(EGY RÖPLABDACSAPAT…)

 

Az, hogy hány éves valaki, engem különösebben sosem foglalkoztatott. Ismerek het­venéves kamaszokat, és vannak tizenöt éves öregemberek. Az igaz, hogy ez a het­venöt szép, kerek évszám, de akad ma is számomra fontosabb. Például most má­­jusban lesz ötven éve, hogy az első könyvem megjelent.

Az, hogy könyv, nagy szó: a „Sziget a víz alatt” százoldalas füzet. Tizenkét karcolat van benne, ötvenhatos történetek. Ötszáz példányban adták ki a strasbourgi vas­utasok. Egy röplabdacsapat.

Mert igen, röplabdáztam boldogult úrfi koromban. A Keltex ifi csapatában Sza­bó Lőrinc fia, Lóci volt az edzőm. A kisfiú, akiből itt lett óriás, a Budafoki úton. Ná­lunk azokban az időkben mindenütt jelen volt az irodalom.

A Szigetet franciául írtam. Azt az ötszáz példányt félóra alatt felvásárolták a ma­dagaszkári pedagógusok. Volt valami kongresszusuk az Európa tanácsban, nyilván azt hitték, hogy Madagaszkár – Benyovszky Móric álma – a szóban forgó víz alatti szi­get.

Lett egy második kiadás, annyi baj legyen! Akkor egyébként is azt hittem, hogy szá­nalmasan kevés ez a félezer kötet. Ezt ma már – mondanom se kell – nem így gon­dolom.

Madagaszkári sikere után a „Sziget a víz alatt” elnyerte az elsőkönyvesek szá­má­ra alapított párizsi Cino del Duca díjat. Kinyílt előttem a világ, a nagyvilág…

Ez dióhéjban első könyvem története. Első francia könyvemé, mert itthon csak ki­csit megkésve, harminc év után jelenhetett meg kötetem. Igaz, hogy azt már a Mag­vető adta ki, és nem egy röplabdacsapat.

De ha lesz ma itt mit emelni, akkor ezekre a vidám elzászi fiúkra, első kiadóim­ra emelem majd a poharat!

 

(KIS KATÓKA, ILYEN EZ AZ ÉLET…)

 

„Bort, fröccsöt tessék! Cukorkát, csokoládét!”

– Emlékszel? – kérdezte apám. Ültem az ágya szegélyén, komor kiskamasz, és nem, nem emlékeztem semmire sem. Az elfekvőben kihordták a vacsorát, estére grízes tésztát kaptak a betegek.

– Volt ott egy fiatal lány! – folytatta apám.

– Talán ötéves lehettem, amikor először kivitt az Üllői útra. A Ferencvárosnak akkor még óriási, fából épült lelátói voltak. Fent a páholyok, alattuk pedig az állóhelyek. A stadion kátrányillatát ma is érzem. Nyilván szurokkal tartósították az ácso­latot.

– Katónak hívták – mondta apám. Még ez is, ez a név is eszébe jutott.

– Kató, Katóka! – kiabáltak utána apa kollégái, a B-középen ücsörgő fiatal or­vosok. Ő pedig felkapta a demizsont, és a nyakba akasztós fonott kosarat.

– Bort, fröccsöt! – skandálta, és töltögette a vizespoharakat.

– Micsoda pogácsa! – sóhajtotta apám. Pörcös, tudod, egy kicsit avas szalonna íze van.

Elmúlt azóta tíz év is, hogy mi ketten meccsre jártunk. Volt időközben min­den­féle más: háború, gettó, forradalom. Jómagam dolgozni jártam, apám se volt már or­vos: nyomorékra verték, amikor lebukott.

– Edd meg! – mondta most. Kiviszik, ha meghagyod.

Kikapartam a tésztát. Apa soha nem volt éhes látogatónapokon.

 

Álmok után jönnek ébredések… A Doki még harminc évig élt. A Fradiról azonban egy­re kevesebbet beszélt:

– Meghalt Sárosi doktor! – mondta példának okáért. És hogy az Üllői úton le­bon­tásra került a patinás, régi stadion.

A kis Katóval engem hozott össze a sors. Kőbányán olvastam fel, a Patakiban. A B-középről folyt a szó, összetorlódtak a véletlenek. A végén, amikor szokásom sze­rint bíztatni kezdtem az olvasókat, felemelte a kezét egy kis öregasszony:

– Csak azt szeretném megjegyezni – jelentette ki választékosan –, hogy ne­kem kérem régi ismerősöm az a stadion.

– Ki tetszett járni? – kérdeztem óvatosan.

– Ki bizony! – felelte. Fiatalkoromban én voltam a pereces lány ott a B-középen!

– Katóka? – kérdeztem, kicsúszott a számon, mert apám meséje hirtelen eszembe jutott.

Az az asszony pedig keservesen sírva fakadt:

– Igen, igen! Ő maga! – sírta. Hát rám tetszett ismerni? És hogy még a nevemet sem felejtette el…

Nagyot változott a világ a háború óta. Senki se hitt már tündérmesékben. A Pa­ta­ki közönsége zavartan hallgatott.

Be kellett volna mennem apámhoz. Elmondani ezt a furcsa esetet. De apám sze­gény már régen nem élt. Elfeledni nem tudom magát… Későn értettem meg, hogy az ősök emlékei milyen fontosak.

 

Mert a kis Kató híreit azóta is évről-évre meghozza a posta. Dunakeszin él, öz­vegy­asszony. Kevés híján kilencven éves, népes családja van.

„Kedves Író Úr!” – így szól az idei üzenet. „Olvasom, hogy a lábai nem engedel­meskednek úgy, mint kellene. Nálam ez pont fordítva van, mert a lábfejem szapo­ráz­ná még. Én csak a fenti fejemben érzem a bajokat.”

„Egyébként, köszönöm, jól vagyok. Nem is értem, miért féltem ezt a kis tyúk­pisz­kos életemet… Talán, mert mindig van valami új cél előttem. Hát csak fel a fejjel, tisztelt Uram! (és fel a lábfejjel is!)”

Hát igen, rám fér a bíztatás. Hogy hol olvasott a lábfejemről, azt persze nem tu­dom.

„Nemrég azt írta – folytatódik a levél – hogy a B-középen, idézem, szép, fiatal lány árulta az italokat. Hát én ezen jót nevettem. Eszembe jutott ugyanis a valóság. Merthogy mi hárman voltunk lánytestvérek: Csöpi, a szép, Rózsi, az érdekes, ne­kem, a kis Katónak pedig csak a kedves jutott. Hát ez most nagy elégtétel nekem.”

„Szóval volt humorérzéke az Úrnak, hogy így meghosszabbította az életemet.”

„Van egy kérésem is. Mi lenne, ha az idei Könyvhéten – mert ugye ismeri a mon­dást? – A Hegy úrfi és ez a vén szatyor Mohamedné megfelezné az utat? Szó­val, ha nem csak bent a téren dedikálna, ami nekem bizony messze van, hanem ki­jönne az Árpád hídig? Kávét ugyan már nem iszom, de meghívnám egy feketére az író urat!”

Katónak van ereje hozzá, randit ad. Ajánlom az újpestiek figyelmébe. Persze egy ilyen olvasó kedvéért a magam részéről akár Dunakeszire is elzarándokolok.

Mindezt pedig csak azért, hogy közhírré tegyem: ennek az apám emlékeiből elő­pattant csak azért is gyönyörű Kiskatónak milyen szépségesen szép utóélete van.

 

(BAMBA ÉS BIRKA)

 

A Holmi 2008. februári számában olvasom Rába György, a jó barát megemlékezését Mándy Ivánról. Megilletődve: a rövidpróza nagymestere példaképem és atyai ba­rátom volt egész pályafutásom alatt.

Rába György elmondja, hogy egyszer elszalajtotta az utolsó villamost, és egy másik hazafelé bandukolóval akadt össze, aki kiöregedett futballistának és gyakorló edzőnek mondta magát. Az élményt megírta, a vers tetszett Mándynak: „Akivel találkoztál, az Kéri, a Ferencváros fedezete volt, beceneve Bamba.” – egészítette ki a történetet.

Kérit, a Fradi fedezetét jól ismertem én is, még azokból az időkből, amikor half-nak hívtuk a középpályásokat. Nagyszerű spíler volt, és nagyszerű ember. Flegma, béketűrő: semmi sem hozta ki a sodrából. Végezte a dolgát, hibátlanul és sallangmentesen. Higgadt volt és fölényes. Kamasz koromban úgy képzeltem, hogy ilyen lehet egy angol gentleman. Asbóthék makulátlan fehér hosszú nadrágja jutott róla a nézők eszébe. Ma már ilyen sportemberek nincsenek.

Minden poszton megállta a helyét. Középhátvéd volt, ha Kispéter betegeskedett, és igen, ő volt az első hátrahúzott középcsatár, aki évekkel Hidegkútiék előtt már ismerte a taktikát, amivel az aranycsapat megbolondította az ellenfeleket.

Volt humorérzéke is, és nem is akármilyen. A régiek ma is emlegetik, amikor megállította, és a fején vitte végig a labdát a pályán, ha jól emlékszem, Csepelen. Mándy Iván azonban valamiben tévedett. Mert Kéri beceneve Birka volt. Bam­bának Deákot, a Fradi örökös gólkirályát becézték az emberek. Birka, igen. Türelmes, nyugodt. Ha még él, ezúton kívánok neki szép, békés öregkort. Ha pedig már itt hagyott bennünket, így őrizze meg őt az emlékezet.

 

(TÖRZSHELYEK…)

 

Faluhelyen talán még ma is fennmaradtak. Nem lehet válogatós az ember, ahol a legjobb esetben is csak két vagy három kocsma van. De itt, a városon, ma már senki se tudja, hogy hol ácsorognak munka után a hasonszőrűek.

Pedig hiába minden, az ember ugye egy kis melegségre vágyik. Tartozni valahová, még ha csak egy füstös talponálló gyűrött emberiségéhez is. Egy helyre, ahol a nevén szólítják. És ahol még fizetőeszköz a liliomos rézhúszas.

Itt is, amerre lakom, nagyot változott a világ. A temető árkában ugyan még ott jajgat a villamos, de a sírásók (meg a gyásznép) vendéglőiből csicsás helyek serkentek fél évszázad alatt.

Ki tudja ma már, hogy a Midinette-et – merthogy valami ilyen franciás neve van – valaha, talán száz éve, a sírásók szamaráról nevezték el Szürke Csacsinak! Pedig a sínek túloldalán áll még az istálló: egy apró sárga épület.

Azután kimúlt a csacsi, és az új tulaj Búfelejtőre festette át a cégért. Sírásók helyett ő már inkább a gyászoló rokonságra számított.

Hogy most miért Midinette, azt nem tudom. A régiekből: a sírásók utódaiból és azokból, akik itt siratták el a halottaikat, mára mutatóba se maradt.

 

Az ember – mi mást tehet – lezötyög az árokban Pest felé. Véges-végig az Aranyflaskó és az Ezüstponty előtt, ahol modern szamárkordélyok: Volvók és Mercédeszek szobroznak a sírásók targoncái helyett.

Csak hát ugye a pesti síkságon hegyi ember nem találja a helyét. Megáll a Moszkva téren, ahol – a régi Postapalota mellett – indul még domb iránt egy kis meredek. Valahol félúton pedig ásít egy pincelejárat. „Az utca legjobb zsíros kenyere!” – hirdeti egy ákombákom felirat.

Aki ide, ebbe a sötét üregbe leereszkedik, nem bánja meg. Három húszasért zamatos Irsai Olivért tölt ki neki Láng úr, a csapos, és ha szépen kérik, megken mellé egy péklapát méretű hagymás, paprikás kenyeret.

Ide csak törzsvendégek járnak. Mai és réges-régi híres emberek. Raksányi Gel­lért, a Kutya, Jámbor László operaénekes, Zenthe Feri buszsofőrökkel, taxisokkal pa­rolázott, a sarokasztalnál Kisházi Zoli ül, a Rádió könyvtárosa. Meg lehet vele beszélni, hogy a Rádió dedikált példányokból álló értékes könyvtárából mi lett.

Van aztán itt egy handiman, aki mindent elvállal. Egy mosolygós szemű ember, aki az asztalhoz hozza a borodat. Folytassam? Mondják, benéz néha Ádám Zsiga, a híres nyomozó, mi több, a régiek szerint még Ottlik Cipi sem vetette meg Láng úr fokhagymás kenyerét, amit annakidején zsíros deszkának hívtak a buszosok.

De vigyázat! Nyolc óra után bezár a Várfok utcai borozó. Hazatérnek a legények: reggel korán kezdődik a nap.

 

(AZ UTOLSÓ BARÁT…)

 

Feleségem néha talál az interneten egy tavalyi vagy tavalyelőtti new mail üzenetet, és ha jó napja van, kinyomtatja nekem. Ezt a mostanit Szitányi Gyurka küldte, szeptember végén, amikor még nyílnak a kertben… Mari este dolgozik: reggelre a levél itt hever az asztalomon.

A szöveg szinte olvashatatlan. „Most lett gépem” – üzeni ez a gödöllői barát. „Még nem tökéletes, de már működik.”

Úgy, ahogy! Szitányi Gyurka doktor. Gödöllővel örököltem őt. A Fácánossal, ha már igazi szülőfalut nem adott – mint Lőwy Árpád mondja – „végzetem”. Lehet, hogy csak iskolatárs volt, mert azokra, akikkel egy osztályba jártam, általában emlékezem. Mindegy, megjelent a múzeumban – a régi moziban – valamelyik szereplésemen. És azóta is. Rendszeresen.

Eleinte még ült bent a teremben egy-két régi barát. Tót Petár, az állatorvos, Pilcsik Tógyer, egy szomszédgyerek. Azután meghaltak, egyik a másik után. A gümőkór utódai megtizedelték a nemzedékemet.

Ő, Gyurka, maradt. Egyre több nyavalyával, de mégis, következetesen. Ma már csak ő küldi nekem a gödöllői híreket.

Valahogyan így áll nálam a barátság. Azt szoktam mondani: túl hosszúra nyúlt az életem. A régiekből lassan nem marad senki sem.

Persze ez azért nem egészen igaz. Gyanítom, hogy nem csak a barátok tünedeznek el. Eltünedezik a véd- és dacszövetség, ami összekötötte a velem egykorú férfiakat.

 

A férfiakat mondom, mert a női nem ebből a sokféle testvéri kötelékből az én időmben kimaradt. Itt lenne elásva a kutya? Felnőttek mellénk az asszonyok, a kávéházi férfitársaságok már nem életbevágóan fontosak. A női nemmel pedig – ki ne tudná! – egészen más természetű a kapcsolat.

Hát igen. Megváltozott a világ alig másfél emberöltő alatt. És egy szüntelenül vál­tozó világban lazább, sérülékenyebb minden kapcsolat.

Az általános jelenségek mellett van azonban néhány egyedi, magánészrevételem. Csak kapásból: a barátságot gondozni szokás. Elsorvad, ha szüntelenül távol van az ember. Én pedig soha, sehol sem voltam igazán jelen.

Szóval, Szitányi Gyurka. Az utolsó gödöllői barát. Most lett gépe. Mert gépek nél­kül, ugye, ma már barátkozni se lehet. No mindegy, nem panaszkodom. Túl hosszúra nyúlt az életem.