TÖRTÉNETÍRÁS ÉS REGÉNYIRODALOM
1.
Marcus Aurelius öreg barátjának tizennégy éves fiát rendzavarásért beviszi az őrség. Az apa megkéri a császárt, hogy járjon el fia érdekében. Kiderül, a fiú kihívó magatartása miatt az egyik őr lándzsájával annyira megsebesítette őt, hogy a vérveszteségbe belehalt. A császár magához kéreti az őrt. Menthetetlen tettéért agyonveretés a büntetése. Aurelius kérdésére parancsnoka elmondja, hogy a bűnös kitűnő katona. Úgy tűnik, a császárt ez nem igazán befolyásolja, ám az utolsó pillanatban megváltoztatja álláspontját. Feddjék meg a katonát, de ne bántsák.
Aurelius lehunyta szemét. Szédelgett a szomorúságtól és az undortól.
– „Mit hazudok majd a szüleinek?”
Legidősebb fia, Commodus lépett be a terembe. Atyja évekkel ezelőtt Pannóniában, a Garam partján, egyenesen az ő számára jegyezte le fönséges, nyájas gondolatait (...) Most kaján öröm bizsergette mellét, hogy hazugságon kapja ezt az önsanyargató, bronzszakállú sztoikust.
Apja így oktatja: – Ha elvenném az életét ennek a szerencsétlen fickónak, aki végre csak a kötelességét teljesítette, olyan hibát követnék el, mely nagyobb lenne az övénél is, mert ezzel alapjában tagadnám az Állam elvét (...) Rettenetes napokat élünk, fiam. Egy világ recseg eresztékeiben. Meg kell mentenünk ezt a világot. (...) Tiszták csak addig lehetünk, amíg gondolatainkkal játszunk.
Íme, Kosztolányi belső monológot, párbeszédet és a mindentudó elbeszélő hűvös megfigyeléseit elegyítő elbeszélésének1 alapképlete. Nem szorul magyarázatra, hogy a huszadik század harmincas éveiben (helyesebben: akkor is) miért írt így az író. Az sem – túl egyértelműen kikiabál a szövegből, ami nem válik javára –, hogy mi az „üzenete”. Minthogy ezúttal a szöveg egy másik szöveghez (is) kapcsolódik, nem illetlen a kérdésem: korrektül olvasta-e Kosztolányi Marcus Aureliust?
(...) a jó embernek van még egy különös sajátossága: (...) beszédében mindig igazmondó, cselekedetében mindig igazságos. E sztoikus papolás alakot vált és súlyossá válik, amint meglelem a megfelelő kiegészítést. Vigyázz, el ne császárosodj, fel ne vedd szokásaikat – mert ez könnyen megesik. Légy csak egyszerű, jó, tiszta, komoly, kendőzetlen, igazságszerető (...) tántoríthatatlanul kötelességtudó.2 Császári teljhatalmának második évtizedében, élete vége felé vetette papírra e sorokat Aurelius.
A lelki békét kereste és dicsőítette – a harctéren. A birodalom határán élő germán törzsekkel csapott össze. Pannóniát felszabadította, a barbárokat a Duna bal partjára űzte vissza. Uralkodása nagyobb részét táborokban töltötte. Itt jegyezte fel, igazolva, hogy tekintete mindvégig komoly és tiszta maradt: A pók nagy dolognak tartja, ha legyet fogott, az emberek közül az egyik, ha nyulat, a másik, ha hálóval szardellát, ismét másik, ha vadkant, ha medvét, más, ha szarmatát. Ha az irányító alapelveiket vizsgálat alá veszed, nem rablók-e egytől egyig?3
A szarmaták ellen több ízben viselt háborút. A keresztényüldözésben is – ha lehet szelíden – rómaiként járt el.4 A császár tehát megteszi, amit funkciója megkövetel, anélkül, hogy elcsászárosodott volna. Ugyanolyan kendőzetlen és igazságszerető, mint annak előtte volt; ugyanolyan kötelességtudó is. Felidézve Kosztolányi Aureliusának szavait: megteszi, amit az Állam – adott körben az egyenlő elbánás és a szólásszabadság elve alapján kormányozott állam – fennmaradása érdekében felelősen kell tennie. Nincs ebben fikarcnyi képmutatás vagy önámítás. De miért hitte volna ez a Marcus Aurelius, hogy a katonai fegyelmet durván megszegő, igaztalanul cselekvő zsoldos példás megbüntetése megingatná a hitét a többi zsoldosnak? Úgy képzelem el őt, mint aki jól tudta, hogy inkább az ingatja meg a hitüket, ha kedvükre kegyetlenkedhetnek. Aurelius az államrezon miatt valóban nem kímélhette meg a kezét a vértől, ennek ellenére úgy él bennem, hogy ez nem késztette hazudozásra és annak a hamis banalitásnak a kimondására sem, hogy ezen a földön az épelméjűek között csak az őrültek tarthatják fenn a rendet.5
Vajon, az ifjúkorától császárnak nevelt, mégis császártalanodni törekvő Aurelius ebben a tekintetben (is) páratlan kivétel? Cáfolja vagy erősíti a történelmi monográfiák, drámák, elbeszélések, regények, egyszersmind saját maga által írt munkák főhőse, a két évszázaddal korábbi robusztus minta? Caesarra gondolok, akinek neve maga volt császári, bár nem nevelhették császárnak, nem is lett az, de éppen elcsászárosodásának gyanúja okozta erőszakos halálát. Az irodalmi (művészi) forrásokra a történelmiekkel együtt azért utaltam, mert közösen határozzák meg élményemet Caesarról és rajzolják fel azt a Caesart, akit jelent.
Voltaképpen nincs ebben semmi rendkívüli. Az antik történetírás kiemelkedő képviselői, mint Plutarkhosz vagy Suetonius munkái eloquentiájukban, irodalmi eszközeikben közel álltak az elbeszélő irodalomhoz. A későbbi századokban is a történelemírás az irodalom egyik fajtája. Az alapos dokumentáció nemhogy a történész, de a történelmi regényíró számára is nélkülözhetetlen a kor emberi szokásainak, erkölcseinek hiteles bemutatásához – figyelmeztet Bulwer Pompeji végnapjai, egykor oly népszerű regényének bevezetőjében. A történésznek mindig ragaszkodnia kell pontosan megadott forrásaihoz, a regényírót viszont nem a részletek, hanem a múlt szellemének felidézése vezeti, miközben a korhoz kötött emberi vonásokat az általános emberivel együtt kell megragadnia. Eszerint a történelmi és a nem-történelmi regény íróját csak az választja el, hogy az előbbi régebbi idők dokumentumaira, az utóbbi saját korának forrásaira támaszkodik. Balzac a regényírót „az erkölcsök történetírójának” nevezi.6
A történész elfogulatlanságának eszméjét már jóval a posztmodern (kivált White: a történelmi narrativumok „(...) verbális fikciók, amelyeknek tartalmai nemkevésbé kitaláltak, mint amennyire megtaláltak és amelyeknek formáiban több közös van irodalmi, mint tudományos alakmásaikkal”)7 előtt, a 18. század közepén komoly támadás éri. Egy teológus (!) mutat rá, hogy „lehetetlen olyan elbeszélés, amely elvonatkoztat az elbeszélő nézőpontjától”.8
A középkor kiemelkedő mai kutatója pedig így vall: „(...) Tényleg azt hiszem, hogy egy történelmi munka, a történetírás irodalmi műfaj. Olyan műfaj, amely – legalábbis tág értelemben – a ‘szórakoztató irodalom’ körébe sorolható. Kielégíti ugyanis az embernek azt az igényét, hogy kilépjen önmagából, elmeneküljön a mindennapi valóságból, felszabaduljon a kötöttségek alól.
Regényíró és történész között azonban az a különbség, hogy az utóbbinak kötelessége figyelembe venni a szembeötlő tényeket, s az ‘igazmondás’ igénye inkább foglalkoztatja, mint a ‘valóság’ kifejezése. (..) Mindennek van határa: a regényíró sem mesélhet bármit, a kevésbé szembeszökő de talán ugyanannyira kényszerítő tények őt is mérsékletre intik. (...) Meg vagyok győződve arról, hogy a történész munkájának eredménye, a szöveg mindig egyéniséget tükröz, s ez a szöveg mindig egy – nem minden tekintetben szabad – álom terméke.”9
Nyilván, nemhogy a történész, a regényíró álma sem vehető komolyan, ha abban Vercingetorix veri tönkre Caesar csapatait Galliában, majd ő tart diadalmenetet Rómában és végezteti ki Caesart. Mivel változatos forrásaimnak, amelyekre a következőkben támaszkodom, ilyen baklövésektől nem esett nehezükre megtartóztatni magukat, kitűnően megfelelnek céljaimnak.
2.
Az egészen ifjú Caesarról szól az első figyelemre méltó történet, amelyet Plutarkhosztól – mintha láthatatlan, de mindent látó és halló, de még gondolatolvasó riporter is lett volna – kezdve számosan felidéznek. Hősömet tengeri kalózok fogták el. A váltságdíjra várva Caesar harmincnyolc napon át együtt szórakozott velük és többek között a helyszínen írt műveit olvasta fel nekik. A siker nem érte el a kívánt mértéket, amiért az ifjú római műveletlen barbároknak nevezte a vérszomjas rablókat és nevetve gyakran azzal fenyegetőzött, hogy valamennyiüket felakasztatja. Nagyon megtetszett ez a kalózoknak és gondolták, azért beszél így, mert őszinte jellemű és még igen fiatal ember.10 A némiképp kellemetlen meglepetés akkor érte a kalózokat, amikor a váltságdíjért szabadon bocsátott Caesar nem sietett haza, hanem felfegyverzett néhány hajót és felkutatta, foglyul ejtette, majd bebörtönözte őket. A folytatás még kellemetlenebb volt nekik. Amikor kérése ellenére a kisázsiai kormányzó nem büntetette meg a foglyokat, Caesar mindnyájukat keresztre feszítette.
Úgy tetszik, az ifjú valóban adott arra, hogy betartsa a szavát. Karinthy a történetet másképp meséli el, bár az ő Caesarja is ügyel arra, hogy komolyan vegyék. A szenvedélyes sakkjátékos kalózkapitánnyal kénytelen sakkozni, habár a játékot alig ismeri. Mikor a kapitány mattolja királyát és közli vele, hogy nem mehet sehová a táblán, mert nincs helye, Caesar nyugodtan maga mellé állította az asztal szélére. A kapitány magán kívül volt, hiszen azt nem lépheti a király.
– Látod, hogy lépheti.
– De nem a sakkszabályok szerint!
– De ezentúl mások lesznek a sakkszabályok, el fogom rendelni! – kiáltott most már Caesar is, felugrott, elkapta az asztalon lévő kardot s levágta Ben Jusszufot.11
Az a gyanúm, hogy mégha az ifjú Caesar az a komplett huszadik századi diktátor lett volna, aki Caesar sohasem volt, akkor is óvakodott volna e lépéstől. Mert attól félt volna, hogy ellentétben az elbeszéléssel, kapitányuk halálát a kalózok nyomban megtorolják. Plutarkhosz történetének a lényege, hogy az ifjú Caesar azért volt képes játszani a saját szabályai szerint, mert tekintetbe vette és nem felrúgta az elfogadott szabályokat. Tudta, tekintélye a semmibe vész, ha üres hencegésen fogják rajta és rablók viszik hírét könnyűszájú hazudozásának. Csakhogy ellenkezőjét bizonyítsa, kegyetlenkedésre nem volt szüksége. Suetonius arról informál, hogy a kalózokat, akik elfogták, megfeszítette ugyan, hiszen esküvel ígért nekik kereszthalált, de parancsot adott, hogy előbb fojtsák meg őket.12
Végül is, onnan ahonnan nézem, az ifjú Caesarnak – ismerve utóbb sokszorosan beigazolódott kiváló helyzetfelismerő képességét és eltökéltségét – nem volt nehéz dolga. Az igazság szeretete, az igazmondás és a jogos büntetés megfért egymással. Caesar konfliktusmentesen tehetett eleget mindháromnak.
Legalábbis bonyolultabb az a szerep, amelyben a még mindig fiatal Caesar védőügyvédként képviselt két perben korrupt személyeket. Mindkét pert elvesztette. Egyesek szerint azért mert nem értett a dologhoz, szerintem azért, mert túlságosan értett hozzá – mondja Brecht regényében Caesar halála után egy öreg bankár az őt felkereső narrátornak. Az öreg (...) nem kisebb dologra célzott, mint arra, hogy C.-t az ellenpárt megvesztegette. Caesar arra törekedett, hogy a konzervatív szenátorok korrumpáltsága ellen meglobogtassa a demokrácia fiatal zászlaját. (...) a jövő emberének számított. Azért ment közéjük, mert pénzt akart. Azok meg vadásztak a jól csengő nevekre.13 A narrátor a bankárt azért kereste fel, hogy megvegye tőle Caesar titkárának naplóját. De Caesar tisztességtelen viselkedését nem a – tegyük fel, megbízható – napló tanúsítja, hanem a pénzügyekben ki tudja mennyire elfogulatlanul emlékező idős bankár célzása. Mindenesetre, a gyanú súlyos: Caesar a korrupt személyek védelmét, vállalásával szemben nem ügyfelei érdekében, hanem azok ellenében látta el. Másszóval, kecsegtetően sok pénzért, ami nélkül nem érhette volna el távlati céljait, becsapta védenceit.
Ha nem is így történt, pénzügyekben Caesar bizonyosan nem volt finnyás. Shaw Caesarja alighogy megérkezik Egyiptomba, a király gyámjához fordul: – No, Pothinus, térjünk a tárgyra. Nekem pénz kell, de nagyon. Amikor Brittanus elmagyarázza a se köpni, se nyelni nem tudó Pothinusnak, hogy Caesar voltaképpen egy korábbi szerződésre utal, amelynek alapján Egyiptom törvényes adósa Rómának, a király gyámja megkérdi: Lehetséges volna, hogy Ceasar, a világhódító ráér ilyen semmiségekkel foglalkozni, mint a mi adóink?, Caesar válasza nem késik: Barátom: egy világhódítónak nem lehet fontosabb dolga, mint az adók.14
Suetonius jegyezte fel, hogy Caesar a luzitán városokat kifosztotta, pedig azok vállalták, amit rájuk rótt. Idegen városokat nemcsak büntetésből, hanem a zsákmány kedvéért pusztított el. Majd az aranyat kisebb tételekben eladta. Első konzulsága idején háromezer font aranyat lopott el a Capitoliumból, ugyanannyi súlyú rezet téve a helyére. Szövetséges országokat, királyságokat adott el jó áron (...) egészen nyilvánvaló rablásokból és szentélyfosztogatásokból fedezte a polgárháborúk, a diadalmenetek s a nyilvános játékok költségeit.15
Ferrero igyekszik erről megfeledkezni, hogy kiemelje: a megvesztegetés az agresszív behódoltatásnál jóval civilizáltabb módja az emberek megnyerésének. Mint minden intellektuális fajtájú politikus, akinek nem természete az erőszakosság és aki nem egykönnyen gerjeszt félelmet, Caesar is arra a sorsra került, hogy nagy vesztegetővé váljon és ügyesebben tudja meggyőzni az akaratokat a lágy arannyal, mintsem a kemény, rideg vassal. Tudta, hogy a vesztegetésnek nem az a módja, hogy verejtékesen kiimádkoztassa magából a pénzt, hanem hogy könnyen adja, sőt ő maga ajánlja, megkísértve azokat, akiknek segítsége neki használ vagy kell.16
Több mint valószínű, ha a temérdek pénzt, amire Caesarnak sikeres politikusként elengedhetetlen szüksége volt, barátságos vállveregetésekkel meg tudta volna szerezni, nem folyamodott volna más eszközhöz. Emlékszem egyszer azzal leptem meg őket – vallja Warner regényében az életét egyes szám első személyben elbeszélő Caesar, amint fiatalon felnőttek társalgásába bekapcsolódik –, hogy egyik beszélgetésük során idézni merészeltem Euripidész egyik versét, amely sokszor elgondolkodtatott:
Ha a rossz szükséges, legjobb lesz, ha megteszed a hatalomért,
De minden másban légy derék (Devecseri Gábor fordítása)17
Valóban, miközben Suetonius nem hallgatta el a szóban forgó csúf tulajdonságot, a munkája terjedelmének mintegy harmadát kitevő jellemzésben nem győzi Caesar jobbnál jobb vonásait felsorolni.
Egyébként az imént az ifjú Caesar megelőlegezte Machiavellit: „Meg kell érteni, hogy a fejedelem, kiváltképp az új fejedelem, nem tudja mindig azt tenni, amiért az emberek jónak szokták tartani részben az állam megtartásának szándékától vezetve (...) s bár amíg csak teheti, nem tér le a jó útról, megteszi a rosszat, ha a szükség úgy kívánja.”18
A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy az ifjú Caesar koraérett volt, aki már tizes évei vége felé ráébredt, hogy éles különbség van a között, ahogyan elképzeljük és ahogyan megéljük az életet. Az utóbbi igazságai nem hasonlítanak az irodalom, a művészet igazságaira. Viszont ezek a szükségesség felismerésére, ennek keretében gyönyörűséges felfedezésekre serkentenek és olyan alkotó tevékenységet indítanak el, amelyek hiányában a művészet vagy költészet – ez a másfajta tökéletesség – alapjaiban szűnnék meg. Az ifjú Caesar Warner víziójában a politikust, pontosabban az alkotó politikust annyiban a művész rokonának tartotta, hogy egyikük sem meghatározott előírások szerint dolgozik, de mindkettőt sajátos és egyéni stílus jellemzi.19
Regényében Wilder is egyes szám első személyben szólaltatja meg Caesart, fiktív naplója, meg levelei révén. Azt hiszem, egy magány van csak, amely a katonai parancsnokénál és az államfőénél is nagyobb, a költőé – mert ki adhat tanácsot a döntéseknek abban a szakadatlan sorában, ami egy költemény? A szabadság ebben az értelemben: felelősség minél több döntést kellett egyedül hoznod, annál jobban tudatában vagy szabadságodnak a választásban. Azt tartom, csak a felelősség ébreszthet rá bennünket lelkünkre s az enyémet nem érhetné nagyobb veszedelem, mintha azon kellene erőlködnie, hogy bármiféle ember helyeslését megszerezze, legyen az egy Brutus vagy Cato. Úgy kell elhatározásaimra jutnom, mintha nem volnának más ember ítéletének alávetve, mintha senki nem figyelne rájuk.
Eddig a pontig akár az lehet az érzésünk, hogy most is Warner Caesarja beszél, legfeljebb néhány évvel tapasztaltabban. Ám ahová gondolatmenete meghökkentő paradoxonnal kifut, ott további nem várt paradoxonba ütközünk. Csakhogy én politikus vagyok: a legmélyebb tisztelet komédiáját kell eljátszanom mások véleménye iránt. A politikus azt színleli, hogy ő sem ment a megbecsülés általános éhségétől de nem színlelheti sikerrel, csak ha mentes tőle. Ez a politikus alapvető képmutatása s a vezető végső győzelme az a borzongó áhítat, amit az emberekben fölver, amikor gyanítani kezdik, de bizonyosan még nem tudják, hogy vezérük közömbös az ő helyeslésük iránt: közömbös és képmutató.20
Warner Caesarja tehát úgy tekintette a politikát, mint a művészi felfedezés különös fajtáját. A szükségesség felismerése során lehetséges tettek megtervezésében és végrehajtásában szabadságot ad, hogy a kiemelkedő=tökélyre törekvő politikus személyes vonásai érvényesüljenek. Wilder – egyébként, korábban megszületett – Caesarja is rokonságot lát a politikus és a költő között felelősségteli magányos szabadságukban. De a költő, a művész, aki végül is csak magán dolgozik, megteheti, hogy műve megalkotásakor kizárólag a belsejében megszólaló hangra hallgat. Akár nyíltan be is vallhatja, ha kérkednie vele nem ildomos is. Ellenben a politikusnak, akinek műve a mindenkori emberi közösség(ek) sorsának közvetlen átalakítására irányul, figyelnie és tisztelnie kell mások véleményét. Megszűnne azonban minden lényeges rokonság a művész és a politikus között, ha az utóbbit mások helyeslésének elnyerése irányítaná, feladva az újat teremtő alkotáshoz nélkülözhetetlen függetlenségét. Ennek viszont az a következménye, hogy a politikus szerepjátszó. Elhiteti az emberekkel, hogy helyeslésük az ő fő éltetője, valójában feladatát nem tudná ellátni, ha így lenne. Művész tehát abban is, hogy illúziót kelt. A naplóíró Caesar azzal mutatja meg, milyen komolyan és őszintén szembenéz hivatása titkával, hogy leleplezi elkerülhetetlenül képmutató mivoltát. Ismét Machiavelli: az előrelátó államszervező „az állam létrehozása érdekében rendkívüli eszközökhöz folyamodik. Úgy van rendjén, hogy ha az, amit tesz vádolja is, tettének eredménye felmentés a vád alól.”21
Mindazonáltal, ha az ellentmondás ilyen szembeszökő az őszinteség és a képmutatás elválaszthatatlan gyakorlása között, az önáltatást nem tűrő, metszően éles elme aligha tudja elkerülni a cinizmust. Egyik véglete a legkisebb sajnálkozást nélkülöző, mondhatnám kárörömmel kísért realizmus. Brecht Caesarja ennek szellemében kommentálja titkárának a kudarcos demokrata választók felháborodását. Ha valaki el akarja adni a meggyőződését, azt idejében kell tennie, mint ahogy bármely más portékát kellő időben kell eladni. Persze, a jóembereknek most nyakukra büdösödött a szavazatuk, mint a halárusé, aki sokáig tartogatja halait, hogy minél drágábban adhassa el őket. Úgy kell nekik. Talán most majd megtanulják, hogy ne a gyomrukkal, hanem a fejükkel gondolkodjanak.22
Másik lehetőség, a rezignáltsággal kevert cinizmus, amelyből kitetszik, hogy Caesar cseppet sem boldog a dolgok állapota miatt, de ha eredendő személyes érzései szerint egyenes úton járna el, labdába sem rúghatna. Caesar közeli barátja, tanácsadója, egyben Massie regényének narrátora megkérdi Caesart:
– Tudod, mi változott meg Rómában? (...)
– Persze, hogy tudom – felelte. – Róma úgy alakult vagy alakították az istenek, mint szabad emberek gyülekezetét. Ezek az emberek szavazati jogukkal élhettek a Fórumon, olyan ügyekben, melyek közelről érintették őket, és amelyekben értelemszerűen tájékozottak voltak. Ma a római nép, normális esetben, ugyanígy él a szavazati jogával, még mindig a politikai hatalom kútfejének tartja magát, csak éppen lusta, munkátlan lézengőkből áll, akik vagy a legtöbbet ígérőnek adják el a szavazatukat vagy annak, aki a leghangosabban kiabál, mert a legostobább.
(...) – Azt mondtad el, amit én is mondtam volna. De mi következik ebből?
– Ha így egyetértünk, kedvesem, hadd kérjelek rá, hogy válaszold meg magad a kérdésedet.
– A válasz az, hogy a politikai közélet, a szavazás rendje, a magisztrátusoké, a Róma sorsát irányítók kiválasztása – merő szemfényvesztés.
– Sőt, hazugság – mosolygott. – Olyan játék, melyet a legbecsületesebb nemes is kénytelen cinikusan végigjátszani. (...) Semmit sem tehetünk. A felkent hívei, mint te vagy én (...) mindig megpróbálkoznak valamivel, mintha önmagunkat akarnánk meggyőzni, még van mit tenni.23
Ez a Caesar messzebb ment, mint Wilderé, ám nem látom be, miért ne tarthatnám őt is lehetségesnek. Így viszont korrigálnom kell, amit a politikus művészével bizonyos fokig rokon illúzióteremtéséről mondtam. Hiszen itt a politikus illuzionista, ami bűvészet, de nem művészet. És bűvészként sem jár el túlságosan korrektül. Míg a bűvész semmi kétséget sem hagy közönségében, hogy csal, bár soha nem fedi fel a módját, a politikus – legalábbis ha Caesar lába nyomát követi – önmagán kívül kizárólag tanácsadó-barátjának vallja be hazug trükkjeit.
A bűvészt trükkjei csak akkor viselik meg, ha kudarcot vall velük, a politikust azonban a sikeres trükközés is mélyen felkavarhatja, ha a jelentékeny tét miatt érzelmi érintettsége nagyobb, mint hiszi. Erről számol be Shakespeare drámájában Casca, aki tanúja volt, amikor Marcus Antonius felajánlotta a koronát Caesarnak. (...) ő azt először félre tolá mind a mellett, úgy gondolom, örömest elvette volna. Azután ismét oda nyújtá neki s ő ismét félre tolá de úgy gondolom, igen nehezére esett róla ujjait levennie. Azután harmad ízben nyújtá neki, s ő harmadszor is félre tolá. S valahányszor lemondott róla, a gyülevész felsivalkodott, összeverte kérges tenyereit, felhányta izzadságos hálósipkáit, s oly tömérdek büdös lélegzetet bocsátott ki, mivel Caesar megveté a koronát, hogy Caesar szinte megfúlt belé; mert arra elájult és lerogyott.24
Caesar azzal is tisztában volt, hogy magánélete csak addig az, amíg ilyen vagy olyan része ki nem tudódik. Ekkor azonban már politikusként kell eljárnia: lásd mint fenn. Így is tett, amikor Clodius ifjú nő képében akart bejutni Caesar feleségéhez, akibe szerelmes volt. Leleplezték mint szentségtörőt és Caesar tüstént elvált feleségétől, de tagadta, hogy bármit tud a Clodius elleni vádakról. A vád képviselőjének kérdésére, hogy miért vált el, Caesar Plutarkhosz szerint így felelt: – Én azt akarom, hogy a feleségemre még a gyanú árnyéka se essék. – Voltak, akik úgy vélték, hogy Caesar ezt őszintén mondta, mások szerint azonban csak színlelt.25
Mindenesetre, ismét azt a Caesart látom, aki teljesen ellenőrzése alatt tartja önmagát, gondosan kiszámítja cselekedete következményeit. Könnyedén képes megtenni ezt akkor, amikor a nem kimondottan gusztusos eljárás szakmája alapfogásai közé tartozik. A tekintélye csúcsán álló, népszerű Pompeius bizalomkeltő nevére Caesar valósággal rátapadt. Ez a név, Pompeius neve legyen bevésve a templom homlokzatába, mert ez a név, Pompeius olyan név, mely bizalmat önt mindenkibe és így tovább és így tovább... Caesar elégedetten vette tudomásul, amint az urak melegen gratuláltak neki ahhoz a mesteri ügyességhez, hogy öt mondatban tizenegyszer sikerült megemlítenie Pompeius nevét – olvasom titkára feljegyzéseiben, ahogy Brecht tolmácsolta. Ha kellett, Caesar gyomorforgatóbb eljárásra is vállalkozott, ahogy ugyanebből a forrásból értesülök, amikor a vonakodó Crassust kezesének kívánta megnyerni (már megint a pénz, nemdebár az egyetemes csereeszköz). Praetori minőségemben ellened szóló bizonyítékok jutottak a kezembe, melyeket (...) megőriztem, kedves barátom (...) Crassus zihálva lélegzett. ‘Ez zsarolás’ – mondta elfúló hangon. ‘Az’ – bólintott C. hűvösen.26
3.
Azt is hozzátehette volna, bármennyire undorító, ez a reálpolitika, mégha nyilvánvalóan karikaturisztikusan eltúlozva. A mit sem érő üres sajnálkozás aligha fér meg azzal, ahogy Caesar felfogta a politikusi pályát. Annál döntőbb a tárgyilagosan elemző reflexív viszony a pályakövetelményekhez, illetve cselekvő önmagához, nehogy az utóbbi a megalkuvásaival egyenlő pillanatnyi énjeire zsugorodjon. Weber szemmértéknek nevezi a távolságteremtés lelkierőt követelő képességét maga és a dolgok között; ez az, amiből Caesarnak páratlanul sok kijutott. (...) bizonyos értelemben szabatosabb volna az aktív embert passzívnak nevezni minél jobban beleavatkozik az események menetébe, annál jobban ki van szolgáltatva a nyomásuknak. Előfordulhat, hogy kezdetben világos elképzelése van céljairól is, önmagáról is de az eszközök, amelyeket igénybe vesz, hogy eredményt érhessen el (márpedig eredmény nélkül senki), rákényszerítik, hogy céljait a lehetőségekhez alkalmazza, és önmagáról alkotott elképzelését is megváltoztassa, csupán, mert nem cselekedhetett úgy, ahogy szeretett volna – figyelmezteti magát Warner Caesarja.27 Weber szavaival „a ‘jó’ célok elérése számos esetben együtt jár erkölcsileg aggályos vagy legalábbis veszélyes eszközök alkalmazásával és káros mellékkövetkezmények lehetőségével vagy valószínűségével”.28
Ennek ismeretében is csak a huszadik század divatos közhelyéig lecsupaszított nézőpontból vádolhatja magát Shaw Caesarja emígy: mit jelent a bölcs szigorúság, a közérdek védelme, államférfiúi kötelesség –, a becsületes bosszúnál tízszer véresebb őrület (...) Lucius Septimus, bocsáss meg nekem: ugyan mit vethet a szemére Vercingetorix gyilkosa Pompeius gyilkosának? (...) Nincs jogom feltételezni, hogy a magatartása bármennyivel is aljasabb az enyémnél.29
Wilder Caesarjának szellemi színvonala felette állt e primitív önostorozáson. De barátjának írt levele szerint nem győzte önmagát szüntelenül figyelmeztetni, hogy hatalmi helyzete neki magának milyen óriási kihívás és milyen nehéz ellenállnia a deformáló tényezőknek. A diktátorról azt hiszik, hogy zsugori az adakozásban, kiszámíthatatlan a kegyvesztésben, irigykedik a tehetséges emberekre, hízelgést szomjaz s én egy nap nem tízszer, de húszszor érzem, mint húznak maguk felé ezek a tulajdonságok s keményen kell hátrálnom tőlük.30
Caesar mélységesen átélte az érzületetika és a felelősségetika konfliktusát. Hiába érzi, hogy döntései-lépései jóérzéseivel ütköznek, a tágabb közösség érdekei,(t szolgáló) távlati célok sikeréért ugyancsak átérzett felelőssége szerint cselekszik. Vélem Caesar – ebben is oly nehéz követni – nem tartotta volna magát a szabályt erősítő kivételnek Weber nagyonis idekívánkozó tétele alól: „Aki elfogadja a politikát – azaz a hatalom és az erőszak eszközét –, az ördögi erőkkel szerződik”.31 De az a bizonyos páratlan szemmérték Caesar látóterébe vonta és kontroll alatt tartotta az ördögöt.
Dolgát ezzel cseppet sem könnyítette meg, hiszen a tett halála az okoskodás, márpedig politikusként a cselekvéskényszer alól nem vonhatta ki magát. Mégsem volt hajlandó úgy engedni, a békéstől igen távoli körülmények között sem, hogy a szituációt saját indítékai felmagasztosításával és ellenfele emberi voltának tagadásával addig egyszerűsítse, amíg az a jó, a nemes, az örökbecsű és a gonosz, a hazug, az alávaló párharcaként jelenik meg. Jóllehet lelkes hívei vágyának eleget tett volna, de nem saját igényeinek. Mind intellektuálisan, mind morálisan hiteltelenítette volna magát önmaga (szemmértéke) előtt. Ha ellenfele ennyire hitvány, akkor ő, az összes erény megtestesítője saját magát alázza meg, ha egyáltalán hajlandó volt vele erőit összemérni. Tulajdonképpen már az is érthetetlen (mert önellentmondó), hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe. Hol itt a méltó konfliktus?
Warner Caesarja, is hiszi – ebben, de csak ebben nem jobb és nem rosszabb, mint bármelyik politikus –, hogy neki van igaza (ügyem igazságos) nemrégvolt szövetségese, Pompeius ellenében. E hit nélkül tapodtat sem tudna lépni. „Az értelem előírása vagy általános szabálya, hogy mindenki békére törekszik, ameddig csak annak elérésére remény van, ha pedig erre nincs többé reménye, a háború minden eszközét és előnyét igénybe veheti és felhasználhatja” – szól Hobbes útmutatása.32 Ez a felfogás bizonyosan nem volt idegen Caesartól sem, hiszen ment már háborúba eleget, most azonban helyzete a szokásosan rendkívüli állapothoz képest is rendkívülien kényes volt. (...) mégiscsak háborúra készültem saját népem ellen. S noha a konzulok azzal, hogy ellenem fordultak, visszaéltek hatalmukkal, mégiscsak törvényesen megválasztott konzulok voltak, s eszközük Pompeius, nemzeti hős (...) Akárcsak én, ő is rokonszenvet tudott kelteni mindenkiben, veteránjai pedig valósággal imádták. Olyan bonyolultan jelentkezik egy államban a törvényesség, a becsület és a hűség fogalma, hogy ellenségeim, ezek a becstelen és bosszúszomjas emberek, Pompeiussal a hátuk mögött – aki minden hiúsága és politikai hozzá nem értése ellenére is nagy hazafi és nagy hadvezér volt –, sok vonatkozásban a tisztesség, a rend és a törvénytisztelet képviselőiként léphettek fel, s pártjukra állíthatták annak híveit. Ugyanakkor én – akit köztársaságunknak tett szolgálataim ellenére, közellenségnek nyilvánítottak – olyan méltatlan lépésre kényszerültem, amilyet történelmünk folyamán Sulla követett el először: le kellett tépnem a mértéktartó, civilizált viselkedés és szokások fátylát, amelybe természettől fogva szeretjük beburkolni magunkat, s maga meztelenségében fel kellett tárnom barbárságunk tényét – azt, hogy végső soron minden a fizikai erőtől függ.
Amikor a szenátus felszólította, hogy sürgősen térjen vissza Rómába, bíróság elé, Caesar nem leplezi önmaga előtt, hogy engedetlenségével mindenekelőtt önmagát védi, ám valami mást is szolgál, ami nem érdemli meg ugyan a „sztoikusok” által használt igazság nevet, de alighanem éppoly értékes az emberi kapcsolatokban. (...) ellenfeleim pedig (...) annak ellenére, hogy látszólag ragaszkodtak a hagyományhoz és számos olyan intézményhez, amelyeket magam is tiszteltem – hatalmukat csak mások korlátozására használták fel, és a jövőre nézve csak a múlt értelmetlen és terhes utánzását tudták kilátásba helyezni.33
Aki ennyire fogékony a tevékenységével elkerülhetetlenül járó súlyos konfliktusok tudatosítása iránt, nem érheti be, hogy némán teljesítményeire mutat. Tisztában van vele, hogy eltérően a futóatlétától, akinek elég adott távolságon összehasonlítania saját idejét másokéval, hogy egyértelműen kiderüljön, ki a jobb, a politikus ebben a tekintetben inkább a költőre emlékeztet. Egyikük kiválósága sem ellenőrizhető közvetlenül az „objektív valóságban.” A költő saját tehetségére vonatkozó értékelése nagymértékben függvénye annak, ahogy róla mások vélekednek.34 Mármint azok, akiknek a szavára ad. Kizárólag elszántságán múlik, hogy megtalálja azt a kört, amelynek tagjai a kívánt, netán a megrendelt ajnározó véleményt hozzák. Költővé (politikussá) nem úgy lesz az ember, hogy rászolgál, hanem viszontszolgál. Caesar nem kért az effajta kinevezésből, amint abból sem, hogy önmeghatározását segítő társas összehasonlításban azt válassza, aki az ő véleményét osztja, vagy ha mégsem, eleve garantált, hogy a szembesítésből a másik jön ki rosszul.
Tény, hogy Cato a magánéletben végtelenül erkölcsös és türelmetlen, a politikában pedig végletekig konzervatív volt, bizonyos konvenciók rabja. Jómagam mindennek pontosan az ellenkezője vagyok, és épp ezért érzem nevetségesnek, hogy éppen őt teszik meg a szabadság jelképévé, engem pedig valamiféle zsarnoknak tartanak. De nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy ez a képtelenség, igenis, fennáll. (...) Azt hiszem, Catót inkább vallási, mint politikai értelemben lehet szembeállítani velem. Amit a legjobban csodálnak benne, a hajthatatlansága, olyan tulajdonság, amelynek nincs helye a politikában. És Cato hajthatatlansága sajátos, nem e világra való volt. Gyakran volt az az érzésem, hogy szántszándékkal akart a vesztes oldalon lenni. Lehet, hogy hitt a sztoikusok esztelen és embertelen jelszavában: „nem baj, ha az egész világ elpusztul is, csak érvényesüljön az igazság”, és kétségtelenül volt olyan beképzelt, hogy meg legyen győződve róla: ő mindenkinél jobban tudja, hogy mi az igazság. (...) Catót csak olyan értelemben lehet a szabadságért harcolónak mondani, hogy kiállt az egyéni lelkiismeret anarchiája mellett. Engem nem a lelkiismeretem foglalkoztat, hanem az, hogy a szükség mit parancsolt35 – tér vissza élete végén Warner Caesarja a már ifjúkorában deklarált alaptételhez.
Lehetséges és meggyőző ez az önkép, amellyel Caesar gondolatvilágába közvetlenül bebocsátva megismertet. De hogy is tehetné elfogulatlanul, figyelmeztetem magam. Ugyan nemcsak Suetonius, más történetírók szerint sem volt idegen a nagylelkűség virtusa Caesartól, mégis a már halott Catóval szemben képtelen volt felülemelkedni sérelmein. Pontosabban azon a dicsőítésen, amelyet Cicero Catóról írt könyvében olvasott. Caesar is tollat ragadott és az Anti-Catoban szabad utat engedve ingerültségének, egykori engesztelhetetlen ellenfeléhez, de önmagához is méltatlanul bánt vele.36
4.
Caesar tapasztalt késztetése, hogy tevékenységét a művészéhez rokonítsa, kiterjedt arra a terepre, amely úgymond nem kedvez a múzsáknak. Hadvezérként is bensőséges kapcsolatot teremtett a művész szemléletével. Van valami esztétikai szempontból kielégítő abban, ha az ember veszteség nélkül, tökéletes biztonsággal ér célt.37 Növelhette élményének hitelességét, hogy egyik nap hadjáratot vezetett, a másikon, nyomban a helyszínen nekilátott az elvégzett munka irodalmi megörökítésének. A rokonság alapján vajon átköltőként? Bochenski narrátora – egy antikvárius ő, ahogy ironikusan magát nevezi – szerint az asztalka, amelyen Caesar írt, maga Gallia volt, s a szöveg, amit írt, illett hozzá. Hivatalos jelentést készített a szenátus számára a győzelmes hadjárat lefolytatásáról és eredményéről, A száraz, de szándékosan őszinte beszámoló nem titkolta a háború során alkalmazott eszközöket sem. Gondolkozzanak rajta és értékeljék kellőképpen. Caesar tömören írt. Micsoda őszinteség, micsoda lakonikus stílus! Nyers, minden díszítéstől mentes, csikorgó mondatok, hullahegyek és vízbefulladtaktól kiáradó folyók, fölgyújtott városok, kihalt területek, megvásárolt lelkiismeretek és stratégiai glosszák!
De ez a szenvtelenül tárgyias előadásmód nagyonis kitalált volt. Az antikvárius érzékelteti, hogy tárgyát is ironikus kettős látással fürkészi. Meghökkentően közelmegy Caesarhoz, belehelyezkedik gondolkodásába, hogy azután zökkenőmentesen távolodva, elidegenítve mutassa be nem a saját, hanem Caesar narrátori fogását. Ahhoz, hogy a valóságábrázolás hitelesnek hasson, minden szempontból objektív megfogalmazásra van szükség. Caesar tudta, mennyit árt a propagandának a nyílt tendencia. Ezért lehetőleg pártatlan s mindig szenvedélytől mentes hangnemben kell összefoglalni a történteket. Jól kell utánozni az igazságot, meg kell őrizni a puszta tények hűvös közömbösségét. A kényelmetlen tényeket el lehet hallgatni néha, az olvasó nem veszi észre, ha különben el tudjuk hitetni vele, hogy a narrátornak nem áll érdekében egyvalamit eltitkolni, másvalamit kiemelni. A narrátornak egyáltalán nem áll érdekében semmi. (...) Ne lássák, hogy a szerző ír, csupán azt lássák, hogy cselekszik.38
Ugyanez korábban, lakonikusabban és bármi művészi rafinéria nélkül Ferrerótól: (Caesar) Elfödte balsikereit, és nagyított a sikerein, de ügyesen, apró változtatásokkal, hogy soha orcátlan hazugságon ne kapják és egykönnyen ki ne ábránduljon a gyanútlan olvasó.39
A rivális kortársak miként is nézhették mindezt jószemmel? Cicero véleményének a súlyát megemeli, hogy azt Wilder regényében Cornelius Nepos találta feljegyzésre érdemesnek. Egyúttal azonban a fikcionalizálásnak ez a módja annyit tesz, hogy Cicero szavai hitelességéért közvetlenül ő nem felel. (Caesar) Annyira ment, hogy az életbe is bevitte a művészettől elválaszthatatlan szokást: a törlést. Kihúzta az ifjúságát. Ó, igen, ki. Ifjúsága, ahogy ő gondolja s mindenki gondolja, tisztára késő éveinek az alkotása. Most kezdi kihúzni a galliai és a polgárháborúkat. Egyszer átnéztem a Kommentárok öt oldalát részletről részletre Quintus bátyámmal, aki Caesar közvetlen közelében volt a leírt események alatt. Nincs benne egyetlen valótlanság, nem, – de tíz sor után az Igazság visít, eszeveszetten és összeborzoltan futkos temploma folyosóján, nem ismer magára. A hazugságokat elviselem, kiáltja. De nem élem túl ezt a nyomasztó hasonlóságot.40
Valójában, Cicero – jóllehet kapcsolatuk kiegyensúlyozottnak aligha ítélhető – Caesar műve irodalmi érdemeit, egyszerűségét és szépségét hangsúlyozta. Asinius Pollio volt az, aki rámutatott, hogy Caesar a galliai hadjáratban viselt dolgait szándékosan vagy feledékenységből pontatlanul írta meg. A mai történész megértőbb. Abból indul ki, hogy a mű az események közvetlen résztvevőjének eleven, világos és lehetőleg igaz elbeszélése (...) De mit értsünk lehetőség szerint igaz elbeszélésen? Azt, hogy a szerző, még friss nyomokat követve, telítve a közvetlen élményektől, s ami a legfontosabb: az eseményekhez való viszonyának tudatában, igyekezett általános, hatásos és meggyőző képet adni, nem tulajdonítva sok jelentőséget a maga szempontjából másodlagos, az általános benyomáson nem változtató részleteknek. (...) hangsúlyoznunk kell, hogy Caesar ellenfelei nemegyszer elítélték, bírálták Caesar cselekedeteit, de soha nem vonták kétségbe jelentéseinek szavahihetőségét.41
Bízott jószerencséjében és merészen kockáztatott (elég emlékeztetnem szavaira a Rubicon átlépésekor: a kocka el van vetve), de Shakespeare is úgy látta, volt valami, ami akár a legválságosabb pillanatokban álljt parancsolt benne. Utolsó óráiban felesége, Calpurnia a baljós jelektől megrémülve arra kéri Caesart, hogy maradjon otthon.
Majd Antoniust
Küldjük a tanácsba s az mondja meg,
Hogy most bajod van. (...)
Caesar már-már enged e szeszélynek, és a belépő Decimus Brutust kéri meg:
S éppen jókor jövél, hogy megvigyed
Szenátoroknak üdvözlésemet,
És hogy ma nem megyek nem mehetek!
Nem igaz hogy nem merek? még jobban az.
Nem akarok, mondd meg, Decius, nekik.
Calpurnia
Mondd, hogy beteg.
Caesar
Caesar hazudjon-e?42
Ha ezt megteszi, átlép azon a ponton, ahonnan nincs visszatérés. Mármint a politikushoz, aki bár túl magasra emelkedett ahhoz, hogy mindig megőrizze önkontrollját, és túl sok kihívásnak tette ki magát, semhogy mindig ugyanazt az egy arcot mutassa, alapjában mégis megmaradt egyszerű és erős férfinak, aki hű ahhoz a jeligéjéhez, hogy az érdem, az erény, a tiszteletreméltóság többet ér, mint az élete.43
5.
Írásom csiszolgatásának a vége felé került a kezembe a Gulliver szerzőjének, Swiftnek egy esszéje, amelyben megragadott egy mondat. „Az emberiség erényeinek és hibáinak leírása közben előnyös, ha valamely kiváló személyiség lebeg a szemünk előtt, s minden tekintetben róla veszünk másolatot leírásunkhoz.” Majd elfelejtettem az esszé címét közölni. A politikai hazugság művészete.44
JEGYZETEK
1. Kosztolányi, D. Marcus Aurelius. In: Elbeszélései. Budapest: Magyar Helikon. 1965: 977-981.
2. Marcus Aurelius Elmékedései. Budapest: Európa. 1983:36, 79. (Huszti József fordítása)
3. Marcus Aurelius. I. m. 147.
4. Renan, E. Marcus Aurelius és az antik világ vége. Budapest: Dick. é.n.
5. Kosztolányi, D. I. m. 981.
6. idézi Csehi, Gy. Klio és Kalliopé: Vagy a történelem és irodalom határairól. 2. kiadás. Bukarest: Irodalmi. 1969: 206.
7. White, H. Tropics of Discourse: Essays in Cultural Criticism. Baltimore-London: John Hopkins University Press.1978: 82.
8. Gossman, L. Between History and Literature. Cambridge, Massachussetts, London. Harvard University Press. 1990: 290.
9. Duby, G. és Lardreu, G. Párbeszéd a történelemről. Budapest: Akadémiai. 1993: 35-40.
10. Plutarkhosz. Caius Julius Caesar. In: Három életrajz. Budapest: Európa. 1959: 66. (Máthé Elek fordítása)
11. Karinthy, Fr. Caesar és Abu Kair. In. A lélek arca. 2. Budapest: Magvető. 1957: 29-30.
12. Suetonius, G. T. A caesarok élete. Budapest: Európa. 1994: 48. (Kis Ferencné fordítása)
13. Brecht, B. Julius Caesar úr üzletei. Budapest: Gondolat. 1959: 21-22. (Terényi István fordítása)
14. Shaw, G. B. Caesar és Kleopátra. In: Három színdarab. Budapest: Szépirodalmi. 1964: 136-137. (Ottlik Géza fordítása)
15. Suetonius, G. T. I. m. 38.
16. Ferrero, G. Julius Caesar. Budapest: Révai. 1921: 49-50. (Lendvai István fordítása)
17. Warner, R. Julius Caesar. Budapest: Gondolat. 1969: 17. (Máthé Klára fordítása)
18. Machiavelli, N. A fejedelem. In: Művei. 1. Budapest: Európa. 1978: 59.
19. Warner, R. I. m. 58-59.
20. Wilder, Th. Caesar. Budapest, Révai, 1948: 33. (Németh László fordítása)
21. Machivelli, N. Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről. In: Művei. 1. I. m. 118.
22. Brecht, B. I. m. 93-94.
23. Massie, A. Caesar. Budapest: Aranyeső. 1999: 141-142. (Lázár Júlia fordítása)
24. Shakespeare, W.: Julius Caesar. 1. felvonás 2. szín. (Vörösmarty Mihály fordítása)
25. Plutarkhosz: I. m. 75.
26. Brecht, B. I. m. 176, 201.
27. Warner, R. I. m. 402.
28. Weber, M. A politika mint hivatás. In: Tanulmányok. Budapest: Osiris. 1998: 201.
29. Shaw, G.B. I. m. 147-148.
30. Wilder, Th. I. m. 92.
31. Weber, M. Uo. 203.
32. Hobbes, T. Leviatán vagy Az egyházi és világi állam formája és hatalma. Budapest: Helikon. 1973. 112.
33. Warner, R. I. m. 478, 492.
34. Festinger, L. A társadalmi összehasonlítás folyamatainak elmélete. In Pataki, F. (ed.) Pedagógiai szociálpszichológia. Budapest: Gondolat. 1976: 260.
35. Warner, R. I. m. 595-596.
36. vö. Gelzer, M. Caesar: Politician and Statesman. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. 1997: 302-303.
37. Warner, R. Uo. 328.
38. Bochenski, J. Az isteni Julius. Budapest: Európa. 1964: 42-43, 144-145. (Kerényi Grácia fordítása)
39. Ferrero, G. I. m. 168.
40. Wilder, Th. I. m. 47-48.
41. Utcsenko, Sz. L. Julius Caesar. Budapest: Gondolat. 1983: 136-138. (Gödény Endre fordítása)
42. Shakespeare, W. I. m. 2. felvonás, 2. szín.
43. vö. Gelzer, M. I. m. 92; Ferrero, G. I. m. 188.
44. Swift, J. A politikai hazugság művészete. In Európa könyvkiadó Munkaközössége (ed.) Hagyomány és egyéniség. Budapest: Európa. 1967: 29.