NAPLÓRÉSZLETEK 4.
Július 26.
A PT mottója:
„Ettől kezdve csak az ő dolguk, hogy miként kapnak hangot az igazságok, és az igazságok annak a hangszernek a hangoltságára vonatkoznak, amelyen játsszák őket – ez pedig az ingerelhető test. Ennek a belátásnak a visszája így hangzik: semmisítsd meg a test ingerelhetőségét, és megkapod az egyetlen ’igazságot’.”
Hogy ez most Sloterdijk vagy Nietzsche? Talán Sloterdijk, de Nietzschét interpretálja.
Igen, a bolgár ápolónők. Nyolc és fél évet ülnek semmiért, nyilván rémes körülmények között. S van képe a Khadafinak tiltakozni az ellen, hogy a bolgárok megkegyelmeztek nekik. Megkegyelmeztek, ahelyett, hogy kártérítést követelnének számukra Líbiától: hazug világ. Mindenütt hazugság. Csodálkoznak a Tour de France doppingbotrányain. De ha egyszer a sport megszűnt az lenni, ami: a legnagyobb üzletek egyikévé vált! Vagy meg kell szüntetni a profisportot (hogyan?), vagy szarni kell a doppingra: mindenki azzal fokozza a teljesítőképességét, amivel akarja. Ha tönkreteszi magát a pénz érdekében, ám tegye. Aki erre nem hajlandó, az majd kevesebbet keres.
Július 27.
Ha mindenkit ellökök magamtól, aki nem felel meg az igényeimnek – és a legtöbb ember nem felel meg –, akkor ugyancsak egyedül maradok. Lehet persze így élni, de minek?
Apám hirtelen fölbukkant (fél?)álmomban: az „Oh, du lieber Ausgustin”-t énekelte: arca tisztán előttem volt.
Ja, Szijj Feri írt: nem dobta el undorral a kéziratomat. Idemásolom a levelének néhány részletét, ha sikerül. (Van-e ehhez jogom?)
Kedves Misu,
...Most, hogy írtál, nekiültem és előlről elolvastam az egészet. Pont a felétől látható lett számomra, mire jó a párbeszéd, és látható lett a súly is. A párbeszéd akkor lett nekem nagyon izgalmas, amikor kiderült, hogy valami nyomozásról is szó van, egyfelől a konkrét gyilkosság (lehetősége), másfelől a fontos életkérdések után, és az egyik fél hajtja a másikat a dolgok feltárása felé. Amikor viszont az egyik csak kötözködik, pl. valami kiszólásba köt bele, akkor a párbeszéd nem tűnik olyan lényegesnek – persze bizonyos mértékig annak is lehet dramaturgiai szerepe. Azt nem tudom, hogy mindenképp vissza kell-e szorítani az elméletet, ha egyszer hangsúlyosan szerepel, hogy az intellektuális oldalad mennyivel fejlettebb. Én legalábbis szívesen vettem volna egy olyan szerkezetet, hogy nincs útját állva a reflexiónak, de aztán mindig visszatérül a dolog az emlékekhez, ahogy erre csírájában van is néhány példa. ... Elképzelhetőnek tartanék egy olyan szereposztást is, hogy az egyik reflektálni akar, a másik meg visszavezetni fonalat a konkrétumokhoz, hogy azzal cáfolja a reflexiót. De ez talán túl egyszerű lenne. A súlyról. Az kapásból nagyon izgalmas kérdés, hogy valakinek miért törlődnek az emlékei egy bizonyos dátumig, főleg ugye ha a dátum ilyen jelentős. Már ezért megérné végigcsinálni a nyomozást. A személyiség finomszerkezete és a történelem. A zsidó-mivolt finomszerk. és a tört., ilyenek. A másik a hogyan lehet szeretni, mi az, hogy valaki nem tud szeretni, vagy csak a maga módján. Alapkérdés a személyiséggel, alkattal, identitással kapcsolatban, de érdekes módon ez is olyan, hogy ha „tudsz élni”, akkor nem kell rá feltétlenül választ adni, ahogy az utolsó idézetben is szerepel. Erről az jutott eszembe, hogy ... az egész emlékezés talán intellektuális indíttatásból jön, mert izgat, hogy nem tudsz valamit, és így kell belemerülnöd az érzéki, kézzelfogható emlékekbe. Akkor lehet, hogy az intellektus ebben segíteni tud (és ettől külön szépsége lesz), vagy a másik eshetőség, hogy eleve reménytelen, mert nem feszít valami, ahogy Bojkov Nikolajt – úgy sejtem – feszítette, hogy „nem tud élni”. Nekem tetszik az intellektuális indíttatás, szerintem az általában szebb formákat hoz létre. Szóval ez a szöveg minőségében szerintem elég vegyes, ami azt jelenti, hogy néhol nagyon jó – valósággal egy montázsregény vagy inkább montázs-„vallomások”. Máshol meg újra kéne írni. Az biztos, hogy én – ha már nekifeküdtem – szívesen olvastam volna tovább. Így, összecsapva ennyit tudok mondani, körülbelül...
Barátsággal: Feri
Na, most már nem halogathatom: odaadom Gergőnek is a „regényt”. Lesz, ami lesz.
Július 28.
Regény, melyet akárhol abba lehet hagyni, mint az életet. Meg akárhol bele is lehet kezdeni. ’Hogy is volt? A fene tudja már! Szóval az a bizonyos fickó, de hiszen emlékszel, találkoztunk vele ... itt meg ott. Nem emlékszem. Mindegy.’ Vajon nem akkor döntötte el Nádas, hogy nyitott lesz a regény, amikor „meghalt”? Amikor meghalok, minden történet, melynek szereplői még élnek, befejeződik a számomra... Más történetek meg befejeződtek, mert annak szereplői haltak meg. Vagy kitűntek az életemből. Te jó isten, hány ember tűnt már ki az életemből… Pedig tudom, hogy él még. Vető... Teljesen eltűnt. Most meg visszakeveredett. Ez jó. És hasonlók.
Július 29.
Tegnap az az ötletem támadt...
De még előbb. Itt azért tudok naponta naplót írni, mert soha sehová el nem kell mennem, minden napnak ugyanaz a menetrendje, legfeljebb egyes hétköznapokon vásárolok és főzök. Pesten meg hol Debrecen, hol Eger, hol Varga Marianna (háziorvos), hol Ferencz Mária (szemsebész)... Meg hál’istennek barátok, ismerősök. Valami mindig van. S este sem lehet bepótolni, még ha az utóbbi időben ritkásabb is társasági és kulturális életem.
Szóval tegnap az az ötletem támadt, hogy az egy év napló leteltével átnézem a szöveget, s a benne szereplő személyek „történetét” írom meg: Vető, s akkor a Deák tér, Fasor, Vörösmarty, Zója; vagy Lamm, s akkor apám első és második házassága, Bréma (Bahr kapcsán), s akkor az egész kirugatás, „emigráció”, Waldenfels, s aztán Dubrovnik, meg persze a Suhrkamp kötet és hasonlók. Rövidebb szövegek, de újabb év. S közben talán dolgozni a „montázs-regény”-en. Tervek… Hogy érezzem: élek még. Minél kevésbé élek, annál inkább kellenek ilyen „élet-tervek”.
Megnéztük a Nagy zabálást. Nézhető ma is. Remek képek, négy nagy színész (Mastroianni, Tognazzi, Michel Piccoli és Philippe... na, hogy hívják? Az ő sorozatának keretében vette fel Dávid DV-re a filmet ... Mindegy. Noiret, megvan!) Philippe-ről Despoix jutott az szembe, az is eltűnt az életemből. Életrétegek egymáson. Összecsúsznak, szétcsúsznak. Ha Waldenfels tényleg letűnt, akkor a brémai életrétegből csak Barbara, no meg Szankay maradt. Ortmannékról meg ne feledkezzem.
Július 30.
Álom: Ülök a Kmeczkó Szilárddal a Szent István körúton egy kiülős helyen, ott, ahol a Glazner volt és ma is pékség van. [Miért vonz ez a környék annyira? Számos álmomban szerepel, egyszer álmomban gyakorlatilag ugyanitt ültem Kardossal meg Julival. S a Glazner Nádasnál is szerepel: 56, sorbanállás, egy eltévedt russzki tank megöl néhány embert. Azt a szétégett arcú nőt is, akiről Kristóf azt fantáziálja, hogy az anyja.] Jól beszélgetünk. Megjelenik Lamm Gyuri, kívülről mellénk áll, ekkor Szilárd quasi elmenekül; maradok Gyurival, sétálunk a 2-es villamos felé. Szilárdról mesélek neki, hogy boldog a könyvtárosi állásával Budapesten. [Kicsit belekavarodik Gáspár Laci életútja]. Úgy a Stollár Béla utca tájékán egy ócska csehóban [ahol a valóságban az az olimpiai emlékmű van, ott van a csehó] ülünk le. rövidesen megjelenik Szilárd is. Beszélgetünk. A melósfélék, akik még ott ülnek, kezdenek nem elférni, menjünk el? – kérdem. Ne, ne, ne, ők mennek el, stb. Megint Szilárddal maradok: elmeséli, milyen nagy érdemei vannak Lamm doktornak atekintetben, hogy jónéhány barátja rátalált élete párjára. Telik az idő, nekem egyre nagyobb lelkifurdalásom van Kardossal szemben: már ebédelni is együtt akartunk.
Tegnap Beuron. Barbara láthatóan oda akar majd utazni egy pár napra. Énfelőlem. Bár annyi olyan hely van itt a környéken, melyet még ő sem látott. Én többnyire felfedező útra indulnék, ő meg az ismert és szeretett helyekre menne vissza.
Vacsora. Adok vagy 11 euro borravalót. Teljes az elképedés. Mondom a helyes pincérnőnek: a magyaroknál ez a szokás. 10%, majd felkerekítés. Ja - mondja, van aki nem ad egy fillért sem, de néha ilyenek is vannak, mint Ön, a többség azért „normális” (talán nem ezt a szót használta, de valami hasonlót).
Most már kicsit sok a PT-ben a német történet. Nem tudom, miért volt erre Nádasnak szüksége.
Ami meg az egész regényt illeti: majd minden, ami történik, egy rendkívüli pillanat az adott szereplő életében. Nincsenek, szinte még jelzésszerűen sem normális hétköznapok. Minden a drámai feszültség csúcspontján, mindig. Ennyiben, amennyire tudok rá emlékezni, nem hasonlít a Dodererre, amire különben mégiscsak hasonlít. Számos különböző élet, összeérnek, szétválnak, olyik eltűnik, olyik visszatér.
Július 31.
Ambrus Judit az élet kedves átka. Örökké gyűr, hogy írjak. Most Bergman. Nem is tudtam, hogy meghalt. Nem hiszem, hogy tudnék róla írni. Bár nem is olyan régen végignéztem a Trilógiát. Mit is jegyeztem fel akkor?
Tegnapelőtt este megnéztem a Tükör által homályosan-t. Hát persze valamit avult – főként az a baj, hogy túl sokat beszélnek! Vicces: akkoriban az volt az érzése az embernek, hogy Bergmannál sokkal kevesebb a szó mint másoknál, hogy nála a kép a fontos. S tényleg a kép a fontos, a képek megrázóak, s mégis, még mindig túl sokat beszélnek. Persze engem személyesen egy párbeszéd is megrázott: Ahol az író megvallja vejének, hogy szinte örült, amikor meghalt a felesége: hogy megint majd ideje jut a műre. A vej nem ért ebből semmit: ő szereti az anyjától örökölten skizofrén Karint. De ő mégis rosszabb az apósánál is: nem néz szembe önmagával, még azt sem tudja, hogy az ő szeretete semmit sem ér. ő az átlagember. A nem-reflektált lény.
S hát megrázó az „Apa beszélt velem!” is.
Tegnap Úrvacsora. Kevésbé jó.
Érdekes. A Csendről nem írtam. Pedig azt is megnéztem.
Egyáltalán tudok-e írni filmről? Azt hiszem egyszer tettem, az is pocsék rossz volt. Nem a film, az írás. Igaz, akkoriban még majd minden, amit írtam. Állandóan valami nagyot akartam mondani, valami originálisat. Abból pedig mindig hülyeség kerekedik ki. Mindegy, de a filmet nem tudom átnézni, kijegyzetelni, visszalapozni. Már miért nem? Mert lusta vagyok ehhez: a technikát kell hozzá kezelni. Még regényről, amelyet átnézhetek, is nehezen írok. Húha, ez a hét még biztos rámegy a Nádas-olvasásra.
Átnéztem a Dodererre vonatkozó feljegyzéseket. Az azért valószínűleg jobban hasonlít a klasszikus regényre. Több a lezárás, több a „hétköznap”… Még valamit akartam, de elfelejtettem.
Elbizonytalanodtam a naplóttöredékeket illetően. Mintha a régi naplók sokkal érdekesebbek lennének. Miért kellett nekem a mát odaadnom? Ha a mát olvasom, akkor mindig azt hiszem, hogy elbutultam.
Hm... Ma reggel is még tudtam az álmomat. Aztán mire nekiültem a naplónak, elfelejtettem. Na, hát van ilyen. – Különben is elmegy az egész nap a játszadozásaimmal. Levelek, napló, a „kötelezettségeim”, sokat alszom, séták Dáviddal, krimi. Többet kellene pedig dolgoznom. Nem úgy általában. Dehogy! Csak most, hogy megint túlvállaltam magam.
Doderer feljegyzések. 2004-ből. Kasselben olvastam a regényeket:
A Doderer nagyon olvastatja magát. A hangulata nem különbözik döntően a Musilétól, de: nem pofázik annyit, hagyja a magántörténeteket kibontakozni. Nem ironizál maga. Musil egy rossz író, lássátok már be végre! Ahelyett, hogy felmutatna, magyaráz. Magyarázni itt vagyunk mi esszéisták, filozófusok.
Élvezem a Doderert. Mit írnék róla? Nekem az a fontos, hogy ellentétben a Musillal itt semmi sem olyan durván direkt. Emberi rezdülések – óriási viharokkal.
A Doderer egyre jobban izgat. Egy osztrák Proust. Egy várost, egy valamilyen értelemben máig meglévő kultúrát örökít meg, s főleg egy olyan atmoszférát teremt, melynek vonzásától nem lehet szabadulni. De még ezt sem tudom most leírni. Minden esetre, miután elbúcsúztam Barbarától, Dávidtól a pályaudvaron, s hazajöttem, kiültem egy órára Dodererrel a kertbe, a napra, és nagyon-nagyon jól éreztem magam. Most bor mellett fogom tovább olvasni (vagy előbb igyak meg egy sört?), munka nem megy.
A Doderer mintha leült volna. Legalábbis bennem. Vagy csak nehezen rázódom vissza belé.
Ahogy olvasom a Strudelhofstiege-t (nagy izgalommal, de néha mégis belefáradok; azt hiszem a német olvasásba fáradok bele: időnként nem értem a történetet. Aztán azt gondolom, hogy magyarul sem érteném, bizonyára úgy van megírva, hogy ne értse rögtön az ember, hogy el kelljen gondolkoznia magán a történeten is, hogy legyen benne valami sejtelmes, mint most a Pastrée megkettőződése. De ha az ember idegen nyelven olvas, akkor mindig bizonytalanabb), különösen tegnap előtt a vonatban, az az érzésem támadt, hogy ellopták a „középkorom”. Nem volt olyan felnőtt ifjúkorom, amikor kísérleteztem volna, sikerekkel és kudarcokkal. S aztán Doderert olvasván a vonatban a Budapesti Iskolát kezdtem okolni ezért.
Soestról meg a Dodererről akarok még írni. A Dodererről most csak annyit, hogy a titkos főszereplő nem is annyira Melzer, hanem Frau Mary K. Rögtön az első mondat arról szól, hogy a villamos majd levágja egyik gyönyörű lábát, s az esemény csak majdnem a legvégén következik be. Mintha ez képezné a keretet. Nem tudom megfejteni, hogy miért vannak olyan szereplők, akiknek vezetékneve csak rövidítésben szerepel (mint Frau Mary K. is), sőt olyanok is, akiknek – jóllehet nem puszta mellékszereplők – csak monogramjuk van, mint E. P. Vajon azt a látszatot akarja Doderer kelteni, hogy a többiek is – mindenki – élő személy, s egyeseknél tapintatból elhallgatja a nevüket? Megrendeltem a Dämonen-t is, holnap megkapom. Az még vastagabb, remélem kitart a nyár végéig.
Doderer: Fellinire emlékeztet. Megbocsát, anélkül, hogy kritikátlan lenne. És végtelenül szereti azt a környezetet, melyben hősei élnek. Melzer és Thea bornírtsága is csak szeretetet vált ki belőle. S ugyanakkor az egészet belengi valami nagyon finom irónia. Éppen ellentétes Musil kegyetlenül szatirikus – s ennélfogva szájbarágó – látásmódjával. Musil panoptikum: de ki szeretheti a panoptikum viaszfiguráit, még a szimpatikusakat sem lehet? Doderer valamennyire azért mégis emlékeztet Proustra is: a finom rezdülések. Csakhogy Proust sokszor egocentrizmusa miatt válik nehezen olvashatóvá. Ami pedig a nyelvet illeti: Doderer itt-ott nehézségeket is okozott. Az osztrák miatt, vagy a választékossága miatt, vagy a játékossága miatt? Nem tudom.
Augusztus 1.
További Doderer-feljegyzések:
... eszembe jutott, hogy pénteken be kellene ülni a kocsiba, elhajtani Bécsbe, s megnézni a Strudelhofstiege-t (sejtem, hogy hol van, de soha ott nem voltam). Amióta Heimitot (von Doderert) olvastam, ez a lépcső nem hagy nyugodni. Olvastam a másik nagy regényét is: a Dämonen, az is remek, de a Strudelhofstiege iránti nosztalgiámat nem csökkentette. S hogy, hogy nem, hirtelen Te ültél mellettem a kocsiban, mellyel Bécs felé robogtam. Nem, nem vagyok részeg, einfach Tagesträume – hát ezt lehetetlen volt nem megírni. (Levélrészlet)
Doderer: „Az lesz forradalmár, aki a saját életlen valóságlátását olyannyira elmosódottan észleli … , hogy semmi sem tűnik megváltoztathatatlannak, helyéről elmozdíthatatlannak, valamilyen módon megjavíthatatlannak, hogy számára semmi sem végleges és semmi sem kifejeződése maradandó törvényeknek, melyeknek az élet mindig spontánul engedelmeskedik. … Így hát egy, mondhatnánk a priori, tekintet nélküliség (Unanschaulichkeit) minden forradalmár anyja. A forradalmár elmenekül az elől, amit a legnehezebb elviselni, nevezetesen az élet céltalan sokfélesége elől, a tökéletesség irányába. Ami az ő tények alatti világában a legjobb esetben is csak teljesség lehet.” (486.) A következő oldalon most nem találom az a priori Unanschaulichkeitet, de mindegy is. A dolog elég meggyőző, s annyit jegyeznék még meg, hogy itt egy meglehetősen zsidó tulajdonságból vezeti le a forradalmárságot – a zsidó szó különben eddig nem fordult elő a két regény egyikében sem. Furcsa. Ez a tökéletességre törekvés, ami végülis csak teljesség: ezt már felfedeztem, mint saját kényszerességeim titkát. „A fiatal ember egyszerűen védekezik az ellen, hogy a felkínált körülmények között lépjen be az életbe, ezeket a feltételeket még csak nem is akarja teljességgel felfogni, szemét be akarja húnyni és a kezét az arca elé teszi, ahogy érdekes módon a gyerek tényleg teszi anyja méhében. ...” (487.) Különben a Dämonen most kezd csak magával ragadni. Mary K. mint titkos centrum maradt. S a Stangeler biztosan a Doderer. Életrajzi adatok, meg nagyonis izgatja a figura. [Biztos a Doderer is azt mondta volna erre, hogy miért pont a Stangeler, mindenki ő…] Amúgy Stangeler most már másodszor baszik meg – csak úgy spontán módon – valakit (most éppen a Storch professzor nyomorult, elhanyagolt, s valószínűleg rákos feleségét; az első regényben az Editával baszott de az is megeshet, hogy az nem is Edita, hanem az ikertestvére volt). Mások nem kefélnek. Mármint a „nyílt színen.” Hány évesek is ezek a figurák? Kicsit öregebbek anyámnál. A Käthe Storch meglehet már ötven is. Mit is csinált anyám, amiért kicsapták a gimnáziumból, s hogyan élt 1922 és 1933 között? Ki lehet ezt még nyomozni?
Idézetek Dodererből: „Egyáltalában, nem vagyok barátja a változtatásoknak. Vannak emberek, akiknek mindent a feje tetejére kell állítaniok. Minden negyedévben az összes bútordarabot áthelyezik vagy kicserélik az összes szobában. Ez betegség kell legyen. Valóban azt gondolom, hogy az ilyen emberek rosszul fekszenek az életben, s így időről időre újra kell ágyazniok, ahogy a betegeknek. Akkor aztán elmúlik a forgószél, s végre nyugalom van. De csak egy időre. Mintha, akár a macska, fújnának (nem biztos, hogy ezt jelenti, de hát…), hogy valahogy levegőhöz jussanak.” (716)
[Most látom csak: nem figyeltem arra, hogy ez itt egyes szám első személyben van. Vajon mindkét regény én-regény (Stangeler regénye)? Vagy csak a Dämonen? Vagy ez sem mindenütt?]
Még mindig szeretem a Doderert. Geyrenhoff finom megfigyelései! Sajnos nehéz a nyelv, meg én sokszor türelmetlen vagyok, és a story-t olvasom.
Szóval a mára virradó álmok (álom?, mintha az összekötő elemeket elfelejtettem volna). Egy hatalmas előadóterem. Olyan egyetemi. A mellettünk lévő szekcióban vakok ülnek. Betonemberek: mozdulatlanok és félelmetesek. – Valami sárból és kőből álló „hegy”: rettenetes hideg van, de fel kell mászni rá. Mászás közben felszedem a cipőmet, ami a várakozások ellenére nem kövé fagyott, hanem finom meleg fürdő. Mindkét álom nyomasztó. Nyomasztó voltuk kapcsolatos talán a Dodererrel: megint emberi egymásratalálásokkal fejeződik be, eljegyzések, házasságok, de ezeket is megüli valami rémségesen szorongató, ami részben az emberi kapcsolatok lehetetlenségéből ered, részben a politikai szituációból: az 1927. július 15-i események, többen elpusztulnak, leég a Justizpalast, s ahogy Doderer mondja, akkor még nem tudták, hogy ez az osztrák szabadság Cannae-ja. Egy munkás „ismerősünk” mondja egy rendőrnek: ezek nem munkások, ezek – most nem tudom az osztrák szót – a Práter csőcseléke. A csőcselék-uralom kezdete.
Ennyit jegyeztem fel három évvel ezelőtt a Doderer kapcsán.
Tegnap este Sevilláéknál. Egész kellemes volt. Ott volt Tugendhat. Kis öreg zsidóember, külsőleg mintha Kendére emlékeztetne, csak sokkal határozottabb. Nagyot veszekedtek – na, mi a keresztneve Sevillának? –, szóval vele, valami hülyeségen. Sevillával nagyon lehet. Később Barbarával is veszekedtek (mármint Rafael, igen, persze, Rafael), én elmenőben azt találtam mondani, hogy Rafael engem helyettesített. Barbara nagyon dühös lett emiatt.
Beszéltem Péterrel: nagyon tetszett neki a Sisakrostély. „Egész életedben erre a könyvre készültél.” Ez az ember mindig eltalálja a lelkem közepét. Túlzás ez, persze. Nem készültem én erre, de kétségtelen, hogy minden eddiginél érettebb ez a könyv. A fene tudja, talán mégis vannak az öregségnek előnyei.
Nádas: az idő, többnyire 1961, azon belül aztán gyakran emlékek, és néha még (igen óvatosan) előretekintés is. S a helyek rendkívül fontosak. De izgalmasan csak Budapest tárul ki. Berlin egyáltalában nem.
Augusztus 2.
Álom: rizst főzök nem tudom mivel egy ismeretlen konyhában (most nekem ismeretlen). Nagyon kevés lesz. Megmagyarázom: én nem eszem rizst, ti meg azt mondtátok, hogy elmentek. Így a gyereknek elég lesz. A rizs különben, valamivel, nagyon finom. [Mindig ki akarom beszélni magam a slamasztikából! Én ugyanis nem ennyi rizst akartam főzni. Még magyaráztam is, hogy nyersen normális adag volt. De a PT, ahol egyik pillanatról a másikra mindig lehet a dolgokat tökéletesen másképp látni, segít abban, hogy ez ne izgasson.]
Rettenetesen unom ezt a Kienast-Döhring fejezetet. Mire jó ez az egész? Nem az a bajom, hogy végülis a történet beilleszthetetlen a regénybe, egye fene, legyen káosz, hanem hogy unalmas. A testi rezdülések és a gondolatok párhuzamos leírása itt már semmi újjal nem szolgál. Nem az a baj, hogy végképp elveszítettük őket egy venloi étteremben (megeshet azért, mert Nádas már úgy érezte, nem lehet tovább halogatni a kiadást). Az nem baj. A baj, hogy minek vannak egyáltalán. Hát ezért, hogy elveszíthessük őket egy venloi étteremben!
Augusztus 3.
Sára ma elrepül Londonba. Remélem jól fogja érezni magát, s kicsit belejön az angolba. Juli nyolc nap múlva utána megy. Andrissal beszéltem. Nem is írtam a beuroni kirándulásról. Mikor is volt? Szombaton? Nem inkább vasárnap. A szokásos. Csak hosszan kellett Beuronban lennünk: Adi kétszer is vezetett látogatókat. A Verkade jobb, mint amilyennek a katalógusba való belepillantás alapján gondoltam. Érdekes festő volt. De a szerzetesek miatt nagyon korán abbhagyta a festést. Nem volt hajlandó az u.n. beuroni stílushoz alkalmazkodni; az számára merev volt, gondolom. ő valami igazán modern festészetet akart, művelt is. Aztán feladta. Van ilyen. De hiszen írtam már valahol a beuroni útról. Igen. A kirándulásról szó volt, csak Verkaderól nem. Különben nagyon szép a Dunának ez a felső folyása. Húsvétkor még feljebb láttuk, ott sem sokkal kisebb a folyó: a két hely között a Rajna ellop a vizéből. Egy szakaszon nagyrészt a föld alatt folyik, ott két ágra szakad, s az egyik a Rajnába folyik bele. Itt jelen van egész Európa. Beuronban már a Schwäbische Alb határán folyik, de a másik oldalon is hegyek vannak. Hirtelen kiemelkedő, nagy sziklák mindkét oldalon, odafenn néhol régi várkastélyok.
Az álmokat az utóbbi napokban nem tudom visszaidézni.
Augusztus 5.
Tegnap a városban sétáltunk Dáviddal – megint megcsodáltam a Münzgasse-t, meg a Clinicumsgasse-t. Mennyire szép ez a kisváros a Neckar-oldalon! S milyen elegáns lakások lehetnek azokban a házakban.
Szunyókálás közben az a hülye ötletem támadt, nekem is „meg kellene halnom”, hogy ellenőrizhessem Nádas Saját halálát. Végülis az egy regény, vagy mi a csoda. Már miért kellene Nádasnak azt leírnia, amit átélt. Elég nagy a képzelőereje ahhoz, hogy kitalálja ezt az egészet. Éppen ezért nem is kell ellenőrizni!
Ma reggel, hosszú napok után megint egyszer szorongva ébredtem. Aztán az átkonvertálások: ez az egész pályázat és benne a TKI működése idegesít. Utána kéne járni, hogy jogilag támadhatatlan-e, amit művelnek – de hol járjak utána? – [Ezt a kutya sem fogja érteni, de elmagyarázva unalmas. A hivatal packázásai, maradjak annyiban.] Persze hipochondria is: érszűkület a lábamban, zöldhályog a szememen stb. Miért nem nézetem meg? – Időhiány. Hogy leszek meg mindazzal, ami-vel meg kell lennem, hogy írom meg a Nádast, hogy írom meg a Rugásit? – No, elég volt belőlem.
Az idegenvezető (de lehet, hogy ez valami tanítónő volt) magyarázza az ablakom alatt, hogy ez itt a Judengasse, mert itt a zsidók éltek. A Jakobus-Kirche körül a bortermelő parasztok (Gogen), megint másutt meg a bőrösök (Gerber), mindenki külön, s ez nagyon praktikus volt, hogy ne kelljen a bőr szagát másoknak szagolniuk. (Szóval a bőrök szagát, meg a zsidókét. Jaj, de rémes vagyok! Ez csak egy buta tyúk, és garantáltan nem antiszemita. Itt olyanok nincsenek, mert most az van betiltva. Már megint gonoszkodom. Végülis tényleg hiszem, amit sokszor mondok: a németeknek tényleg volt katarzisuk.). Erről az egészről, zsidók, meg bortermelők, meg bőrösök, a 3 vagy 4 éves Kende Gabi jut az eszembe, aki egy szombat délután a Márkuséknál a Mártírok útján egyszercsak kifakadt: „Mondjátok meg már végre, mi az a zsidó, foglalkozás vagy szórakozás?”
Augusztus 6.
Valahogy „kiüresedtem”. A Nádason végzett munka most unalmas fázisában van: jegyzeteket készítek róla, hogy melyik fejezet kb. mikor játszódik, kik a főszereplők, s kiírok egy-egy jellemző vagy „fontos” mondatot. T.k. fogalmam sincs, hogy ez most minek; időhúzás. De talán azért jó lesz valamire. Szeretnék most már hamarosan végezni a dologgal. Még oly sok mindent kell csinálnom. Különben megvettem a repülőjegyet szept. 7-re. Most már tőlem sztrájkolhatnak a mozdonyvezetők. Azt hiszem igazuk van. A nettó 1200 euro nevetséges.
Most ezt a Nádasból: „... hiába, hogy mindig a valódi világot kerestem a látszatok mögött, most, amikor tényleg megtaláltam, s tényleg látom, hogy minden másféle élet csupán ennek az otromba realitásnak a hazug látszata, akkor inkább a hidat kell választanom.”
Míg Barbara a macskás Alival beszélt, lementem kávézni, s akkor valami nagyon fontos jutott az eszembe. Ezt le kell írni. No, de mit? Ja, tudom. Regény. Kundera. A lét lehetőségei. Nádas erre tesz kísérletet. S akkor világos, hogy hétköznapok alig-alig vannak. A das Man semmiféle sajátos létlehetőséget nem valósít meg. Ezzel szemben Döhring, aki beleőrül ősei gyilkos bűneibe, Kienast, s az összes többi. A három zsúrfiúban nincsen már több és más lehetőség, ezért olyan üresek, Gyöngyvér bornírtsága abból adódik, hogy egy, egyetlen életlehetőségre fixált, aztán az ötye-tagok, Madzar stb. Kristóf helyzete egészen kivételes. Megpróbál minden létében rejlő lehetőséget kibontani...
Ja, de jó, hogy lesz kismacska! Persze foglyai leszünk (lesznek).
Augusztus 7.
Erős a gyanúm, hogy egész felnőtt életemben olyan voltam, mint az Ágost: csak önélvezetem eszközeként „használtam” a nőket. Igen, nem tudok szeretni: csak gondoskodni. (Valami ilyen szót használ Heidegger is a másik Dasein-hez való viszonyulásra. A Liebe szó garantáltan nem fordul elő nála. Talán ezért írta Arendt az Augustinus disszertációját?)
Augusztus 8.
Hogy folytassam a tegnapi Ágosttal kapcsolatos bejegyzést: egész életemben kötelességet teljesítettem, még akkor is, ha basztam ezzal-azzal a női személlyel. Nekem a hódítás volt jó. Aztán – tisztesség – gondoskodnom kellett róla, hogy neki is jó legyen. Akármilyen vadul küzdök is ezellen (nem küzdök), nálam ilyen a szeretet.
T. levele. Kiderült még rosszabb depresszióval küzködik, mint én. De ő még hisz abban, hogy itt a szenvedés belül, de ott kívül a magyarázat – én nem. Bizonyára érzékenyebbek vagyunk másoknál, bizonyára nem akarunk alkalmazkodni, semmihez vagy csak az általunk rossznak tartotthoz nem? Inkább semmihez. És ha a fajbiológusok ezt kiirtandó attitüdnek tartották, akkor tényleg a zsidóság kiirtását kellett akarniok. A zsidók – persze nemcsak mi – makacsul akarnak valamit, individuumok, ahogy a Goethe helyesen mondotta (csakhogy a németekre is értette). De ennyi. Azt már régen nem gondolom, hogy nekünk lenne igazunk. Miért kellett ennyire kinőnünk az állati sorból? Működhetne-e a világ, ha csak olyanok lennének, mint mi? Nem. Pontosabban akkor, ha a Herrenmoral leigázza, maga alá gyűri a Sklavenmoralt. Ez azonban nem megy többé. Nietzsche sem reménykedhetett ebben komolyan.
Nem vagyok én végtelenül archaikus és arisztokratikus azzal, hogy a „blog”-jaimat nyomtatott formában publikálni akarom?
Esik. De talán jobb, mint a 40 fok feletti hőség.
Nem vagyok én komikus ezzel, hogy itt ülök ebben a Tübingenben és Nádas otthonról cipelt köteteit jegyzetelgetem? Akárki Magyarországról erre jár, gyönyörködik a nagyszerű könyvtárban – ami nekem, lássam be, egyáltalán nem kell. Amit multkor írtam: valami quasi véletlenül a kezembe kerül, ott áll előttem, s nekem meg kell értenem. Lehet ez persze egy könyv is, ma főképpen regény, de bármi más is, amit meglátok (távolról sem látok meg mindent). – Miért gondolom azt, hogy T. nélkül nem mehet ez a rész, de neki álnevet kell kitalálnom? Rohadt nehéz lesz ez az év a naplóval. Hogy a kozmetikázás ne kozmetikázás legyen.
Meg kell csinálnom a második „kötetet” a TKI-nak. Remek német kötet lesz. Van benne fű, fa, virág. De azt állítani, hogy nincs semmi szubsztanciális a CD-n, az nem fog senkinek sem sikerülni. Undorodom a kádárista beidegződésektől. [Lásd fentebb. A lényeg: ezt… mindegy mit … nem szabad, mert megtiltom, de ha nem makacskodsz, megmondom, hogyan kell kijátszani a rendelkezésemet. Légy nekem hálás. Ki tudhatja, hogy mikor lesz elég ok…]
Milyen érdekes lenne, ha a fényképezőgép, amikor a bal szememmel nézek bele a kukucskálójába (mert ennek olyanja is van), akkor azt fényképezné le, amit látok. Biztos, hogy nem az van ott, amit a bal szememmel látok?
Megvettük Barbarának a digitális fényképezőgépet. Boldog vele, de még nem használhatja. Csak kipróbáltuk.