BÓNUS TIBOR: A CSÚF MÁSIK
Egy kollégája könyvéhez készített bevezetőjét Paul de Man 1978-ban annak a kiadói vonakodásnak a felidézésével indította, amivel egy másik közeli munkatárs értekezésének sorsa szembesítette, melynek forgalomba hozatala, jóval korábban, azért tűnt kockázatosnak, mert „a könyvpiacon nem érvényesülhetett egy könyvhosszúságú tanulmány, melynek tárgya egy nagyobb irodalmi kánon egyetlen alkotása, különösen abban az esetben, ha egy regényíróról van szó.” De Man itt egy olyan ódzkodásról beszél, amely ekkor már (szerinte: Roland Barthes S/Z-jének átütő sikere nyomán) lényegében okafogyottá vált, s elég sok idő eltelt azóta ahhoz is, hogy - pl. - Magyarországon bárki is meglepődjön önmagában egy ilyen munka létrejöttén. Mégis, a hazai irodalomtudományban nem túl sok példa található arra, hogy egy terjedelmes műértelmezés önálló kötet formájában lát napvilágot: készültek-készülnek persze ilyenek, ám sokszor az iskolai tanulmányok gyakorlati céljait szolgálják, olykor nagymonográfiák részeként találják meg a helyüket, más esetekben pedig úgy tűnik, mintha csak az olyan nemzeti klasszikusok részesülnek könyvterjedelmű elemzésben, amelyek különösen szövevényes recepciótörténettel rendelkeznek és, ettől általában nem függetlenül, számtalan ideológiai (eszmetörténeti) vonatkozás kibogozásának feladatát vonják magukkal. Az irodalomtudomány bizonyos módszertani fejleményei mára mindenesetre egyre kevésbé teszik lehetővé azt, hogy az értekező az aprólékos, számtalan, helyi textuális nehézséggel szembesítő szövegolvasáson spórolva nyerjen teret pl. ideológiai, történetbölcseleti vagy más eszmefuttatások javára, mely utóbbiak leggyakrabban persze kevesebbet tárnak fel tárgyukból, mint a nekik tradicionális alárendelt textuális analízis (s ezt éppen az itt tárgyalandó kötet bizonyíthatja meggyőzően). Az irodalomtudományi doktoriskolák mindennapos üzemmódjától olyan, újonnan indult sorozatokig, mint pl. a Veszprémi Egyetemen kiadott Res Poetica sorozat némely kötete, számos aktuális tapasztalat azt sugallja, hogy egy-egy elbeszélő mű feldolgozása ma egyre több esetben monografikus formát és/vagy terjedelmet igényel. A kérdés ma sokkal inkább az, hogy milyen hatékony módszertani és formai lehetőségek kínálkoznak az ilyen munka számára. Az ebből a szempontból paradigmatikus S/Z nem biztos, hogy követhető utat kínál, hiszen sikere részben éppen (pl. akár Barthes későbbi Poe-elemzésével bizonyított) megismételhetetlenségében rejlett, pontosabban abban, hogy Barthes képes volt a lineárisan előrehaladó analízis mögött mesterien elrejteni azt, amit hermeneutikailag a körszerű értelmezésfolyamatnak az egészből a részekre visszaható komponenseként lehetne leírni.
Bónus Tibor Kosztolányi Pacsirtájáról nyújtott elemzése egyszerre tágabb és szűkebb perspektívát választ egy lineárisan előrehaladó szövegolvasáshoz képest. A hat fejezet kitüntetett szempontjainak többsége (morál, gyász, sírás, nevetés, szégyen, részvét) felfoghatók a regényből kiemelt tematikus csomópontokként, amelyek természetesen háttérbe szorítanak másokat, viszont kirajzolnak egy olyan átfogó kérdéskört (a könyv alcíme szerint „a saját idegenségének irodalmi antropológiájáét”), amely Kosztolányin túlmutató teoretikus összefüggéseket, sőt az olvasás elméletének általánosabb problémáit is érintik. Ez a közelítés az értelmezés fókuszát meglehetősen változatossá teszi, hiszen bizonyos szövegrészek több összefüggésben is előkerülnek, az elemzés előrehaladásának tempóját váratlan mikroelemzések szakítják meg, s egyáltalán, az értelmezés mozgását inkább egyfajta körkörösség vagy ismétléseken keresztüli kibontakozás határozza meg (ami persze akár tárgyának egyfajta visszahatásáról is tanúskodhat), mint a célelvű előrehaladás. Ez magyarázhatja (legalábbis részben) azt, hogy a terjedelmes elemzés során viszonylag kevés szerep jut a Pacsirta recepciójának, illetve a korábbi, akár kortárs olvasatokkal való számvetésnek. A kiemelt szempontok némelyike (esztétika és morál viszonya, illetve a sokat vitatott Kosztolányi-féle „részvét”) természetesen Kosztolányi recepciójának központi kérdéseihez kapcsolódik s ezekben Bónus határozottan állást is foglal, illetve új megközelítési kereteket ajánl, a regény időfelfogásáról nyújtott elemzése pedig pl. Szegedy-Maszák Mihály egykori tanulmányának megállapításaiból indul ki, összességében azonban jóval kevesebb figyelmet szentel a regény mások általi olvasásának és az ebben megbúvó történetiségnek, mint a saját közelítésmód reflexív, teoretikus alátámasztásának.
Ez meglehetősen komplex hálózatként épül fel, ami nem is meglepő, hiszen a szerző célkitűzése szerint arra kérdez rá, „hogy milyen távlatokat nyit a mű az időbeliség, a történetiség értelmezésére, s hogyan láttatja az irodalom, az irodalmiság és az esztétikai tapasztalat mibenlétét, valamint fikció és nem-fikció, élet és irodalom lehetséges viszonyát”. Mégis, az olvasó számára hamar kiderül, hogy ez a szerteágazó kérdéssor számtalan ponton összekapcsolódik, méghozzá a „saját idegenségének” reflexiós alakzatában - ez az, ami új megvilágításba helyezi (s ezáltal voltaképpen megteremti) pl. a gyász és az esztétikai tapasztalat között megsejtett kapcsolatot, a fikcionális és életrajzi vagy referenciális kontextusok rögzíthetetlen összjátékát, esetleg éppen szégyen és részvét sajátosan kettős feltételezettségét. A leggyakrabban mozgósított teoretikus háttér, akár úgy is lehetne fogalmazni, az egész munka legfőbb autoritása Jacques Derrida munkáiban azonosítható, másodsorban pedig a freudi pszichoanalitikus elméletben, amelyhez Derridát közismerten eléggé szövevényes viszony fűzte és amely nyilvánvalóan kézenfekvőnek mondható Kosztolányi olyan értelmezésénél, amely a Bónus kiemelte szempontokat állítja előtérbe. Mégis, elmondható, hogy Bónus Freud alkalmazására tett kísérlete (Magyarországon) egyáltalán nem kitaposott vagy már el is unt ösvényeken halad: egyrészt a Critical Inquiry nemrég közzétett, a folyóirat elmúlt évtizedeinek hivatkozásait feldolgozó statisztikája (A. H. Stevens - J. Williams, „The Footnote, in Theory”, in: Critical Inquiry 2005/2) arról tanúskodik, hogy Freud éppen ma tűnik ismét nagyon aktuálisnak az irodalom elméletében (a listavezető Derrida mögött Freud a második legtöbbet hivatkozott szerző, az utolsó öt évet tekintve pedig az élen áll!), másrészt Freud felhasználása a hazai irodalomértelmezésben ritkán jutott túl a hagyományos „művészetpszichológiai” kereteken. Bónus számára egyébként ebben a munkájában Derrida is kevésbé a dekonstrukciós szövegolvasási gyakorlat forrásaként fontos elsősorban, hanem - főként a „kései” pályaszakasz fogalmiságának gyakori jelenléte tanúskodik erről - azokhoz az összefüggésekhez segít hozzáférni, amelyek - kissé pontatlanul fogalmazva - a kiemelt nem-nyelvi vagy nem-interpretatív tapasztalatok diszkurzív (nyelvi, interpretatív) teljesítményét (nem: megjelenítését) teszik láthatóvá a Pacsirtában. Így pl. a címszereplő csúfsága Bónus leírásában (melynek számos vonatkozását bemutatja Kosztolányi életrajzi kontextusától a regény textuális, szószerinti összefüggéseiig) ugyan nyilvánvalóan összetéveszthetetlen egyedisége okán válik leküzdhetetlen ellenszegüléssé s így (még a híres leszámolási jelenetbeli kimondása után is) feldolgozhatatlanná szülei tapasztalatában, illetve azok önmegértése számára, ez mégsem csábítja az értekezőt egyfajta szemiotika előtti premissza érvényesítéséhez, amit jól mutat az, hogy Bónus többször is siet leszögezni, hogy ez a csúfság mégsem valóságos, egyedi vizuális tapasztalatként, hanem csak azon keresztül tölti be funkcióját a regényben, hogy a szereplők perspektívájában (mégiscsak) reprezentáltként lép be a diskurzusba. A probléma nem teljesen független azoktól a kérdésektől, amelyeket „a test olvashatósága” címke alatt oly gyakran tárgyalnak manapság, s Magyarországon legutóbb Nádas Péter új nagyregénye, pontosabban kritikai fogadtatásának szélsőségei tanúskodhattak arról, milyen értelmezési nehézségeket és elbeszélői kockázatokat hordoz magában a nem-nyelvi vagy nem reflexív tapasztalás irodalmi szimulációja (a probléma egy megközelítését Nádas regénye kapcsán l. Szirák Péter: A test végtelenbe nyíló könyve. Alföld 2006/10): a Párhuzamos történetek pl. arról, hogy a test(i - részint, illetve bizonyos értelemben esztétikai - érzékelés) nemcsak olvashatóvá válik a diskurzusban, hanem, megintcsak bizonyos értelemben, maga is „olvas”, s ennek az olvasásnak az individuális vagy az egyedi, az abszolút másik törlése majdhogynem feltétele.
Akárhogyis, ez a szemiotikai paradoxon azonban mégiscsak látszólagos: Bónus értelmezése ugyanis épp azt tárja fel avatottan a Pacsirtában, hogy a csúf megjelenés értelem számára hozzáférhetetlen tapasztalata voltaképpen azokból a változásokból olvasható le vagy érhető ezekben tetten, amelyet azokra a szereplőkre (elsősorban az apára, Vajkayra) gyakorol, akik perspektíváján keresztül bemutatásra kerül, s egyedisége abban mégiscsak megmutatkozik, hogy megszakítja, megtöri azt a diszkurzív-reprezentációs rendet (pl. Vajkay családról, időről, történelemről, morális igazságosságról alkotott, mint Bónus bemutatja, alapvetően ökonómiai mintázatú felfogását), amelybe beírja magát. Vagyis, úgy lehetne fogalmazni, hogy ez az olvasat nem számolja fel az individuális, az egyedi különös értékhangsúlyát Kosztolányinál, miközben a szerző mereven elhatárolódik lényegében mindazon lehetőségektől, amelyek ezt valamiféle irodalomtörténeti indexszel ruházhatnák fel, s ehelyett elsősorban az olvasás hasonló kondícióira irányítja a figyelmet, amelyet visszatérően szintén tervezhetetlen, egyedi bekövetkezésként vagy eseményként igyekszik leírni.
Az egyedi és az azt saját megszakadásában megszüntetve-megőrző reprezentáció kettős struktúrája, végsősoron legalábbis, a „saját idegenségére” alapozott konstrukció jelelméleti alapja. Bónus elemzése a regény kiemelten vizsgált szintjeinek bármelyikén erre fut ki, úgy méghozzá, hogy a már jelzett módon elkerüli a szemiotikai naivitás csapdáit. Aligha véletlen, hogy a könyvben végig olyan tematikus súlypontokat jár körül és olyan terminológiai kereteket próbálgat vagy sorakoztat, amelyek valamilyen módon ezt a paradoxont írják le: vélhetőleg ezzel magyarázható, hogy számos összefüggésben előkerül a tulajdonnév létmódjának a Pacsirtában amúgy is központi jelentőségű problémája, de éppígy a szöveg öntükrözésének lehetőségei, ismétlés vagy visszatérés és elfojtás pszichoanalitikus struktúrája vagy a gépszerűség Derridától vagy de Mantól ismert metaforája. Olyan formációk tehát, amelyeket az ezt a struktúrát talán legvilágosabban magyarázó Samuel Weber (amúgy a de Man által felidézett egykori kiadói elutasítás - egy ideig - szenvedő alanya) több összefüggésben is egyfajta eredendő másodlagosságként írt körül. A regény időszemléletét Bónus leírásában szintén egyedi vagy egyszeri és ismétlődő események bonyolult összjátéka határozza meg. Ez annyiban módosít a Pacsirtánál eddig leginkább feltételezett körkörös időfelfogáson, hogy az egyedi, pontosabban az egyedi effektusa elszakítja vagy megkettőzi a kontinuitás vagy a ciklikus ismétlődés zárt horizontját, amit Bónus többek között az előre megírt sürgöny mégis váratlan megérkezésének kissé groteszk, ám annál látványosabb példáján mutat meg: éppen az idő lefutásának (és a térbeli visszatérésnek) eltervezése az, ami létrehozza azt az elvárást és ezáltal újratermeli azt a bizonytalanságot, amely aztán a sürgöny teljesen kalkulálható megérkezését eseménnyé teszi. Az ismétlődés és az esemény, az eltervezett és programozhatatlan vagy véletlenszerű bekövetkezés hasonló konfigurációi, amelyek egyszerre veszik igénybe ezek azonosságának vagy érintkezésének és oppozíciójának lehetőségét is, mindenhol megtalálhatók a Pacsirtában, sőt némi túlzással azt lehetne mondani, hogy a Pacsirta története nem más, mint az ilyen konfigurációk végtelen ismétlődése, aligha véletlen tehát, hogy pl. Pacsirta csúfságának traumatikus effektusa szintén nem független attól, hogy újra és újra nyilvánvalóan már ismertként - a szerző visszatérő kifejezésével - „érkezik meg” és éppen ez az ismétlődés mozzanatától sem mentes esemény az, ami az ismert ismeretlent integrálhatatlanná teszi az ismerős (családi, otthoni) világba. Világos tehát, hogy Bónus értelmezése szoros összefüggést feltételez a Pacsirta időszerkezete és az individualitásról, egyediségről, ezeken keresztül pedig részvétről és iróniáról alkotott felfogása között. A kötet logikus felépítéséről tanúskodik, hogy ezt a kapcsolódást lényegében már a bevezető fejezet előkészíti, ahol Bónus részletesen bemutatja a Pacsirta narratív struktúrájának sajátosságait, a szerzői, narrátori és szereplői szinteknek a regényben szinte meghaladhatatlanul mesterien alakított heterogén viszonyát, a fokalizációs váltásokat és a „saját” és „idegen” szólamok elhatárolásának akadályait (közben egy meggondolkodtató Bahtyin-kritikát is felvázolva): a narratív struktúra leírása már itt elindítja azon megfontolások sorát, amelyek új megvilágításba helyezik a Kosztolányi részvétre, iróniára, el-nem-kötelezettségre vonatkozó felfogásáról alkotott irodalomtörténeti megállapításokat. Annak a Pacsirta minden olvasója, ám nem minden elemzője számára nyilvánvaló sajátosságnak, hogy az irónia a regényben rendre kétirányú, azaz kevés helyen alapoz meg egyértelműen fölérendelt pozíciót, az a talán legfontosabb következménye itt, hogy előkészíti a részvét/távolságtartás, sőt a saját/idegen oppozíciók felülvizsgálatát a regényben.
Az elemzés „irodalmi antropológiával” kapcsolatos fejtegetéseinek talán éppen az a legfőbb tétje, hogy a saját és az idegen tapasztalata közötti viszony elgondolását megszabadítsák az ilyen oppozíciók fölérendelésétől. E téren persze Bónus részben kitaposott úton jár, sok példát lehetne hozni azt alátámasztandó, hogy a „saját idegenségének” reflexiós alakzata a kultúratudományok legkülönbözőbb területein egyaránt hatékonyan mutatta fel az identitásgondolkodás korlátait, s ugyanígy hosszasan lehetne sorolni azokat a jelenségeket (a fordítástól a strukturális antropológiai leírásig), amelyeknek teoretizálása jó ideje aligha nélkülözheti ezt az alakzatot. Ami jóval érdekesebb, az az, hogy milyen tematikus összefüggésekben, a regény önértelmezésének mely csomópontjain azonosítja Bónus saját és idegen egymást átjáró, bonyolult kölcsönviszonyát, illetve hogy a saját idegenné válásának a Pacsirtában elkerülhetetlennek mutatkozó tapasztalata milyen megvilágításba helyezi a Kosztolányi-recepió központi témáit. Ami az elemzések tanúsága szerint ebből a szempontból visszatérően meghatározza Bónus értelmezését, az elsősorban az, hogy az idegenség vagy elidegenedés, amely a szereplők egymás számára való megjelenését és önérzékelését meghatározza, rendre az esztétikai tapasztalat egyfajta öntükrözésének vagy önértelmezésének formáját ölti. Ennek a folyamatnak a regényben élet és művészet érintkezései, a gyász, a paródia hatáseffektusai és (aminek a Pacsirtában, mint a szerző sokrétűen alátámasztja, messze nemcsak a szülők színházi látogatásának elbeszélésében jut fontos szerep) a színpadiasság a fő csomópontjai: csupa olyan antropológiai határtapasztalat, amelyeknek egyik sajátossága éppen az esztétikai tapasztalat formáitól való elválaszthatatlanságuk. Ez azonban a lehető legtávolabb áll az időnként Kosztolányinak tulajdonított esztétizmustól. Az esztétikai észlelés, amely a Pacsirtában első pillantásra leginkább a morális ítélet, egyáltalán az etikai értékek rendszerének provokációjaként tematizálódik, Bónus leírása szerint szükségszerűen átjár, méghozzá elidegenítő-kísérteties módon minden tapasztalatot, s ezáltal egy másik fontos aspektussal is rendelkezik: éppen mert megszakítja az észlelés és megértés, így pl. a másik testi külsejének észlelése és szeretet- vagy részvétteljes megértése közötti kontinuitást, mintegy - a szerző kései Derrida ihlette, gyakran használt kifejezéseivel - testamentalizálja vagy fantomizálja a másikat, amennyiben az esztétikaiba váltó (vagy az esztétikai mozzanatot semlegesíteni képtelen) megértés bizonyos értelemben befejezett, időtlen vagy múltbeli, annak végességét előrevetítő képződménnyé alakítja át (vagy ezáltal legalábbis kettőzi meg) a másikat.
Ennek két, talán legfontosabb következménye közül az egyik az, hogy Kosztolányi részvétfelfogásának azt a komponensét domborítja ki, amely lényegében a részvét elvi lehetetlenségét implikálja: a másik megértését, bensővé tévő átsajátítását szükségszerű megszakadások akadályozzák meg, így a részvét végsősoron a másik hozzáférhetetlen vagy átvállalhatatlan szenvedésének idegenségét képes csak visszaigazolni (éppen ez lehet az oka annak, hogy - továbbgondolva Bónus arra vonatkozó fejtegetéseit, hogy Pacsirta idegensége miként épül be egyfajta „felettes énként” szülei személyiségébe - a szülők tragédiájának forrása voltaképpen nem más, mint a szeretett [?] lányukkal való azonosulás, amely téves introjekció, egyfajta bensővé tévő, bevégezhetetlen gyászmunka, egy sajátosan belső élve eltemetés révén mehet csupán végbe). A másik következmény Kosztolányi időfelfogását érintheti: Bónus az életmű különböző rétegeiből vett párhuzamokkal meggyőzően igazolja, hogy azt, amit több helyen testamentalizálásként, az észlelésnek a jelen pillanatot szükségszerűen múlttá vagy befejezetté tevő, destruktív munkájaként jellemzett, az életet minden pillanatban kísértetiesen megkettőző vagy befagyasztó halál képzetét nem esetlegesen emelte a regény legfontosabb jellegzetességei közé. Kérdés lehet, amely, persze, itt nem dönthető el, hogy az idő megszakadásának, az élet reprezentáció vagy észlelés általi megdermesztésének eme formái nem a pillanat megragadásának elvi lehetetlenségére vonatkozó romantikus eredetű, de a klasszikus modernségben is számos változatban tettenérhető időfelfogással hozható-e inkább kapcsolatba, illetve hogy a kettő ugyanaz-e vagy sem.
A reprezentáció olyan felfogása mindenesetre, amely szerint a megjelenítés fenyegető vagy elidegenítő, elbizonytalanító módon hat vissza tárgyára vagy éppen hozza létre azt, mint az talán az eddigi ismertetésből is kiderülhetett, a Pacsirta szemiológiájában szükségszerű eredete vagy következménye mindannak, amit a regény cselekményének antropológiai megközelítése feltárt - ehhez elég csak a jeleneteket vagy pl. a címszereplő leírásait is gyakran meghatározó színpadiasságra gondolni, amely megintcsak beilleszthető az eredendő másodlagosságok sorába. Bónus könyve több összefüggésben is meggyőz arról, hogy a jelölő vagy a megjelenítés ilyen (végsősoron itt is, ha kell, „fantomizálóként” leírható) teljesítményét érdemes komolyan venni Kosztolányi esztétikájában. Továbbra is kényes feladat marad viszont annak eldöntése, hogy ez milyen viszonyban áll Kosztolányi esztétizáló nyelvfelfogásával, kratülizmusával, amelyek erőteljes jelenlétét a Pacsirtában Bónus látványos névfejtésekben mutatja ki. Kosztolányi nyelvfelfogásáról viszont, ebben az összefüggésben, közvetlenül nem sok szó esik, Bónus határozott megállapítások helyett sokkal inkább bemutatja, az olvasó elé tárja, hogy az értelmezése során kiemelt passzusok (s ezekből nagyon sok van) nem egészen egyértelmű képet nyújtanak a Pacsirta poétikájáról vagy metapoétikájáról. Elemzései éppen arról győznek meg, hogy óvakodni kell minden olyan értelmezői lépéstől, amely a regény olvasatát egyetlen meghatározott vagy konzekvensen fenntartott nyelvfelfogás tanúsításához használná fel. Csak a kratülizmus alakzataira koncentrálva is nyilvánvalónak tűnik, hogy ezek a Pacsirtában (a szereplői perspektívák és/vagy szólamok összjátékától aligha függetlenül) az értelemképződés eltérő formáit bontakoztatják ki. A Vajkay kulináris és egyéb érzékeinek újraéledését elbeszélő helyeken pl. gyakran meglehetősen egyértelmű szemantizációban jutnak funkcióhoz, és - így - törlődnek: pl. akkor, amikor az apa az étlapon sorakozó, vonzó ételneveket egyfajta szenzuális - talán helytálló freudi kifejezéssel élve - „előöröm” forrásaiként érzékeli, amit a szöveg a nyelv érzéki felszínének egyre fokozottabb előállításaként hajt végre (a különös nevek először feltűnő hangrendű alliterációkat építenek fel [„göbölyrostélyos”, ürügerinc”, „szűzsült”], majd idegen szavaknak s így „az idegen nyelv zamatának” adják át helyüket), ezek végül, amikor a borlapon eljut a „leánykához”, egy meglehetősen bombasztikus oppozíció felállításába futnak ki. Másutt viszont sokkal nyitottabb jelentésösszefüggésbe lépnek a hasonló alakzatok. A leszámolási jelenet csúcspontján, amikor az apa Pacsirtára vonatkozó - kétségbeejtően „esztétikai” - ítélete („csúnya”) elhangzik, s „csönd támadt”, majd „kopár hallgatás kongott közöttük”, e zajos, k betűkkel kongó hallgatás nyitottan hagyja a mondat másodlagos (?) jelentéseinek lehetséges körét, az idő múlásától a gyászharang kongásán át a fantomizáló esztétikai ítélet megválaszolhatatlanságáig vagy elháríthatatlanságáig számtalan konnotációt előhívhat, ami itt inkább arról tanúskodik, hogy a nyelv maga is felsorakozik a saját elidegenítésének kísérteties forrásai közé. Akárhogy is, annyit talán ez a két hevenyészett példa, s talán jóval inkább a kettő közötti poétikai és sikerültségi távolság is megmutathat, hogy innen nézve korántsem mondható eldöntöttnek a Kosztolányinak tulajdonított nyelvszemlélet kérdése sem.
Bónus itt a lehető legkörültekintőbben jár el, amikor elemzéseit nem rendezi feltétlenül egyazon végső értelem vagy ideológiai, irodalomtörténeti konklúzió alá, hanem sokkal inkább olvasója tapasztalatává teszi ezeket és más hasonló dilemmákat, úgy méghozzá, hogy mindeközben az adott kérdés olvasáselméleti feltételeivel is - helyenként már-már sulykolóan is - szembesít. A kötet egyik legnagyobb erénye is ebben az összefüggésben tárul fel: az nevezetesen, hogy a legkülönfélébb tematikus és teoretikus csomópontokat újra és újra számtalan (a könyv különböző pontjain gyakran ismét felbukkanó) szöveghellyel támasztja alá, s a lehető legtovább követett intratextuális és motivikus hálózatok feltárásával dolgozza ki, másként fogalmazva: az egész munka voltaképpen az elemzett regény nagyon alapos szövegemlékezetére támaszkodik, de talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy egy nagyon alapos szövegemlékezetet dolgoz ki (egy sajátos értelemben úgy is lehetne fogalmazni, hogy Bónus könyve mintegy archiválja a Pacsirta textualitását s ehhez az archívumhoz mindig jó lesz visszanyúlni a Pacsirta olvasóinak - az archiválás motívuma egyébként szintén egyike az elemzés vezérfonalainak, önálló fejezet tárgyalja) - ennél többet, voltaképpen, interpretáció aligha tehet. Visszatérve a jelen írás bevezetéseképpen jelzett problematikára, Bónus könyvének módszertani haszna és nyeresége többek közt az lehet tehát, hogy meggyőző példát mutatott egy szövegtartomány bejárásának gazdag lehetőségeire. Azt tanúsítja, hogy ez a munka eseményszerű, hiszen az elemzendő és nagyon is behatárolható textuális mező váratlanul rendezi magát mindig újra és számtalan irányba irányítja magától messzebb az értelmezőjét, aki azonban mégsem oldja fel tárgyát a lehetséges (irodalomtörténeti, ideológiai, filológiai vagy intertextuális) kapcsolódások végtelenségébe (mert ezeket számbavéve nem volna nagy művészet egy nem is túl terjedelmes regény szövegéhez ragaszkodó monografikus értelmezést írni), hiszen tudja, hogy „a szöveg referenciája, a regényvilág olyan világ, mely nem több magánál a szövegnél”. Miközben nagyon magasra is emelte a mércét a Pacsirta majdani olvasói számára, Bónus nagyon sok munkát is elvégzett, s evvel egyben adott nekik, hiszen inkább növelte a nyitott kérdések számát, amennyiben képes volt arra, hogy - a részvét-, az irónia-, a művészet- vagy egyáltalán az idő- vagy nyelvfelfogás tekintetében - sorra újranyisson a Kosztolányi-szakirodalomban már elkönyvelt (legalábbis a vonatkozó vitapozíciókat tekintve megszilárdult) problémaköröket. (Ráció)