LÁZÁRY RENÉ SÁNDOR verse

Osvát Kálmán elutazik

„Mikor az állomásra kimegyek, sokan kísérnek ki,
hogy meggyőződjenek: hálistennek valóban utazik Osvát,
amikor majd beszállok a kupéba, hallani fognak önök
egy gúnyos füttyöt. De az a fütty nem a mozdonyé lesz!”
(Osvát Kálmán marosvásárhelyi búcsúkonferanszából)

Voltam, vagy mégse voltam – éltem itt én?
Rokkant, kopottas kártyaasztaloknál
Miért csatáztam, s mit nyertem? Köröttem
Pikk ászok, dámák, zöldek, szívkirályok
Sürögtek, csaltak, blöfföltek, hazudtak –
Céges, cégéres tökfilkók között
Mért törtem össze, mért is törtem élre,
Tán vakmerőn, de túl hiszékenyül,
Mint vágyképekbe kábult Don Quijote,
Kijátszottan, s talán halálra szántan,
Mint egy drámában Homburg hercege?

Miért kellett csatáznom itt, miért
Osztottam s kaptam sok sebet, miért
Tűrtem, viseltem úri hajcihőket,
Rátarti törzsfők hátbatámadását
Ravasz hívságok szűk hadszínterén?
Flekkenfaló, gyomortömő szeánszon
Borgőzös eszmét, bősz bölcselkedést,
Emészthetetlen, zsíros múltakat
Miért böffentek föl göcsörtös elmék –
Sérelmezetten, vérig sértve, szájhős
Magyarkodáson hízó elvakultak?

Mi végre ennyi szégyen, arcpirító,
Aljas pofon, álszent döfés, s a kesztyűm
Miféle vad, mitugrász vartyogással
Pöffeszkedő, pofátlan fantomocskák
Képébe vágtam párbajképtelen kor
Posványában forogva, fulladozva
A közröhej humortalan sarában –
Mért lettem sebbel-lobbal Dummer August,
Kultúrbohóc, bús konferanszié?

Miért is kellett löttyedt lápvidéken,
Gőg ingoványán, fennkölt tespedésben
Tréfálkoznom kísértetek kedélyén,
Kevélykedő varangyok híg beszédén –
Öntelt, vitéz torokkal kornyikáló
Szellemvigécek ősi sírjain
Mért rángatóztak korhadt dicslidércek –
De mért nevettettem, kik ellenében,
S minő ripők, nagy agyrémek nevében
Őrölt nyelv, rágott hősi pletykaság itt,
Hol úgy győztem, hogy végül is legyőztek?

Voltam, vagy mégse voltam – éltem én itt,
Hol nem lehet már meggyőzhetni senkit,
Hol semmi szépség, értelem, tudás?
Művészi szó is holtbiztos bukás –
Főként ha rímel, semmit sem jelent itt,
Sóhajt sem ér, elszáll, mihelyt kiejtik,
Kicifrázott hazugság lesz a szájban,
S a fojtó légben hosszan elsüvít,
Mint elfeledett, fakult kisállomásról
Elnyújtott füttyel távozó vonat –
Éles, gúnyos fütty, egy mozdony magánya.

Osvát Kálmán végleg elutazott Marosvásárhelyről, Kolozsvár felé. Valami véget ért eb­ben a városban – va­lami más majd kezdetét veszi, valahol másutt. Osvát el­ment, de egy darabka a hírhedt Dum­mer Augustból, a fergeteges bohócból még itt ma­radt velünk, mert Dummer August nem ismert tréfát – az ő kacagtató, vissza-vis­szatérő, kolosszális bohóctréfája csak annyiban állott, hogy mindig, ha kellett, ha nem, rengeteget sürgött-forgott, minden nehéz munkában tőle telhetően igye­ke­zett részt venni, tüs­tén­kedett, folyton tevékenykedett, csak azt csinálta, de tulaj­don­képpen nem is csinált semmit, vagy ha olykor mégis, akkor sem sikerült, mert mind­untalan mindent elrontott. Mondanom sem kell, hogy Os­vát Kálmán egyik ked­venc önpéldázata volt ez a nagyszerű Dummer August. (Ezt a verset nyilvánva­ló­an még nem küldtem el Osvát Kálmán után Kolozsvárra. Nekem talán nem is olyan nagyon tetszik – ne­ki se nagyon tetszene, tudom, vagy legalábbis úgy érzem mo­mentán… Pedig elég hosszan dolgoz­gat­tam rajta, habár cseppet sem eleget – 1925. március 8-án kezdtem el írogatni, és csak ma éjjel, 1925. június 30-án voltam ké­pes, úgy-ahogy, bevégezni. Mert befejezettnek semmiképpen sem tekinthetem. Mert­­hogy egy-egy verset soha sem lehet eléggé, soha sem lehet úgy, igazán befe­jez­ni. Sze­rencsére… Node be­fejezni talán nem is szabadna. Ezt viszont Dummer Au­gust vagy Osvát Kálmán bizo­nyára nálam is sokkal jobban tudnák.)