Szegedy-Maszák Mihály
Egy műfaj kockázatai
1. Az esszé fogalma
"Az esszét mint műfajt hírhedten nehéz meghatározni. (...) Samuel Johnson (1709-1784) - maga is remek esszéíró - úgy jellemezte az esszét, mint ´az elme laza kiruccanását (sally), szabálytalan, megemésztetlen darabot, nem szabályos vagy elrendezett megnyilatkozást´ (performance). Noha az ebben a könyvben tárgyalt és bemutatott esszé egyáltalán nem ´laza´, ´szabálytalan´ s ´megemésztetlen´, érdemes arra emlékeztetni, hogy az esszét története során rendszerint kísérleti, tudománytalan, sőt műkedvelő eszmékkel társították." Így kezdődik Richard Aczel Hogyan írjunk esszét? című, magyarul is kiadott könyve.1Mivel indokolható, hogy angol munkára hivatkozom az esszé fogalmának a mérlegelésekor? Főként azzal, hogy a francia eredetű szó angol közvetítéssel került át a magyar nyelvbe, mint arra például Négyesy László A Pallas Nagy Lexikona 1894-ben megjelent hatodik kötetében is emlékeztetett. Az általa is használt angolos betűalak hosszabb ideig érvényben maradt a magyar irodalomban - Babits is ehhez folyamodott Az európai irodalom történetének Montaigne-ről szóló részletében. Négyesy meghatározása szerint az "essay" "a. m. kísérlet, tanulmány, rövidebb értekezés tudományos vagy irodalmi tárgyról, melyet fővonásaiban, tehát vázlatosan s általános érdeke szerint beszél meg közérthető módon és érdekesen. (...) Mai alakjában az E. napi eseményekhez, fontos irodalmi mozzanatokhoz, korkérdésekhez fűződő könnyű és fesztelen tárgyalása egy-egy eszmének vagy kérdésnek." E körülírás bizonytalanságára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy Négyesy Kemény Zsigmondot nevezi meg elsőként a magyar essay művelői közül, akinek írásmódja aligha felel meg az idézet végén megjelölt követelményeknek.Függetlenül attól, hogy Richard Aczel munkájából nem hiányzik az angolszász művelődésre oly gyakran jellemző tapasztalati gyakorlatiasság (empirizmus), nehéz volna tagadni, hogy az esszé különösen ad alkalmat arra, hogy valaki kételkedjék a műfajok meghatározásának értelmében. A távolabbi múltban meglehetősen eltérő műveket neveztek esszének: Locke An Essay Concerning Human Understanding és Voltaire Essai sur l´histoire générale et sur les moeurs et l´esprit des nations című munkája sok fejezetre tagolt bölcseleti értekezés, Pope alkotásai közül az An Essay on Criticism és az An Essay on Man hosszabb lélegzetű vers.A 2001. november 15-16-án Az esszé címmel rendezett Debreceni Irodalmi Napok tanácskozásának szerkesztett szövege. Bónus Tibor hozzászólása utólag írásban érkezett. Fölvetődik a kérdés, vajon ugyanazt értik-e manapság a különböző nyelvterületeken, amikor esszéről beszélnek. Némely országokban szokásossá vált a műfaj megnevezéséhez valamilyen megszorítást kapcsolni, a kritikára utaló jelző vagy elöljárós kapcsolat formájában. Matthew Arnold 1865-ben Essays in Criticism címmel jelentetett meg gyűjteményt különböző alkalmakra készített és folyóiratokban már egyszer megjelent értekező írásaiból. Majd száz évvel később, 1964-ben Roland Barthes Essais critiques címmel adott ki kötetet a Seuil kiadó "Tel Quel" sorozatában. Négy évvel korábban az Oxford University Press English Romantic Poets: Modern Essays in Criticism címmel adott közre egy gyűjteményt. Szerkesztője, Meyer H. Abrams, akkoriban a Cornell University tanára s az amerikai romantika-kutatás kiemelkedő képviselője volt, ki jórészt széles körben ismert tudósok munkáiból állította össze kötetét. A "Galaxy Books" sorozatnak e kötetét azután 1962-ben ugyanezzel az alcímmel követte a Seventeenth Century Poetry, majd 1963-ban a Modern American Fiction: Essays in Criticism. Ugyanezekben az években a New Jersey-ben működő Prentice-Hall kiadó kiemelkedőnek tekintett szerzők műveinek irányadó értelmezéseiből adott válogatások hosszú sorát adta közre A Collection of Critical Essays alcímmel. A közelebbi múltra is lehet hivatkozni. Paul de Man fiatalkori doktori értekezését leszámítva nem írt hosszabb, áttekintő vagy öszszefoglaló igényű művet. Nemcsak 1953-ban a Critique című folyóiratban "Montaigne et la transcendance" címmel közölt, tíz lapnál alig hosszabb írását, de még kései s legnehezebb fajsúlyú értekezéseit is szokás esszéknek nevezni. Egy 2001-ben megjelent, kifejezetten az antwerpeni születésű irodalmár örökségét mérlegelő kötetben a Blindness and Insight és az Aesthetic Ideology szövegeit is egyaránt ezzel a minősítéssel emlegetik.2 2000-ben a Krónika Nova Kiadó Esszék - irodalomról című sorozatában adta ki Újraértelmezések című kötetemet. A benne olvasható szövegek némelyike számos jegyzetet tartalmaz s tudományos ülésszakon hangzott el. Műfajilag nehezen lehetne elkülöníteni őket másutt megjelent tanulmányaimtól. Ellenpéldákat is felhozhatnék annak bizonyítására, hogy a nyelvhasználat nem igazít el. A Gondolatok a könyvtárban címmel 1971-ben közreadott gyűjtemény előszavában Szabolcsi Miklós egyértelműen tanulmányoknak nevezi Szerb Antal írásait.Noha rendszeres helyett csak szúrópróbaszerű vizsgálódást folytattam, töredékes ismereteim alapján azt a föltevést kockáztatnám meg, hogy a magyar szerzők közül némelyek rokonértelmű, mások viszont ellentétes jelentésű fogalomnak te-kintették az esszét és a tanulmányt. Névy László például fölcserélhetőnek vélte a két minősítést, Péterfy Jenő viszont határozott megkülönböztetéssel élt: Keménynek Széchenyivel foglalkozó munkáját "tanulmány"-nak nevezte szemben Emerson esszéivel, amelyeket úgy olvasott, "mint egy költői ihletű gondolkozó rhapsodiáit." Az általa adott jellemzésben óhatatlanul is érezhető a távolságtartás: "Egyes dolgokon nem kell fönnakadnunk: halmazával van benne paradoxon, egyoldalú, félig igaz általánosítás, a stilus színgazdagságában elrejtőző logikai határozatlanság." 3 Lehetséges volna, hogy az esszé csupán a monográfiával állítható szembe? Megnyugtatna az efféle következtetés, mégsem merném vállalni. Létezik a magyar esszéírásnak olyan változata, sőt talán hagyománya is, mely egyértelműen különbözik a tanulmányétól. 1990-ben fogalmazódott meg az a Montaigne-ra hivatkozó önértelmezés, mely szerint az esszé "tudományos ismeretterjesztéssel vezekel lírai indítékaiért, igazság szerint nem annyira irodalomtörténeti szakmunka, mint inkább írásmű: gondolataim története. (...) A tudománytörténet megnevezi, rendszerezi és idézetekkel helyükhöz köti a hazajáró lelkeket. Az esszé: megidézi őket; azzal, hogy eleven szövegében testet ad nekik, s halhatatlanságukat így költi életre. (...) Az esszéírás gyakorlatában az irodalomról alkotott vélemény nem találmány, nem szabadalom. Hasonló ahhoz, amiből eredetét nyeri s amiben eredményét reméli: élmény, erőforrás, ihlető és alkotó alkalom." 4 Ha így jellemezhető az esszé, akkor a tanulmány egészen más műfaj. Az értekezés, pontosabban a fordíthatóság két ideáltípusáról van szó; minden értekező írásmű e kettő között helyezkedik el. Durván fogalmazva, az esszében az értelmező, a tanulmányban az értelmezett beszédmódja játszik elsődleges szerepet.      A tanulmányon kívül még négy műfajváltozattól szeretném elválasztani az eszszét: az olyan bírálattól, mely valamely kiadvánnyal, művészeti alkotással vagy előadással foglalkozik, a jellemképtől, melyet Macaulay, Sainte-Beuve, Szalay László vagy Kemény Zsigmond elbeszélést értekezéssel ötvöző alkotásai fémjelezhetnek - ilyen írásművekkel másutt már foglalkoztam -, a tárcától, valamint a röpirattól, melyben döntő szerepet játszik a felhívás illetve tanítás - mint például Swift A Modest Proposal vagy Németh László Kisebbségben című eszmefuttatásában. Nem vitás, hogy e négyféle beszédmód közeli rokonságot tart az esszével - a könyvismertetés például a tizenkilencedik századtól napjainking sokszor szolgált ürügyként saját gondolatmenet kifejtésére. 1829-ben Carlyle a Foreign Review hasábjain Novalis műveinek Ludwig Tieck és Friedrich Schlegel készítette kiadásának három évvel korábban megjelent negyedik változatából kiindulva tett kísérletet arra, hogy a német költő idegenszerű írásmódját az angol közönség számára megközelíthetővé tegye. Nem nehéz e munkában annak elődjét fölismerni, amit általában "review article"-nak neveznek; a The New York Review of Books mintájára a BUKSZ is ezt a műfajötvözetet honosította meg. Nem kevésbé jól fölismerhető a rokonság az esszé és a tárca között. Mint más országokban, nálunk is az újságírás hívta életre ez utóbbit. Ötletszerűsége miatt erős benne az alkalmi jelleg, ezért is lehet múlékony a hatása. Aligha tagadható, hogy a vele rokon tárcanovellával együtt fontos szerepet játszott a magyar próza alakulásában, de nem zárható ki annak a lehetősége, hogy a tárca elterjedése, különösen az olykor "kis színesnek" nevezett változatának népszerűsége is okolható azért, hogy a magyar irodalomban viszonylag ritka az olyan esszé, mely gondolati igény vonatkozásában Henry James, Gottfried Benn, T. S. Eliot vagy Maurice Blanchot legjobb ilyen jellegű munkáihoz fogható. Az ifjú s A férfi Vörösmarty, vagy a Lenni vagy nem lenni talán hasonlítható az említett külföldi szerzők megnyilatkozásaihoz, de Máraitól Esterházyig sok olyan magyar íróra utalhatnék, kinek életművében inkább tárcákat lehet találni s nem esszéket. A tárcát legalább akkora távolság választja el az esszétől, mint a napi sajtóban közölt könyvismertetést a szakszerű bírálattól; a benne található célzások hosszabb távon elévülhetnek s az értékítéletek utólag többnyire túlfogalmazásoknak bizonyulnak.2. Montaigne örökségeTagadhatatlan, hogy az esszé határai kezdettől fogva elmosódottnak mondhatók. Montaigne gyűjteményének első könyvét hatalmas sírfeliratként is lehet olvasni, mely Étienne de La Boétie-nak állít emléket, kinek huszonkilenc szonettje olvasható az első könyv közepén. Tökéletes "gentilhomme"-ként, példaként állítja az utókor elé a harminchárom éves korában elhúnyt írótársat, s így az exemplum s a jellemkép hagyománya is igénybe vehető az értelmezésben. Sőt, a későbbiek felől akár bensőséges naplóként is felfogható Montaigne műve, különösen ha az egyes esszék keletkezési idejét próbáljuk irányadónak venni. A második könyvben pedig hittudományi fejtegetést is kereshet az olvasó, hiszen a terjedelemben az Esszék minden más részét messze felülmúló tizenkettedik fejezet, az "Apologie de Raymond Sebond", egy Montaigne által korábban fordított Természetes hittan (Théologie naturelle) című munkában a hit, hitetlenség és megszokás viszonyáról kifejtett gondolatok védelmének a megfogalmazása. Egy védőbeszéd mellett tartott védőbeszéd, s ennyiben a tizenhatodik században meglehetősen elterjedt műfaj megkettőzése.Széchenyi István gróf egyértelműen önéletrajzi, vallomásos műként olvasta az Esszéket. Először 1823. szeptember 29-én kelt naplóföljegyzésében hangsúlyozza, hogy Montaigne gyűjteménye számára "nélkülözhetetlen (unentbehrliches) könyvvé vált." Ugyanebben az évben, október 27-28-án említi, hogy - tükörfordítással élve - "kivételes érdeklődéssel" (mit ausnehmenden Interesse) olvassa az első könyvet.5 1824. március 21-én egy sor idézetet másol ki az Esszék első könyvéből, amelyek egyértelműen elárulják, mennyire erős ösztönzést adtak Montaigne esszéi naplójának írásához. Ugyanebben az évben, májusban, a második könyvből kölcsönzött megnyilatkozások tovább bizonyítják, hogy elmélyülten tanulmányozta az Esszéket. 1825. július 21-én azután meg is látogatta Bordeaux-ban Montaigne házát és sírhelyét.Virginia Woolf kötetben 1924-ben megjelent esszéjében az a hallgatólagos föltevés, hogy Montaigne nem hozott létre önálló műfajt. Az angol írónő Széchenyihez hasonlóan az önarckép művelői közé sorolta a francia szerzőt, nem látván lényegi különbséget az Esszék szerzőjének, a naplóíró Samuel Pepysnek s a vallomástevő Jean-Jacques Rousseau-nak írásmódja között. "Önmagát ismeri; minden más ismeretet bizonytalannak vél." Így jellemzi Gide Montaigne esszéit. Az a véleménye, a tizenhatodik századi szerző "úgy gondolja, valójában önmagán kívül semmit nem képes megismerni."6 Ezt az értelmezést valóban alátámasztják az Esszék élén található szavak: "olvasó, könyvemnek én vagyok a tárgya" (matiere).Az utókor könnyen arra következtethet az első könyv ötvennegyedik fejezetének okfejtéséből, hogy az esszé nem ponyvairodalom, de nem is tanulmány. Egy korábbi - 1580-ból származó - szövegváltozat szerint az Esszék nem elégíthetik ki a "kifinomult és tudós" ("délicats et sçavans") szellemek igényeit. A későbbi változatban "kivételes és kiváló" ("singuliers et excellens") jelző szerepel. Az ellentétpár másik oldalára a korábbi szövegben a "vaskos és tudatlan" ("grossiers et ignorans") jelző utal, a későbbiben viszont a "közönséges és faragatlan" ("communs et vulgaires") minősítés szerepel. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy úgy véljük, a műfaj létrehozója mintegy előre látta az esszé képviselte egyensúly törékenységét.Gide, Montaigne műveinek egyik legalaposabb értelmezője meg volt győződve arról, hogy az esszének a lényegéhez tartozik, hogy "előzetes tervezés (composition) s módszer nélkül írják, események és olvasmányok véletlenszerű hatásának a jegyében".7 Az Esszék utolsó, harmadik könyvének harmadik fejezetében valóban ez olvasható: "az egyik órában ezt, a másikban azt a könyvet olvasom, elrendezés és tervezés (desseing) nélkül (...). Olykor álmodom, olykor jegyzeteket készítek és tollba mondok, sétálgatva." A műfaj későbbi sorsa szempontjából nyilvánvalóan nem közömbös, hogy létrehozója nagyon következetesen kételkedett. "Minden egyetemes érvényű ítélet gyáva (lasches) és veszélyes" - olvasható a harmadik könyv nyolcadik fejezetében. Az erősen önéletrajzi jelleg mindazonáltal nem engedi meg, hogy az olvasó valamely egyén tükörképét lássa az Esszék-ben, mert "minden ember az emberi sors (condition) teljes alakját ölti magára" - ahogyan a harmadik könyv második fejezetében olvasható. Ez teszi érthetővé, hogy az esszé mindig s szükségszerűen tele van önellentmondással, ugyanis "sem nekünk, sem a tárgyaknak nincs állandó létezése, sajátmagunk, ítélkezésünk és minden halandó dolog szüntelen folyamatban és átfordulásban van (coulant et roulant), s így azután egyikünkről sem lehet semmi bizonyosat megállapítani, hiszen az ítélő s a megítélt szüntelenül változik és ingadozik (branle)." A második könyv tizenkettedik fejezetének e szavai nemcsak egy bizonyos dán királyfi habozására, de esszék hosszú sorára is lehettek ösztönző hatással. A műfaj kezdettől fogva kizárta a szenvtelen tárgyilagosságot s arra emlékeztetett, hogy minden értelmezést olyan távlat hoz létre, mely ugyan nem, pontosabban nem pusztán egyéni, de meghatározott előítéletek jegyében fogant.Amidőn az esszé tétova körülírásakor a műfaj legkorábbi példáiból próbálunk kiindulni, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy utóbb sokan meghamisították vagy legalábbis félreismerték Montaigne örökségét. Ő ugyanis nem alkalmi szöszszenetek írására törekedett, de egy három könyvből és összesen százhét fejezetből álló könyvet alkotott. A "három jó asszonyról" szóló rész, mely a második könyv harmincötödik fejezete, Ovidius Átváltozások című költeményének szerkezetéhez hasonlítja az Esszék fölépítését. Lehet ugyan vitatkozni azon, milyen is Montaigne legjelentősebb művének a formája, de tagadhatatlan, hogy szerzője úgyszólván haláláig módosította a szövegét, azzal a meggyőződéssel, hogy a hatás jórészt az egyes fejezetek egymáshoz kapcsolódásán, kölcsönhatásán múlik. "Az olvasó óhatatlanul is arra késztetődik, hogy visszatérjen a korábbihoz, sétáljon a szövegben, abban az együttesben, amely kört vagy helyesebben köralakú fűzért alkot" - ahogyan Michel Butor írja Esszék az Esszékről című munkájában.8 Mindhárom könyv egy-egy középpont köré szerveződik: az elsőnek de La Boétie szonettjeinek gyűjteménye, a középsőnek "a lelkiismeret szabadságáról" írt tizenkilencedik fejezet, a harmadiknak "a nagyság hátrányáról" ("de l´incommodité de la grandeur") folytatott elmélkedés alkotja a magját. Ahogyan kimutatták, az Esszék a hármas szám alapján szerveződött könyvnek tekinthető: három jó asszonyról, háromféle kereskedő tevékenységről esik szó, és a központi fejezetet leszámítva a középső könyv az elsőhöz képest kétharmadnyi, a harmadik a másodikhoz képest egyharmadnyi fejezetre tagolódik.9 3. Közvetítő műfaj vagy élménybeszámoló?Hasonló megszerkesztettséget tudomásom szerint egyetlen későbbi gyűjteményben sem mutattak ki. Legföljebb William Hazlitt 1821-22-ben kiadott, harminchárom esszéből álló Table Talk; or, Original Essays on Men and Manners című kötetében sejthető olyan fölépítés, melynek következtében e munka több lehet, mint alkalmi írások halmaza. Az esszéírók zöme inkább csak azt a gondolatot vette át a nagy elődtől, hogy az esszé közvetítő műfaj. Hume eszmefuttatása "Az esszéírásról" például a következő megkülönböztetéssel kezdődik: "Az emberiség pallérozott (elegant) része, mely nem merül el a pusztán állati létben, de az elme tevékenységével foglalja el magát, vagy tanult vagy társas érintkezést folytat. (...) Tanultság és társas érintkezés világának különválása szemlátomást a legutóbbi időknek a fogyatkozása, és bizonyára nagyon rossz hatással volt a könyvekre és a társas létre: (...) a tudomány sokat veszített azáltal, hogy kollégiumokba és cellákba zárták, elkülönítvén a világtól és a jó társaságtól. (...) Óhatatlanul is olyan lakosnak vagy követnek tekinthetem magamat, ki a tudomány világából a társalgáséba lép át, s állandó kötelességének tartja, hogy biztosítsa a jó érintkezést két egymásra utalt világ (state) között." Carlyle - ki 1824-ben illetve 1827-ben a Wilhelm Meister két részének angol változatát jelentette meg, majd 1836-ben Sartor Resartus; the Life and Opinions of Herr Teufelsdröckh című művében a német transzcendentalizmust Sterne írásmódjával ütköztette - úgy fogalmazta át a Hume-tól kapott örökséget, hogy kultúrák kölcsönhatásának, az elsajátításnak megnyilvánulásaként, a fordítás rokonaként, kultúrák közötti beszédmódként fogta föl az esszét. A német idealizmus bölcseleti kultúráját abból a föltevésből kiindulva ültette át az angol empirizmus beszédmódjába, hogy közvetítőként a mélységet a fölszínre s a távolit közel kell hoznia, de e művelet közben az idegenszerű különössége nem szenvedhet csorbát. A "Novalis" című, már említett esszé jól szemlélteti, hogy a szó szerinti és szabadabb átköltéshez, valamint az értelmezéshez úgy folyamodott, mint a fordítás háromféle módjához, melyet egyúttal az esszé beszédmódjának három fő összetevőjeként tartott számon. Tovább lépett Madame de Staël De l´Allemagne című könyvéhez képest, amennyiben összetettebb és árnyaltabb módon közelítette meg fordítás és értelmezés viszonyát. A pozitivizmus bizalmatlanságot keltett a közvetítő műfaj eszményével szemben, a tizenkilencedik század végefelé viszont ellenhatás következett be. Magyarországon ez utóbbit leghatározottabban az 1908-tól induló Nyugat képviselte. Noha természetesen súlyos hiba volna egységesnek mondani az ebben a folyóiratban megjelent esszék írásmódját, nehezen tagadható, hogy a Nyugat jelentős mértékben hozzájárult az élménybeszámolónak nevezhető írásmód magyarországi elterjedéséhez. Fölvetődik a kérdés, mennyiben hozható ez összefüggésbe az angol esztétizmus mozgalmának, főként pedig Oscar Wilde A kritikus mint művész című munkájának ösztönző hatásával. E két részes, először 1890-ben megjelent művet a Nyugat munkatársai közül többen már azelőtt is ismerhették, hogy 1918-ban megjelent Halasi Andor fordításában, a Gömöri Jenő szerkesztette Modern Könyvtárban.A kritikus mint művész látszólag párbeszéd, de inkább kátéhoz hasonlít, hiszen Ernest szerepköre a kérdezőére korlátozott, míg az első rész elején a zongorától fölálló Gilbert a gondolatmenet kifejtője. A kezdet kezdetén Montaigne-ra hivatkozik, így is emlékeztetvén arra, hogy esszé jellegű megnyilatkozásról van szó. Nem vitás, hogy Wilde értekező művében ugyanúgy vannak fölszínességek, mint más műfajú alkotásaiban - különösen ha Henry James egykorú értekező műveinek írásmódjával hasonlítjuk össze. "Semmi, amit érdemes tudni, nem tanítható" - állítja Gilbert. Efféle árnyalatlan kinyilatkoztatások soha nem fordulnak elő az amerikai születésű kortársnak a festészettel, építészettel vagy irodalommal foglalkozó írásaiban. Wilde visszhangozza egykori tanárának, Walter Pater-nek a német romantikától örökölt értékelését, mely szerint a zene a legmagasabbrendű művészet, ám Dvorák műveit próbálja bizonyítékként fölhasználni, amiből arra lehet következtetni, hogy Wilde ízlése meglehetősen maradi volt.Nem volna méltánytalanság azt állítani, hogy A kritikus mint művész sok vonatkozásban a romantika tanításait ismétli: a költő látnok, a szóbeliség magasabbrendű az írásnál, a történelmet állandóan újra kell értékelni, s a nyelv nem gyermeke, de szülője a gondolatnak. Az sem tagadható, hogy a szöveg első részében akadnak olyan állítások, amelyek az esszét élménybeszámolónak tüntetik fel: "A legkifinomultabb (highest) kritika nem egyéb, mint saját lelkünkről készített följegyzés. (...) A kritikus egyedüli célja saját benyomásairól (impressions) készített beszámoló (chronicle). (...) Csakis új alkotáshoz szolgáló kiindulópontnak tekinti a műalkotást." Meg lehetne kérdezni, ugyan mennyiben hozott újat ehhez a kinyilatkoztatáshoz képest Harold Bloom, aki egyébként azt állította, hogy Wilde-nak "mindenben igaza volt."10 A második rész azonban némileg túlmutat az egyéniség romantikus értelmezésén. A Hamlet-nek nincs önazonossága; Shakespeare műve értelmezés kérdése. A kritikus a zenei előadóhoz hasonlítható, amennyiben mindig a saját korának megfelelően értelmezi a művészi alkotást, vagyis a szöveg partiturához hasonlít. "Mindig arra emlékeztet, hogy a műalkotások létezők." Ez a felfogás rokonságot mutat Nietzsche szemléletével, vagyis a történő megértés jegyében szakítást jelent "az igaz érvényesség karteziánus követelményé"-vel. Sőt, Wilde gondolatmenete némileg párhuzamos a német bölcselőével, melynek lényegét Kulcsár Szabó Ernő így jellemzi: "az új megértés következményeként a megértő alany is változáson megy keresztül."11 A kritikus mint művész a metafizikát és a vallást a múlt körébe utalta, s a mo-dern művészetet élesen elkülönítette az erkölcsi tanítástól. Lehet, Kosztolányi innen is kapott ösztönzést homo moralis és aesheticus szembeállításához. Az állítás, mely szerint "minden rossz költészet valódi érzelemből fakad", T. S. Eliot felfogását vetíti előre, s annak hangoztatása, hogy "az előítéletmentes (unbiassed) vélemény értéktelen", már-már Gadamer hermeneutikájával is távoli összefüggésbe hozható. Wilde párbeszéd formájában írt munkája feltűnően sokszor hivatkozik Goethére. A második rész vége szerint a német költő példája arra bátoríthat, hogy a kritika a faji előítéletekkel ("race-prejudices") szemben szálljon síkra. Az efféle értelmezés összhangban van egyrészt azzal a felfogással, mely szerint az esszé a kultúrák közötti párbeszéd műfaja, másfelől azzal a hangsúlyos értékeléssel, amelyet a Faust szerzője Az európai irodalom történetében kap, s egyben arra is figyelmeztet, hogy Wilde munkáját különböző módokon lehet olvasni. Azok, akik arra következtettek, hogy A kritikus mint művész egyértelműen, következetesen s mindvégig élménybeszámolóként határozta meg az esszét, némileg egyoldalúan magyarázták Wilde kátéformában írt értekezését.Ismeretes, hogy Lukács György is Wilde és Alfred Kerr műveire hivatkozik, amidőn az esszé műfaját próbálja körülírni a "Kísérletek" alcímmel 1910-ben közreadott kötetének bevezetőjében. Az első mondatban föltett kérdés - "szabad-e ilyen írásokat kiadni, lehet-e könyv az ilyen írások összességéből?"12 - mintha arról árulkodnék, hogy a kötet szerzője nem igazán törekedett arra, hogy Montaigne példáját kövesse, azaz nagyobb egységbe foglalja esszéit. A korábban mondottak alapján lényegében elfogadható Lukács érvelése, mely eredetietlenséget tulajdonít a két általa megnevezett értekező felfogásának: "Kerr és Wilde csak mindenki szájába adták az érveket, amik tisztán megvoltak már a német romantikában."13 Anélkül, hogy vitatnám annak a jelentőségét, amit a boroszlói születésű értekező a berlini színházakkal és a drámával foglalkozó munkáiban kifejtett, nem szakértő olvasóként az a sejtésem, hogy Kerr értekező távlata nem különbözött nagyon lényegesen a nála tizennégy évvel idősebb Wilde felfogásától. Bármi legyen is a vélemény Lukács későbbi munkásságáról, korai esszéit leginkább csak a bölcseleti tájékozottság különíti el A kritikus mint művész értékrendjétől. Amidőn például Lukács azt hangsúlyozza, "minden időnek más görögök kellenek, és más középkor, és más reneszánsz",14 nem fejti ki alaposabban a múlt átértékelésének történeti szükségszerűségét, mint Wilde, aki a Hamlet átminősítését használja föl példaként. Az sincs ellentmondásban A kritikus mint művész gondolatmenetével, hogy Lukács Platónt nevezi a legnagyobb kritikusnak; a két értekező közül Wilde folyamodik többször is görög nyelvű idézethez, ami arra is emlékeztet, hogy Oxfordban komolyan vették e nyelv oktatását, és Wilde tanárai közül Pater Platónról adott elő a legszívesebben. Sőt, talán még azt sem képtelenség állítani, hogy Lukács Wilde-nál is egyértelműbben különíti el az esszét a tanulmánytól. Láttuk, A kritikus mint művész második része az értelmezést összekapcsolja az esszéírással, a "Levél a ´kísérlet´-ről" viszont három ponttal végződik, akár Gyergyai Albert későbbi esszéi, a gondolatmenet sarkalatos tétele pedig így szól: "A kísérlet-forma még nem tette meg mindmáig az elkülönülésnek azt az útját, amit testvére, a költészet már megfutott: a kibontakozást a tudománnyal, az erkölccsel, a vallással való primitív, differenciálatlan közösségből."15 Ezt a célkitűzést mai - a történetiség lényegéből fakadóan esendő - távlatból vágyálomnak (utópiának) vélem, mely lehetőséget adott arra, hogy olyan esszék is keletkezzenek, amelyek viszonylagos egyértelműséggel különíthetők el a tudományos igénytől - bármennyire kérdésessé tehető ez utóbbinak a mibenléte. Aligha lehet tagadni, hogy az 1920-as és 30-as évek élménybeszámoló jellegű esszéi döntő módon alakították a magyar olvasók egy részének ízlését. Szerb Antal már egészen fiatalon, 1920-ban veszélyt látott az "impressionista kritiká"-ban, pontosan abban, hogy az értekező "a saját műélvezetét (...) veszi mértékül",16 de bajosan lehetne tagadni, hogy ez az írásmód utóbb az ő munkáiban is éreztette hatását. 1956 után a Nagyvilág című folyóirat óvatos kísérletet tett e hagyomány fölelevenítésére. Csak a strukturalizmus, a nyelv- illetve jeltudomány ösztönzésére bontakozott ki ellenhatás. A huszonegyedik század elején már ez utóbbinak a fogyatékosságai is jól láthatók. Ismét változtak az értekező művekkel szemben támasztott igények.Középiskolás koromban, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján én is a Hétköznapok és csodákból s A mai francia regényből próbáltam képet nyerni a korai huszadik század elbeszélő prózájáról. 1962-ben jelent meg Gyergyai Albert Klasszikusok című esszégyűjteménye. Kezdő egyetemi hallgatóként s főként Kassák Lajos révén ismertem a szerzőt, ki megajándékozott e könyvével. Elolvasása után hoszszabb levelet írtam neki. Szeptember 19-én kelt válaszának egy részletét érdemes idézni, mert megvilágítja Gyergyai felfogását: "Hogy mondjam? Az esszé, nálam, egy jobb hijján való műfaj; mivel nem vagyok költő, se elbeszélő, esszé-formában mondom el, amit mondani akarok, vagy mondani érdemesnek tartok, holott versben vagy zenében talán megfelelőbb volna. Dehát vannak olyan természetek, amelyek csak álarccal tudnak megnyilatkozni."Egyáltalán nem könnyű eldönteni, mennyire általánosíthatunk az idézettekből. Mennyi a hasonlóság például az 1893-ban született Gyergyai és a tizenkét évvel fiatalabb Cs. Szabó László értekező művei között? "Esszék" alcímmel adták ki 1987-ben azt, amit Cs. Szabó Shakespeare-ről írt. A nagy angol költő műveinek ez a "mesefordulat"-ot előtérbe helyező megközelítése egy vonatkozásban rokon Gyergyai esszéivel: mindkét szerző írásai azt a hatást kelthetik olvasójukban, hogy az irodalmi művek értelmezése nem igényel szaknyelvet. Az ilyen felfogás szerint az esszé ahhoz hasonlítható, amit némely tudósok fekete doboznak neveznek. Egyiküket idézve, "a fekete doboz tudósok szokásos megállapodása (conventional agreement), hogy egy ponton túl nem folytatják a kísérletet a dolgok magyarázatára."17 Lehetne arra hivatkozni, hogy a dekonstrukció kétségessé tette a strukturalisták kétoldalú fogalmi szembeállításainak hitelét, mint ahogy arra is, hogy nehéz megmondani, hol s mennyire érzékelhető a közelmúlt vezető irodalomtudományi irányzatainak (hermeneutika, újhistorizmus, kultúra- vagy művelődéstudomány, feminista vagy posztkoloniális kritika, stb.) kisugárzása, és mennyiben okoz bizonytalanságot ezeknek egymást hol kiegészítő, hol kioltó kölcsönhatása. Tagadhatatlan, hogy Blanchot, Barthes s Derrida után más az esszé és a tanulmány vi-szonya, sokkal kevésbé egyértelműen különíthetők el egymástól, mint amennyire egykor Jakobson vagy akár Genette gondolta. Sőt, már Carlyle világosan látta, hogy a legtöbb vagy bármely mű olvasható értelmezett és értelmező szövegként, vagyis nincs sok értelme egymással szembeállítani az értekezést és az úgynevezett szépirodalmat. Az is igaz, hogy szerzők helyett szerencsésebb művekben, írásmódokban gondolkodnunk, amelyek között létezik átjárás. Mindennek ellenére koc-kázatos volna föladni a szóban forgó kettősséget. Ismeretes, hogy 1936-ban Yeats a Mona Lisa leírásának szabadversbe tördelt szövegével kezdte az általa szerkesztett The Oxford Book of Modern Verse című gyűjteményt, de ez nem azt jelentette, hogy az esszéírás költészet, hanem azt, hogy Pater a nyelvi megalkotottság kiemelésével példát mutatott a huszadik század elejének költői számára. Appreciations című, 1889-ben megjelent kötetében ugyanez a szerző kiváló értelmezéseket adott közre a Szeget szeggelről illetve Shakespeare történeti darabjainak angol királyairól. Ugyanitt olyan jellemzés olvasható a Montaigne által megteremtett műfajról, melyből nem hiányzik a fenntartás: "Az efféle irodalom fogyatékosságait mindnyájan fölismerjük: gondolat és írásmód (style) vonatkozásában egyenetlen, hiányzik belőle a megtervezettség (design); rögtönzésszerű (caprice); nincs tekintélye".18 Kései előadásaiban Pater a költeménytől, a tanulmánytól (treatise) és az esszéről azt állította, hogy "három különböző útnak (ways) felel meg, amelyen az elme az igazsághoz közelít (relates)." Montaigne példájából azt a tanulságot vonta le, hogy az esszé "az olyan elme számára szükséges irodalmi forma, amely szerint az igazság pusztán lehetőség s megvalósulása általános végkövetkeztetés helyett inkább különös, személyes tapasztalat nehezen megragadható (elusive) hatása lehet".19 Musil 1914 körül a következőket írta az esszéről: "Egyik oldalán a tudomány terül el. A másikon az élet és a művészet".20 Lehet azzal érvelni, hogy az esszé közelebb áll az elsődlegesnek tekintett irodalomhoz, de azzal nem, hogy helyettesítheti a tudományt. Az irodalom mibenlétének strukturalizmus utáni átértelmezéséből egyenesen az következik, hogy a tanulmány éppúgy része az irodalomnak, mint az esszé. Mindkét műfaj képviselői tanulhatnak egymástól, de egyiknek sem szerencsés kétségbe vonnia a másiknak létjogosultságát. A tanulmány szerzőjének nem szabad felednie, hogy végleges értelmezés nem létezik s a nyelv hatalmát nemcsak elvként lehet hirdetni, de gyakorlatban is érvényes bizonyítani, a szaknyelvet éppúgy honosítani, fordítani kell, mint a műalkotásokat, különben idegenszerű, elsajátítatlan tolvajnyelv hatását kelti. A "távolság (space), amelyet bármely értelmezés teremt a műalkotás és megértése között, fennmaradó (residual) fordíthatatlanságot foglal magában", s az esszé "ebből a fordíthatatlanságból valamit látni enged (uncovers)" - ahogyan Pater kiváló értője, Wolfgang Iser érvel.21 Az esszé írójának viszont ajánlatos fölismernie, hogy az értelmezés párbeszéd, mely kölcsönhatást tételez föl, és a mű ellenállásával csakis szaknyelv segítségével lehet megküzdeni. Mindketten a művészetet szolgálják, s ezt egyikük sem felejtheti el, ha nem akarja saját létjogosultságát kérdésessé tenni.