Olyan volt a nézése,
mintha rejtvényt adna fel.
(Dosztojevszkij)

A XX. században a folklór, benne a népművészet néma tavaszához közeledtünk. A néma tavasz kifejezés ökológiai metaforává vált Rachel Carlson hasonló című könyve megjelenése után. Ez a mű a mezőgazdasági vegyszerhasználat káros hatásairól szólt. A szerző drámai hangon ecsetelte azt, hogy ez a gyakorlat elvezethet az élőlények kihalásához, vagyis eljön az a tavasz, amikor már nem szólalnak meg a madarak. A múlt században a folklórkutatásban is megjelent egy hasonló metafora, "a huszonnegyedik órában vagyunk", mármint ahhoz, hogy megmentsük a még nyomokban létező eredeti, vagy annak vélt népi tudást, népművészetet.

A két elképzelésben a féltésen túl persze semmi sem azonos. Főleg az a veszélyes különbség, hogy amíg a mezőgazdasági vegyszerről és a madárhangról elég jól tudjuk micsoda, addig a folklórról és a népművészetről egyre kevésbé, még tükör által homályosan sem, ugyanis vélhetően tükrünk, a tudomány nem a népművészetet tükrözi, hanem azt a tudati formát, amivel vizsgáljuk. Legalábbis ma ez az érzés sejlik fel bennünk sok-sok kutatás után. A szétdarabolt népi kultúra, ezt a címet adta a világ leghíresebb folklorizmus-kutatója, Herman Bausinger az egyik írásának. Ez egy rendkívül mély igazság, még akkor is, ha az fogalmazta meg szinte tudattalanul, aki az egyik legnagyobb daraboló volt. A fő kérdés tehát, hogy mi és hogyan daraboltatott széjjel általunk is? Vagy mi az, amit valójában még sohasem raktunk össze?

Negyven évvel ezelőtt a csillagok szerencsés együttállása folytán Magyarországon szellemileg, lelkileg s főleg ösztönösen valami mozdult. Vesztett háború, levert forradalom után valahol mélyen öntudatlanul elindult egy vágy, hogy ha már semmit sem lehet, akkor énekeljünk, táncoljunk, hátha a szabadságnak ebben a kis terében még elnyomásban is megjelenhet az emberi szabadság, az érték örök emberi formája. A lényeges az volt, hogy öntudatlan volt a dolog, és akkor senki sem gondolta, hogy ez egy szabadságharc, de nem politikai értelemben. Észre sem vettük, hogy nem mi találtuk ki a történetet, hanem velünk, általunk akar megtörténni valami. Valami jött föl a tudatalattiból ellenállhatatlan egyszerűséggel és olyan természetességgel, hogy igazán még értelmezni sem tudtuk, csak "naiv" tudományos és áltudományos ideológiákat elménckedtünk köré. Akkor nem tudtuk megfejteni, de ma már kötelességünk lenne észrevenni, hogy abban az időben egy mélyen elsüllyedt tudati Atlantisz kezdett emelkedni. Ma már halványan lehet sejteni, hogy ez a jelenség könyörtelenül megállíthatatlan és egyben reménytelien izgalmas is.

Ám ahhoz, hogy ezt a sejtést meg tudjuk formálni, fel kell tárni az eddigi értelmezésünk hiányosságait, s főleg évszázados hamis tételeit. Ez egy nagyon hosszú feltárási folyamat lesz. Most ebben a dolgozatban szemléltetésül csak néhány tételt emelek ki. A múlt század hetvenes éveinek a végén a már nagy eredményeket elért, de megfáradt folklórkutatás vehemensen vetette bele magát a folklorizmus kutatásába.

Ebben az ügyben "Bartók és Kodály országa", Magyarország, nem véletlenül, élen járt. Rangos nemzetközi konferenciákat szerveztünk az UNESCO támogatásával is, valamint itt adtuk ki a téma nemzetközi lapját, a Folklorizmus Bulletint. Ráadásul nálunk a népművészethez való fordulás már évszázadok óta ideologikus tartalmakkal, sőt napi politikai tételekkel volt terhes. Az ilyen helyzet nem biztos, hogy segít a tisztázó hajlamoknak, sőt, mint talán ma már láthatjuk, kötelező filozófiai álláspontból származó előítéletekkel elvitatkoztunk a lényeg, vagy inkább még csak a lényeghez vezető út "felett". Természetesen az uralkodó filozófiai alapállás az egész világon beárnyékolta a folklór, a népművészet mint speciális tudatforma reális, annak lényegének megfelelő megismerését.

Jól mutatja ezt az a több száz meghatározás, ami a folklór, a népművészet jelenségét próbálta körülírni. Szinte mindegyiknél az az érzése az embernek, hogy olyan képtelenségre vállalkozik, mint azok a kutatók, akik annak idején az angol vagy a francia nyelv szabályai szerint próbáltak megfejteni egy ismeretlen archaikus nyelvet. Bár a legérzékenyebb kutatások érzékelték, hogy itt két nyelv, a tudományos kutatás nyelve és a népi tudás nyelve küzd egymással, de ezt az ellentmondást azzal vélték feloldani, hogy a tudomány majd megtalálja a megfelelő kulcsot, mert a tudomány egyszer úgyis mindent megfejt. Így a történelmi összehasonlító módszer után sorra következtek a strukturalista, morfológiai, szemiotikai módszerek. Ezek a nagy apparátussal és főleg nagy szellemi háttérrel rendelkező elképzelések (Levy-Strauss, Propp, Lotman, Jakobson, U. Eco, Th. A. Sebeok stb.) azonban a történelem értelmezésének evolucionista elképzeléséből indultak ki, ami szerint az emberi történelem mozgása a primitív embertől a mai civilizált emberig tart. Ebben a világképben a folklór valójában a primitív ember továbbélő kultúrája, ami a történelmi fejlődés idejében magasabb kultúrákkal kereszteződött, de többnyire megtartotta eredeti szerveződési képességeit. Ez aztán néhány kutatónál kínos is, mert szerintük: "A folklór egy élő kövület, amely nem hajlandó elpusztulni. Az emberi tapasztalat évezredeinek és évszázadok tudományos és kulturális elmaradásának üledéke." (Francis Charles Potter)



A folklórkutatás "humanista" ága főleg a közben előkerült hatalmas és izgalmas gyűjtött anyag hatására elfordult ettől a szemlélettől és az analizálás irányába indult. Ennek egyik legnagyobb eredménye Propp mesemorfológiája lett. Ő a varázsmesét vizsgálva történeti-genetikus áttekintést készített, és morfológiájának eredményeként visszavezetett valamennyi mesét egyetlenegyre. Levy-Strauss Propp kritikájában, bár a tudományos emlékezettípus keretei között, de kinyit egy nagy ablakot, amikor kimondja, hogy a folklór egy olyan sajátos jelenség, amely minden más nyelvi világtól különbözik: ez a szavak szava, egyidejűleg szókincs és szintaxis. Ez az ablak úgy nyílt rá a folklór különös terrénumára, hogy az ablaknyitó ebben az új világban már nem tudja használni tudományos szemüvegét. Ha érzékelni próbáljuk ezt a helyzetet, el kellene gondolkodnunk azon, mit jelent az, hogy végső soron csak egy mese létezik. Ez morfológiailag tökéletes megoldás, de hozzátehetjük esetleg azt, hogy és akkor mi van. Vagy lehetséges netalántán ezt a felismerést más tudati formák, például a művészet vagy a vallás szempontjai szerint továbbgondolni? A művészetben, a költészetben például úgy, hogy: apám, anyám maga is kettéoszlik/ s én lelkes Eggyé így szaporodom. (József Attila). A folklór így, akár a lelkes Eggyé szaporodó közösségi tudás. A vallásban az egész mindenség Istent és az ő Egy-ségét tükrözi vissza. A folklór így Isten emberi közösségi alanyi nyelve. Különben, ha jól megnézzük, Krisztus alanyi, példázatos nyelvhasználata, az folklorikus.

És játszhatnánk akár tovább a Kabbala számmisztikájával. Az Upanisadok Egység-Sokaság-káprázat látomásával és így tovább. Ezzel nem jutunk messzire. Valamilyen más kitörési pontot kell keresni. Nem új ez az igény, mondhatni örök. Csak a felvilágosodás óta kiteljesedő tudományos inkvizíció egyre nehezebbé teszi a felszabadult gondolkodást. Mikor a késő reneszánszban a tudomány saját szabadságharcát vívta, akkor még elképzelhető volt, hogy a tudományos megismerés nem zárkózik be saját szűken értelmezett – bár koherens – merev formájába. Jó példa erre Johann Heinrich Alsted (1588–1638) munkássága. Ő a Herborn Akadémia teológia és filozófia professzora volt. Alsted egyesítette az arisztotelianizmust, a hermetizmust, az alkímiát és a lullizmust. Követője volt Raymond Lullynak (1235–1316), aki megírta az "ars inveniendi veritatis"-t (az igazság megtalálásának művészetét) és ezzel az volt a célja, hogy a katolikus hit terjesztése érdekében egyesítse a tudás minden ágazatát, a teológián kezdve a filozófián át a természettudományokig.

Alsted Encyclopediájában (1630) felhasználja az anyagról szóló véleményt, mint "nemlétet" az arisztotelészi hagyományból, azt összekapcsolja az eredeti káosz mózesi elképzelésével, egy Aszklépiosztól vett életre kelt világlélek eszméjével, illetve az anyag széles körű alkímiai leírásával. Mindezt teszi a memória művészetének (mnemonika) függvényében. Ezt a ma első látásra eklektikusnak tűnő, ám éppen napjainkra ismét izgalmassá váló megismerési módszert a harmincéves háború és a szellemi frontok azt követő bemerevedése elveti, sőt üldözi. A protestantizmus kapitalizmust építő és racionalizmus felé hajló álláspontja is elutasította a világ felfogásának ezt a "liberálisabb" képletét. Így megtörtént a szakadás Európában. A tudományos megismerés elindult egy szikár analitikus irányba, a mágikus ismeret (hermetizmus, alkímia stb.) pedig az arcanum arcandrum (abszolút titok) kutatásába merült titkos társaságok hol szoros, hol laza mátrixába szerveződve. Elkezdte fátyoltáncát minden korok szimbólumokba rejtett titkos tudása körül. Természetesen az így kettévált világ bevallatlanul is féltékenyen figyelte és fertőzte egymást. Elég, ha csak a newtoni gravitációelmélet és az einsteini relativitáselmélet ezoterikus alapjainak a többnyire feltárt esetére utalunk.

Ezek a példák csak arra akarnak vázlatosan rámutatni, hogy a mai, oly magabiztosnak tűnő egyeduralkodó tudományos világképünk mögött az emberi megismerés lefojtott vulkánjai fortyognak a mélyben egyre több szeizmikus jelzést provokálva. Jelzi ez azt is, hogy az az emlékezettípus – az írásbeliségen alapuló, majd egyeduralkodó –, amit mi használunk, kimerítette forrásait és lehetőségeit. Vélhetőleg.

Érdemes számba venni röviden, mik ennek a jelei. Főleg az, hogy a tudományfilozófia kezdi elismerni, hogy a tudással együtt növekedik a nemtudás. A felvilágosodás és az azt követő tudományos hübrisz a kutatás fejlődése által a világ rejtélyének megoldását ígérte. Mára kiderült, hogy a rejtélyek feltárása mögött újabb és még mélyebb rejtélyek húzódnak meg. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, ha valaki alázatosan játssza ezt a játékot, de annak, aki világképletet akar adni, Isten képletét akarja meghatározni, annak őrülettel határos ez a helyzet, és mélységes nihilizmushoz vezet. Nietzsche, Spinóza, Darwin, Freud, Marx minden érték átértékelésébe kezd, persze új – a vallásoknál elítélt – dogmatizmussal, gnosztikus démiurgoszi szellemi hatalommal.

"A sivatag nő: jaj annak, aki sivatagot rejteget magában!"

Itt most arra kell kitérnünk, hogy az az emlékezettípus, ami ma a világban uralkodó, és annak fő megismerési formája a tudomány, egyre gyorsuló ütemben üresedik, sivatagosodik. Ezt az is bizonyítja, hogy világképtelenségét dekadens túlterjeszkedéssel ellensúlyozza. Ezt technicizált kultúra burjánzásának látványpékségével igyekszik leplezni. Nietzsche zsenialitása éppen az volt, hogy időben észrevette, a napnyugati (abendländische) kultúra történelmében valami véget ért. Kimondja a legdrámaibb mondatot: a sivatag nő: jaj annak, aki sivatagot rejteget magában. Heidegger többször idézi ezt a mondatot, és a Mit jelent gondolkodni? című művében első helyen szerepel a kor emberét belülről pusztító lelki "sivatag". Megoldást Eckerhartnál keres, valamint a kiotói iskola szerint a zen buddhizmusnál. Így el akarja fordítani az európai gondolkodás irányultságát a létező-ről a lét-re, benne Eckerhart fő gnosztikus tételére, hogy Isten és a Semmi azonos. Heidegger 1976 januárjában, halála előtt négy hónappal meghívta Bernhard Welte katolikus teológia professzort, megkérte, hogy ő temesse el. A sírjánál a "De profundis" zsoltárt és a jézusi Miatyánkot mondták el. Sírjára viszont nem kereszt került, hanem a csillag, a Vénusz és a Fénythozó jele.

Az elmúlt évszázadban szaporodnak a figyelmeztetések, hogy most más változás közeledik, mint eddig. Nem csak paradigmaváltás előtt állunk. A paradigmaváltások "csak" a tudományos világkép grádicsaihoz kapcsolódnak.

Érdemes a következő furcsa figyelmeztetésre odafigyelni. Elias Canetti a széfárd zsidó származású Nobel-díjas író ezt írta: "Kínzó gondolat: egy bizonyos időponttól kezdve a történelem többé nem valódi. Anélkül, hogy észrevette volna, az emberiség egészében véve elhagyta a valóságot, ami azóta történt, egyáltalán nem valóságos; ám ezt már észre sem tudjuk venni."

Canetti szerint rá kell találnunk erre a pontra, "különben a mostani pusztulásban kell időznünk. Vélhetőleg nem egy pontra kell rátalálnunk, hanem egy folyamatra. Ebben segíthet bennünket a folklór értelmezése, mert a folklór speciális emlékezet-technikájával megőrizte az emberi szellem történeti átalakulásainak (és nem fejlődésének) az emberi pszichét formáló nagy élményeinek tapasztalattömegét. Egyszerre őrzi a mítoszokban kódolt ezoterikus tudás, valamint a "legújabb" idők (feudalizmus, kapitalizmus) tudati mozgásait. Ráadásul vélhetőleg egy, a kezdetektől állandó különös mnemotechnikával.

Ennek a világnak a feltárása a folklóron is messze túlmutató eredményekkel kecsegtet. Természetesen – amint már utaltam rá – a jelenlegi tudományos megismerési forma saját kiürülése miatt erre szinte teljesen alkalmatlan. Az ún. nyugati tudományosság kifáradását jelzi többek között az a szűk horizont is, amelyben dominál a zsidó-keresztény kultúra. Uralja a racionalitás "vallás", beszűkült egyoldalú megismerési módszerekkel. Jellemzi a dogmák uralma, például a kizárólagos evolucionista szemlélet. A folklórkutatásban ez a vadembertől a modern emberig kreált fejlődés-képlet. Ráadásul ebben a folklór az örök vadember (Cocchiara) képzetéhez társul, pedig ugyanilyen erőfeszítéssel kapcsolódhatna akár az örök szellemi ember képletéhez is. Csak ahhoz máshonnan kellene nézni és mást.

A tudományos megismerés határait mutatja egy másik képtelenség is. Erre Jurij Lotman, a tartui iskola vezetője mutatott rá: arra, hogy baj van a leírás módszerével. Tudvalevő, hogy mindenféle tudományos leírást egy leíró rendszeren belül kell elvégeznünk. Az ilyen rendszert az adott tudomány metanyelvének nevezzük. A leírandó jelenségeket a metanyelv rendszerében határozzuk meg. Ez végső soron azt eredményez(het)i, hogy hamis következtetésre jutunk, mert következtetéseinket nem az adott vizsgált anyag, hanem a vizsgálat metodikája határozza meg. Lotman leírja, hogy ez például régebbi történeti anyagok vizsgálatánál már milyen hamis eredményekhez vezethet.

Milyen "eredményekhez" vezethet akkor, ha tudományos metanyelvekkel vizsgáljuk a nem tudományos szemiózishoz tartozó területeket, például a művészetet és a vallást, s főleg, ha egy még ezeknél is távolabbi terület, a nem írásbeli emlékezettípus alapján működő folklórt, népművészetet.

Vélhetőleg a hamis értelmezésen túl itt az emlékezethamisítás tényállása (sic!) is bekövetkezik. És már csak azon vitatkozhatunk, hogy ez büntetőjogi, vagy "csak" pszichiátriai kategória. Az első esetben merészebb (és egyszerűbb) elmék eljuthatnak az emberi kultúra őshagyományának az elmúlt kétezer évben történt szisztematikus meghamisításának (szelídebben átírásának) összeesküvés-elméletéig. "Szerencsésebb" esetben csak pszichiátriai értelemben van emlékezethamisítás, ami annyit jelent, hogy a beteg (jelen esetben a tudományos kutatás) a valóban megtörtént események emlékeit többé-kevésbé átalakítja és az átalakított emlékeket valósnak éli meg.

Ilyen esetben a tudomány önámító szabadalommá fejleszti magát. Nem véletlen, hogy a nyelvészek, akiknek kutatási területe a legbonyolultabb emberi jelenség, a nyelv vizsgálata elkezdték feltárni azokat az anomáliákat, amelyek a folklóralkotási folyamat kutatása során felmerülhetnek. Roman Jakobson bevezette a közösség preventív cenzúrája fogalmat. Ezzel feltárta azt a szintén tudományos metanyelvi tévedést, ami a folklóralkotási folyamatot irodalomalkotásihoz hasonlítva individuális jellegűnek állította be, és a kollektivitás fogalmát a személytelenséggel azonosították. Jakobson szerint "a folklórmű előadójának szerepét semmiképpen nem szabad sem az olvasónak, sem az irodalmi alkotás előadóművészének, sem pedig a szerzőnek szerepével azonosítani. A folklórmű előadójának szempontjából nézve a művek a langue tényei, azaz olyan tények, amelyek személyek fölöttiek, magától az előadótól függetlenül léteznek, jóllehet új költői és köznapi elemek beépülése hatásának vannak kitéve. Az irodalmi alkotás szerzője a művet parole ténynek tekinti, mivel az nem eleve adott, hanem egyéni teljesítmény." Azon túl, hogy ez a tétel messzemenő tanulságokkal szolgálhat a folklorizmus területén jelentkező eredeti és feldolgozás vitában, jelzi a tudományos szemiózis elmozdulását saját merev, ortodox világképétől. Azt azonban már itt kell jelezni, hogy ez a különben zseniális nyelvészeti különbségtétel – amit a langue és a parole képlet jelent –, szükséges, de nem elégséges lépés a probléma megoldása felé. Ugyanis ezek az elképzelések végső soron egy folklórelméleti agnoszticizmushoz (Tánczos Vilmos) vezetnek.

Jegyzetfüzetébe Berkeley ezt írta: A létezés percipi vagy percipere. Maradjunk ebben, és innen folytassuk. A fentiekből felsejlik, hogy a tudományos megismerés a folklórból szinte csak azt képes megmutatni, ami a felszínen történik. Fordítottan, de hasonlóan eredménytelen, mint mikor a régi mágusok különböző praktikákkal lefelé húzzák a Holdat.

Érdekes az is, hogy az egymással szembenálló, vagy egymástól távol álló szellemi műhelyek, mint például a modern antropológiai kutatásokkal keresztezett marxizmus, Markarjan vagy az ezoterizmusba hajló tradícionalizmus (Guenon), hasonló metanyelvi tévedésekkel közelítenek a folklórhoz. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Etnográfiai Intézete 1981-ben rendezett egy vitát, amelynek főelőadója Edvard Sz. Markarjan volt, az a nemzetközileg is ismert tudós, aki az addigi marxista elképzeléseket az antropológiai kultúrelmélettel keresztezte. Markarjan a kulturális hagyományok ősalapját, biológiai előfeltételeit az állatközösségek egyes magatartási megnyilvánulásaiban találja meg. Erről a tudományos ősalapállásról pedig kijelenthető, hogy a tudás nem más, mint az érzéki észleletek (megfigyelések) fogalmi rendszere, ahogy azt az Einstein által is tisztelt Ernst Mach állította. Természetesen ez is lehetséges. Persze valószínűleg úgy, ahogy a regösének mondja, hogy azt is megengedi az a nagy Úristen. Túl azon, hogy Markarjan tétele egy materialista evolucionista elképzelés, és így egy trendi világkép-minta, néhány dolgot figyelmen kívül hagy. Például azt, hogy amikor már befejeződött az állatból az emberré válás, és már a mai agytérfogattal és tudati teljességgel "működött" az ember, onnan egészen az írásbeliség létrejöttéig mi a fenét csinált? Mire használta többszázezer évig azt a túlfejlett 2000 cm3-es agyát? Csak nem éldegélt az aranykor szellemi teljességében minden lelkiismeret-furdalás nélkül, feledve, hogy neki modern emberré kellene válni. Miért is kellett volna, mikor élt az emberi kultúra gyermeki teljességében, ami a folklór, vagy valami hasonló volt talán...

A legnagyobb tradicionista gondolkodó, René Guenon szerint viszont a folklór az leszálló kultúrjav, csak nem a feudalizmus gesunkenes Kulturgut-ja, mint ahogy a német tudományosság vélte, hanem ősi tradíciók maradványa. Guenon A folk-lore jelentése című írásában azt fejti ki, hogy: A folk-lore ("néphagyomány") koncepciója... egy teljesen téves elgondoláson alapszik, azon az elgondoláson, hogy léteznek olyan "népi produktumok", amelyek spontán módon a néptől erednek... Az ami "népi" lehet egyedül a "túlélés" ténye. Majd az ezoterikus iskolára jellemző magyarázattal kifejti, hogy a népnek lunáris szerepe van, a tradicionális doktrína szerint a nép a Holdnak felel meg, így szerepe passzív, kezdeményezésre vagy spontán működésre képtelen. A marxizmustól a tradicionalizmusig terjedő sokszor ellentétes, de a folklórral kapcsolatban lényegében egyirányú iskolának és sokszor tiszteletreméltó képviselőiknek egyszer meg kellene hallgatni Lajtha László széki gyűjtését, és csak egyetlen szombat este végignézni, hogyan táncolnak a fiatalok, és talán megértenék, hogy ez egy önálló más világ, de legkevésbé sem Másvilág, hanem az emberi létezés közepe. Megmagyarázhatatlan ez, az emberi teljességet a legegyszerűbb formák között, de a legszélesebb "sávon" közvetítő erő és szépség. Ebből az ellentmondásból Guenon is érez valamit, és úgy oldja fel, hogy szerinte, amikor egy tradicionális forma eljutott addig a pontig, ahol a kihalás fenyegeti, képviselői megtehetik, hogy azt, ami elveszne, tudatosan a kollektív memóriára bízzák. Természetesen ez is megeshet, csak szóljon valaki, aki ennek bármilyen bizonyítható nyomát megtalálta, vagy ami még izgalmasabb lenne, az, hogy milyen tudati befolyással, mnemotechnikával lehet ezt elérni. A rábízott "relikviákat vivő szamár" miért cipeli gazdája szimbólumait, amikor már se gazda, se ellátás?

Természetesen ez a kritika nem akarja cáfolni azokat a zseniális dolgozatokat (Santillana, Dechend, Drössler és a kongeniális magyar kutatók), amelyek azt bizonyítják, hogy hogyan őrződtek meg például a csillagmítoszok a folklórban. De minket most az érdekel, mi az a speciális tudati-lelki forma, ami magában a folklórban testesül meg, és így az mátrixszerűen is megőrzi elmúlt kultúrák legfontosabb, legjellemzőbb, leginkább őrizhető tudását, vagy valami mást... Dürer jósolt valami olyasmit, hogy egy új hajnalon megnyílnak a spirituális látomás érzékszervei.

A művészet és a folklór viszonya

Az elmúlt évszázad(ok)ban – talán a humán kondícióban lévő változást (romlást?) is érzékelve, a művészeti terület fokozott érdeklődéssel fordult a népművészet felé. Ennek hegynyi irodalma van, és eléggé ismert jelenség. Én most itt inkább arra szeretnék rákérdezni, hogy nem viselkedett-e a művészet ugyanolyan elszabadult elefántként a népművészet területén, mint a tudomány a folklór esetében.

Az Istenhez való emberi hűség legnagyobb példája, Jób éppen hűsége jutalmául kapta azt a képességét, hogy megértette az angyalok nyelvét és a kerubok beszédét. Arról nem beszél a történet, hogy ha ez a kettő két külön kommunikációs forma, akkor ők hogyan értették meg egymást. Talán Istenen keresztül közvetlenül kommunikálnak, vagy olyan jó embereken keresztül, mint Jób. Ha már az angyaloknak is ilyen nehézségeik vannak, akkor miért ne lenne nagyon nehéz két olyan nyelv összehasonlítása, mint a művészet és a népművészet. Általában a művészek, még a legnagyobbak is, megkerülték ezt a kérdést, és az európai művészet magasából hajoltak le a népművészethez, mint szegény vidéki rokonhoz, hogy azt több-kevesebb szeretettel és tehetséggel beemeljék saját nagy és örökérvényű életművükbe. Szabad forrásként és sokszor prédaként használták. Azonban a legnagyobbaknak, mint például Bartóknak és Kodálynak, volt némi lelkiismeret-furdalásuk. Bartók ki is dolgozta a folklórral bánás három lépcsőfokát.

Ez a jól ismert rendkívül tisztességes elképzelés viszont figyelmen kívül hagyta, hogy a feldolgozásban is benne van már a tudományos behatolásnál leírt emlékezethamisítás, a folklórnak, mint jelenségnek a felszámolása. A "magas" művészeti alkotás, mint az elmúlt kétezer évben egyeduralkodóvá vált művészeti emlékezettípus, magába olvasztja a népművészeti emlékezettípust, önkényesen válogatva az abból megőrzendő információk közül.

Természetesen, ahogy Bartók leszögezte: "Minden művészetnek joga van ahhoz, hogy más előző művészetben gyökerezzék, sőt nemcsak joga van, hanem kell is gyökereznie." Így, ahogy Lendvai Ernő feltárta, Bartók és Kodály harmóniavilágában három látszólag ellentétes stíluselem olvad össze: I. a nyugati összhangzattan funkciórendje; II. a keleti népzenék pentatonikus gondolkodása; III. a 12 hangú zene atonális, ún. distancia-törekvései. Az így kialakult tengelyrendszer (Lendvai) ennek a zenének olyan "borzongatóan ősi" jelleget és hangzást adott, amiért már magában is érdemes volt ezt az alkotózenei kísérletet elvégezni. Más kérdés az, hogy miért nem sikerült még ezekkel a zseniális keresztezésekkel és ötvözésekkel sem megakadályozni például a zeneművészet XX. század végére bekövetkezett szélsőséges kiüresedését. Hacsak nem arról van szó, ez a kiüresedés annyiban pozitív, hogy ez vezet vissza ahhoz az origóhoz, ahonnan az egész művészeti jelenséget újra kell értelmezni, és már nem egy reneszánszban, nem egy újjászületésben a régi keretek között, hanem egy palingenezisben, egy újból születésben a létezés eredeti céljai szerinti újraértelmezésben.

Visszatérve a népművészet kérdésére, a művészeti alkotásokban azt látjuk, hogy bármennyire is csodálatos az az időkapu, amit a népművészet nyit ezeknek az individuális alkotásoknak (persze a jóknak), közben a népművészet lényege eltűnik, ráadásul úgy, hogy a népművészet emlékezet-struktúrájában működő erőkről semmi lényegeset nem tudunk meg. Ez a helyzet drámaian felerősíti azt az elhatározást, hogy mindenáron meg kell őrizni az eredeti (remélhetőleg eredeti) népművészetet eredeti formájában, mert még nem tudjuk, mit veszthetünk, ha elfelejtjük. Ezért a gyűjtők fontosabbak a feldolgozóknál. Bartók és Kodály ezt mélyen értette. Természetesen a legfontosabb lenne megpróbálni teljesen új módszerekkel feltárni a folklórt, mint speciális emlékezettípust. Olyan emlékezettípust, amely nem az időre, hanem az időben emlékezik. (Valahogy úgy, mint a számítógép virtuális világa a virtuális időre.) Pontosabban ma nem annyira az a fontos, hogy az elmúlt kultúrákból mire emlékezik, hanem az, hogyan. Mitől van az embernek az az érzése, hogy a folklór az emberi jelenség kipusztíthatatlan velejárója. Tehát a folklór szempontjából értelmezhetetlen az a tétel, hogy a 24. órában vagyunk, hogy megmentsük azt. Legfeljebb állandó 24. órában vagyunk, mert a folklór tudattömege hömpölygése közben kiejti a különböző rajta utazó kulturális toposzokat. Ez persze nagyon fájó lehet az embernek, aki történelmi működése során különböző csodálatos kulturális modelleket és tartalmakat kreál, de a folklór valódi lényege szempontjából nincs jelentősége. Itt kell felhívni a figyelmet arra például, hogy a szűken és zártan értelmezett népművészet-szemlélet a konzerválás negatív tendenciáit érvényesíti. Rögzíti a népművészetet (például a tárgyalkotást) a feudalizmus paraszti világához, amiben akármilyen szépen is áttűnnek régebbi – akár nagyon ősi – hagyományok, az valójában mégiscsak egy történelmi korszakhoz kötődő, sok redundanciát is tartalmazó forma. Ha ezt a különben esetleg esztétikailag szép terméket etalonná tesszük, dogmatikusan értelmezzük éppen a folklór igazi működését, időtlen szerves emberi tudati áramlását torlaszoljuk el. Marad tehát a gyűjteni, gyűjteni, gyűjteni és az annak szellemében alkotni, vagy inkább élni képlet...



A népművészet palingenezise

A görög mitológia – ha sokszor átírva és kiüresedetten is – sok mindent átmentett a prehisztorikus világképekből. Megőrizte például a múzsák fogalmát és genealógiáját. Így a múzsa szónak háromféle értelme és jelentése van. Jelentheti a dalt és a zenét, a tudományt és a művészetet. Ennél fontosabb viszont, hogy a régi görögök még tudták, hogy a múzsák anyja Mnemosyne, az emlékezet. Tehát emlékeztek az emlékezet emberi kultúrát meghatározó kitüntető fontosságára. Nem különböztették meg viszont fontossági sorrend szerint a különböző emlékezettípusokat, és így természetesnek vették, hogy Homérosz (már ha élt) saját neve alatt közölte, összeszerkesztette – mint Lönnrot a Kalevalát – az archaikus görög folklórt. Csak az olyan máig kiismerhetetlen ősnép, mint a régi egyiptomi, az ő ismeretlen eredetű ősműveltségével tett különbséget a két emlékezettípus, a szájhagyomány és az írásbeliség között. Ráadásul mély filozófiai érzékenységgel. Több mint harminc évvel ezelőtt, amikor a folklorizmus kutatásához kapcsolódó kérdéseimet és téziseimet írtam, már fontosnak tartottam, hogy utaljak arra az óegyiptomi legendára, amelyik elmeséli, hogyan fedezte fel Tot isten az írást. Tot a maga nagy tettét dicsérve így beszél: "Ez a tudomány, fáraó, az egyiptomiakat bölcsekké és jobb emlékezetűekké teszi, mivel fel van találva az emlékezet és a bölcsesség eszköze." A fáraó viszont azt felelte: "Te a betűk atyja vagy, annyira szereted őket, hogy értelmükről szólva rögtön a visszáját mondtad. Lelkébe azoknak, akik megtanulják őket, feledékenységet ültetnek, mivel ők megfosztatnak az emlékezet tornájától... te nem az emlékezetnek találtál eszközt, hanem az emlékezésnek." Megsemmisítő kritika ez a voluntarista, újító tudós előképében megjelenő Tot-ra. Más kérdés, hogy a sértett Tot-tudós az elmúlt évezredekben győzedelmeskedett egészen odáig, hogy a számítógép-ember virtuális mátrixában kísérletet tesz az eddigi emlékezettípusok totális leváltására is. Már nem elég az emlékezés nyelvének az uralása, megpróbálja az új emlékezet "nyelvét" is megalkotni saját képére és hasonlatosságára.

Teszi ezt egy jól előkészített talajon, amikor az emberi személyiség és az azt szolgálni adatott tudat szklerotikus állapotban van, és olyan, vagy nagyobb változás alakul a humán kondícióban, mint a szóbeliség, írásbeliség emlékezettípus-váltás idején. Ráadásul azt a régi váltást soha nem elleneztük, természetesnek vettük, pedig az vezetett mai világunk összes eredményéhez és összes csapdájához is. Mikor vizsgáltuk érdemben például azt, hogy az írásbeliség milyen mély szakadékot jelent a "nagy" és a "kis" hagyományok között. Csak most kezdjük, amikor uralkodó világképünket bomlasztja a dekonstrukció. Ami akkor "történik" (Derrida), amikor egy gondolkodásmódot annak legbelsőbb alaptételeinek következményei kezdik el bomlasztani.

Freud, a zseniális "bomlasztó" rá is mutatott, hogy mi a baj lényege. Szerinte az emberiség általános nárcizmusát eddig három trauma érte. Az első Kopernikusz tanaihoz és annak széles körben való elfogadásához köthető. Freud szerint ugyanis az emberiség (kik is azok?) egy narcisztikus ábránd szerint úgy hitte, hogy a Föld van a mindenség centrumában, a Föld ura pedig az ember. A második trauma a darwini tétel, az evolúció, főleg az állati ősökből származó ember. A harmadik trauma (természetesen!) magához Freudhoz kapcsolódik és pszichológiai természetű: "a lelki folyamatok magukban tudattalanok, s csak tökéletlen s megbízhatatlan észlelet útján jutnak el az énhez s vettetnek alája: tulajdonképpen azt az állítást jelenti, hogy az én nem úr a saját házában".

Ennek a három tételnek a kritikai kifejtése által gyönyörűen meg lehetne világítani, hogy mi a probléma a modernkori gondolkodással. Ezt valójában már megtette a múlt század egyik legprovokatívabb és legzseniálisabb szelleme, Paul Feyerabend, amikor felállította azt a tételt, miszerint senki sem bizonyította be, hogy a tudomány jobb lenne, mint a boszorkányság, és hogy a tudomány racionálisan jár el.

Visszatérve a három freudi traumához, feltűnő, hogy a betegség-szótár fogalmaival – narcisztikus sérülés – igyekszik értelmezni a világot. Ez felveti azt a kérdést, hogy nem is biztos, hogy a világunk a nagyon beteg, hanem inkább az utóbbi évszázadokban kialakult értelmezése. Így nem biztos, hogy az emberiség esett át három traumán – Ferenczi Sándor szerint négyen –, hanem az értelmezők saját narcisztikus sérüléseiket vetítik rá világunkra, s végül ez okozza, okozhatja az eláltalánosodó depressziót. Ez az elképzelés napjainkra egyre egyértelműbbé válik, egyre több világhírű és jelentős szerző jelzi a csapdát és a változás szükségességét. Elég itt a Nobel-díjas Ilya Prigogine könyveire utalni, vagy a szellemesen provokatív könyvre, amit Alan Sokal és Jean Bricmont írt Intellektuális imposztorok címmel. De ne felejtsük itt megemlíteni Hamvas Béla tételét se: "...amikor a természettudomány mítoszainak hatása lassan, de napról napra észrevehetőbben gyengül, erősödik az új, aminek nincs neve."

A kérdés, hogy mi az az új, ami erősödik, de még nincs neve. Lehetséges-e az, hogy ezek a "jelek égen és földön" valami olyan tektonikus tudati váltásra utalnak, mint amilyen annak idején a szóbeliség–írásbeliség emlékezettípus-váltás volt. Lehetséges-e, hogy az emelkedő új emlékezettípus éppen a legrejtettebb, a legkevésbé ismert, a folklorikus emlékezettípus lesz, annak mintájára szerveződik, és későgnosztikus világunk emberi létezést virtualizáló mátrixait csak a folklorikus tudati szervesség mennyet és földet összekötő tudati-tudatalatti palingenézisével (újbólszületésével) tudjuk kiegyensúlyozni. Lehet, hogy ez álom, de mint minden nagy mitológiából tudjuk, az álom a nagy cselekedetek prelúdiuma.