Fiatal emberek, főleg egy ateista materialista korban nagyon csak a mának élnek. Az uralkodó véleménykörnyezet sarkallja is erre őket bűnösen és föltétlenül. Mivel nincs üdvözülés, nem kell az üdvözülés mintáit keresni reménykedve, vagy reménytelenül. Az üdvözülés-képtelenség mintái sorjáznak kábítva, gátolva a lélek ösztönös szabadulásvágyát az anyagi kötöttségekből. Ám néha mégis "fellázadnak" az ebben a földi létben búvárkodó égi lelkek, és ekkor egy egész nemzedék kezd el másként látni és másként élni. Valami ilyen történt a hetvenes évek elején, amikor kiformálódott a nomád nemzedék.

Tehát még egyszer:
"Vannak mozgalmak, melyeknek mélyén időtlen gesztusok munkálnak. A változó körülmények között is állandó dolgok igénye. Törekvés arra, hogy a változások által okozott bármilyen törések ellenére tudatában maradjunk életünk folyamatosságának."

Tíz évvel a mozgalom elindulása után ezt írtam arról a vágyról, ami nemzedékemet, annak nomád részét elindította egy olyan irányban, ami akkor teljesen anakronisztikusnak tűnt. Milyen perverz szava a modernizmus szótárának ez az anakronizmus szó. Magyar megfelelője a korszerűtlenség, az idő eltévesztése. Vissza(ana)utazás az időben (khronosz). De mi van akkor, ha egy kor, meghamisítva az örök jelent, előreutazik az időben, előre utópiáig. Aki innen visszautazik az ő idejének jelen idejébe, az szanálja (gyógyítja, egészségessé teszi) a korrumpált (megrontott) időt. Szelíd öntudatlan lázadás ez, amely szembeszegül a létezés két egy tőről fakadó kulturális zsarnokságával. Az egyik nyílt totalitárius hevülettel egyetlen történetté, saját messianisztikus hatalmának a történetévé uniformizál mindent, a másik a szétszerkesztés posztmodern nihilista vágya, ami cinikus lezserséggel kapcsolat nélküli történetek tömegévé, zavaros szöveggyűjteménnyé szerkeszti szét az emberi történelmet. A nomád nemzedék az első típusú szellemi zsarnokság idején született. A másik, ami az elmúlt húsz évben jutott nálunk teljes hatalomra, már fiaink és unokáink embert próbáló ügye lesz.

Miért van az, hogy ha az ember belegabalyodik az időbe, arra érez késztetetést, hogy házat építsen. Talán, mert a hajlék, a világban valahol otthonlét vágya minden más vágynál – a szexualitásnál és a hatalminál is – mélyebb és állandóbb. Ha földbe ásunk egy nagy oszlopot, és tetőt szerkesztünk fölé, akkor az ég és a föld összeér, főleg, ha templommá szenteljük az épületet. A kommunizmusban meggyalázott, majd a kiüresedéssel megalázott templomok távolról harangoztak bennünk, és talán ezért kezdtünk el házat építeni először magunknak, később Istennek is.

"A tovahaladó jelennel változó vonatkoztatási keretek felől szakadatlanul folyik a múlt »újjászervezése«" – figyelmeztet bennünket Jan Assmann A kulturális emlékezet című művében. A mából nézve tűnhet úgy a tokaji házépítési akció, mint kifundált, tudatos kísérlet a múlt újjászervezésére. Annak a magyar múltnak az újjászervezése, amit 1945-ben végleg megroppantottak, föld alá nyomtak, betiltottak és majdnem teljesen kiirtottak. A magyar kultúra legsötétebb "egyiptomi fogságos" időszaka volt ez. Nemcsak az országot szállta meg az idegenség, hanem a lelkeket is. Ilyen totálisan szélsőséges helyzetben szokott a kultúra az okkult világ felé fordulni. Mint ahogy például a klerikális uralom által meghatározott Európában szinte törvényszerű volt a reneszánsz "peresztrojka" után a titkos társaságok burjánzása. Elindul a titkolózás és a rejtett építkezés. Elterelő hadműveletek és célzott szimbólumháború indul. Jellemző volt erre az új szabadkőműves mozgalmak felemelkedése. A valójában mai napig beazonosíthatatlan Rózsakeresztes Társaság Fama Fraternitás R. C. című kiáltványában így ír: "Épületünk pedig (még ha százezren is látják meg közelről) örökre érintetlenül, elpusztíthatatlanul és a gonosz világ elől elrejtve áll majd."¹

Az biztos, hogy mi nem ilyen tudatosan építkeztünk. Hiányzott belőlünk Jung racionálisan megszállott tudatossága, viszont bennünk volt talán az az elszántság és a hagyomány szeretete, ami Kós Károlyt vezette. Kós Károly és életműve vállalásában volt tudatosság, hiszen építész barátaink, Makovecz Imre, Csete György és a Pécsi Műhely tagjai tartották a kapcsolatot az akkor már agg mesterrel. Hozták a híreket az Erdélyben rejtőzködő magyar Árkádiáról és Árkádia öreg pásztoráról. A vénségesen vén öreg emberről, akinek az arca már olyan, mint a Magura, Erdély szent hegye. Ez az ember a múlt század elején szembement minden kordivattal, mit neki Zeitgest, főleg egy zavaros idő démonikus szelleme. Tette egyszerű volt, nem a tudatalattiba szállt alá, mint a modernizmus, hanem visszament a földhöz, visszatért a föld égi hagyományaihoz. Talán öntudatlanul, de sejtette, hogy embert vesztő vállalkozás a tudatalatti egyoldalú rendi feltárása és az abból építkező kultúra. Jung is talán már a Poklon túl jött rá, hogy a tudatalatti világgal való közvetlen szembesülés azonos lenne a Sátán színről színre való látásával. Vajon mitől gondolhatta Jung, hogy a tudatalatti világ csak egyoldalú, hogy a tudatalattnak csak Pokla van, és nincs Mennyországa. Mellette, vagy mögötte. A mából nézve talán minden emlékezés-technikai csapdán túl úgy vélem, mi, tokaji házépítők csak ösztönösen – a tudatalatti Mennyországból ösztönözve sejtettük, merrefelé kell mennünk. Ellenfeleink Freudtól "tudták", miért nem akarnak engedni arra. Tudom persze, hogy ez is csak spekuláció, emlékezés-mágia. Beavatkozás egyszerre a múltba és a jövőbe, a jelen, a mi élhető jelenünk érdekében a hályogkovács "eleganciájával". A minden emlékezés-technikai csapdán túl kijelentés azért nagyon hamisan cseng. Ott munkál benne ugyanaz a hübrisz, mint ami a relativitáselméletet filozófiai tétellé pöffeszkedte, majd ez visszahatva a tudományos kutatásra, az Isten nélküli világ képleteit sorjázza csak, egészen a húrelmélet 11 dimenziós kabbalista mágiájáig. Hány dimenziós az emlékezés? Mi a különbség az újszülött istenemléke és egy ifjúkori szerelmes nyári vasárnap délután emléke között? Mit rombolnak, és mit építenek emlékeink? Mit működtet az emlékezés művészete?

Nem az, amelyik mnemotechnikai trükkökkel működtetve az emlékezés-technikai gyakorlatait sorjázza, hanem ahogyan az egyiptomi papok próbáltak lelki gyakorlatokkal visszaemlékezni arra, mitől süllyedt el Atlantisz. Mitől a történelmi idő előtt, és mi az az ugyanaz, amitől a történelmi idő végén, ha... Ha közben valaki meg nem állítja Ehnatont, hogy ő a pusztulást előidéző világot idézze meg emlékezetében, hogy áthozza az Atlantiszt elnyelő tengeren ugyanazt a világmodellt az Újvilágba, ami a Régi pusztulását is okozta. Mert csak két koreográfia van, élet- és halálkoreográfia. Atlantiszban az utóbbi győzött. Az ehnatoni forradalom erre a győzelemre emlékezik. Ezzel az emlékezettel Újra elindítja a világot ugyanarra a tévútra. De hová menekültek a papok...

Van egy fotó a tokaji házról, mikor a Tisza elöntötte a szigetet. Ott áll a ház előtt Samu Géza totemoszlopa. A madár – most már mindörökké –, a turul szélesre tárja szárnyait. Vagy most érkezett, vagy most indul. A ház is most süllyed el, vagy most emelkedik. Minden ettől a Mosttól a mi Mostunktól függ. Ha jól emlékezünk, minden megmenekül. Ha mások az ő másságukra emlékeztetnek bennünket, saját emlékezetünkön keresztül minden elsüllyed. Elsüllyed a ház, vele együtt az Éden. Mózes átka vízbe fojtja Kánaánt. Emlékezik még valaki, hogy Mózes miért átkozta meg Kánaánt?² Talán csak nem azért, mert Ehnaton "testvére" volt? Az emlékezés ószövetsége megátkozza az emlékezés új szövetségét. Azt az Újszövetséget, amelyik emlékezni akar az Ószövetség előtti édenre. Legyen áldott Kánaán.



Na, még egyszer Kánaán másképpen

Időben még nem olyan távol a történettől, érdemes megvizsgálni, hogy mi váltotta ki, milyen hatás indította el a házépítést. Tényleg olyan ösztönös volt ez a ház, ez a szimbólumépítés, mítosz -rekonstrukció, vagy a mélyben a társadalmi-történelmi tudatalatti mezőkben zajló transzcendens ütközet tárgyi megvalósulása, valódi mitomotorika.

Az 1945 utáni szovjet blokk országaiban a transzcendens nyíltan üldözötté vált, főleg az, amelyik bármilyen formában Istenhez vezet. Ezzel leplezte is magát a rendszer, amelyik totalitarizmusa az okkult elitizmus csúcsa volt. A marxizmus, a Leninnel és Sztálinnal kaserolt álvallás uralkodott mindenen. Minden addig kialakult világképnek ehhez a dogmához kellett igazodnia, és mantraként felmondani a tételeit. A szocialista realizmus a nyelv minden szavát egy politikailag korrekt (ezt a mai p. c.-diktatúrát ők valósították meg először), kizárólagos és kötelező összefüggésrendszerbe helyezte. A különböző irányzatok közötti vitákat elfojtotta, vagy minden vitát ehhez a centrumhoz kellett viszonyítani és a marxizmus szómágiájával kellett újraértékelni. Ebben az újkeresztségben természetesen felszámolták a modernista avantgárdot is, ráadásul úgy, hogy az avantgárd elképzeléseket groteszk formában elővarázsolták a szocialista realizmus megváltó jövőt varázsló (ál)futurista (bugyetljanyina) eszmerendszerében.

Erre az eszméletvesztéses eszméletlenségre példa volt Magyarországon az 1949–51-es építészvita, amelyben Major Máté: Építészetünk útja című cikkében, felmondva a mantrát, felhívja a figyelmet a kozmopolitizmus és formalizmus veszélyeire, majd végül ráteszi a "pápai" pecsétet a magyar építészetre: "Tanulnunk kell a Szovjetúniótól, s követni Sztálin elvtárs bölcs útmutatását." Ám hiába a neofita ügyeskedés, mert a politikai és filozófiai légtornász, Lukács György felfedezi benne a gyanús elhajlót. Kifejti, hogy Major elvtárs a nyugati dekadenciából indul ki, és nem veszi észre, hogy az avantgárdista építészet az imperialista dekadencia megnyilvánulási formája. Lukács talán nem is sejtette, hogy ezzel milyen mély igazságot fogalmaz meg. Ő csak hűségnyilatkozatos bunkónak szánta kritikáját a "nagy nyelvész", Sztálin nyelvi terrorjával élve. És az országra éj borult...

Ez az éj csak a hetvenes évek elején kezdett kicsit oszlani, és ahogy virradt, természetesen előbukkantak az örök régi viták, mert ez így természetes. Az építészeti nyelvi terror elleni első, még ösztönös lázadás volt a Pécsi Műhely paksi kísérlete. Ez abból állt, hogy a pécsiek az épületek alapterveit, alaprajzi, szerkezeti és formai megjelenését próbálták jobbá tenni. Természetesen a házgyári nagypaneles tömeglakás-építészet keretein belül. Ez az építészeti stílus valójában a Bauhaus-utópiából került át a szovjet rendszerek utópiájába. Bár ezek utópiájukban közös gyökerűek voltak, megvalósításukban különbözőek. Míg a Bauhaus egy elitista utópia volt, és jóval több anyagival rendelkezett a megvalósításhoz, és Gropius egy lakható tömegépítészetre apellált, addig a szocialista blokk sokkal kevesebb anyagival családi nyúlketreccé deformálta a tant. Csetéék "utópiája" az volt, hogy szinte a lehetetlent próbálta: emberivé tenni a házgyárakat. Abból kiindulva, hogy aki most segít, egy kicsit többet tesz, mint aki a jövőben sokat ígér. A kulcskérdés az, hogy Major Máté miért nem ezzel a lényegi kérdéssel foglalkozott, és miért a különben mellékes külső díszítéssel. Nem a családi életet megnyomorító, kötelezően átvett szovjet házgyári rendszer vitriolos kritikáját írja meg, hanem nemzeti és nemzetközi, nacionalista és internacionalista toposzok dualizmusában fontoskodik pártos kacsintgatással. Írása végén különben helyesen kimondja, hogy "nagypanelből és tulipánból sosem lesz bartóki, kodályi vagy József Attila-i mű". Az emberben persze ott piszkál a kisördög, hogy például azt ki merte volna mondani, hogy nagypanelből és ötágú csillagból sem? De nem ez a lényeg, hanem talán az érdemel meg egy gondolatkísérletet, hogy mi mozoghat eme vita mögött a mélyben és a "magasban" a tudatalatti hínáros vizei felett, ahol tudvalevőleg még Isten lelke sem lebeg.

Mi a baj a tulipánnal?

Mi a baj ezzel az ártatlan, Eurázsia-szerte elterjedt virággal, nőiség-jelképpel, aminek apotropikus, a gonosztól védelmező ereje is van. Csokonai a szeretett lányt szólítja meg így: "Te vagy orvossa sebemnek/ Gyönyörű kis Tulipánt!" A tulipán szimbólumot ártatlanság lengi körül és szerelem. Ezzel egy normális kultúrában igazán nem lehet baj. Egy normálisban nem is. A kérdés, van-e egyáltalán normális kultúra, vagy csak az utólag szellemileg kreált aranykor ősködéből derengő látomás. Mindenesetre amióta szimbólumok vannak, létezik a szimbólumháború, táplálkozva az Égből és Pokolból, mindennapi életünkből és tudatalattink mélységes mély bugyraiból.

A magyar népművészetben a tulipánnak kiemelt jelentősége van, és a politikai teológia oltárán is újra meg újra megjelenik. Például a XIX. század végén az ún. Tulipán mozgalom a magyar ipar védelmét tűzte ki célul. A mozgalom tagjai tulipános jelvényt viseltek. Talán az sem véletlen, hogy a nemzeti elkötelezettségű MDF-nek a tulipán lett a jelképe. Amikor a nyolcvanas évek elején Mezei András barátom elhozta hozzám az éppen Pesten tartózkodó világhírű izraeli karikaturistát, Zéevet, ő a beszélgetésünk végén egy kedves karikatúrával ajándékozott meg, amin arcom egy tulipánból nől ki. Tapadnak hozzánk, mint a bogáncs szimbólumaink, és lelkünk egész életében keresi a neki megfelelőt. Valahogy a magyar identitáshoz úgy hozzátapadt a tulipán, mint a zsidóhoz a menóra. Aki értelmiségi, annak ezt tudnia kell, ha tisztességes, akkor azt is, hogy nem viccelődünk úgy, hogy tulipániáda és úgy sem, hogy menoriáda. Major Máté ezt nem tudta, és nem értette. Amikor leírta a tulipániáda szót, akarva akaratlanul mélyre szúrt. Ezért robbant ekkorát a vita az akkori közéletben. Aczél György, az akkori machiavellistán zseniális főcenzor sem vette észre a veszélyt, azt hitte, hogy teret engedhet egy szűk szakmai építészeti vitának. Ám az is lehet, hogy ő "rendelte" meg Major Mátétól a cikket, mert nem tetszett neki az a mozgás, amit a magyar szellemi életben észlelt. A magyar szellemi élet ekkor ébredezett az 1956 utáni tragikus ájultságból. Ezt lehetővé tette az is, hogy a rendszer, Kádárkádia, konszolidációja érdekében egyre többet volt kénytelen engedni egészen odáig, hogy Kádár Bibliában járatos tanácsadói a helytartó szájába adják a szentenciát: aki nincs ellenünk, az velünk van. Erről a bázisról már nyílt némi tere, némi szabadsága az építkezésnek, amit szinte nulláról kellett kezdeni az 1945-től 1968-ig tartó történelmi bosszú után a magyarságnak, ebben az időszakban Európa legpáriább nemzetének. Az utolsó fasiszta csatlóssá minősített országot egyszerre sújtotta az agresszív szovjet megszállás, a zsidóság egy részének az ÁVO³-n és más hatalmi ágakon keresztül megvalósuló bosszúja és az utódállamok gyűlölete. Ebből egybe is belepusztulhat egy ország. Ráadásul így nem véletlen, hogy Magyarországon a nacionalizmus lett a fő ellenség függetlenül attól, hogy volt-e ebben az időszakban nacionalista megnyilvánulás. Amint tudjuk, antiszemitizmushoz sem kell zsidó. Így Magyarországon 1945 óta felhőtlenül lehet – napjainkig is – nacionalistázni és fasisztázni akkor is, ha nincs ilyen jelenség. Az említett hármas gyűlölet és bosszú miatt nálunk a társadalom mozgása lényegesen eltért a szomszédos "testvéri" szocialista országoktól. Amíg a szomszédos országokban a vezető kommunista pártok többnyire túlzóan nacionalisták, sőt sokszor soviniszták voltak, addig Magyarországon a nemzeti érzés volt a fő ellenség. Amíg a környező szocialista országokban azt ösztönözték, hogy a nemzet soha nem szűnő imádattal tekintsen önmagára, addig Magyarországon a bűnös nemzet önmegvetését sulykolták. Meg kellene egyszer alaposabban vizsgálni, hogy ez a lefojtott, megalázott nemzeti identitás mennyiben működtette a tudatalattiban azt, hogy az 1956-os forradalom akkor és úgy törjön ki, és hogy valójában ne forradalom, hanem nemzeti szabadságharc legyen, néhány nap boldogság a haza magasában.

Innen nézvést azt is meg kellene vizsgálni, hogy zsákutcás-e a magyar történelem elmúlt 100 éve, vagy zsákban futásos. Érdekes jelzéseket küld erről a helyzetről a magyar lélek, amikor van erre ideje és tere. 1956 után az első ilyen jelzés volt a Röpülj Páva mozgalom. Kitalálóiban tisztességes pedagógiai hevület munkált, engedélyezőiben szockultos naivitás. Valójában a nemzeti érzés országos néma tüntetésévé vált a népzenén keresztül. Nem volt hozzá fogható őszinte, értékes, önkéntes kulturális mozgalom közel s távol. Elég, ha összehasonlítjuk a Megéneklünk Románia mozgalommal. Persze azért volt valami hasonló. Mikor kétezer év után egy fantasztikus misztikus irredentizmussal létrejött Izrael állam, ott volt valami hasonló jelenség. Ben-Gurion, akit a "nemzet atyjaként" tiszteltek, meghirdette az országos médiafesztivállá és nemzeti ünneppé terebélyesedő Biblia-vetélkedőt. Ben-Gurion ösztönösen tudta azt, amit Gellner, Nations and Nationalism című könyvében a tudományos világ nagy részének legnagyobb megdöbbenésére kifejtett: "A nacionalizmus hívja életre a nemzetet, nem pedig fordítva."

Na ezért nem szabad tulipániádázni, mert abból ádáz vita lesz, és annál ádázabb, minél jobban le van fojtva egy társadalomban a nemzeti tudat, mint lényeg.

Képfelmutatás és képtelenség

Ebben a tulipán-vitában – ha nagyon mélyen is, de – felsejlett az emberiség történetének egyik legősibb és legdrámaibb vitája is a képek tilalmáról. A modernizmus szinte vallásos hevülettel haladt az újkori képtilalom felé. El is érkezett a fehéren fehér ábrázolás okkult képletéhez és az üres vászon nihilizmusához. Ebben a világban a kép, a díszítmény valójában bűn. Major Máté, aki a Bauhaus "vallásos" tisztelője volt, az örökérvényűnek vélt Bauhaus-ideológiát kéri számon, a gropiusi elfogulatlanság elvét, ami nem avul, "hiszen a materialista dialektikus szemlélet és módszer törvényeinek az építészetre alkalmazását jelenti". Gropius persze ezzel nem volt teljesen tisztában, hiszen saját, 1929–30-ban Berlin-Siemensstadtban tervezett lakótelepéről néhány év múlva úgy nyilatkozott, hogy elérte az "uniformitás átka". Ez a Nagy László-i kritika lényege is. Eltörölve immár az ország építészeti arculata: "Jellegtelenségében egyedüliek vagyunk a föld kerekén." Ebből az átokból próbáltak kilépni a pécsi építészek és akarva akaratlanul – persze ellentmondásosan – sikerült is nekik. Ellentmondás az volt, hogy egy javíthatatlan építészeti világot nem lehet semmilyen motívummal emberibbé tenni. Viszont egy ilyen építészeti metaforával föl lehet hívni a figyelmet arra, hogy világunk gyökeréig kiüresedett. Ebben a nihilizmusig fokozódott modernista kulturális sivatagban fel kell mutatni a képet. Ha az ember magyar, akkor a tulipán képét, ha francia, akkor a liliomot, ha zsidó, akkor a menórát. És nem kell félni az ortodox modernizmusban megragadt Európa képgyűlöletétől. Attól a tudatalatti mélységekből táplálkozó képgyűlölettől, ember- és Isten-ábrázolás-fóbiától, ami szélsőségesen deszakralizálta a művészetet. Az európai képellenség mélyén ott kísért az Ószövetség: Ne csinálj magadnak faragott képet (Mózes II. 20:4). Ez a tilalom több forrásból táplálkozott. Először is a nomád népek számára voltak tilosak a képek, és minden, ami egy meghatározott helyhez igyekszik kötni őket. Éppen ezért a letelepedett népek hozzák létre az építészetet, szobrászatot és a festészetet. Így a nagyon modernnek hitt dísztelenség éppen ősnomád vallásos fanatizmus. "Kánaán" művészete ezért díszítő művészet, képfelmutatás.