Ésszerű pusztulás

ORAVECZ IMRE: ONDROK GÖDRE

 

Mintegy két évtizede már, hogy Oravecz Imre kilátásba helyezte „faluregényét”, amelyről – első nagyprózai vállalkozásáról – a közönség az ugyancsak hosszasan, egy évtizeden keresztül készülő monumentális verseskötet, a szintén immár majdnem egy évtizede napvilágot látott Halászóember költeményeinek első közlése­i­ből értesülhetett: a Szajla-verseket egybefogó ciklus darabjait a szerző először mint „vers­tanulmányokat”, végül mint „töredékeket” állította viszonyba a majdani „fa­lu­re­génnyel”, s míg ez jó ideig akár a versgyűjtemény kompozíciója mögé rendelt, va­lamiféle orientáló funkcióval bíró műfaji árnyéknak is tetszhetett, ma már világos, hogy a Halászóember nem merítette ki a benne felgyűjtött „anyag” irodalmi fel­­dolgozásának lehetőségeit. Némiképp félrevezető volna, persze, szó szerint ven­ni az említett meghatározásokat, sőt valójában nemigen volna sok értelme az új re­gényt, amelynek alcíméből (Az álom anyaga, első könyv) az is leolvasható, hogy csak első kötete az egész vállalkozásnak, a Szajla-versek ki- vagy beteljesítéseként vagy éppen prózai „átirataként” szemügyre venni – még akkor sem, ha az „álom anya­gának” az Ondrok gödrére eső része valóban számtalan ponton érintkezik a Ha­lászóemberével. Többek közt a regény címébe emelt „dűlőnév”, s vele persze Ora­vecz szülőfalujának és környékének lefegyverzően részletes topográfiája is vissza­kereshető a verseskötetben (ott egyébként még „Ondrok güdri” formában), ame­lyet a regény egyik fejezete a helynevek eredetéről nyújtott fejtegetéssel bővít ki, a cselekmény legfontosabb koordinátái és főszereplői hasonlóképpen a Ha­lá­szó­emberre mutatnak vissza, ami persze már csak azért is kevéssé meglepő, mert több-kevesebb biztonsággal biográfiailag is megfejthetők: a regény dedikációjában em­lített Anne-ről és Steve-ről nemcsak Anna és István nevű főhőseire kézenfekvő a következtetés, akiknek Amerikába való kivándorlásával az első kötet cselekmé­nye zárul, hanem a szerzőnek a Halászóember Beszélgetések nagyapámmal című cik­lusában megörökített nagyszüleire is, különösen az ott Steve-hez intézett, ha­son­ló című emlékezetes megszólító költemények sorozatára. Tőzsér Árpád egy ér­de­kes kommentárban (Tőzsér Á., Heidegger Dregolyban, in: Élet és Irodalom 2007/34.) hívta fel a figyelmet arra, hogy az említett szajlai helynevek többsége, amint az amúgy is, történeti okokból, sejthető, szláv (szlovák) eredetre megy visz­sza, s meg is adta ezek valószínűsíthető jelentéseit is, ebben az összefüggésben pe­dig az sem igen kerülheti el a figyelmet, hogy a regény főhőseinek családneve, Ár­vai, éppenséggel felfogható az Oravecz tulajdonnév fordításának. Ennyi önélet­raj­zi vonatkozás már-már elkerülhetetlenné teszi a közismert megjegyzést, amely a va­lóságos személyekkel és eseményekkel való „mindennemű” egyezést a véletlen „mű­vének” nevezi, de messze nem ez a legfontosabb jelzése annak, hogy nem kü­lö­nösebben érdemes (noha, nyilvánvalóan, nem tiltott) olyan műként olvasni a re­gényt, amely elsődlegesen az önéletrajz műfaji konvenciójára apellálna.

Ennek ellentmond eleve a cselekmény (az első köteté legalábbis, amely a 19. szá­zadban játszódik), illetve a regény narratív alapstruktúrája, hiszen konzek­ven­sen heterodiegetikus elbeszélésről van szó, amely ráadásul számtalan olyan esz­közt működtet, amelyek valamilyen módon a narrátornak a hőseitől való el­tá­vo­lí­tá­sát, vagy éppen az elbeszélés – az eddigi recepció egyik jellemző kulcsszavával él­ve – szenvtelen ábrázolásmódját szolgálják – nyilván ez az egyik lehetséges ma­gya­rázat arra is, hogy a regénysorozat (al)címe „anyagként” referál tárgyára (erről ké­sőbb bővebben). Bár nem különösebben célszerű ezt az összefüggést továbbe­ről­tetni, itt mégis érdemes egy pillanatra visszautalni a regény és a Halászóember köl­teményei közötti tematikus megfelelésekre, hiszen a talán legszembeötlőbb kü­lönb­ség ezen a téren abban figyelhető meg, hogy az Ondrok gödréből hiányzik az „én”: nemcsak a cselekmény síkjáról, hanem – ellentétben a Szajla-versek önnön múlt­jához személyesen odaforduló (emlékező, megszólító) lírai hangjával – maga a narráció is személytelen marad. Ez a prózai személytelenség sem igazán meg­le­pő Oravecznél, akinek lírájában a recepció rendre a prózaiság kitüntetett jelenlétét azo­nosította, nemcsak a műfaji határhelyzet révén az 1972. szeptember prózaver­se­­iben (ahol e forma felszabadító erejét maga a szerző abban jelölte ki, „hogy nem volt többé szó, kifejezés, fordulat, amelyet ne tudtam volna felhasználni”), hanem majd­nem mindenhol, ahol egy általában nem-lírai, nem exkluzív, heterogén nyelv erő­teljes működése volt tapasztalható, egy olyan nyelvé, amely – s ez így van Ora­vecz regényében is – feltűnő arányban él „kész”, frázisszerű, mindennapos, el­hasz­nált elemekkel, amelyben tehát a diskurzus nyelvi egyedisége (vagy személyes­sé­ge) nem vagy áttételes formában épül ki.

Eddig úgy tűnik, a regény pontosabb műfaji besorolásának kérdését a kritika nem­igen tudta kikerülni: a „faluregény” megjelölés nyilvánvalóan felvetette a „pa­raszt­ábrázolás” különféle realista tradícióihoz, akár a szociográfiai irodalomhoz va­ló viszonyítás lehetőségét (l. pl. Szilasi László kiváló írását: Szilasi L., Óhaza, in: Élet és Irodalom 2007/29.; vagy akár a könyvesblog honlapján folytatott vitát), elő­ke­rült (talán leggyakrabban) Móricz, illetve Illyés neve, akár más ún. „népi íróké” is, a legkevesebb kockázattal talán mégis a „családregény” kategóriája jár, amely mű­faji hagyománynak ugyan nem a paraszti világ a legkitüntetettebb tematikus tar­tománya, ám az Ondrok gödre narratív alapformáját mégiscsak egy család, há­rom generációt bemutató története szabja meg. Némiképp zavarbaejtő minde­köz­ben, hogy bár a regényben végül minden egy olyan megszakadást, vissza­for­dít­ha­tat­lan törést készít elő a generációk egymásutánjában, amely – bár ezen a ponton még teljes bizonyossággal aligha dönthető el (miközben, persze, nagyon is sejt­he­tő), hogy, amint az a családtörténetekben általában lenni szokott, hanyatláshoz, pusz­tuláshoz vezet-e – valóban történetté teszi az Árvaiak történetét, ezt a paraszti vi­lágot egyfajta idő- és térbeli állandóság jellemzi. Ezt alátámasztandó aligha ér­de­mes itt elsorolni a paraszti életmód természet megszabta ciklikusságára vagy hely­hez­kötöttségére vonatkozó közhelyeket, az az állítás pedig, amely az ilyen kul­tú­rák emlékezetének történeti, narratív karakterét vonná kétségbe, nemigen volna tel­­jeskörűen védhető, mégis érdekes, hogy az említett fejezet, amely a szajlai ne­ve­ket veszi számba, annak megállapításával zárul, hogy „a dűlőnevek között egy sem akad, amely valami eseményhez, történéshez kapcsolódna, vagy valami ilyes­mit sejtetne. Mintha a régi szajlaiak, vagy akik előttük éltek errefelé, nem akartak vagy nem tudtak volna mesélni.” Innen nézve meglehetősen konzekvens, s az el­be­szélés módja és tárgya közötti viszony alakítását is meghatározó sajátossága a re­génynek, hogy sok helyen maga is inkább leírást, mint történetmondást nyújt, mon­datalakításának legszembeötlőbb – a lírai életműben sem ismeretlen – sajátos­sá­ga a mellérendelő építkezés dominanciája, amiről szabályszerű nyelvi katalógusok sokasága tanúskodhat a legegyértelműbben (csak két példa a tengernyiből: „a leg­szebbnek a nyarat tartották, amikor nyílott, kúszott, kunkorodott, csavarodott, nö­vekedett, zizegett, susogott, pityegett, csattogott, zölden harsogott benne minden”; illetve: „ott mentek, sétáltak, korzóztak vagy siettek a járdákon mindenfelé a cse­lédlányok, pesztonkák, varrónők, munkáslányok, szakácsnők, kofák, mosónők, kéj­nők, hajadonok, férjezettek, fiatal menyecskék, középkorú özvegyek, intézeti nö­vendékek, előkelő kisasszonyok, úri hölgyek, nagyságák”). Ennek megfelelően az elbeszélés tempója is alapvetően lassúnak nevezhető, noha nem teljesen egyen­le­tes ritmusú: jellegzetesnek mondható, hogy ahol felgyorsul, ott ez általában a cse­lekmény térbeli koordinátáinak kitágulásával van kapcsolatban (pl. István bu­da­pesti útjának elbeszélésében). A cselekmény tere ugyanis meglehetősen szűkös (s végig ennek a szűkösségnek a pendant-ja a csak hírből ismert Amerika, az „ott­hon­talan csavargók, szélhámosok gyülekezete”, ahol állítólag van általános vá­lasz­tó­jog s ahova majd a harmadik generáció útja vezet): mondhatni, már-már nyo­masz­tóan kicsi az a világ, ahol az Árvaiak élete zajlik, s Oravecz mintha visszaté­rő­en ebben a szűkösségben láttatná a családi és falusi közösség emlékezetének (alap­vetően tehát – akárcsak egyébként a Halászóember mnemotechnikájában – tér­beli) biztosítékát: a már említett fejezet pl. éppen annak megállapításával indul, hogy „nincs tartósabb, nincs állandóbb a határ-, a dűlőnévnél”, s e tartósságot az el­beszélő a történetek helyett a puszta szavak, nevek megjegyzéséhez hasonlítja („ma­ga a szó megmarad, dacol az idővel, túlél mindenkit és mindent, egyént, kö­zös­séget, nemzetet, földfelszínváltozást, eszmét, politikai rendszert, társadalmi be­ren­dezkedést”). Az otthont, sőt magát az embert – amint azt az elbeszélő ismételten kijelenti vagy szereplőivel kimondatja – az ebben az értelemben közeli világ ha­tározza meg, sőt mintha ez a meghatározottság (ami inkább elkerülhetetlenség, mint kiszámíthatóság – ennek is megvan a maga mentalitástörténeti kontextusa) len­ne a legfontosabb kódja az Árvaiak és Szajla bemutatásának. Ez, ami megint­csak kézenfekvő, általában közeli perspektívában valósul meg: elképesztő rész­le­tes­ségű, nagy tárgyi ismeretről tanúskodó leírások sokasága mutatja be az életmódot, a paraszti otthon felépülését, a tájat, a különféle munkamódszereket stb., de ugyan­itt említhető a szereplők külső és belső jellemzése, aminek egyik jelleg­ze­tes­sé­ge abban ismerhető fel, hogy rendre megváltoztathatatlan adottságokat regisztrál (ame­lyek  „nem adnak felmentést, de nem is igazán hibáztatható értük senki”), azt a hatást keltve, mintha a szereplők tudata is – a belső nézőpont ellenére – ebben az értelemben külső, távolságtartó perspektíván keresztül közvetítődne.

Az elbeszélés már említett szenvtelenségének benyomását erősíti a történet­mon­dás különösen hangsúlyos kauzális szerveződése: az események olyan mó­don következnek egymásból, ahogyan pl. a különféle munkákat és döntéseket is ki­kerülhetetlenül a különböző adottságok határozzák meg (elsősorban a termé­szet, másfelől magának a paraszti életformának a törvényszerűségei: Árvaiéknál a fo­lyamatos földszerzés kényszere, ami a nagylétszámú családból és a boldogulás al­ternatíváinak hiányából következik). Ebben a világban mintha semmi nem tör­tén­ne véletlenül (bizonyos értelemben tehát, valóban: mintha semmi sem tör­tén­ne), ami azonban nem zárja ki a véletlenek bekövetkezését. Ezek általában balese­tek, pl. állatok pusztulása vagy a cséplőgép felrobbanása, mely utóbbi – akárcsak egyéb­ként nemrég Bánki Éva Esőváros című regényében – Móricz-reminiszcenciának is tekinthető (vagy pusztán arról volna szó – s ennek megítélése meghaladja a re­cenzens kompetenciáját – , hogy a cséplőgépek hajlamosak voltak gyakran fel­rob­­banni?), ám mintha ezek is be lennének kalkulálva, legalábbis erről tanúskodik pl. az, ahogyan a család István testvéreinek váratlan vagy nagyon is várható halálával szembesül, a halál itt egyszerre rémületes és „buta” (az egyik fivéré pl. „közön­sé­ges, véletlen halál volt, híján minden nagyszabásúnak, magasabb rendűnek, hő­si­esnek, majdnemhogy buta.”).

Az otthon közelségének vagy zártságának, a mikrokörnyezet egyszerre magá­val­­­ragadó és nyomasztó, kiszámítható és véletlenszerű, ismerős idegensége meg­ha­tározza azt a perspektívát is, amely megjeleníti mindazt, ami ezen kívül van: a Szaj­lán túli világ ellenséges, de legalábbis különféle közlekedési akadályokat állító te­rep, a városi viselet „álruhának” neveztetik, Idős János pusztulásvíziójában egye­ne­­sen a „Sátán” jelenik meg ilyenben, a paraszti lét pedig „olyan mesterség, amelyet nem lehetett másképp megtanulni”, „parasztnak születni kell”, a földet túró kí­vül­álló „sosem lett igazán az”, „látni lehetett rajta, hogy (…) idegen”. Az, hogy ez utóbb idézett helyen az irodalmilag meglehetősen tudatos elbeszélő a valódi pa­rasz­tábrázolás lehetőségét éppen a „népszínművektől” vagy az „újromantikus re­gé­nyektől” határolja el (ez utóbbiak szolgáltatják a kulturális mintát a parasztként vi­selkedő vagy magát parasztnak álcázó „idegen” számára), azt sugallja, hogy a re­gény ezzel megadja a kulcsot ahhoz is, hogy mire alapozható ennek az identitásnak a pozitív vagy affirmatív leírása. Az idézett elhatárolás lényegében mintha ép­pen azt állítaná, hogy a paraszti életforma nem utánozható: idealizáló kulturális re­prezentációi (így az említett műfajok) éppúgy torzítóak, ahogyan az idegen is min­dig idegen marad, hiszen „nem úgy tudatos, hogy egyúttal ösztönös is”. Ez a meg­f­ogalmazás egyben megintcsak azt is leírja, hogy milyennek mutatja az el­be­szé­lő, illetve – s ez itt egy nagyon fontos különbség, ha az – milyennek látják ma­gu­kat a hősei. A regény ugyanis kirajzol egy nagyon határozott mentalitásformát, amely­nek megértéséhez nyilván hozzátartozik a társadalomtörténeti háttér is: a cse­lekmény a 19. század utolsó harmadában, lényegében a kiegyezés után a mil­len­nium évéig tartó időszakban helyezhető el (a figyelmes olvasó némi számolga­tás után pontosan meg tudja állapítani az évszámokat), amelyet a regény a kez­dő­dő modernizáció átmeneti időszakaként mutat be. Noha az Árvaiak életmódja és a cs­a­lád struktúrájának jellegzetes vonásai (az apa távolságtartó vagy közömbös, il­let­ve elsősorban a munka érdekei felől kialakított viszonya az utódokhoz, akik kö­zül a lányokat „egy idegen család leendő tagjainak” tekinti, a „juss” kiadásának bo­nyo­dalmai, akár a lakhely elrendezésének részletei) még őriznek valamit a magas gye­rekhalandóság által meghatározott nagycsaládéból, ám Árvai János cselekede­te­it másfelől éppen az vezérli, hogy felismeri az újítás, az alkalmazkodás, a mo-dern értelemben vett piac, a közlekedési, technikai stb. feltételek gyors változása­i­­nak kényszerét s az ebben rejlő rizikókat. Az ilyen döntések (áttérés a kétnyomásos földművelésre, a cséplőgép beszerzése, kísérletezés új terményekkel stb. – Já­nos és fia újításainak egy része balul sül el) – legalábbis a közösség reflexiójában – forradalminak tűnnek, valóságos céljuk azonban a fennálló életforma zárt tör­vény­szerűségeinek és a közeli (természetes) környezettel őrzött harmóniájának az új körülményekhez való hozzáidomítása s így fenntartása, a paraszt egyszerre „tu­da­tos” és „ösztönös” karaktere mintha ebben is visszatükröződne. A főbb alakok cse­lekvését – a regény gyakori kifejezéseivel – a „szerzés”, az e célképzet által meg­határozott „kedvező” döntések, tágabb értelemben pedig az „ésszerűség” és „cél­szerűség” határozza meg: még a nem-cselekvést is (l. a pihenésre tett szaksze­rű utalásokat vagy az alábbi helyet: „István ült, mozdulatlan, egy helyben, felhúzott lábakkal, térdeit kezeivel átkulcsolva, és nem csinált semmit. Nézte a csizmája orrát, a földet, a füvet, a völgyet, a völgy túloldalán a hegyet, felette az eget, a fel­hőket, és időről időre a tehenekre irányította a tekintetét. Vagyis mégis csinált va­lamit. Ezt csinálta. Ezért küldték ki, ez volt a dolga.”), vagy akár a szexualitást (l. a szeretkezésjelenetet, ahol az ifjú pár „a kialakult, ésszerű sorrend” szerint jár el), sőt a magátólértetődés tautologikus gesztusait is („Az anyja másként volt támasza. Az anyja az anyja volt.”). A célszerű cselekvés eszménye nyilvánvalóan ismét arra utal vissza (hiszen azt feltételezi), hogy ezt a világot – megintcsak kérdés: az el­be­szé­lő vagy a szereplők számára? – kauzális struktúrák és viszonyok alakítják, s vol­ta­képpen ide csatlakoztathatók a regény további jellegzetes értékképzetei, akár a ko­mikus gyakorisággal ismétlődő utalások a paraszti mentalitás másik sarokpont­ja­­ként láttatott mértékletességre (az Árvaiak örömüket lelik, de „mértéket” tartanak szesz­ben, szexben, ünnepekben). A regény hősei talán emlékezetes figurák, de nem igazán összetett karakterek.

Ezen a ponton óhatatlanul felmerül persze a kérdés: nem ismétli-e meg Ora­vecz azt az idealizáló és leegyszerűsítő („újromantikus”?) gesztust, amelyet ma­gá­ban a regényben ítél el, több formában, pl. a fentebb idézett helyen is? Az utóbbi egy-­két évtized magyar prózájának kontextusában, amelynek újabban mintha egy­re több releváns mondanivalója volna a magyar faluról vagy parasztságról, akár ez a benyomás is keletkezhetne (érdekes lehet pl. Oravecz regénye mellé helyezni Háy János A gyerek című, Oraveczétől amúgy minden szempontból elég távol álló mű­vét). A kérdés, amely egy részben hasonló formában már megfogalmazódott a re­gény eddigi recepciójában is, némi megszorítással nemlegesen válaszolható meg, ez azonban nem jelenti azt, hogy azok az eszközök maguk, amelyek ezt a ve­szélyt a regényben elhárítják, minden összefüggésben igazolják magukat. Két fon­tos összefüggés szorul itt mérlegelésre.

Elsőként magának a történetnek az alakítása. Azt a „célszerű” világot, amilyennek az elbeszélő és/vagy a szereplők saját életformájukat vagy környezetüket ér­zé­­kelik (leírják), ugyanis nemcsak annak zárt törvényszerűségei, illetve a hozzá ké­pest idegen, távoli környezet már tárgyalt fenyegető jelzései rajzolják körül, ha­nem azok a tapasztalatok is, amelyeket a szereplők, elsősorban István éppen e vi­lág határainak átlépésében szereznek, s fontos megjegyezni, hogy ezek nem első­sor­­­ban térbeli határátlépések (mint pl. a gombászás vagy a balul elsült tehénőrzés ese­­tében), hanem a nem-tudott vagy nem ismert váratlan, traumatikus tapasztalatai (Ist­­ván szembesülései a halott vagy meztelen vagy éppen megalázott testtel, illetve az Amerikáról terjengő szóbeszéd) vagy akár a fikció/realitás határvonal átlépései (pl. Idős János víziója a pusztuló falu fölötti lebegésről, amelyet Istvánnak a táj fö­lötti széttekintései ellenpontoznak, köztük az utolsó, az útnak indulás előtti). Ezek a – legtöbbször betéttörténetekként elbeszélt – kalandozások leggyakrabban vala­mi­lyen, többé-kevésbé meghatározott fenyegetést körvonalaznak, amelyek (nyilván éppen ezért különülnek el betéttörténetként) nem lelnek magyarázatra a falu cél­szerű életében. A regény zárlata felől nyilvánvaló, hogy ezek a határátlépések lé­nyegében ama döntő határátlépést készítik, más tényezőkkel együtt mesterien elő, a paraszti otthon és életforma hátrahagyását, amelyről az elbeszélő a zárlat nagy­szabású (többrészes játékfilmek ideiglenes záró képsoraira emlékeztető), hosszas mellérendelésekkel kinyújtott tömegjelenetében – vajon történetileg teljes jog­gal? – azt jelenti ki, hogy itt a paraszt „olyant csinált, amilyent ezer évig egyszer sem”. A zárlat nyilvánvalóvá teheti, hogy ezek a határátlépések csak felerősítik azt a sejtést, hogy az a látszólag kauzális, zárt és ésszerű rend, amely az Árvaiak vi­lá­gát és cselekvését meghatározza, eleve önmagában hordozza, vagy bele van prog­ra­mozva saját pusztulása (egyébként ugyanerre a megállapításra jut Szilasi már hi­vat­kozott kritikája is): ez itt a legkézenfekvőbb módon abban jelentkezik, hogy a nagy­család, amelyre a gazdaságos munkavégzés, illetve a magas gyerekhala­n­dó­ság miatt szükség van, a „juss” felaprózódása miatt képtelen megalapozni az utódok boldogulását. Az következik be tehát, amit Idős János lebegésálma már elő­re­ve­tített (és amiről Oravecznél nem jár különösebb kockázattal megjósolni, hogy va­lamely későbbi kötetben a tsz-esítésben jut majd el végpontjához) – ez az álom és az egyéb, traumatikus határtapasztalatok azt teszik valamilyen formában megra­g­ad­­hatóvá, amit a normális érzékelés és cselekvés szintje a regényben nem enged fel­színre jutni vagy feldolgozni, vagy éppen elfojt, hiszen nem képes a maga struk­tú­ráiba integrálni, de ami éppúgy része (s ebben a tekintetben önpusztító eleme) ugyan­ezen struktúráknak. Ebben az összefüggésben érdemes egyébként röviden vis­szautalni a majdani regénysorozat címére. Az álom anyaga kifejezés annyira ba­ná­lis és annyira fogalmi jellegű egyszerre, hogy nem lehet nem gyanakodni vala­mi­féle másodlagos utalásra, amelyet Freud minden olvasója könnyűszerrel meg is fejt. Az „álomanyag”, „Traummaterial” az Álomfejtésben az olyan emlékeket nevezi meg, amelyekről „ébren nem ismerjük el, hogy tudásunk vagy élményanyagunk ré­sze”: „arra ugyan emlékezünk, hogy az illető dolgot álmodtuk, de arra nem, hogy valamikor átéltük volna”. Ez a vonatkozás első pillantásra elsősorban a re­gény fikcionalitását tanúsító megjegyzés megerősítését szolgálhatja, ugyanakkor a ko­rai főmű Az álom anyaga és forrásai című fejezetében ennél konkrétabb össze­füg­gés is kínálkozik, hiszen Freud itt, egyebek mellett, azokat a „tipikus álmokat” is­merteti, amelyeket „majdnem mindenki egyformán álmodik” s amelyek legtöbb pél­dája (zavarbaejtő meztelenség, szerettek halála és lebegés-repülés!) rendre megtalálható az Ondrok gödre említett határátlépés-tapasztalatai között.

A másik fontos összefüggést, amelyen a fentebb megfogalmazott kérdés el­len­ő­rizhető, a narráció alakításának sajátosságai nyújtják a regényben. Amint az már több ponton látható volt, az elbeszélésmód személytelenségének és szenvtelensé­gé­nek tapasztalata egyebek mellett abban a bizonytalanságban is visszaköszön, ami az elbeszélő és szereplők viszonyát, közelebbről a különféle ítéleteknek, leírá­sok­­nak valamely tudathoz való hozzárendelését illeti, s ami nem idegen a realista írás­technikáktól. Esett már szó arról, hogy miközben az elbeszélés a szereplők bel­ső világának áttetszőségét feltételezi (bár pl. a szabad függő beszéd ritka), a narrátor viszonya ezekhez gyakran olyannyira jelöletlen, hogy a belső nézőpont is mintegy külső leírást szimulál. A viszonylag rövid fejezeteket, amelyek nagy része ön­ma­gában lezárt történetként is megáll, gyakran szakítja meg, illetve sokszor indítja olyan eszmefuttatás, amely történelmi, szociográfiai vagy másjellegű ismereteket vagy általános tapasztalatokat fogalmaz meg (mint pl. a korábban citált rész a pa­raszt­tá válás képtelenségéről), s ezek közül jónéhánynál nehéz megállapítani, el­be­szélői kommentárról van-e szó, valamely hős álláspontját közvetítik, vagy ép­pen valamiféle megelőlegezett „közös” tudást. Van tehát valami lebegés az el­be­szé­lő hőseihez viszonyított pozíciójában, és éppen ez a bizonytalanság az, ami a dis­kurzus „szenvtelenségét” – a recepció tanúsága szerint – akár részvétteliként is le­írhatóvá teszi, másfelől viszont potenciálisan elhatárolja egymástól a hősök ön­szem­léletét és az elbeszélő perspektíváját, sőt éppen a parasztalakok idealizálását akár bizonyos mértékben ezektől független klisékként is felfoghatóvá teszi.

Ezt a bizonytalanságot méginkább kiélezik a regény nyelvének sajátosságai. Az Ora­vecz költészetéből ismerős precíz, részletező tárgyias leírások (pl. a cséplőgép lo­komobiljának működéséről vagy a „kedvező” szexuális pozitúrákról), a szaksze­rű­nek ható domborzati meghatározások („földfelszíni képződményekről” lehet ol­vas­ni egy helyen), illetve maguk a egész lexikai paradigmákat (vagy, pl. István és An­­na első, a kivándorlási tervekről folytatott vitájának bemutatásánál, a vita kézen­fek­vő nyelvi paneleit) felsorakoztató katalógusok, és a meghökkentő gyakorisággal alkalmazott, különféle állandósult szókapcsolatok mind a használt nyelv meg­szó­lalóktól való eltávolítását eredményezik. Oravecz költészetében nagyon ha­té­ko­nyan működött ez a technika, a rövidpróza-gyűjteményekben (Kedves John, 1995, Egy hegy megy, 2006) talán kevésbé, ám nyilvánvaló, hogy más körülmények kö­zött fejti ki hatását ott, ahol több beszélő, illetve egy melléjük-föléjük rendelt nar­rátori hang viszonyát határozza meg. A frazémák gyakori alkalmazása persze ért­hető: néhány archaikus vagy legalábbis nem a sztenderd nyelvváltozathoz tarto­zó nyelvi sajátosságtól (pl. nem hasonult alakok használatától) eltekintve („őszvel”, „et­téd”, „félent”) a regény nem törekszik az elbeszélt világ nyelvi illusztrálására, ám bi­zonyos értelemben éppen az állandósult szókapcsolatok teremtik meg a leg­ké­zen­fekvőbb lehetőséget az időben egymástól távoli nyelvállapotok közötti zavartalan közlekedésre. Annál inkább merít azonban a regény az olyan közhelyes, el­hasz­nált fordulatokból, amelyek kifejezetten élő- és beszéltnyelvinek hatnak, még ak­kor is, ha – mint legtöbb esetben – jóval korábbról dokumentálhatók, s ezek kö­zött rengeteg olyan is akad, amely akár próbára is teheti némely olvasó stiláris vá­ra­­kozásait: „földreszállt angyal”, „fütyülő” (ezt a TESz 1831-ből adatolja), „jó parti”, „már azt sem tudta, hol áll a feje”, „olyan sarkokat gyúrt, hogy na”, továbbá – a leg­a­lábbis Czuczor-Fogarasi által 1862-ben még nem ismert – „beképzeltség” vagy a (mint általában az ezzel az igekötővel képzett új vagy bővült jelentésű szavak egy jel­legzetes csoportja a „beszól”-tól a „bevállal”-ig, nagyon mainak és köznyelvinek ha­tó) „bekeményített”, amelyről nemcsak a CzF, hanem száz évvel később A ma­gyar nyelv értelmező szótára sem tud, de ugyanígy nehéz felismerni a más jellegű „ide­alizált játékbaba” vagy „a nemiség szendergő kígyója” kifejezések stiláris funk­ci­óját (Tőzsér részint idevonatkozó, pontos megfigyelése szerint Oravecz „egy »szür­ke«, szenvtelen újmagyar nyelvbe teszi át az »örök« magyar parasztot és termé­sze­tet”). Az „állsz majd megfürödve” fordulat az egyik szereplő szájából hangzik el, Ist­ván és Anna szeretkezésének leírásában egyszerre szerepel a „félent” és az „ész­sze­rű” jelző, s az imént felsorolt különös kifejezések egy részénél sem feltétlenül hoz­ható döntés afelől, egy önálló elbeszélő nyelvhez, a szereplőkéhez, az ő be­szé­düket szimuláló vagy azzal kereszteződő narrációhoz vagy akár egyikükhöz sem tartoznak.

Nyilvánvaló, hogy e fordulatok kiemelése önmagában igazságtalan, különösen a regény – bizonyos rétegeket tekintve – kifejezetten gazdag lexikájának fé­nyé­ben, mint ahogy az is valószínűsíthető, hogy ennek az egész különös nyelvi világnak fontos funkciója van éppen az elbeszélő és az elbeszélt hősök viszonyának le­beg­tetésében. Az is lehet, hogy valóban ez a nyelv képes arra, hogy elszakítsa tárgyát a parasztábrázolás kétes kulturális hagyományaitól, illetve az is, hogy talán szük­ség van rá ahhoz, hogy megóvja ezt a (mégiscsak: pusztulás-) történetet egy le­tűnt világ puszta idealizálásának naiv tendenciájától. Hogy mi az, amit viszont ehe­lyett megteremt, ez jelenleg jóval kevésbé tűnik világosnak, de persze hátravan még a folytatás… (Jelenkor)

KULCSÁR-SZABÓ ZOLTÁN