Németh G. Béla

Barta Jánosra emlékezve

1.

Egy filológus életművéről, annak jelentőségéről alighanem könnyebb szólni, mint egy olyan irodalomtörténészéről, aki egy vagy éppen több korszak, irányzat, író műveinek esztétikai értékéről, fejlődéstörténeti jelentőségérnek megítéléséről, hazai s nemzetközi helyéről, alkotószerepéről óhajt ítéletet alkotni. Nem mintha a filológusnak nem volna szüksége igen nagy történeti, művelődés-, társadalom- és technikatörténeti műveltségre, a papírminőségtől, az írásmódtól kezdve a nyelvi állapot s a gondolkodástörténeti szituáció ismeretéig.
    Mégis az, aki oly tudós munkásságának értékelő bemutatására, s ezen keresztül művelődés- és társadalomtörténeti szerepének fölmutatására törekszik, bár filológus-társa munkásságának eredményeit sem nélkülözheti, mégis jóval bonyolultabb, sokkal több vitára alkalmat adó vállalkozásba fog. Föl kell tárnia, föl kell mutatnia a szóban forgó mű vagy életmű fogadtatásának, befogadásának vagy elutasítása körülményeinek, betöltött szerepének, esztétikai minőségének mibenlétét, s így pusztán kortörténeti jellegét, vagy azon túlmenő s minden korra ható értékeit.
    Legyen példa erre, mondjuk - hogy szakmán belül sérelmet ne okozzunk - Gergely Sándor regényírói életműve. Végzős, mai egyetemi hallgatók többsége legföljebb a nevét ismeri, vagy azt sem, de életművéről, ki- s mivoltáról semmit sem tud. Noha még a 963-as irodalmi lexikon is két hasábos cikket szánt neki, s jelzi, hogy írói érdemeiért Kossuth-díjat kapott, s közel harminc művét sorolja föl.
    Azért hoztam föl ezt, az ilyen példát, mert Barta Jánosnak, akinek emlékét ezúttal ébreszteni szeretném, egyik kötetében egy általam nem ismert, mintegy félszáz lapnál hosszabb tanulmányra leltem. Ez meglepett, ám elolvasása után ellenkezőleg: megerősítette azt a vélekedésemet, hogy Barta sohasem csatlakozott, hivatalosan, vagy bárhonnét diktált vagy szorgalmazott nézetekhez, ítéletekhez, értékelésekhez. E hosszú tanulmányban azt mutatja meg, hogy a 960-as években jelentős írónak, az ún. fővonal egyik fontos láncszemének kikiáltott Tolnai Lajos mennyire alatta maradt annak a szintnek, amelyet az ő idejében a prózaepikában, a novellisztikában Mikszáth, Petelei, Gozsdu, Gárdonyi, majd Bródyék és Ambrusék jelentettek. S mint ezúttal is, mindenkor elhárította valamely uralkodó politikai csoport és szemlélet által diktálni kívánt értékelést. Így az emlékezetes (s egyeseknél ma is élő) ún. "fővonal"-elképzelést és elméletet, amely kezdetben, egyébként pl. a Társadalmi Szemlében vagy a Forumban még Petőfi-Ady-Móricz-ként hangzott, mivel József Attila a Szovjetből hazatértek egy részénél eleve problematikusnak látszott.
    Barta meglehetős számú tanulmányát kétszer is megírta; távolról sem azért, hogy a kor szellemi élete irányítóinak kedvébe járjon, hanem mert közben kételyei, elméleti meggondolásai alapján módosítandónak, kiegészítendőnek, másként értendőnek és értékelendőnek vélt egyes műveket, életműveket.

2.

Barta szerencsétlen korszakban szerencsésen indult. A szerencsét, persze, nagyon is áttételesen kell értenünk. Olyan szociális környezetből, amelynek nem voltak az irodalmi, a művészeti kultúrát illetően csoportnézetei, előítéletei: egy alföldi kisvárosnak, Szentesnek, Csongrád megye székhelyének városszéli földművelő világából. Az irodalom iránti érzékenységét és részességvágyát azonban már az ottani gimnázium tanárai érzékelték. Neves ifjúsági lapokat olvasott, s egy-két írását már azok közölték is.
    Tanárai így érthető módon igyekeztek őt az Eötvös-Collégiumba juttatni. Igaz, ez akkor éppen apályos korszakát élte. De volt néhány kitűnő tanára. A fiatal Horváth János nemcsak fölfigyelt rá, de egyengette is pályaútját: a berlini Collegium Hungaricum-ba küldték, s ott töltött három esztendőt. Az intézmény akkori állapotát maga is ziláltnak írta le.
    Ámde, ismeretes, a vesztes háború után, mintegy annak kompenzálása, ellensúlyozása s a tragédia magyarázata jegyében szociál- és polgári demokrata légkör töltötte be javarészt a fővárost, sőt némileg az országot is, megszabadulva a wil- helminus, a hohenzollerni imperiális céloktól és elvektől. Az egyetem szinte polgári demokrata virágkorát élte. S nemcsak a saját tanári kara jegyében. Az ország majd minden nevezetes, kivált szociologikus és filozofikus beállítottságú egyetemi kiválósága legalább néhány hónapra, egy-egy előadássorra megfordult ekkor itt. Barta itt találkozhatott Husserllel, Nicolai Hartmann-nal, Windelbanddal, Rothackerrel, előadásaikkal s könyveikkel. S itt az első fontos könyvét már közreadott Karl Jaspers-szel, hogy csak néhányat említsünk az ekkori s itteni kiválóságok közül.
    Amikor művészeti s gondolati élményekkel gazdagodva hazatért, gimnáziumban kapott helyet, majd annak igényesebb s tágabb lehetőségeket nyújtó vállfajában, kereskedelmi középiskolában. Közben tanulmányok, esszék írásába is fogott, s neves tanártársaival tankönyveket írt. Hamarosan a Nyugat értekező része is megnyílott számára. Kritikákat s tanulmányokat írt. Babitsnak is közelébe került, aki Baumgarten-díjjal jutalmazta. Kosztolányi halálakor a róla írt tanulmányát azonban nem fogadta el. Barta úgy vélte, Babits szerint túlságosan is magasra emelte Kosztolányi életművét, s ez lehetett az elzárkózás és az egy időre való eltávolodás oka. Később azonban újra jó kapcsolatba került Babitscsal és a Nyugattal.
    Horváth János szerette volna magántanárra habilitáltatni, ámde ezt a nagy befolyással rendelkező s a Horváthra mérhetetlenül féltékeny Császár Elemér megakadályozta. Csak a harmincas évek legvégén sikerült ez. Azért fontos említeni ezt, mert a második világháború után a magántanári címet csak kandidátusira minősítették át. Ezzel ugyan egyetemi oktatáshoz is juthatott, ámde ő egy ideig középiskolában maradt tanárnak, s igazgatónak, s csak egy-két év múltán tartott előadást s vezetett szemináriumot a pesti egyetemen. Közben egymás után jelentek meg, kivált a 19. századról nagyobb terjedelmű tanulmányai és e tárgykörről szóló művek kritikái. Az ún. nagydoktori cím megszerzése után a debreceni egyetem irodalomtörténeti oktatásának megszervezését bízták rá.

3.

Kezdettől, kivált azonban egyetemi oktatói tevékenysége idején sokat foglalkozott Madách Tragédiájának s Kemény regényírásának kérdéskörével. Úgy vélte, a Tragédia zárása, az isteni bíztató szó lényegében az európai irodalom hasonló bölcseleti-létszemléleti kérdésekkel küzdő műveiben is így vagy úgy jelen van. S hogy akkor hangzik el, amikor elhangzik, ez inkább igazolja, mint hitelteleníti ezt a bizalmat s ezt a feloldást. A megmarxizált, kivált pedig a megleninizált hegelianizmust nem volt hajlandósága elfogadni.
    Keménnyel más a helyzet. Őt az európai regény valódi rokonának tartotta. Igaz, e műfaj fő-fő példáját ő elsősorban nem Balzac apát, testvért, rokont, szegényt, gazdagot mindenéből bármi módon kitúró machinációiban látta, hanem a goethei Lehrjahrenban, a Vörös és feketében, a Hiúság vásárában, Sand és Vigny műveiben, s hasonló társaikéban. Ezért tért vissza újra meg újra, a minden bizony-nyal jobb kései Kemény regényektől is a Gyulai Pál címűhöz, mert abban éppen ezeket a magukat érvényesítő típusok és tulajdonságok ütközését látta, vélte érvényesülni. Itt kétségtelenül némileg - ha elfogadjuk is, hogy ez a regény valóban a tulajdonságok, a lelki, a szellemi, az akarati tényezők, alkatok ütközésének rajza -, nehezen lehet igazolni, hogy Keménynek ekkor már megvoltak az eszközei, kivált epikus nyelvi eszközei ennek rajzához. Ha, mondjuk a Zord időkben igyekezett volna ezt megmutatni, bizonyára nagyobb hitellel vihette volna végbe. Ámde ő kezdettől ebben vélte látni Kemény központi cselekmény- és egyéniségmozgató, alakító központi magját.
    Madách és Kemény mellett, sőt némileg tán előttük is többször és egyre szívesebben fordult Aranyhoz. Amit róla, műveiről mond, szinte mind figyelemreméltó és megalapozott. Igaz, elsősorban elbeszélő költészetéről szólt, s lírával áthatott leíróverseiről. Az az alkotói szerep, amelyet Arany elsődlegesen vállalt, s így az irodalomtörténészi feladat is, melyet Barta teljesíteni kívánt, ezt diktálta. S amit mondott, szinte mind elfogadható. Igaz, a Buda halálát tán szívesebben látnánk úgy, mint ezt az Aranyról szólók nem egyszer mondták, javasolták, mint lélektani regényt is fölfejtve, fölmutatva. Azt is szívesen láttuk volna, ha a lírikus Aranyról többször s többet szólt volna. Aki ily érzékkel rendelkezett a Kosztolányi, a Babits-féle lírához (de az Ady-féléhez is és a legmaibb maihoz is), akár hogy az elbeszélőt olyan mértékben kívánta dominánssá tenni, mint tették a 19. században. Talán ez az oka, hogy a kései Arany egyik megrendítő, a halállal szembenéző versét töredéknek tekinti, noha ez teljes. Az Arany-irodalom mindig is annak tekintette. A Még ez egyszerről van szó. A műfaja fragmentum, s e műfaj itteni alkalmazása, vállalása ragyogó költői találat. A két négysoros strófa után két fragmentális sóhajszerű zárósor teszi igazán naggyá e verset.

Még ez egyszer...

Még ez egyszer, még útószor,
Hadd zendűljön meg dalom;
Mért sebeim´ rejtegetni?
Szégyen-é a fájdalom?

Tán könnyebbűl a nyilt érzés
Ha sohajban rést talál:
Oh, ez örök benső vérzés;
Oh, e folytonos halál!

Egyedűl a társaságban,
Ezerek közt egyedűl...

    Szólni kellene még arról, amit Arany kritikáiról, tanulmányairól mond. De ez már oly messze vezetne - bármennyire érdemes és szükséges volna is - hogy azt külön előadásban lehetne csak kellőképp méltányolni. Elégedjünk meg itt azzal, hogy Barta látja, amit Erdélyi a filozofikus, főleg hegeli alapozású és érvényesítésű munkáiban mond, s amit Toldy, irodalomtörténeti vonatkozású német tudóstársaitól a magyar viszonyokra áthasonlítani igyekezett. Annak szinte minden fontos elemét átvette Arany, megszabadítva a túlságosan is bölcseletiesen teoretikus és elvont elemétől, a maga gondolkodásába veszi fel s a maga nyelvén, a kor éppen ő általa is alakított művelt irodalomkritikai, irodalomértelmezői köznyelvén mondja el a saját és kortársai célkitűzéseinek szolgálatába állítva. Megfordul nála a helyzet: az irodalom nem a bölcsészet illusztrációja, hanem a bölcsészet az irodalom támogatója, értelmezés-, fogalom- és eljárás-kölcsönzője.
    Huszadik századi írókról szóló munkái közül minden bizonnyal a Nyugat három legjobb költőjéről, az Adyról, a Babitsról, a Kosztolányiról szóló a legjelentősebb. Ő azonban az Adyról szóló tengermennyiségű kortársi írással szemben inkább gondolati elemeit és nyelvművészetét vizsgálja, nem hallgatva el modorosságait sem, s inkább tragikusba hajló, azt elviselő, s magát általa lekötni nem hagyó magatartásáról szól. És nyelvi merítését és ötvözését a régiség, a biblikus népiesség s a városias, köznapias átlagszólás világából. S ha távolról sem tekinti, mint teszik annyian, minden versét remekműnek, eredetiségét és szuverén nyelv- kép- és szimbólum-alkotását jól mutatja meg, s kellően becsüli. Babits verslényege jellemzésének többszörösen indult neki. De közben szinte mindig újra említi, s alá is húzza, hogy váltása jegyében folyton újra, más-más, történetien s lélektanian erősen hangsúlyozott hangnemhez, formához nyúl, mint aki óriási műveltsége tárában nehezen, az eredetietlenségtől félve dolgozza magához a fölvett formát és hangnemet. Egy egész sorát számlálja elő a Cigánydaltól a Balázsolásig a történeti hangnem- és műforma-váltásoknak és kereséseknek alkalmazásáig. S bár Kosztolányi tán közelebb állt hozzá, Babitsban a történelem, a filozófia, a mítosz és művelődéstörténet folytonos és folytonosan változó értelmű jelenlétét, átéltségét tisztelte, csodálta.
    A Nyugat jellemző többi költője közül Tóth Árpádról s Juhász Gyuláról is írt, igazában inkább tán a másik három kiegészítéséül. Illetőleg a korszak által hozott gazdagság és sokrétűség jellemzéséül. A mesterségét jól értő művészt, s a kereső, az értelem, az életérték után kutató embert látja, mutatja föl mindkettőben. Tóth Árpádnál a fegyelmezetten alkotó, a minóciózuson kidolgozó művészt, a szelíd szavú embert méltányolja; azt aki magányát az oktatás örömében vagy a teremtés vágyában és megvalósulásában oldja föl, s ad értelmet önnön életének. Juhászban viszont némileg a kései Arany táj- és hangulat-utódját, Móricz líraibb, "alföldi" magányba zárt, vagy zárkózott rokonát véli.
    Móricz tehetségét nemcsak nem vonja kétségbe, sőt egyes műveit igen nagyra tartja. Műveltségét, tájékozottságát azonban szeretné a lehetségeshez legalább közeli szinten látni. Oly formán, bár ezt nyíltan nem mondja ki, mint pl. a lengyel Reymontnál. Ám azt, hogy a kor európai mezőnyébe beilleszthető, vagy éppen fordítással ismerté volna tehető, kevéssé hiszi. Alkotásmódját az előző századvég kihangzásának véli. Korai epikája többet, a korhoz illeszkedőbbet ígért. Népiessége a 19. századbeli epika egyik fontos közép-európai, kelet-európai naturalisztikussá formált utójelensége. Korai, s középső időszakának műveit láthatólag többre tartja, mint a végsőket. Kivált Rózsa Sándora volna nehezen beilleszthető, fordítható, s némileg, bár jóval kevésbé történeti trilógiája is csak részlegesen. Elbeszélései az európai novellisztikához drámaiságukkal, némileg szinte balladás lélektani zártságukkal és cselekménytömörítésükkel, meg nyelvi szűkszavúságukkal, szerinte közelebb állnak a kor európai elbeszélő irodalmához, mint regényei, s ez érthető is, ha meggondoljuk milyen nagyra tartotta Barta, szinte a legjava, európai parasztot ábrázoló novellák között Gottfried Keller Falusi Rómeóját, s egyéb falusi, s kisvárosi szcenikájú és miliőjű műveit. Móricz népi dialektusa pedig még erősebb archaikus szint, s erősebben késett jelleget kölcsönöz epikus világának. Móriczról egyébként viszonylag kevésszer s keveset szól. Lelkisége, emberlátása, úgy tetszik, nem áll oly közel hozzá, mint akár Aranyé, Keményé, Babitsé vagy Kosztolányié.
    Kosztolányiról több ízben, egyes összefoglaló tanulmányai részleteiben s önálló, kis külön tanulmányban is szólt. Legmélyebb értéssel és becsüléssel az 1938-as ötrészes stúdiumában. Szinte egyetlen szerzőt sem vitt oly közel a kor éppen ekkor hódító útjára indult, elsősorban nem heideggeri, inkább jaspersi filozófiájához, az egzisztencializmushoz. Nem divatból: csupa kegyetlen, s meghökkentő fölismeréssel teli ezt a dolgozat. S csupa vágyott elutasítás és kényszerű elfogadás. Elsők egyike, aki szerinte jaspersi rokonszenve ellenére, szinte a Heidegger-féle Geworfenheit-jegyét, az emberi életbe, létbe vetett tényszerűséget érzékelni véli, szerinte, Kosztolányi. Úgy látja, Arany és Madách korábbi rokona némileg Kosztolányinak. Az emberi lét számára "siralomvölgy (...) egyéniségébe van írva egy őserejű morális parancs; (...) nem fogadni el semmi hitet, amelyet nem ő maga élt át (...), nem engedni a maga tiszta látását elhomályosítani azzal, hogy tud és mer nem hinni, - s ebből az önmagához való kérlelhetetlen hűségből meríti ideges, vérszegény létének egyetlen, de hatalmas erejét. Nem hisz a földi léten túl semmiben, de rendületlenül hisz a maga (...) rideg, tiszta látásának morális erejében; s ez a hit az a szilárd pont, amelyre támaszkodva ezt a rettentő terhet viselni tudja. (...) A morális magatartású emberek számára mindig az életé ez a főfő a kérdés: hogyan viselkedjünk a kivetettséggel, a könyörtelen pogány természettel szemben." "...ebből a (Madáchéval és Aranyéval rokon) gyökérből mert Kosztolányi ágat hajtani egy olyan korban, mely tele volt a való tagadásával és hamis illúziókkal. (...) Kosztolányi teljes tudatossággal hordja az egyetlen megkötöttséget, amelyet a földi létben elismer: a vitális-vegetatív lét teljes könyörtelenségét (...) s kizárólagosságának elismerését morális kérdéssé teszi." Esti Kornélt pl. így jellemzi: "Ő nem értette ezt az életet, (...) de éppen mert az életet a maga egészében értelmetlenségnek tartotta, a külön-külön részeit mind megértette, minden embert kivétel nélkül, minden magasztos és aljas szempontot, minden elméletet, s ezeket azonnal magáévá tette."
    Kinek rokona ez a Kosztolányi irodalmunkban, kérdi. Aranyé és Madáché, válaszolja újra. Világuk talán gazdagabb, mint az övé. "De moralitásuk, egyéniségük egyik, talán legmélyebb gyökérszálai között - és ebből a gyökérből mert Kosztolányi ágat hajtani egy olyan korban, amely tele volt a való tagadásával és hamis illúziókkal." Ezt 1938-ban írta.
    Utolsó előtti, 1985-ös tanulmányában pedig védve "fővonalas" tanítványaitól is Kosztolányit, így beszél: "...az emberi lélek kimeríthetetlen valami (...) valami immanens evilági odaadással le lehet borulni az élet, a természet, az ember, akár a hétköznapok előtt is (...) a csodás életáhítattól az életmámor hatalmas vagy részegítő hevületéig."
    Majdnem épp ekkor jelenik meg Király Istvánnak Kosztolányiról szóló könyve. Ebben a költő egyik legművészibb, legmegrázóbb, de csöndes melancholiával szóló versének, az Őszi reggelinek közel nyolc oldalt szentel, s egy egész sor nyugati, ún. dekadenst vonultat föl, bizonygatva Kosztolányi dekadenciáját, élet- és társadalomellenességét. Álljon itt maga a vers:

Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bolygóról
és elgurul, akár a briliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

    A realizmus problémájával, amely a szocializmus beköszöntése után lett az esztétikai tájékozottság, s így a valódi előmenetel egyik fő biztosítéka, s amely Lukács György által nyerte el hivatalosan a Kommunista Párttól is szentesített jelentését, s verzióját, így szinte minden irodalomkritikával s irodalomhistóriával foglalkozó számára kötelező érvényét. A negyvenes évek vége, az ötvenesek első fele volt ez az idő. Barta ekkor került Debrecenbe vezetőként. Ott akkor már avatott, pártszentesített realizmusértők várták. Az első összirodalomtörténeti vitán oly jeles ifjú kiválóságok, mint Bimbó Mihály, Karancsy László, Ádám Péter, Kiss Lajos, meg a már korosabb Kardos Pál (nem egyenlő Pándi Pállal) szorongatták Bartát, mondván, hogy nem a marxista visszatükrözésben látja s véli érteni a művészetfelfogás fundamentumát. Barta, szerencsétlen módon, nyugatiakra is hivatkozva védekezett. Mindenesetre első debreceni éveit eléggé megkeserítették az ottani pártszervezet ezen ifjú, s egyéb kiválóságai. Ezekben az esztendőkben alakult ki egy másik, tabunak számító tézis is: az ún. irodalomtörténeti "fővonal" tézise. Ez a Forum, s a Társadalmi Szemle című pártfolyóiratokban 45-46 kezdetén a Petőfi-Ady-Móricz hármasságot jelentette. Majd tán a népiesek befolyásának csökkentésére egyrészt, másrészt mivel a Moszkvából jöttek gyanúját József Attilát illetően elhallgattatták, a vonal Petőfi-Ady-József Attilára változott át. Bartánál e fővonal, mint értékmérce szinte sehol sem található. Lukács neve a munkásságát összefogó négy alapkötetében mintegy tíz-tizenkétszer fordul elő, többnyire kezdő debreceni éveiben, másokéval együtt, másoké mellett.
    Záró tanulmányként utolsó kötetében, A pálya végén címűben egy líraelméleti tanulmány áll. Talán ezen csodálkozik máig el leginkább az olvasó. Szerepel benne szinte minden oly kortárs és félmúlt európai elméletíró, főleg és elsősorban azonban az alkotó lírikus stílusát illető elméletíró, aki ez időben Európában számított, T. S. Eliot-tól Gottfried Bennig, Gillentől Lorcáig, Günther Grasstól Hugo Friedrichig, Emil Staigertől Saint John Perse-ig, Benno Wiesetől Voznyeszenszkijig. Végül kimondja, az igazi, a nagy lírai vers a lélek és a világ, az értelem és a titok, az ember és a természet, a lét és a nemlét, azaz mindannak a foglalata, amit egyszóval talán létélménynek nevezhetünk.
    Hadd fejezzem be szép utolsó kötetének nekem szóló dedikációjával: "Ne neheztelj meg, ha itt-ott ellentmondok Neked; minél többen mondjuk el, amit gondolunk, talán annál világosabbak lesznek a dolgok." Keresztury Dezső, Komlós Aladár és Sőtér István mellett hozzá fűzött a legmélyebb rokonszenv és barátság.