PAPAPA-PAMM, PAPÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
„Mi a különbség a régi nagyok
végső rém-napjai
s az én kis kései-időm között?
Az, hogy ez én vagyok.”
(Jómagam)
Ha tavasz nyár, ha ősz a tél,
Az Észak totty és bősz a Dél,
S a papapa-pamm a pammpa-pá,
Az ember nem cserél.
A sablon csak az, hogy változni kell,
S a jeltelenség maga a jel,
S a papapa-pamm a pammpa-pá,
Ugyan mit higgyem el.
Ha víg a világ, a szív komor,
Bús sivatagon, hej! bújdokol,
Ha papapa-pamm, ha pammpa-pá,
Ezt-azt csupán kohol.
Az érintkezééés nem érintkezés,
Kö-kö-közlés a közléshez kevés,
Ó, papapa-pamm a pammpa-pá,
Ujjé, tojok reá.
Versforma bomlik, küllő pereg,
Elbicikliznek a szerelmesek,
Pa-pamm-pa-pammva panganak,
Pompás és hülye szívek.
Kinek mit írj, ki érti meg,
Eljön ezzel, hogy mit minek
Pammogsz csak, vén-ember-beckett,
Semmit se semminek.
Se semminek, se senkinek,
A dal dalodon kívül reked,
Influenza, rák, ha torok reked
Bezár végül veled.
S ha Rilkénél volt még rózsaszirom,
Én írom már csak Prufrockom,
Nadrágszáram felgyúrhatom
Viszeres lábamon.
Két év és öt haláleset
Fenyegetése, ez mind megesett,
Léhai? Néhai majd leszek,
S hamar bizony, lehet.
Még tíz év, és ígérhetem,
Sehol nem keresem már a helyem,
Kinek-mi-megy, kedvét teszem,
Nem vagyok, szelíden.
Értelmét leljem itt vagy ott,
Hogy vonatkerék csak átforog,
Hogy a kések oly-foly torkosok,
Hagyjatok, nagyokosok.
Kiderül ebből tán a nagy ok,
Hogy közönyös cseppet sem vagyok,
Csak sok hiába-szórva-jel
Után csak ez az egy érdekel:
Tíz év még hogy telik el.
Hagyjon cseréivel.
Zsebkendők, tapadón, zsebektől ragacsossá,
morzsássá sűrűsült mosandók, s leltározná
trikóit a kedély, négy pár örök koszos,
a kilencedik az éjszakai, soros
trikók a fotelkarfán, mosottak a kötélen,
gatyákkal a szegélyen, spájzajtónál, a polcnál,
szedtem le, Baden-Baden ment a tévén, de hol már,
aki-nézte-veréb, Totyika, jó, van új, sánta,
drága, nagy társ csak ő is, de elmarad sok séta,
gyászból vígabbra válva, Totyika halála után,
mikor az ember már s még túlsúlyt leadni szán,
időt szán rá, nem sajnál fölöset, kidobandót,
de az irodalomra lassan rácsukódik az ajtó,
s mégis…! Egy kismosás, ma, már Potyi a Totyi
után, mennyi ily módos módosító szó, lelkem szavai
ezek, előbb-utóbb, se lassú, ha ez bűvszó.
ráül a szürkeség, mely a csekély-reményhez méltó
szín: holnap is legyen meg, ami minimum volt ma.
kórházba, mit, fogorvoshoz se vonulna
beteg(ült) valóm, de mint tegnap (ült Potyika mellett,
kezén a sánta kis három deka lehelet
tollcsomag), itthon, semmi úti pakk,
a város kibírandó, de nem könnyű. S az egyformaság
növeszti a ember hasát,
arcának egykori vonásai tűnnek, látható,
a kismosás mégis a régi táj, Baden-Baden Bodeni-tó…
Az átmenés gyógyszere – Travers – beszedve.
Az irodalom: minek – mert kinek? ez versbe szedve,
itt a lapba kiszedve.
Szedegetni aztán mégis ki kedve?
Kérdem kérkedve.
Na kérem, itt a morc, mondja öreg barátom, medve.
Mennyit cigarettáztál
magad is! Egy kis füstöt kiállnál
talán, ahogy beszűrődik a lépcsőházból.
Csak annyira összecsúszik a bárhol és a máskor.
Kondor Béla még egy üreset lapozott
az „Egyszer”-ben.
Nekem külön lap tér és idő
amaz egyszeregyben,
mely sosem kettő már, mindig csak úgy racionális szám,
ahogy a törteket hívják.
Minden úgy tör rám,
szétzilálódik tőle az egész evidens hogyishívják.
Na, látják. Engem látnak, ha látják.
Nincs benne se elutasítás, se kívánság.
S hogy mi az ugyanaz,
azt se kelljen tudnom, mi az.
Ne jöjjön információja.
Az is csak a hérakleitoszi régi nóta.
Hazudik, mint a vízfolyás,
S nem az, hogy kétszer nem ugyanaz, még az se,
hogy egyszer se, de még az se, hogy más se.
Hérakleitosz is, az örök változás,
Witti mondása, hogy amiről ne lehet
beszélni, arról – meg hogy még csak arról se, „ni”,
eacute;s - - - így vissza, lebontva, ennyi.
Az „Amiről”-ből marad magyarul az A.
A dolgok kezdete a Vég A. (Max. az Az.)
Azaz… (de ez
már vicc,
jól látszik…)