Az újraolvasás eseménye

SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-monográfiája nagyszabású mű, három évtized ku­tatási eredményeinek az összegzése. A kézikönyv a huszadik századi magyar iro­­dalom kimagasló teljesítményének a lehető legteljesebb áttekintésére vállalkozik, tudományos szakszerűséggel és különleges szellemi nyitottsággal, hiszen az ér­tekezés szinte folyamatosan olvassa önmagát, s az első szótól az utolsóig áthatja minden magyarázat időlegességének és részlegességének a sejtelme. Szegedy-Maszák Mihály nyelvteremtő irodalmár, aki rendszerint egyidejűleg több, egymást nem kizáró álláspont körültekintő mérlegelésére tesz kísérletet, kiaknázva a magyar értekező próza árnyalatainak gazdagságát. Kosztolányi azt gondolta, hogy az udvariasság, mint az egyetlen feltétel nélkül elfogadható magatartás, korántsem merő megszokás függvénye, hanem a világhoz s a másik emberhez fűződő viszo­nyu­nkat meghatározó bölcseleti alapelv, amely minden értelmezés viszonylagosságának a belátásán nyugszik. Talán ez a felismerés az egyik mozgatója e különös gonddal megmunkált monográfia felépítésének.

Irónia és önreflexió többértelmű játéka bontakozik ki azonmód a könyvben az előszó, a cím, a mottó s a szöveg indítása között. A jelmondat Benntől származik: „Das, was lebt, ist etwas anderers, als das, was denkt.” Az Előszó főszövege Gérard Genette eredeti művéből merített, George Moornak tulajdonított, angol nyelvű in­te­lemmel kezdődik, „Ne illessz előszót munkádhoz; a bírálók csak róla fognak szól­ni”, majd az elfeledett ír szerzőről, annak halálakor a Nyugat című folyóiratban megjelent jellemzéssel folytatódik, „inkább francia volt, mint angol” (Duckworth Bar­ker). Az olvasó, míg eljut a könyv második mondatáig, négy időben és térben tá­voli, három különböző idegen nyelvet használó szerző korántsem egyértelmű ven­dégszövegével találkozik. Az irodalmár műveltségének különleges szerkezete s többnyelvűsége meghatározza a monográfia érvelésmódját és fogalomkincsét, ezért érdemes időzni a nyitánynál, amelyben a könyv lényeges szemléleti elemei körvonalazódnak.

Noha a szerző nyomatékkal figyelmeztet arra, hogy az irodalomtörténész fejte­ge­tései csakis korlátozott érvényességre tarthatnak igényt, az esendőség előzetes be­jelentése az értelmezés számára tágas és változatos vonatkoztatási mezőket jelöli ki, melyek időről időre váratlan, megvilágító erejű kapcsolódások színterévé válnak. Jelesül Benn állítása egyértelműnek látszik, valójában sokrétű és többértelmű ki­jelentés, amelynek változik a jelentése a költészettan, illetve az antropológia né­zőpontjából, s további bonyodalmak is támadnak, ha nyomon követjük az egymást értelmező Geist és Leben jelentésének elmozdulásait Benn költészetének és esszé­írásának a szöveghálózatában, amire itt természetesen nem nyílik lehetőség. (Vö. Regine Anacker: Aspekte einer Anthropologie der Kunst in Gottfried Benns Werk. Würzburg, 2004.) A német költő nevezetes viszonyfogalmai talán éppen meg­szilárdíthatatlan többértelműségük miatt alkalmasak a mottóban előre vetíteni az „életmű” egységét megkérdőjelező szemléletet, amely következetesen érvényesül a könyvben. Az irodalmár irányadónak tartja azt az eszményt, mely szerint a Kosztolányinak tulajdonítható alkotásoknak „nem ő az egyedüli szerzője”, mivel „műveit bizonyos fokig a legtágabb értelemben vett nyelv emlékezete hívta létre.” E kiindulópontból az értelmezések életrajz és alkotás feszültségektől sem mentes kölcsönhatását érzékeltetve szólítják meg Kosztolányi egyes műveit, megkérdőjelezhetőnek tételezve az egyedinek nevezhető alkotás egységét is.

Hasonlóan megfontolt mérlegelésre készteti az olvasót a szóba hozott Vernon Duckworth Barker, a Nyugat szorgalmas angol tudósítója, aki ugyan ritkán nyilatkozott érdemlegesen valamely általa ismertetett műről, viszont elmondható róla, hogy kétségtelenül „hiányos ismeretanyaga” (Szegedy-Maszák Mihály: Villany­spe­nót) ellenére bizonyos értelemben tájékozott volt, s finom iróniát sem nélkülöző sze­retettel számolt be a művészvilág eseményeiről színes tudósításaiban. Látszólag George Moor nemzeti hovatartozását firtatják Vernon Duckworth Barker szavai, az idé­zet szövegkörnyezetéből azonban kiderül, hogy az ír szerző tíz évig élt Pá­rizsban, s erre emlékeztetvén fogalmazódik meg a nekrológban, hogy hazatérése után „inkább francia volt, mint angol”, tehát a megjegyzés az író megváltozott szellemi irányultságára vonatkozik. Jellemző, hogy a monográfus mintegy enyhítendő korábbi szigorú ítéletét, a megbírált irodalmártól, Vernon Duckworth Barkertől vett idézettel módosítja róla alkotott régebbi álláspontját, emlékezetvén Koszto­lányi intelmére: „legalább ötévente revideálnunk kellene irodalmi ítéleteinket.” Más­felől Barker jellemzése előrevetíti a szellemi alkotások nemzeti hovatartozásának kérdését, közelebbről Kosztolányi magyarságról vallott eszményét, mely szerint a magyar nemzet nyelvi közösségként azonosítható. E mértéktartó szemlélet, melytől a könyv írója nem tart távolságot, igazán magas mércét állított a korban, s azó­ta mit sem veszített jelentőségéből.

Az előszó írásától óvó intelem nem kevésbé kétértelmű, kiváltképp az Előszó kez­dő mondataként olvasva. Aligha könnyen eldönthető kérdés, mikor vállal na­gyobb kockázatot a szerző, ha sorsára hagyja szellemi termékét, vagy ha az olvasó figyelmébe ajánlja művét, amivel éppenséggel cáfolja az előszó hiábavalóságáról szóló okfejtését. E futó elemzés azt hivatott szemléltetni, hogy az olvasó ehhez fog­ható, sőt ennél is összetettebb nyelvi játékokból választhatja ki az irodalmár vég­ső szókincsét.

A kételkedő magatartást a magyar irodalmi tudatban számos félreértés övezi. Va­ló igaz, hogy a kételkedés nem azonos a gondolkodással, de attól elválaszthatatlan szellemi tevékenység. A kétely nem a gondolkodás célja, hanem az ítélőké­pes­ség hatékony működésének eszköze. A kételkedés nem az ítélet felfüggesztését jelenti, hanem a kijelentések igazságérvényének a lehető legalaposabb körül­ha­tárolását. Szegedy-Maszák Mihály irodalmi gondolkodása és nyelvhasználata ki­vételesen gazdag a feltételesség árnyalatainak kifejezésében. A Kosztolányi-mo­nográfia szerzője a kételkedés fokozatainak érzékeltetésére kifogyhatatlan leleménnyel bővíti az értekező irodalom kifejezéskészletét, s ennek köszönhetően a leg­kisebb szerkezettől a végső következtetésig helyet hagy a sajátjától eltérő vélemények megfogalmazásának. A keletkező szövegmagyarázat kiszolgáltatja magát az idő feltartóztathatatlan múlásának: „az irodalomnak a természetéből is következik, hogy mindaz, ami itt olvasható, már a jelen pillanattól fogva a múlthoz tartozik és felülvizsgálatra szorul” – írja Szegedy-Maszák Mihály.

Milyen következtetésekre nyit lehetőséget az Előszó önértelmezése a kész mű vi­szonylatában? Nietzsche azon felismerése érvényesül a fordítóként, költőként s az elbeszélő próza művelőjeként egyaránt nagyon jelentős alkotó életművének az ér­tékelésében, mely szerint az igazság az értelmezés távlatának függvénye.

Kosztolányi esetében, aki sokat fordított, s több idegen nyelven tájékozódott, kü­lönösen indokolt, ha a monográfus igyekszik újragondolni e meghatározó je­lentőségű szellemi örökség nemzetközi összefüggésrendszerét. Szegedy-Maszák Mi­hály évtizedek óta élesen bírálja a fejlődéselvnek, valamely eszmének, vagy az „életmű” megalkotott egységének alárendelt irodalomtörténet-írás gyakorlatát, ugyan­akkor arra figyelmeztet, hogy nem elegendő, ha a magyar irodalom jellem­zé­séhez és értékeléséhez a világirodalom „vezető” irányzataihoz kapcsolódás szolgál viszonyítási pontként. Arra is int ugyanakkor, hogy a saját mérték kizárólagos használata a szellemi beszűkülés veszélyeit hordozza magában, ezért is nélkülöz­he­tetlen a klasszikus magyar irodalom újraértésére vállalkozó számára az idegen nyelvű kultúrák összehasonlító távlata: „Nem hiszem, hogy segíti a magyar iro­dalom vagy művészet alkotásainak megértését, ha egyszerűen másik kultúrából vett címkével látjuk el őket, de az sem üdvös, ha nem veszünk tudomást nemzet­kö­zi összefüggésekről.”

Múló szellemi divatok követése teljes joggal bizonyul feledhető tevékenységnek az irodalomtörténet-írás emlékezetében. Ugyanakkor a saját kultúrában gyö­ke­rező értekező nyelv és látásmód természetességének hangoztatása is könnyen célt téveszt, ha általában az eszköztelenség hallgatólagos követelményét állítja a ma­gyar értekező elé. A nemzetközi tudományosság mércéjét szem előtt tartó napi mű­ködés sajátja a friss tájékozódás igénye, melynek megnyilatkozásait könnyen illetheti a naprakészség fitogtatásának vádja. Ami az udvarias kifejezésmód árnyalataiban kiváltképp bővelkedő angol nyelvben megszokott, az magyarra átültetve esetleg különlegesen hangozhat, de a fentiekkel kapcsolatban talán nem lehet ár­tal­mas, ha a legjobbat feltételezzük, amíg más ki nem derül, vagyis méltóságot adunk a kételkedésnek. (To give a benefit of the doubt.)

A könyv kivételes tudatossággal aknázza ki a többnyelvűségét, amely kivált­kép­pen sajátja az irodalmi műalkotás létezési módjának. A monográfus Kosz­to­lányi műveinek fordításait mérlegelve nemcsak a forrásszöveggel veti össze a célnyelvre átírt változat költészettani, ritmikai, szerkezeti megoldásait, de azt is figyelembe veszi, hogyan alkották újra az „eredeti művet” más idegen nyelveken. Kosz­tolányi műfordításait hasonlóképpen olvassa össze más idegen nyelvű átköltésekkel. Az összehasonlító távlatok váltogatásának köszönhetően Kosztolányi művei kü­lönleges s kivételesen tágas vonatkoztatási rendszerekben nyernek új értelmet. A könyv megkerülhetetlen tapasztalattal gazdagítja a magyar irodalomértést, mivel leg­kevesebb három idegen nyelvű kultúra hatásösszefüggésében vizsgálódik, fi­gyelemmel kíséri a magyar szerző műveinek külföldi visszhangját, s ennek kö­szön­hetően átjárókat nyit a magyar irodalom különösen rétegzett szövegeinek te­réből más nyelvek, irodalmi kultúrák és művészeti ágak irányába.

Minden megszorítást figyelembe véve Szegedy-Maszák Mihály nem az időrendet vagy az életrajzi elrendezést tekinti irányadónak, hanem a hatástörténet elvét ér­vényesíti meghatározó szempontként Kosztolányi irodalmi örökségének az értelmezésében: „az irodalom története visszafelé is olvasható, s még azt a kérdést is meg lehet fogalmazni, vajon a szövegváltozatok közül mindig s szükségképpen a ké­sőbbit kell-e irányadónak, jelentősebbnek vagy sikerültebbnek tekinteni.” Az egyes alkotások azonossága és önállósága kétséges, ezért a keletkezési időpontnál fon­tosabbnak számít, ahol ezt az elvet érvényesíteni lehet, a kötetbe rendezés. A mo­nográfia egyik felfedezés értékű megállapítása szerint a ciklus az életmű központi szervező elve, tehát „különböző időkben készült szövegek utólagos elrendezése az egyes elemek módosításával.” A szövegen végrehajtott változtatásoknál is lé­nyegesebb „az új környezetbe, s összefüggésbe helyezés.”

Egyáltalán nem biztos, hogy Kosztolányi nyitott irodalmi szemléletében létezett egységes, részleteiben kimunkált értékrendszer, de a jelentésteremtő nyelv eszménye kezdettől végig foglalkoztatta. Némi egyszerűsítés árán megkockáztatható, hogy Kosztolányi nyelvfelfogása olyan magas mércét jelent a monográfus számára, hogy ösztönzése érzékelhetően jelen van saját olvasásmódjában s az író műveiről al­kotott értékítéleteiben.

A biztos ítélő erő a helyes mérték alkalmazásában ismerhető fel az elsőrangú ér­tekező irodalomban. Lehetetlen akárcsak megközelítő pontossággal összefoglalni Szegedy-Maszák Mihály kutatásainak a legjelentősebb eredményeit. Annyi bizonyos, hogy a monográfia téveszthetetlenül egyéni nézőpontból világítja meg Kosz­tolányi művészetének és gondolkodásának meghatározó tulajdonságait. Itt csak ar­ra van mód, hogy kiemeljem a könyvből az egyes kérdéskörök értelmezéseit össze­kapcsoló közös szemléleti elemeket, a belső összefüggések rendjét, amely foly­­tonosságot teremt az életműben.

Különösen Kosztolányi pályakezdésére jellemző, de a későbbiek során is lé­nyeges összetevő művészi gyakorlatában, hogy rendkívül szabadon alkotta újra az ere­deti költeményeket, s idegen mintákat hasonított át, amikor saját verset írt. Nem egyértelmű tehát, mi számít saját versnek s fordításnak, hiszen a kettő kölcsönhatásával lehet számolni. Mallarmé szimbolizmusával a Nyugat költői nem tartanak ro­konságot, A szegény kisgyermek panaszai című versfüzér zenei törekvése azonban emlékeztet a kimondhatatlannak hangot adó költészet eszményére. A későbbiek felől jól látszik, hogy Kosztolányi költői beszédmódja különbözik mind Ady láto­másos írásmódjától, mind pedig Babits tárgyias újklasszicizmusától. Koszto­lá­nyi nem hitt a művészet célelvű előrehaladásában, ezért is foglalt állást kétértel­műen a modernség igényével szemben. A vidékiesség szigorú elítélését Koszto­lá­nyinak tulajdonító korábbi kutatások leegyszerűsítő, egyoldalú, ideológiával átszí­ne­zett magyarázatai után a monográfus teljes joggal hangsúlyozza, hogy az író „szü­lőhelyét parlaginak vélte, ám ugyanakkor a számára legfontosabb értékek meg­testesülését látta benne.” A történelmi Magyarország szétesése elszakította a szü­lőföldtől, ezért a közhiedelemmel ellentétben személyes megrázkódtatásként élte át a „magyarság sorskérdéseit”. Olyan művek tanúskodnak erről a végzetes tör­ténelmi csapás előtti időről, mint a korábban Magyar bánat (1913), majd A bolond magyar (1916) címmel megjelent elbeszélés, 1920 után pedig a Rapszódia. Ta­gadhatatlan ugyanakkor, hogy az író kétségbe vonta az evilági üdvözítő eszmények létjogosultságát, kételkedett a társadalmi haladásban, s korántsem bizonyos, hogy rendelkezett körülhatárolható politikai nézetrendszerrel: „Mindig voltak és lesz­nek koldusok” – állította 1913-ban.

A könyv rendkívül körültekintően tárgyalja az összeomlás időszakát, s a má­sokra is jellemző következetlenségekkel, tévedésekkel összehasonlítva mérlegeli Kosz­tolányi 1919 augusztusa után végzett újságírói tevékenységét. A leghatározottabban cáfolja a feltételezést, mely szerint Kosztolányi „nem a saját szakállára dolgozott”, amikor vállalta 1920-ban a Vérző Magyarország című kiadvány szerkesztését, amely a magyar szellemi élet képviselőinek az elkeseredését fejezte ki az or­szág területi vesztesége miatt. Kosztolányi névtelenül írt az Új Nemzedék hírhedtté vált Pardon rovatába, melyben 1919 szeptembere és 1921 augusztusa közt 300 szö­veg jelent meg, de az egyes darabok szerzősége nehezen deríthető ki. A Kosztolányi által szerkesztett rovatban a proletárdiktatúra bírálata játszott elsődleges szerepet, és zsidóellenes nézetek is szóhoz jutottak. A kortársak emlékezete szerint négyen írták a Pardont: Kállay Miklós, Lendvai István, Bangha Béla és Kosz­tolányi Dezső. A tájékozódást erősen nehezíti, hogy nem áll rendelkezésre a korszak sajtótörténete, s a történelmi szereplők életrajza is hiányos. Az irodalmár csak részlegesen vállalkozhat a történetírás s a társtudományok eredményeinek rend­szeres számbavételére. A monográfia ennek ellenére minden szempontból ér­demlegeset mond arról, milyen névtelen cikkeknek lehetett szerzője vagy társszerzője Kosztolányi ebben az időszakban. Annyi bizonyos, hogy idegen volt tőle a pro­letárdiktatúra, s „valószínűleg úgy érezte, hogy annak vezetői is felelősek voltak az ország összeomlásáért.” További alapkutatások elvégzéséig, anélkül, hogy a szer­kesztőt az utókor felmentené a felelősség alól, legfeljebb azt lehet nyomatékosan leszögezni, teljes mértékben egyetértve a szerző véleményével, hogy névtelen cikkeket csakis bizonyítékok alapján lehet Kosztolányinak tulajdonítani. Ettől függetlenül a szövegek nyelvhasználatát figyelmesen olvasó irodalmár mértéktartó következtetése tűnődésre késztet, s óva int az elhamarkodott ítélkezéstől: „a Par­don gúnyos szösszenetei messzemenő rokonságot mutatnak olyan írásokkal, amelyek Bangha Béla, Lendvai István vagy akár Kádár Lehel nevével jelentek meg, vi­szont egyetlen Kosztolányi Dezső nevével megjelent cikket nem találtam, mely ilyen közeli hasonlóságot árulna el.” Az újságíró korábbi megnyilatkozásaival össze­vetve a Pardon rovat hasonló tárgyú cikkeinek beállításait, bizonyos kérdésekben – a galíciai bevándorlók, a szabadkőművesség, vagy az emigráció irodalmi és politikai személyiségeinek a megítélését illetően – feltételezhető, hogy „Kosz­tolányi részvétele akár mérséklő hatású is lehetett.” Talán a visszatekintő mai távla­tából sejtésként megfogalmazható, hogy Kosztolányi, bár kétségtelenül tett óvatlan nyi­latkozatokat, indulatos kijelentéseket, s veszélyes általánosításokat is megfogalmazott, a korszak jelentős közszereplőihez viszonyítva sem marasztalható el különösebben a történelmi éleslátás képességének hiánya miatt, s hiba volna változatlan jelleget tulajdonítani az író politikai nézeteinek is. Kosztolányi egyszerre volt a tizenkilencedik századi szabadelvűség, s a történelmi folytonosság eszméjének hí­ve, aki a latin világosság szelleméhez vonzódott, ezért idegenkedéssel töltötte el a huszadik századi messianizmus valamennyi válfaja, s ennek köszönhetően, szemben a kor számos jelentős írójával, nem rokonszenvezett hosszabb-rövidebb ideig jobb- vagy baloldali totalitárius rendszerrel.

Kosztolányi kivételesen széles szellemi látóhatárán a művészet mibenlétére vo­natkozó kérdések bizonyultak igazán jelentősnek. A helyhez kötött és a világra nyi­tott kultúra feszültségében váltak számára beszédessé a dolgok. Egészen nyilvánvaló, hogy ragaszkodott a vélekedéshez, mely szerint a művészi értéknek nem fel­tétele az azonosulás valamely eszmével. Jellemző, hogy a művészet a mű­vészetért eszményének örökségéhez kapcsolódott, s egész életében foglalkoztatta az önmagát értelmező művészet hagyománya. Vonzódott kezdettől fogva az ön­tükröző műalkotáshoz, s ennek az eszménynek a jegyében értelmezhető számos al­kotása (Hrussz Krisztina csodálatos látogatása, Esti Kornél).

A helyes arány a hiteles értelmezés záloga. A könyv műelemző fejezetei nemcsak mértéktartóak, de módszertani szempontból is kezdeményező erejűek, s az ol­vasás új lehetőségei felé nyitnak utat. A Nero, a véres költő már elkészült, amikor a Nyugat című folyóirat elindította közlését folytatásokban. Szegedy-Maszák Mi­hály elsőként veti össze a regény fejezeteinek tagolását a folytatások szakaszaival, s ráirányítja a figyelmet a szöveghatárok eltéréseinek s az egymást követő egységek kapcsolódásának a jelentőségére. A történetíró saját korának szemszögéből újra­alkotja az eseményeket, s ez arra figyelmeztet, hogy a múlt többféleképpen értelmezhető. Kosztolányi másodszori átírásként fogta föl a történelmi tárgyú re­gényt. Történetírás és regény kapcsolatának vizsgálatához a monográfia írója nem vehette figyelembe a Nero – azóta elkészült s megjelent – kritikai kiadását. A fel­hasz­nált antik források, a szövegelőzmények és az a kész mű összehasonlító vizs­gálata rend­kívül alapos a monográfiában, s igazolja, hogy Kosztolányi nem kulcsregényt írt. A Nerot kockázatos példázatos történetként olvasni, hiszen egyes részletek kie­melésével és felnagyításával megbomlanak a szöveg összetevőinek a bel­ső arányai.

Kosztolányi a magyar irodalom legtökéletesebben megalkotott regényalakjainak a sorát teremtette meg. A szereplők gondolkodásmódja, értékrendje s magatartása az elbeszélés iróniájának köszönhetően megszüntethetetlenül többértel­mű­nek látszik, mivel a külső és a belső nézőpontok gyakran váltakoznak. A szereplők jellemével kapcsolatba hozható megfontolások értékelméleti kérdések mérle­ge­lését igénylik.

A közhiedelemmel szemben a legnagyobb moralistákra jellemző gondolati összetettség hatja át Kosztolányi minden elemükben kidolgozott regényeit, s így a ró­luk szóló értekezés is kivételesen gazdag anyagot hoz felszínre az életfilozófiák ha­gyományából. A regényekbe foglalt nézetek mérlegelése a magyar irodalom kul­túrájából részben hiányzó vagy ritkán előforduló szellemi forrásokat szabadít fel, mivel Kosztolányi kétségbe vonta a személyiség egységét. A könyv műelemző fejezeteit a szó eredeti értelmében vett bölcseleti fejtegetések szövik át, amelyek – többek között – azért magvasak és hitelesek, mert érvényt szereznek Kosztolányi alap­vető lélektani felismerésének.

Kosztolányi kezdettől fogva ugyanolyan iróniával viszonyult az egyértelmű állás­foglalás igényéhez, mint az eszményítéshez. Szegedy-Maszák Mihály Kosz­tolányi-monográfiája a regények nyelvi fölépítésének tüzetes vizsgálatára ala­poz­va vonja kétségbe a szakirodalomban gyakran emlegetett tételt, mely szerint az író műveiben a részvét a legfőbb érték. A részvét szerepét nem szabad lebecsülnünk, ugyanakkor a többértelműséget felszámoló, szűkítő értelmezési ajánlatokkal szemben érdemesebb a szövegek árnyalatainak gazdagságára figyelemmel lenni, mi­vel éppen ez adja Kosztolányi nyelvi játékainak lényegét. E gondolat jegyében a mo­nográfia műértelmező fejezeteinek egyértelműen megfogalmazott következtetéseit sem érdemes az adott szövegösszefüggésből kiragadva hangoztatni, s kiter­jesz­teni érvényességüket a teljes szövegvilágra, hiszen Kosztolányi ironikus nyelvének többértelműsége megszüntethetetlennek bizonyul a könyv műértel­me­zése­i­ben.

Mégis miben ragadható meg a szövegben teremtett világok közös nevezője? Ta­lán az emberi létezés kiszolgáltatottsága említhető első helyen. Szegedy-Maszák Mi­hály lényegre törő megfogalmazása szerint „a tragikumot nem esemény, sors­csa­pás, de állapot, magának az emberi létnek belső természete idézi elő”. Ebből következően nem lehet segíteni a másikon. A szánalom nem azonos a szeretettel. Az egyén szenvedése nem osztható meg másokkal, a magány feloldhatatlan. Min­den egyes embernek „saját belső indítékból kell ráébrednie világba vetettségének tu­datára.” Az élet céltalanságának érzete átjárja az embert, és senki sem zárkózhat el az elmúlás légköre elől. Vannak helyek, ahol el sem kezdődnek a tragédiák. A vi­dékiesség ugyanakkor értéket is hordozhat magában, ha lelki gazdagsággal jár: „a kultúra nem külsőségen, de belső hangoltságon múlik.”

A fentiek tetszetős összegzése helyett le kell szögezni, hogy a kézikönyv sugal­ma­­zása szerint az értékek viszonylagosságának érvénye alól a tragikum sem vonható ki teljes mértékben. Másfelől Kosztolányi műveinek értelmezésekor, ha fi­gyel­münk elsiklik a beszédmódok, hangnemek s távlatok állandó váltakozása fölött, könnyen elkövethetjük azt a hibát, „hogy túlzottan komolykodóan olvasunk.” Kosz­tolányi szemében a nevetséges ugyanis szinte elválaszthatatlan a megrázótól. Kosz­tolányi számtalanszor leszögezte, hogy a jó írásban „a tragikum váratlanul ko­mikum­ba billent, és a komikum váratlanul a tragikum fönségét sejteti”. Kosztolányi vég­te­lenül összetett nyelvi játékai ellenállnak a leszűkítő értelmezéssel szemben, amelynek a példázatos olvasás jegyében végrehajtott eszmei kisajátítás a legismertebb válfaja.

Végső értékelésként elmondható, hogy Szegedy-Maszák Mihály a teljes életmű át­tekintésére vállalkozva alaposan újragondolta eddig megjelent műelemzéseit, a hi­ányzó témakörök elemzésével jelentős mértékben kiegészítette, s megváltozott összefüggésrendbe helyezte korábbi kutatásait. A monográfia lényegesen módosít az életmű értékelésének a megszokott belső arányain, mivel megközelítésében az el­beszélő s értekező próza, valamint a fordítások még az eddig sejtettnél is kiemelkedőbb fejezetét képezik a feldolgozott életműnek.

Kosztolányi nyelveszménye nem áll távol a monográfia írójától, aki személyes érin­tettségét aggályos szakszerűséggel egyensúlyozva fogalmazta meg alapvető fel­ismeréseit. Szegedy-Maszák Mihály nyelvteremtő törekvésének ékes bizonyítéka, hogy szinte egyetlen korábban leírt mondatára sem lehet változatlan formában rá­ismerni új könyvében, amely minden bizonnyal a magyar értekező irodalom legjelentősebb teljesítményei között foglal helyet. (Kalligram)

DOBOS ISTVÁN