvel megtámogatni. Mintha a szöveg ehhez mégsem volna elegendő.
Halász szövegeiben a szerző-mű viszony taglalása egyébként is kiegyensúlyozatlan és következetlen - ez azonban felsőfokú elismerésként értendő, hiszen éppen azt jelzi, hogy dogmatikusságtól, a priori ítéletektől mentesen, az értelmezés (és nem valamilyen tantétel) felől közelítve nyúl a művekhez. Ott, ahol éppen értelmét, jelentőségét látja, odafordul a szerzőhöz; ahol nem, ott kevesebb szót ejt róla. (A "szerzőn" Halásznál mindazon szövegek értendők, amelyeket hagyományosan a nem-irodalmi kommunikáció körébe sorolnak, s amelyeket vagy a műveket jegyző név autorizál - a napló, a levelek - , vagy amelyek hitelesnek tekintett beszámolók arról a személyről, akit a műveket jegyző névvel azonosnak tartanak - visszaemlékezések, dokumentumok stb. A "szerző" terminus természetesen problematikus; az a mód azonban, ahogyan Halász bevonja a szerzőt a vizsgálódásba, racionális, kifejthető, megvitatható és védhető: semmiképpen nem naiv vagy homályos.)
Halász értelmezésében (első változat: 1981!) a Micimackó megannyi hőse egy-egy politikai-közéleti prototípus: a bölcselkedő, tudatlanságát okoskodással leplező Bagoly, a hallatlan önbizalmú, energikus és mohó Tigris, az önsajnálatba és iróniába süppedő Füles. Ebben az elemzésben Halász talán többet nyújt, mint az Alice-éban: ott inkább a felnőttség-problémára (továbbá az álomnak és a gyermeki látásmódnak a műben megnyilvánuló jellegzetességeire) összpontosít, s kevésbé tud összképet adni az egész szövegről.
Ahogyan Krúdynál nem tetszik eléggé indokoltnak a szövegek bizonyos sajátosságainak visszaolvasása a szerzői életrajzba, úgy Csontváry esetében (ahol Halász a személyiség és a mű kapcsolatát elsőrangúan, meggyőzően és jól argumentálva tárja föl) az alkalmazott módszer ébreszt - legalábbis a határon túlról - némi kételyeket (A libanoni cédrusok és alkotójuk, első változat 1962 és 1964). A "fa" kétszeri megrajzoltatásának tesztjét összehozni a "cédrus" két változatával remek ötlet, de talán nem sokkal több; mindenesetre óvatosan kellene bánni a következtetésekkel. Ráadásul a két festmény elemzése (s a "fa" toposzának körüljárása, szimbolikus, ikonológiai stb. jelentéseinek felvázolása) olyan remek, hogy voltaképpen feleslegesnek is érezzük azt, hogy Halász mindezt meg kívánja támogatni a teszt megfontolásaival. Ebben az írásban mutatkozik meg talán a legjobban, hogy Halász képes elhitetni olvasóival: ha alaposan megnézünk egy képet (vagy elolvasunk egy szöveget), ha józan ésszel, némi találékonysággal és érzékenységgel megpróbáljuk értelmezni, érdekes és fontos eredményekre jutunk. Ez kegyes csalás, persze, hiszen Halász mögött nagy tudás, komoly szakirodalmi felkészültség és szakmai jártasság áll: mégis fontos gesztus, mert az értelmezés hozzáférhetőségét, interszubjektivitását, demokratikusságát sugallja.
A legharcosabb, legpolemikusabb írás a kötetben (Sebek és [író]tollak) azt a közhelyet - barthes-i "mitológiát" - taglalja, miszerint a nagy alkotóhoz hozzátartozik a betegség, a sebzett, szenvedő művész lehet csak igazán nagy; hogy a mélység valahogyan összefügg a testi elesettséggel. Halász nem egyszerűen cáfolja ezt az elgondolást (és persze nem is fordítja egyszerűen az ellenkezőjére, ami éppoly butaság volna), hanem nagy gonddal járja körül a kérdést: érveket és ellenérveket vizsgál meg, példákat és ellenpéldákat hoz, s végül is kikerülhetetlen újra megnézni Freudot, akitől (pontosabban: akinek félreértéséből) származhat a neurotikus = művész képlet. Hogy pontosan miben áll a művészi tehetség, zárja írását Halász, azt ma sem igen tudjuk. "De azt kizárhatjuk, hogy van a betegségnek avagy betegségközeli állapotnak olyan fajtája, amely maga lenne a belépőjegy a Parnasszusra". Ezzel egyúttal (ismét) kirekeszti az esztétikai és a lélektani szempont mintegy automatikus összekapcsolását: nem lehet, nem kell, nem érdemes a művészetet a (beteg) lélek kivetüléseként értelmezni; attól, hogy valamit nagy művészetnek gondolunk, nem lehet, nem kell, nem érdemes mögötte a lélek sebzettségét kutatnunk.
Azok az írások, amelyekről eddig szóltunk, valamilyen eredményre jutnak: lekerekítettek, összefoglalhatóak, csaknem klasszikus szerkezetűek. Rákérdeznek egy-egy műre, alkotói személyiségre, problémára, s igyekeznek választ is találni. A többi tanulmány mintha kissé más jellegű volna: hemzsegnek bennük az ötletek és az éppen csak jelzett gondolatmenetek, a továbbírhatóságot, a nyitottságot sugallják. Egyúttal felülemelkednek a határon: nem pusztán ide-oda sétálnak két (vagy több) terület között, nehéz volna őket e területekkel (vagy határátlépésekkel) jellemezni. Két szorosan összetartozó tanulmány (Szövegjáték: az olvasó átváltoztatása és Az ismétlés fonákságai) azt az elemzőt mutatja be, aki szívesen bonyolódik bele a posztmodern játékokba, aki szereti jól megérteni és átgondolni a játékszabályokat és a játékok tétjét; s aki az olyan ősi, mégis minduntalan megismétlődő (de szükségképpen mindig módosuló) jelenségeket is szívesen vizsgál felül, mint az ismétlés. Mármost a játéknak irodalmi (művészeti) és lélektani vonatkozásai egyaránt vannak: Borges, Cortázar, Barth és Calvino azonban Halász számára nem a játékos mű-játékos szerző kapcsolat szempontjából fontos, hanem ezúttal sokkal nagyobb hangsúlyt kap a mű nyelve és az olvasóra gyakorolt hatás. A szerző funkciója - e művekben s ebben a tanulmányban is - alapvetően megváltozik: nem vezethető vissza hozzá mint eredethez egyértelműen és könnyedén a (játékos) szöveg, halála, eltűnés, nyelvbe-oldódása azonban legföljebb látszólagos: teremtő, irányító, parancsoló ereje ott van, még ha minduntalan kétségbe vonja is önmagát. Az ismétlés-tanulmány ismét utal Borgesre, és a másik írásban oly érzékletesen és érvényesen jellemzett posztmodern egyik fő kérdésére, az eredetiség, hamisítás, újraírás problémájára. Halász tudja, hogy akár csak hozzászólni is az ismétlés problémaköréhez merész művelet. A pszichoanalízistől a filozófiáig, a nyelvészettől a logikáig, a történettudománytól a fizikáig rengeteg ága-boga van, s nehezen kerülhető el, hogy az értekező maga is ismételjen. Ez a rövid írása ezért épp csak érint számosat mindezen területek közül, újra megfogalmaz bizonyos kérdéseket: ötletek és letisztult megállapítások állnak egymás mellett, üdítő szomszédságban vannak a kifejtendő, újragondolandó és a "végleges" (a gondolkodás egy lezárt fázisát jelző) tételek.
A kötet három utolsó írása mintha eltávolodna az irodalomtól is, a pszichológiától is (Az üldöző és az üldözött. Komplex műelemzés; Két össze nem illő történet; Az emberi lét harmadik tere). Az egyetlen tanulmány, amely Halász kötetében a "műelemzés" szót (al)címében is hordozza, éppen nem irodalmi vagy képzőművészeti műről szól: Kádár János 1989-es beszédét helyezi Rajk 1949-es kihallgatási jegyzőkönyve mellé, s mindehhez hozzáolvassa Kornis Mihály Kádárját. Ily módon a "műelemzés" szó félreérthetetlenül ironikus konnotációt kap: az első két "mű" megformálatlan, közvetlen, "természetes" szövegnek tetszik, dokumentumnak, amelyről mintegy közvetlenül leolvasható mindaz, ami beszélőjét jellemzi. Holott nem is kérdés, hogy ez egyáltalán nem így van: kódolások, áttételek, elfojtások, elhallgatások, fedő-szövegek és szűrők nélkül nincs is megnyilatkozás, a szöveg mögötti személyiség feltárása mindig feladat, soha nem adódik. A "művek" tehát, amelyek "elemzése" ezúttal nemigen lehet hideg, tiszta, tudományos vállalkozás, ideológiailag érintetlen (s vajon más esetekben lehet-e?), éppoly nehéz kérdéseket tesznek föl, mint az "igaziak".
Ahhoz az állapothoz képest, amelyben a szerző, a mű és az olvasó egy-egy körülrajzolt, megfogható, azonosítható entitásnak tetszik, ahol a közeg maga - amelyen keresztül a mű szerző és olvasó között mozog - mintha áttetsző, legalábbis vizsgálatra méltatlan volna, a számítógépes hálózatok és a tömegkommunikáció világa egészen más természetű kérdések megfogalmazására készteti az elemzőt. Nem, az olvasó nem tűnt el; és talán még a szerző is megvan valahol. A "mű" státusa bizonytalanná válik, sokkal átmenetibb, változékonyabb, megfoghatatlanabb, mint a régebbi korokban. De a közlés (és az egymással történő közlekedés) közege maga, a mű szétszóródásának módja, a befogadásnak a "klasszikustól" (vagy klasszikusan elvárttól) jelentősen eltérő jellege új kérdések megfogalmazására késztet - arra készteti Halászt is. A két utolsó tanulmány egyike Diana haláláról mint médiaeseményről, a másik a hypertext (valamint a számítógép-közvetítette -alakította szöveg) és a virtuális valóság lehetséges szerepéről szól. Irodalomról, művészetről van szó? Egyáltalán: van még itt szerepe a pszichológiának, ebben a világban, amelyről azt gondolhatnánk, hogy akár ember nélkül is remekül elműködik? Halász - anélkül, hogy konzervatív maradna, anélkül, hogy régi sémákba próbálná gyömöszölni a teljesen új és gyakran váratlan fejleményeket - igennel válaszol. Ez az irodalom vagy művészet nem mindig a legmagasabbrendű (ahogyan általában az irodalom vagy művészet sem mindig az), nem is kezelhető a megszokott kategóriák szerint, de hatása van, kifejezésre juttat és felszabadít emóciókat és szorongásokat, játszik - ahogyan a posztmodern és nemcsak a posztmodern teszi - , fiktív világokat teremt, örömet szerez. Halász látható élvezettel térképezi fel a művészetalattinak azt a mocsaras terepét, amitől sok pszichológus (de főleg irodalmár) borzadna: a kanonizálatlan, a tömegkulturális, a populáris, az új médium útján terjedő művészet (vagy nem művészet, mindegy) birodalmát. Hogy azután tíz év múlva mi marad igaz mindabból, amit ma e térkép mutat, nem különösebben érdekes (pontosabban: akkor majd nagyon érdekes lesz, hogy mi látszott és mi nem ezen a vázlaton); Halász vállalja a pillanatnyiságot, az aktualitást, s ezzel a mulandóságot és esendőséget is.
Halász László tömör, izgalmas írásai tehát kalandozó kedvű olvasóknak szóló valódi kalauzok: korokon, művészeti ágakon és tudományágakon keresztül vezetnek át, túl sokat nem időznek egy helyen (hogy el ne unjuk), de olvastukkor bizonyára sokunk elhatározza: ide még egyszer visszajövünk. (Csokonai)