Benn a fényes palotában, künn a fényes balkonon,
Ahol gyűrűs ujjú bajadér játszik a
húrokon,
És ahova hivatalos mindenki, ki arra jár,
Ma este is megtartatik a színes farsangi bál.
Kifényezett koponyámban szorgos filmesek nyüzsögnek,
S káromkodva bár, de újra gazdag díszletet
emelnek
Brîncovenescu-stílusú oszlopokkal, loggiákkal,
Ahonnan a dózsé áldja meg majd cifra áriákkal
A gályákat Velencében, a Szent Márk-templom
előtt...
Csak itt minden rugóra jár, a kartonházak fölött
Durva oszlopon az ég is, karó tartja a falát
Valamennyi palotának, minden hamis, kitalált,
Ami itt van, csepűvel és gipsszel van kitömve minden,
De hát ez úgyis csak színhely, s úgyse
látszik majd a filmen.
Kábeleket rendezgetnek, apró mikrofonokat,
Reflektorok gyöngyözik a kupolát, árkádokat,
A kamera behatol a borsfűillatú szobába,
Sőt, az alkóvok mélyére, a rózsaszínű
homályba,
Ahol vörös csípők ringnak, oda is szeret belesni,
Hogy neked, kedves olvasó, segíthessen transzba esni.
Úgy terveztem mindent (és ez belekerült néhány
napba),
Hogy te úgy kerülj be ide, mint égő a foglalatba,
Hogy zavarodj össze, s ne tudd, mi a való, s mi az álom,
Hogy fogadd el, mikor szolgálataimat fölajánlom...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Napkeletnek, Napnyugatnak be nem állt volna a szája,
Hogyha meg nem születik a világ nyolcadik csodája
-
S íme, ott ragyog szemükben a mennyei Bukarest.
Drága Múzsa, most segíts, mert súlyos nékem
e kereszt,
Ne azt írjam, amit látok, hanem amit látni vélek,
Mennyi szín és parfüm - ugyan, mit is kezdhetnék
én vélek:
Olyan hangot adjál, tisztát, mint a török huszas
hangja,
Áldozati kehely-csengőt, vagy mint a templom harangja,
Mert hogy szerelemre gyúltam, az Bukarest lelkén szárad.
Nem csoda, hogy Levantémból annyiféle illat árad,
Lám, a Şuţu hercegék kertjében is a
fügefák
Úgy hajolnak össze, mint a Ghicáknál a cédruság
A naranccsal, mikor együtt verdesik a karcsú tornyot,
Melyet hajdanán egy egész jobbágysereg polírozott.
Milliónyi vályogviskó bámul reá
térden állva,
Az útszéli fogadóknak is tátva marad a
szája,
S csak estére tömi azt be a sok piacos saroglya.
A dámák kontya olyan, mint viharban a szénaboglya,
És a krinolin-ruhákon a dekoltázs földig
ér.
A bojárok aranygombja is pazar estélyt igér.
Rongyos népség állja körbe Marint, aki főszám
lévén
Egy medvét táncoltat éppen a rozoga pózna
végén,
Dől a vér a szörnyetegből, ámde a
lánc csak nem enged,
Míg a mutatványt elunva a fenevad el nem ernyed.
A külváros mintha csak farsangi pántlikás
bot lenne,
Szilvafák az udvar mélyén, az ablakokban büdöske,
A Dîmboviţa mocsaras vize nem is látszik, annyi
A gúnár és csitri benne, a csebrekben húszarasznyi
Kolbász ázik a sós lében... Szőlődombok,
búza körben,
Lomha ökrök vonszolják a szekereket elgyötörten.
Mitraként emelkedik a magasba a katedrális,
Előtte a szürke ködben füstölög a harangláb
is,
Míg eléldegél a város az imádságok
tején.
Csóré angyalocska gubbaszt cifra hintó tetején.
Vásárosok jönnek. Egyik gyöngyös pulykáját
dicséri,
A másik a portékáját zsíros kalapokba
méri,
Mellettük egy csörgődobos cigánylány
fetreng a porban,
Műsoron kívül az erőművész elmerül
a borban...
Kiváltságát védeni megy a tanácsba
a bojár,
Már otthon megesküdött, hogy minden szidalmat kiáll,
S előbb a Vajdát dicséri, csak utána az
eget.
Mintha korhadt gerendából rángatná ki a
szeget,
Úgy feküdt neki a borbély egy nagy kereskedő-szájnak.
Gárdista kacsint a hurkás menyecskére, mikor annak
A bricskából ki-kivillan szoknya alól a bokája.
Mogyoróhéjon térdepelve nyöszörög
a lustábbja
A cellában, ahol vessző fenyíti a kölyköket,
Akik büntetésből biflázzák a sok szentszöveget.
És e tarka világ fölött, mint egy felhő,
ott lebeg
A kolbász és töltött hurka illata, hogy megremeg,
És csak amúgy nyeli nyálát körben
a balkonok népe,
És figyelni se tud már az odaszűrődő
zenére.
Mi maradt még? este van már, és csak képzelem
a többit -
Föl, a mennybe száll a város, mert már nem
látom a földit.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mennyi szóvirág hever előttem most is hervatag!
Mikor aranyporba írok, keresvén a szavakat,
Mikor azt hiszem, hogy a kerub is innen kél majd szárnyra,
Mikor bíborszirmokat festek a liliomvirágra,
Nem tudom, miért, de lelkem kebelemben megremeg,
S nem tudom a kéziraton tartani a kezemet,
Mintha arra várna ő is, hogy helyette majd a penna
Fogja leírni a levantei betűt a papírra.
Én fáradtnak érzem magam, abbahagyom, vár
az ágyam.
Ó, Levante, öröklétű szerelmem, álmom
és vágyam,
Hogyha mégis kell valaki, aki téged sárba véssen
Vagy aranyba - használj engem, míg utól nem ér
a végem.
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ fordítása
Jegyzet
* Részlet a lírai eposz tizenegyedik énekéből
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu