Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Juhász Ferenc
Köztünk angyal-árnyak
Óriás-árnyak állnak itt közöttünk. Az árnyak, mintha indigópapírból lennének ollóval kivágva, az anyag árnyai terülések és feszülések a fénytől. De ezek a hosszú, vékony sudarakkal a csillagokig érő, az égitestekig növő szellem-árnyak (maguk is fény-levelükkel szivünket érintő égitestek) áttetszőek, mint az angyalok, láthatatlanok éteri anyagukban, tüdőnkbe-szívhatóak, mint a levegő, mint az oxigén-mámor, vérképző hegyi tisztaság. Gigászi átlátszó tulipán-erdőben állunk, itt merengenek és néznek a szellemi múlt fény-alakjai az Alföld csendjéből szökve föl a zajos és titok-szerkezetű űrig: Csokonai Vitéz Mihály, a virágasztalhárfa, az Úrnapi Isten-szőnyeg, a nyilakkal átlőtt tüdejű madármennyország-zseni, Fazekas Mihály, a ludak hattyúpásztora furfangos népi igazság, Földi Úr, a citromcsalán szelídség-erdő, természettudósok, nyelvtudósok, növénykönyv földi túlvilág-gyűjtők és leírók, a vízfesték alföldi Giottói, és persze az átvérző testű Gulyás Pál, felhőkig magasodva, mint egy szemüveges szitakötő, az alvilágban és a mítoszokban gyémánytként röpülve, mégis a csönd keserű szivébe temetve, a halál-magányos, akinek anyagítélet-sorsa előtt lezuhant, suhogva a lehetetlen, mint egy szinházi vasfüggöny. Ők néznek kiváncsian bennünket, mint mi a vashordó esővizében a fekete serlegpárbunkó fejű hártyahorgot: a szúnyoglárvát. Hogy mit csinálunk, hogy mit csináltunk, mire pazaroltuk hitünket és képzeletünket. És messziről, mint a horizont-hegyek mögé lebukó nap, komoran és őszi tücsökszóból szőtt magány-köpenyébe burkolva néz a tündérbölény Berzsenyi Dániel, és messziről, mint egy rézdrótból-horgolt hegedű, akinek mégis világitó emberszeme van, néz Kazinczy Ferenc, és messziről, mint a félvak nemzetgyász-látomás és könyörgő remény szigorú, rázós forsponton utazva, selyemcsók gyertyalángba mártva néz Kölcsey Ferenc, és persze Ady Endre, akinek űr-nagy szeme, mint Jézus szöggel átvert keze vérzik és sugárzik, mert látása vér és arany. A barna gordonka-ünnep fénycsipogás Móricz Zsigmond! Mind itt körülöttünk, köztünk a haza-teremtő szellemi Magyarország. Könyvnap van: a könyv szédülete és ünnepe. Mi meg az árnytövek rúdjai, szálai alatt szikrázva, mint a hangyapáncél, a hangyaszem a barna kitines nyüzsgés-örvényben. Mondhatjuk, hogy a könyvnap olyan, mint a lázmérő, amellyel létünk, szellemi égésünk hőmérsékletét mérjük. Nem hiszem. Mert minden könyvnap ünnep és üzlet, egyszeri kitárulkozás, hímporos kinyílás, könyvszerű szétnyílás, mint a lepkeszárnyak, aztán elvirágzó irgalom. Utána már csak az üres asztalok, a viszszapakolt többségi maradék, a lebontásra-váró néma üres sátordobozok. Meg a földre-szórt létezés-szemét. Mert a mű a könyvnap előtt születik és a könyvnap után folytatja önmagát, ha tudja, a működés csöndjében, mint az alföldi szikrafátyol csillagéjszakában. Azt mondják: az ifjúságot ma jobban érdekli az internet képernyője, a világháló, a gépi, matematikai leegyszerűsödés azonnali kábítószer szabadsága, mint a könyv. Mint az irodalom. Bizonyára így van. Pedig nem szabadna így lennie! Úgy lenne, hogy a mai emberség retteg a csöndtől, azért a füldugós kis zenedobozok, a zsebtelefonok milliója, az azonnali hallhatóság hangtérhálója képzelt szabadság. Pedig a csönd az önvizsgálat, önismeret és lételviselő türelem tartálya, burka körülöttünk és bennünk. És ebben a tartályban lobog, forr az emberértelem szépsége teremtődés! Hiszen a könyv: a Csönd Kelyhe. (Hubay Miklósról írva mondtam e meghatározást.) Igen, a Csönd Kelyhe, amibe merülve, mint a méh, a darázs nemző port eszünk és nemzőport kenünk. Olyan világűr, mint a Grál-kehely, amiben Krisztus habzó vére az anyagmidnenség összege: Tűz, Halál, Föltámadás. Mit tehetünk mi írók: megszállottak, dacosak, elszántak, eszelősök. Higgyük hogy minden civilizációs gépiség ellenére mégis érdemes. Azért a bonyolúltan rendezett igazságért, összefogott szépségért és szenvedésért, erkölcsért ami az irodalom értelme és megváltása. A könyv (az írás) az önmagunkból-kiszabadulás robbanómotorja, mint a lepkeszárny fénygyűjtő hónaljtükrében a fény, a nap-láng, az izomrángás rögzítő-ereje szárnymozgatás fölemelkedés erőszövevény. A gravitáció-legyőzésből született szabadság. A Könyv a megtartó bizonyosság, a biológiai (és nem-biológiai) szervezeteknél bonyolúltabb belsejű Éden, főerekkel és kapillárisokkal, finom csapokkal és mégfinomabb eresztétekkel beszőtt titok, ami azért a mienk, mert beleszövődünk a Titokba, mint szemgolyóba a fény, és viszik a fényt az agyba, közvetítik a fénnyel látható anyagiság erkölcsét az idegek, erek, csapok, lemezkék, pálcikák, mezők, molekulák, sejtek, szolgálat-csomag atomok. Mert a Könyv a látás, a világító türelem, lámpa a lét-sötétben. Az idő vér-suhogása szívüregeinkben, léterezetünkben. Az Isten szívverése realizmus! Létezésből horgolt istenülség az embervadonban. Az emberiség-magány fénylő kozmikus szárnyverése. Olvasni kell: ez erkölcsi kötelességünk. Legyen türelmünk a csöndre. És nem mindegy, hogy mit és miért!
Elhangzott az idei könyvhét debreceni megnyitóján.