„MESTER JÓKAI”. A JÓKAI-OLVASÁS LEHETŐSÉGEI AZ EZREDFORDULÓN
SZERKESZTETTE: HANSÁGI ÁGNES ÉS HERMANN ZOLTÁN
Nemes Nagy Ágnes jellemzően frappáns – bár a szövegek recepcióra utaltságát a kanonizálás némi önkényével összekötő – véleménye szerint Jókait úgy kell védeni mint egy ökológiai együttest. Félő ugyanis, életműve fokozatosan kiszorul a 19. századi kánon élvonalából. E fenyegető folyamat lezajlása pedig szerinte az ifjúsági íróvá minősítés stratégiája nyomán következhet be. S mivel a hasonló – olykor éppen a „kultuszt” ápolni igyekvő, ám az értelmezés megújulását olykor önkéntelenül is gátoló – műveletek nem hiányoztak az utóbbi évtizedekből sem, hermeneutikailag kissé irreleváns hegelianizmussal szólva talán megkockáztatható, hogy e műfajváltoztató támadás akár a hatástörténeti „ész cselének” is nevezhető, mely dialektikus szellemének diadala érdekében szánja rá magát egy idejét múlt szövegegyüttes körmönfont likvidálására. De ha valóban erről lenne szó, akkor a Nemes Nagy Ágnestől javasolt védekezés reménytelen lenne, hiszen a hatástörténet nem „visszacselezhető”, nem lehetséges tanulmányok tömegével sem feltartóztatni egy olyan folyamatot, amelyhez hasonló pl. Gárdonyi Géza esetében már végbement. Gárdonyi napjainkra – jelenleg legalábbis úgy tűnik – visszavonhatatlanul ifjúsági író lett, s az Egri csillagokat bármilyen „Nagy Könyvnek” választják, ez is csak a felejthetetlen iskolai emlékek – kötelező olvasmányok – közé tartozását bizonyítja. Néhány éve a magyar irodalom egyik lelkes kínai barátja bejelentette, a regény anyanyelvére történő fordításán dolgozik, így meglehet, Gárdonyi olvasóközönsége nemsokára pár száz millió fővel emelkedni fog. De a fordító, személyes közlése szerint, már eleve az ifjúság számára szándékozik közreadni munkáját, vagyis az ázsiai ország érdeklődőinek is úgy tűnhet majd, a szöveg a fiatalokhoz szól, hatása életkorfüggő. Az évtizedek óta mélyen hallgató Gárdonyi-szakirodalom utolsó, szinte pánikszerű fellángolása a hetvenes években tehát hiába tiltakozott az „ifjúsági” kategóriába illesztés jól megérzett veszélyei ellen. Az akkor gyors egymásutánban születő monográfiák és tanulmányok nem tudták megóvni az alkotásokat a befogadó életkori hovatartozására hivatkozó műfaji (?) lefokozásuktól. A fő kérdés tehát Jókai esetében sem más, mint hogy a hasonló válság érzékelése mellett a receptív függést akceptáló, s a szövegek rekanonizálásában sajátlag a mondott kiszorító tendenciával küszködő aktivitás hogyan kerülhet összhangba e műveknek hatástörténeti függésük szerint formálódó jelentésével? Azaz megteremthető-e egy olyan interpretatív távlat, melynek kezdeményezései az irodalomtörténeti autopoiészisz velejárójaként-ekvivalenciájaké
Ha szabad a megszemélyesítés alakzatát – a szokásos-közismert antropomorf ellentmondással – mint poétikai önreflexiót alkalmazni, akkor mindenekelőtt kijelenthető, maga a Jókai-elbeszélés „tudatában van” önnön ifjúságivá olvasásának fenyegetettségével. Úgy is mondhatnánk, mai recepciója különös erővel észlelheti benne a kanonikus gyengülés e módjának veszélyével szembenézés nyomait. (Vonásokat rajzolva a „Jókait olvasó Jókai” Szilasi Lászlótól vázolni kezdett arculatához.) A kőszívű ember fiaiban pl. az emlékező narrátor egyhelyütt „kiszól” a szövegből, s a befogadót – leplezetlen gúnnyal – mint ifjú olvasót szólítja meg. Olyképp, hogy vázolja egyúttal annak feltételezett értelmezői hozzáállását, vagyis az „ifjú olvasó” kifejezéssel nem csak életkort, hanem elsősorban befogadásmódot jelöl, nyilvánvaló ironikus színezettel. E kritika szerint ifjú olvasó az, aki a szöveget a Jókait később is visszatérő vádak horizontján olvassa: felszínes „tündérmeseként”, az irreálisan csapongó, „hiteltelen” fantáziának és a „valóságtól” elrugaszkodott irreális álomvilágnak a kifejeződéseként. A regény elbeszélője így az „ifjúsági író” kategóriájával szemben megalkotja az őt annak keretei közé hamisító ifjúsági olvasó kategóriáját, megjelölvén egy szerinte inadekvát olvasásmódot, s egy attól távolodó recepcióra téve javaslatot.
Egyébként is külön tanulmány tárgya lehetne a Jókai-próza mint a saját befogadástörténeti „csapdáiból” állandóan kievickélő, a hasonló kritikai „merényleteket” túlélni képes szöveg, melynek poézisébe „bele van írva” az akadályok legyőzésének triumfáló nyelvisége is. Ezért ha belátjuk, hogy napjaink Jókai-újraolvasását szintén a romantikus nyelvből kihallott performativitás határozza meg, akkor ráadásul úgy látszik, a recepció románcos kiszabadulása a halál torkából magának az irodalmi romantika főnixmadarának újjászületésével harmonizáló eseményként válik felfoghatóvá. Jókai művészete így megint – éppen az említett fenyegetettségtől övezve – a „romantika lényegéből” képes valamit színre vinni, illetve önmagát mint e lényeg egyik reprezentánsát tudja felmutatni. Lehet-e romantikusabb eseménye a hatástörténetnek mint a kis híján megsemmisítő „félreértés” tudatából egy „új létre” eszmélő rádöbbenés pillanata? Ha van valami halvány igazság abban az egyébként igen kétséges – a jelentéskánon lineáris-oksági determinációjának képzetétől sem mentes – tézisben, miszerint minden szöveg nyelvezete a saját törvényeit „programozza” hatástörténetébe, akkor a befogadás hányattatásai mindenesetre a Jókai-életmű románcos jellegét ismétlőknek tűnnek.
Az ifjúsági irodalommá degradáló törekvés ugyanakkor felfogható a historikus elkülönböződés egyik alakzatának is, így a „saját hangját” szerzőként kereső „ifjúsági olvasó” lázadásának, ezen belül a Harold Bloom-féle „hatásiszony” velejárójának. Anélkül, hogy túlbecsülnénk a befogadástörténeti fejleményeket helyettesítő pszichológiai metaforákat, ezúttal igen találó lehet e bloomi kategóriába foglalt „apakomplexus” mozzanatának áttételes alkalmazása. A kötetben főleg Milbacher Róbert fejtegetései operálnak a hatástól szorongás fogalmával, mely a tisztelgő „utód”, Mikszáth Kálmán életrajz-írásából szintén kiérezhető. De a tanulmány (Mikszáth Kálmán Jókai-olvasásáról) meggyőzően érvel amellett is, hogyan győzi le Mikszáth művészete az utánzás félelmét, azaz elbeszélésmódja e téren hogyan válik „felnőtté”. Különösen izgalmas felvetésnek mutatkozik, hogy a Jókai-olvasás vonatkozó tapasztalatára éppen a „kritikai realizmus” számtalanszor meglobogtatott mintapéldája, a Noszty-regény kapcsán történik hivatkozás. Azzal párhuzamosan, ahogy Mikszáth a romantikus elvárásoknak kíván megfelelni a Galamb a kalitkában című szövegében – miután egyébként előbb elparentálta az irányzatot. A teóriának „ellenszegülés” így éppen a romantika bizonyos újrajátszásaként lesz képes – az elhárítás tapasztalatát is magába foglalón – a modernitás felé alteráló művészi gyakorlat ösztönzője lenni. Hozzátehető, a Noszty-regény maga is fölfogható az írás (lejegyzés) és az olvasás viszonyát tematizáló és poetizáló műnek, ahol a cselekményt alapvetően határozza meg, mit írnak le és mit hogyan olvasnak a szereplők. A mű így a sokféle iratnak és olvasataiknak a viszonylatát mint egy elbeszélésmód mátrixát tartalmazza a váltóhamisítás papírjától kezdve a levélfogalmazványig, amely végül lebuktatja a „fiúnak” az „apai” terveket többször is szétzúzó mesterkedéseit. A lánykérés ravasz taktikáját kitaláló nagynéni, Homlódyné szerint például a különböző levelekből és újsághirdetésekből fogja majd Tóth Mari megalkotni-kiolvasni azt a sztorit, melynek maga is a szereplője lesz. De a romantikaellenes Jókai-olvasást illető irónia szintén kihallható a regényből. A cselszövő Homlódyné szándékosan veti be az általa is giccsesnek tartott cselekményes kliséket, a „realista” kritika sablonjai pedig mindezt Tóth Mihály szemüvegén keresztül olvassák, aki végül „leleplezi” az ármányt, miután felvilágosult öntudattal kihalásztatja a szemetes kukába dobott levelet, amely akkor már nem lehet bizonyíték a szerelmes Noszty Feri merőben alantas szándékaira. Ez a hozzáállás csak azt az „ifjú” olvasót csaphatja be, aki maga is Tóth Mariként olvas, különösen akkor, ha szakirodalom szintén naívának nézi, hogy elhitesse vele a gentry-típus könyörtelen kritikáját.
Milbacher Róbert kiváló Mikszáth-Jókai összevetése egyébként már jelzi is az interpetációknak a kötet beköszöntőjében felvillantott korszakoló távlatát: a szövegeknek a romantika és a modernség viszonyában történő elhelyezését. Ezzel kapcsolatban felidézendő a Jókai-elbeszélés egy másik önreflexív rétege, mely saját nyelvének történetiségét: romantikus eredetét, attól távolodását és egyúttal annak folytatását poetizálja. E historikus vonatkozás ugyanis olyan „feladatot” ad az olvasónak, mely „ifjúsági” horizonton megoldhatatlan, így a befogadásmód átalakítása eleve nélkülözhetetlenné válik. Érdekesen exponálja – viszi színre - önnön romantikus eredetét pl. az Egy magyar nábob kezdete: a három magyar fiatalember meglátogatja Rousseau sírját. Rousseau itt egy eredet szimbóluma, neve emblematikusan a romantika nyitányát idézi. Az ő alakjára – nyelvfelfogására, társadalomfilozófiájára – hivatkozó regény így e történésben mintegy önmaga eredetére pillant. De a sír immár megközelíthetetlen: mocsár veszi körül, csak távolról látható. A historikus visszatekintés ezzel zarándoklattá tematizálja a későromantika rezignációját, mely lemond a nyelvi közvetlenség rousseau-i ábrándjáról, a vallomásban önmagát megtaláló és kifejező szubjektivitás álmáról, miközben jól tudja, a spontán önkifejezést illető kritikai felismerései sem születhettek volna meg egykori illúziói nélkül.
A szövegek e vonása eredményezheti tehát, hogy manapság különösen hajlamosak lehetünk Jókai némely művét önmaga történetiségét is poetizáló formaként olvasni. Azzal összefüggésben, amit Hansági Ágnes fogalmaz meg a legtávlatosabban, kifejtvén, hogy az ún. Jókai-probléma a magyar romantika kanonizációjának a problémája is (Irónia és identitás). Hansági Ágnes a „patrióta beszédaktus” szempontjával kezdeményező, ugyanakkor a Jókai-életmű egyik legfontosabb rétegét – kanonizálásának alapvető meghatározóit – érintő írása az irónia koraromantikus alakzatára tekintve és azt a hazafias nyelvezet sztereotípiáira vonatkoztatva lényegében szintén egy kezdeti, „eredendőnek” aposztrofálható romantikus alakítás és egy arra visszanéző, azt mozgósító újrakezdés formaelvét követi nyomon. Ezáltal éppen a napjainkban – főleg az 1990-es évektől – kidomborodó érdeklődés egyik okát tudja magyarázni a nemzeti közösségek és az egyéni identitások kölcsönös feltételezettségére és az ironikus elbeszélői hagyomány összjátékára utalva. A tanulmány emellett a fentebbi dilemmákat az irónia olyan elhibázott kritikatörténeti értelmezésével hozza – igen találóan – kapcsolatba, mely az alakzatot Jókai kapcsán merőben a humoros stílus jegyévé fokozná le, megkísérelvén a szövegeket „az elit irodalom regiszteréből a populáris regiszterbe” átsorolni, vagy az anekdotikus zsánerképek hangsúlyozásával „romantikátlanítani”. Mindez magabiztosan hárítja el az „ifjúsági” író mellett a „humorista” és a kedélyes „anekdotista” szerző – Mikszáthot kis hiján a partvonalon túlra helyező – imágóját.
A Jókai-interpretációknak közvetlenül a vonatkozó korszakszisztémákkal – romantika, modernitás – jellemezhető olvasásmódjairól továbbá Török Lajos értekezik (A jövő emlékezete) tanulságos korszerűséggel, joggal állapítván meg, hogy az író hányatott sorsú műve (A jövő század regénye) olvasásának historizmusát a róla való beszéd retorikai műveletei teszik markánsan beláthatóvá. E meglátás persze a mindezt tárgyaló dolgozat kapcsán is érvényesíthető. A jövő század regényében valami olyasmi történik meg Jókai Mórral (a szerzői név szimbolikáját illetően) mint ami Rousseau-val az Egy magyar nábob-ban: egykori lakhelye és emlékhelye nehezen megközelíthető, alig felismerhető rommá válik. A gazda neve – ahogy a tanulmány kiemeli – csak a fakéregbe vésve él tovább, mintegy imitálva saját előszavának névaláírását. Az előszóbeli név és a fakéregre vésett név nyilvánvalóan az írás, a lejegyzéstechnika változásainak függvényében is láttatja a romantikus nyelv paradox sorsát: egy eredettől való állandó távolodásban érződő, ám mindig újrafelfedezett odatartozás tudatát. Jókai egyik legérdekesebb, játékos-ironikus korszakjelölése egyébként szintén hasonló, visszatekintő kettősség szülötte. A kőszívű ember fiai a mitológia és a politika sajátos lexikális összefonódásával képezi meg a történelmi visszapillantás utólagosságát, a történelmi nézőpontnak az egykori események tematizálásán messze túlvezető poétikáját: az 1850-es éveket bacchikus kornak nevezi, egyszerre utalván Bacchusra és Alexander Bach miniszterre.
Ugyancsak a romantikusként leírt Jókai-epika alakulástörténetének átíródására figyelmeztet Szilágyi Márton tanulmánya, mely az Ahol a pénz nem Isten című alkotást részben a sziget-utópiák, részben a fantasztikus utazás-elbeszélések műfaji alterációjaként tárgyalja (Az elhibázott teremtés). A Jókai-kánon újabban sokat hivatkozott perifériájához tartozó alkotást a műfaji hagyományokkal szembesítve utal az eljárásra, miként lép ki a szokványos fikció (a megkapott kézirat) narrátora e sablonos keretből, hogy szólama a keretelbeszélés közegébe csússzon át. Összefüggésben azzal, ahogyan a történet maga az utópiák világából egyre inkább a már létezőnek-reálisnak látott történelem fájdalmas tapasztalatai szerint kialakuló világgá alakul. Így az illúzióik elvesztése két narratíva között lezajló váltásként is leírható, s a fikció modulálásának tapasztalata lesz az olvasó szembesülése „a történelem korrigálhatatlan kényszerpályáival”. Prózapoétikailag azon – posztmodern horizontból visszaérthető-átlátható – fejlemények kidomborodásának első mozzanatait kíséri ezzel nyomon az elemzés, melyek a metafikció „felszámolásaként” lesznek jellemezhetők a továbbiakban. Hasonló észrevételek aligha volnának tehetők Szilágyi Márton széleskörű kortárs irodalmi tapasztalata és jártassága nélkül. Külön érdekessége az interpretációnak, ahogy rámutat a diszkurzív szintet befolyásolni képes cselekményes szintre, vagyis arra, hogy nem csak a beszéd (párbeszéd) modern elsődlegessége érvényesül a szövegben, hanem a történet (cselekmény) bizonyos – napjainkban különösképp „újrafelfedezett” – instanciaképző funkciója is. Tehát egy narratív szerkezet ismét felülkerekedhet mondottságán, azaz jelentésében úgy idegenítheti el magát saját – de épp ezáltal újraalkotható – elbeszélésszintjétől, hogy a „fabula” addig ismeretlen értelemadó távlatait teremtse meg. Mindez tehát lényegében ahhoz a jelenséghez sorolható, melyet manapság – olykor kissé félreértetten és egyoldalúan – a cselekményesség újrafeltámadásának neveznek. Holott – mint a szerző jó szemmel észleli és kifejti – inkább a diszkurzív és a narratív szintek egymásba csapó, egymásra épülő dinamikájáról lehet szó.
A kevéssé kanonikus – köztük a kései – Jókai-művek újraértelmezésében Fried István korábban is úttörő szerepet vállalt, Öreg Jókai nem vén Jókai címmel kitűnő kötetet publikálva a témáról. Ezúttal pedig szintén az iménti tendenciák egyikének, az elbeszélésmódnak bizonyos narratívák – cselekményformák – felől újjászületni képes karakterének komparatisztikai távlatú kiemelésére vállalkozott (Jókai Mór és a világirodalom). E sajátság valóban sokat merített az eljárás romantikus mestereitől, Victor Hugo és Puskin megoldásaiból, akár a történetképzés náluk is megfigyelhető szubkultúrális vonzataiból és stratégiáiból. Jókai néhány művének újszerű, merészen tágas világirodalmi panorámába illesztett összehasonlító vizsgálata ezúttal például a fantasztikum és a groteszk öszefüggéséhez – a modernitásba átnyúló poétikájához – nyújt további, fontos vonásokat. A szubkulturalitásról elmondható, hogy az egymásnak „idegen” szférák érintkezése eleve a történetszálak („alszüzsék”) poétikai funkciójának módosítását, szemantikai áttűnését eredményezheti. A kultúra és a szubkultúra relativitása-komplementaritása valóban új fénybe helyezheti a gyakran épp e téren leminősített, különcködőnek bélyegzett Jókai-prózát, benne az itt említett A Káró című szöveget. Sőt, amennyiben a technikai civilizáció mitologizálásáról beszélünk – mint az értekezés joggal teszi –, akkor egy újabb, akár immár modernségkritikai aspektusból is tekinthetünk e művekre. Az alkotások így nem pusztán az új irány, nevezetesen a modernség által igazolódnak, hanem a korszakváltó tendenciát magát is reflektálni képesek. A modernség-értelmezések többnyire bizonyos poétikai paradigmák jelenlétét-alkalmazását emelik ki, s kevéssé figyelnek arra, ami a korszakban önfelszámoló jellegű, ami eleve a saját horizontjának meghaladására törekszik. Meglehet, erre Jókai művészetéből kiindulva is lehetőség nyílik irodalmunkban. Mindez persze jelenleg többé-kevésbé meglepőnek tűnhet, de a tanulmány alapos fejtegetései mégis erről kezdik meggyőzni az olvasót.
Szintén a Puskinnal és az orosz romantika szubkulturalitásával létesített párbeszédről szól Kalavszky Zsuzsának filológiailag igen megalapozott, sokoldalú tanulmánya a Szabadság hó alatt című, mindeddig szintén kevéssé tárgyalt regényről („Le mariage de Pouchkine”). A motívumkutatások merő katalogizálásán poétikailag messze túljutva vizsgálja Puskin többszörösen is fikcionált alakjának megjelenését, poémájának, a Cigányoknak az intertextuális vonzatait, a Mérimée és Bizet Carmenjéig húzódó összefüggéseket. A gazdag érvelésből – az iménti epochális összefüggések folytatásaként – a nyelv és a test viszonyának színre vitelét mint a saját beszédétől meghatározódó szubjektivitást jelölő test előkerülését érdemes most a leginkább kiemelni. Ahogy a tanulmány hangsúlyozza, Puskin a szövegben először műfordítóként jelenik meg: latinul idéz, majd oroszra fordít, tökéletes hexameterben. (Orosz létére különös kijelentést tesz, mint aki kívülről, egy idegen nézőpontból látja és ítéli meg magát: „Félek a muszkától, ha ajándékot hoz elém is.”) Testhelyzete ugyancsak fordított, mintegy imitálja a fordítás nyelvi paradoxonát: fejjel lefelé beszél, a szán bakjáról hajol le, arcát a megszólított nő ilyen helyzetben látja meg. A hasonló epizódokban tehát egészen nyilvánvaló a nyelvi szituáltság önreflexív-metaforikus elbeszélése.
A cigány-tematikának a népszerű-szórakoztató dimenzióban, tehát egy újabb szubkulturális közegben való megjelenését tárgyazza Forgács D. Péter tanulmánya a Cigánybáróból készült operettről szólván (A czigánybáró operett igaz története). Kalandos cigány-sztori, folklór-kuriózum, Monarchia – e szavakkal valóban sok minden jellemezhető a korból Johann Strauss, Ignaz Schnitzler és Jókai nagysikerű, egy tévesen felfogott elit kultúra felől gyakran lekezelt műve kapcsán. Az írás a műhelymunka egyes részleteit bemutatván járul hozzá a korszak atmoszférájának – művészi elvárásrendjének – árnyalásához. A Cigánybárót mint a Monarchia kulturális teréből „szelektált” jellegzetes fikciót Hermann Zoltán értekezése köti vissza szorosabb prózapoétikai jelenségekhez, az olvasat és a történetvezetés diszharmóniához (Jónás de genere Botsinka). A művet – igen produktív kiindulással – beavatási „varázsmesének” minősítve figyel fel arra, hogy a lineáris építkezés elvárásait a szöveg morfológiája folyvást megtöri, s a befogadó az össze nem tartozónak érzékelt fragmentumokból realizálhat valamilyen összefüggést. Megállapításra kerül, hogy a történetképzés és a „naív olvasat” kettéválnak – ezzel csatlakozik a tanulmány az „ifjúsági” olvasat kritikájához. Tovább erősítvén a Jókai-recepció azon – a magyar romantika egészére kiterjeszthető – vonását, miszerint a művek hatástörténete (jelenlegi fázisában) igen felfokozott mértékben válik befogadásának reflektált kritikatörténetévé. Mintha a jaussi kategóriákkal jellemezhető hatásfunkciók, a „poiészisz” és az „aisztheszisz” egyensúlyának bizonyos romantikus felbomlása után most ellenkező irányba lendülne ki a mérleg nyelve. Hogy a recepció aktivitása saját múltjának dekonstruálásából indul ki, az persze magától értetődik, de aligha létezik manapaság prózai szövegegyüttes a magyar irodalomban, amelynél a két funkció szembesítése radikálisabb formát ölthetne. S a Cigánybáró szüzséjét illető befogadói konkordáció (Iser), valamint az eltérő elemek összehangolása és a nemzeti sztereotípiák bizonyos összjátéka – mint a Monarchia „kulturális terének” továbbfikcionálása – valóban kidomboríthat egy ironikus-önironikus beszédmódot is. Hozzátehetnénk, elsősorban azon affirmatív iróniáról lehet szó, melyre e dikció egyenrangúan váltakozó jelentésrétegei (tehát igazodó és a kritikai attitüdjei) közül általában kevés hangsúly esik.
A kötetnek említett, szembetűnő vonása, miszerint a benne legtöbbet emlegetett Jókai-művek kevéssé tartoznak a kánon centrumához, azzal egészítendő ki, hogy a legtöbbet tárgyalt szövegek jelentése viszont jórészt e periféria olvasása felől kezd módosulni. Ezen egyre közkeletűbb belátást osztja – a recepció számos beidegződését, a „nagy regényekhez” hozzáállás szokásos sztereotípíáit kérdésessé téve – Szajbély Mihály írása is, a Monarchia korszakát megelőző, néhány hagyományosan kiemelt Jókai-regény keletkezésének időszakára összpontosítva (Álom Otthon Államról). Hatásos érveléssel mutat rá a Jókai-Kemény, sőt, Jókai-Gyulai párhuzamokra, miközben a kutatás e neveket inkább egymás ellentétező pólusainak tartja. Valószínűleg meglepi az „ifjú olvasót”, hogy Kossuth Lajos és az 1850-es évek megítélésében Jókai Kemény Zsigmondhoz állt közel, a nemzeti lét újramegalapozásának tervében pedig hasonló hagyományszemlélet vezette, mint Gyulai Pált. Ami lényeges különbségnek nevezhető, az a történelmi hagyományoknak Gyulai-féle „rekonstrukciója” és a Jókai-féle „konstrukciója” közötti különbség – ennyiben nevezhető Jókai az eposzköltő Vörösmarty tanítványának. Sőt, mintha egy sztereotípia megfordítására is vállalkozna a tanulmány: a Gyulai-Jókai relációban az előbbit tartja a jövőt illető illúziók újratermelőjének, Jókait pedig kételkedőbbnek, józanabbnak, magában az „emberben” csalódott írónak, aki így tehát antropológiai megfontolásokból vezette le a dezillúzió szükségszerűségét.
A kötet írásairól általánosságban is elmondható, hogy kerülik a létező irodalomtörténeti rangra spontán módon hivatkozó apológiát, azaz nem kívánnak a kánon biztos-kiküzdött alapjaira támaszkodni és ezáltal legitimálódni. Annál kevésbé, mivel teljesen tisztában vannak nemcsak a kánon önfelszámoló, önnön metamorfózisai révén megújuló esélyével, hanem belátják annak az adott konkrét helyzetben feltáruló perspektíváját is. Érzékelvén, hogy a kéznél levő jelentéskánon puszta „megszilárdításának” – a rendelkezésre álló értésmódokon belül érvelő felértékelésnek – igénye ezúttal egészen különleges módon és mértékben vezetheti tévútra az interpretációt. Ezért a „Jókai-próbléma” szinte minden lényeges részletére kitér, hogy az ezredforduló kérdésfeltevéseire hatásos válaszokat tudjon megfogalmazni. A narratív eljárásoktól a regénypoétikai-műfaji vonásokig, a szubkulturalitás másságától a hazafias-nemzeti beszéd akár ironizáló termékenységéig felvezetett szempontjai ugyanakkor természetesen nem felejtik hagyományaikat, a befogadástörténet fontosabb állomásait, vagyis elkerülik a mindent elölről kezdés és a saját feltételeire vak reinterpretáció naivitását is. Aligha kétséges azonban, hogy mindez olyan radikális változtatásokkal jár együtt, melyeket e romantikus szövegek létmódja manapság nemcsak felajánl, hanem egészen kivételes erejű felszólításokkal szorgalmaz. Külön elismerést érdemel a kötet szerkesztésének logikája, mely az egyébként szerteágazó felvetéseket az imént vázolt aktuális feladatokra adható válaszokként állította jól követhető összefüggésrendbe. (Ráció)
EISEMANN GYÖRGY