MIRCEA CARTARESCU
A PARAZITA
A szoba egyelőre üres, de érzem, hogy közeledik. Peng a szál, mely összeköt megjegyezhetetlen rendszámú autóival (háromszázhatvanvalahány, százhuszonvalamennyi), utcái szélén álló iskoláival és műhelyeivel. Átnyújtom az egész szobán áttetsző mancsaimat. Remegek a vágytól, a várakozástól. Az ablaknál leskelődöm, majd ügyesen az ajtóhoz szökellek. Bebújok a könyvek közé, méregtől csöpögő karmaimat hagyom kint csupán. A fürdőben nyüzsgök, a teakonyha lábasai közt matatok. A régi éhség, a régi leselkedés soha nem ér véget. Egy fotelban, az ágy ajtó felőli végénél cipőfűzővel átkötött iratcsomó. Mellette mini-televízió, levelezőlapnyi képernyővel, hosszú, nikkelezett antennával. Eldőlve hever. Felnyitom a dossziét, hadd teljen sebesebben az idő. Vastag lapokra másolt zodiákus. Elmosódott, kacifántos vignetták ábrázolják a csillagjegyeket. Találomra az Ikrek jegyében született urakról olvasok, de hamar elunom, újra megkötöm a dosszié madzagjait. Körülnézek, tekintetem az egyik kis polcra halmozott hanglemezekre esik. Kiemelem az egyiket, tasakján egy ifjú ember nagy, színes képe látható, aki hatalmas, gyapjas berbécset tart csavaros szarvánál fogva. Ugyanakkor lépteket hallok a folyosón, a Yale-zárban elfordul a kulcs, és belép ő.
Rókabundáján a hó illatát hozza odakintről. Jégtűk vannak még a szemöldökén, szintén rókaprémmel szegett gyapjúsapkája hótól fehér. A bejáratnál topog kurta szárú csizmájában, melybe betűrte lábán megfeszülő kötött nadrágját. Leveszi a kesztyűjét, majd csípőig érő rövid bundakabátját, és a cipője színével egyező pulóverben marad: sötétbarnában. Lerántja nyakából a finom rajzolatú török mintás kendőt is, letolja villámzáras csizmáját. Tüzetesebben szemügyre veszem, hogy leírhassam önöknek. Úgy harmincöt évesnek látszik. Az arca nem szép, inkább különös. Most piros a kinti hidegtől, máskor azonban holtsápadt. Néha rózsaszínű az arca, akár a gipsz-lányoké a kirakatban, mivel szokatlan bonbon-rózsaszín alapozókrémet használ, ami nem illik különben szigorú vonásaihoz. Most is túlságosan sok fekete festékkel rajzolta ki és zsíros farkincával nyújtotta meg a szemét. Szája szép lenne az árnyékszerű bajuszka nélkül, ami azért eléggé látható. Kiálló járomcsontjával, rövid, a füle mögé göndörödő hajával, a kissé merev nyakával, mely azonban nem nélkülöz bizonyos fölösleges királynői tartást, némiképp egy dogmatikus és aprólékosan megrajzolt bizánci mozaik-alakhoz hasonlít. Pillanatnyilag nem bír egy helyben megmaradni, különben sikerülne pontosabban leírnom. Gondolom, elmondtam a lényeget. Most áthúzza fején a pulóvert, s így jobban kivehetem meglepően szép, már-már kamaszlányos testét. Csupán a szinte megkettőződött toka és egy kis hájhullám a csípője felett próbálja elrontani e test kecsességét. Annak, aki nem keres csomót a kákán, éppen ölelésre való. Nyakában láncon apró keresztet visel, az most hátracsúszott a lapockái közé, s valóban kissé szikár, bőrkés ujjain egy sereg türkizköves gyűrűt, a csillagjegye színét. Most a loncsos csergére ült, levette a nadrágját, és tejeskávé színű harisnyában maradt. Fekete garbójából is kibújt, az alatt gyapotszövet blúz tűnik elő. Feláll, egy parányi szekrényben kotorász, melyet én is alig veszek észre. Újabb alkalom, hogy megcsodáljam kecses alakját, mely egy kölyöklányénál semmivel sem alávalóbb. Törülközőt szed elő, és bemegy a fürdőbe, melynek ajtaján, sárgás-fehér műanyag lemezen biliző kisgyerek látható. Egy idő után hallatszik a zuhany hangja, de nem sokáig, mivel sejtésem szerint nincs meleg víz, Szvetlána vacogásából és sikkantásaiból ítélve. Szvetlánának hívják ugyanis, s ez a név először is nem illik rá, meg aztán elég furán hangzik, nem elég kézenfekvő ahhoz, amire nekem kell. Nanának szólítják különben, de akik ezt teszik, vagy nem olvasták Zolát, vagy fütyülnek rá, s így minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Egyre felajzottabban kerengek a szobában. Áttetsző mancsaimmal, karmaimmal telik meg a helyiség, mely mind homályosabban dereng a téli alkonyatban. A fürdőben jó ideje elhallgatott a zuhany, de ő nem jön ki onnan. Hallatszik időnként, amint üvegcse koppan a fali polcon, aztán fojtottabb, nehezebben kivehető pendülések hallatszanak, a vízcsap zúgása, a fogmosás hangjai. Fogytán a türelmem. Bebújok az ajtó alatt, és máris ott vagyok, pár centire tőle. Derékig meztelen, és szanaszét álló haja, melyet a vámos Rousseau-éhoz fogható mesterkélt feketével festett be, végre kimutatja a korát. Lesminkelt arcában, melyet most újra elkezd kifesteni, van valami egy csupasz, ázsiai férfiéból. A melle csodálatos, a teste legfiatalabb része. Egyik bimbóján fennakadt az apró kereszt, ott csillog a meleg izompárnán. Addig tette-vette magát, addig szárítgatta a haját, addig fésülködött a tükör előtt, melynek egyik koszos sarkából kihullt a csavar, hogy lám csak, öt perc múlva hat óra már, s a férfi bármely pillanatban beeshetik. Arcán, éppenséggel a smink barack-hamva alatt némi sápadtságot fedezek fel, nem bőrszíne, hanem a vonások sápadtsága az, mondhatnám, pszichikai sápadás. Egy kissé rosszul és láthatólag sértve érzi magát. Izgatottnak kellene lennie, sőt, örvendenie kéne, de van valami a verőereiben, a koponyájában, amitől kifordul önmagából. Az ajka merev és szomorú. "Álnok mosoly honol / Korall-szín ajkain." Egy bánatos keleti, egy bánatos kreol nő, egy bánatos bálvány ajkai.
Kijön a fürdőből, és öltözni kezd. Érdektelennek hat, különben is szorít az idő, elhagyom tehát a garzonlakást, kimegyek a tömbház ajtaján, és ocsmányul, áttetszőn, szőrös lábaimmal az egész járdán elterpeszkedve végigvonszolom magam a sötét, behavazott, göröngyös kis utcákon a tömbház körül. Néhány járókelő jön-megy az estében, de ő, a férfi sehol. Megyek tovább, kiérek a körútra, baktatok rajta lefelé, lesem az összes autóbuszt, mely piros, nehézkes cserebogárként halad a hóbuckák között, az ablakukig felcsapódó barna hótól mocskosan. Ráérzek végre az egyik buszban, és menet közben bevetem magam a vénasszonyok, középiskolások, munkások tömegébe, akik között, szinte egy lábon állva, kesztyűs kezével a sofőr ablaka alatti szürke bevonatú rúdba kapaszkodva, ott van ő. Alig huszonnégy évesre becsülhetnénk ezt a fiatalembert. Meglehetősen magas, szőke, bundasapkája alól szokatlanul hosszú fürtök lógnak. Aranyló szakáll- és bajusz-szálainak alig-alig sikerül érdessé tenniük gyerekes arcát. A szája és az álla vonalában felsejlő kegyetlenség azonban nem gonoszság, hanem borús, melankolikus. Valami ok miatt azt hihetnénk, hogy ha választania kéne, egy pelenkás csecsemőt vagy egy Giorgione-képet mentsen-e ki az égő házból, habozás nélkül a festményt hozná ki. Megtörténhet, hogy valójában egy kissé elmosódott és téveteg kölyök csak, aki néhány napja egy nála tizenegy évvel idősebb nővel él együtt. Mindenesetre igyekszem helyet szorítani magamnak a bőre alatt, becsúszni a hajszálereibe, végigúszni a vérében, az egyre vastagodó artériákon, a vörös vérsejtek szigetei és az ezerujjú fehér vérsejtek sündisznó-alakzatai között, amíg a világ összes márgájával és üledékével együtt eljutok agya óriási delta-torkolatába, ahol aztán testem mellé húzott mancsokkal kényelmesen elfészkelek. Minden méterrel, amit a busz a várakozó Nana szobája felé tesz, nő az étvágyam, kielégíthetetlen mohóságom tetőpontjához közeledik.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |