Akkor fedeztem fel az édent, mikor egyik kora reggel kirándulást
tettünk a környéken. A reggelek hidegek voltak, úgyhogy
mindannyian pulóvert hordtunk, amelyet aztán délben
a derekunk köré kötöttünk. A mintegy kétszáz
főnyi tarka társaság egykettőre csoportokra
bomlott szét a néhány kilométernyi úton.
Éretlen, zöld gyümölcsű almafák, agyagszínű
téglavetők, piros téglaházak mellett haladtunk
el. A völgyekkel tarkított sík fölött felhők
árnyéka úszkált. Én a fölbomlott
oszlop végén maradtam Savin és Clara társaságában,
és néha-néha én is beleszóltam Savin
indiai filozófiát, a létezők körforgását
és a nirvánát, a szenvedést és a mayát
taglaló, igényesnek induló, de folyton széteső
előadásába. Szentenciaszerű mondatokba bonyolódtunk,
fitogtattuk egymás előtt az anatáról, anikáról
és purusháról szóló olvasmány-élményeinket.
Clara csak bámult ránk, hol az egyikre, hol a másikra,
kék-üveg színű szemei visszatükrözték
a felhők delíriumos formáit. A hipszterek ideje volt
ez, az újságjainkban annyit kárhoztatott hipsztereké,
ahol kizárólag karikatúrák jelentek meg ezekről
a hosszú hajú, trapéznadrágos alakokról,
konyakosüveg előttük, egyik kezükkel folyton az apjuk
zsebében kotorásztak. Indianizmusok, marihuána, rockzene
- ez az egész koktél szép lassan hozzánk is
behatolt, éles színekbe vonva a fiatalság gyönyörű
tunyaságát. Kit érdekelt a KISZ, a televízió
vagy az újság? Ki tette volna a legkisebb erőfeszítést
is ilyenkor, hogy megértse a világot, amelyben él.
A magnó, a különféle teák, az összekarcolt
lemezek, a pornóújságok jelentették akkor a
valóságot. Hol volt a szenvedés? Öreg szocializmus-professzorunk,
ortopéd cipőivel a pódiumon kopogtatva elgagyogta
az órán a maga monoton litániáját anélkül,
hogy érdekelte volna, hogy a lányok a Lolitát olvassák
a padok alatt, míg a fiúk a padokban hátrafordulva
a rockénekesek megkínzott arcvonásait utánozták,
vállaikat ritmikusan mozgatták, és a The Song Remains
the Same bevezető riffjeit zümmögték fogaik között.
Mikor szünetre csengettek, letöröltem a tábláról
a demokratikus centralizmus szempontjait, és Éluard-sorokat
másoltam a helyére: "Eszembe jutnak álmaim tétova
rebbenései..." Szűkre szabott mayánk kielégített
bennünket, voltak boldog pillanatok is az életünkben,
az égbolt napfényben úszott fölöttünk
- a propaganda ellenére is.
Magunk mögött hagytunk egyes csoportokat, mások
minket előztek meg, automatikusan rögzítettük a
gyümölcsösöket, az útszéli fehér
jelzőoszlopokat, a kilométerköveket, a cigányokat
aprótermetű asszonyaikkal a nyomukban, amikor Clara egyszerre
néhány fluoreszkáló foltra hívta fel
a figyelmünket az út jobb oldalán elterülő
akácos szélénél. Először táborozó
olaszok sátraira gondoltunk, de ezt a környéket nem
igazán látogatták a turisták. A foltok zavarosnak
tűntek, mint a változó árnyalatokat öltő
tűzláng, vagy a tenger felszíne, ha nagyon távolról
nézed a parti sziklaszirtek között. Az eperszín
dominált, ezt viszont folyton megszakította egy-egy gyöngyházfényű
csík. Savin magunkra hagyott minket, és megszaporázta
lépteit, hogy utolérjen néhány, hátán
gitárt cipelő Bălcescus alakot, míg én
és Clara átvágtunk a mezőn, hogy mintegy száz
méter után elérjük az erdő szélét,
ami nem volt más, mint egy fiatal akácokkal teli bozót.
Az akácok mögött egy földhányás magasodott,
amelyet ki tudja mikor emelhettek határjelnek - vagy éppen
sírhelynek. Fölmásztunk rá, és föntről
már láthattuk a vadvirágokkal tele, lábunknál
elterülő elképesztően gyönyörű
völgyecskét. Margaréta és oroszlánszáj,
katáng és kamilla tarkállott körös-körül
teljes pompájában, mint egy naiv festményen. Clarát
lenyűgözte; le is szaladt rögtön a derekáig
érő virágok közé. Megállt néha,
tenyerébe vett egy-egy virágtölcsért és
figyelmesen vizsgálgatta, másokat megszagolt, az egyikről
leemelt egy csillogó katicabogarat és fölröppentette
az ujjáról... Én is leereszkedtem melléje. Ilyen
völgyet képzeltem magam elé, mikor nyolcévesen
a kanapén heverészve elolvastam első meséskönyvemet,
mikor azok a mesés helyek és szereplők, az üveghegy,
Selyemszakállú Virágember, Szomorú-Gyermek
és Paprika Péter és Virágbaborult Virág
ott kavarogtak az elmémben, belülről világító
alakokat idézve elém. A Felejtés Völgye volt
ez, melyben ha valaki elalszik, elveszíti a szülei és
szülőhelye utáni vágyakozást. Egy ilyen
gyönyörű hely nem is létezhetett a valóságban.
Irodalom volt az egész, fikció, mi pedig egy költemény
hősei. Fölidéztem magamban Donne versét, melyben
két szerelmes kéz a kézben együtt alszik el egy
virágos völgyben, és csak összekulcsolt kezeikkel
érnek egymáshoz, a lelkek egyesülése lévén
"az egyetlen mód az örökös nemzésre." Clara
viszont valóságos volt, és már két éve
ismerem, mióta kollégák lettünk. Egy ügyes,
észrevehetetlen, csöndes lány. Sétáltunk
egy darabig a virágokat nézegetve, majd letelepedtünk
az összetaposott fűre. A virágpárta épp
hogy össze nem csukódott fejünk fölött. Elnyúltunk
egymás mellett, és csak időnként szólalva
meg, úgy is maradtunk egész reggel. Arcán vibráltak
a napsütötte szirmok színes árnyai. Egy csillogó-zöld,
fémszín vázú bogár kapaszkodott fölfelé
egy virág szárán. Pókháló lengedezett
a szélben két kóró közé feszítve.
Az eget néztem, amelyik hol elsötétült, hol kivilágosodott
a felhők járásától függően.
Mikor a nap délkeresztjére hágva olyan erősen
kezdett tűzni, hogy szinte fölgyújtotta a virágtenger
sokszínű szirmait, fölemelkedtünk zöld ágyunkból,
és hunyorgó szemekkel, a mellünkig érő
virágok között visszaindultunk a út felé.
Nem is vettük észre, reggel milyen mélyre hatoltunk
be a völgybe. Negyed órát mentünk a földhányásig,
szédülten a friss virágillattól és a pihéktől,
amelyeket az ezer és ezer elektromoskék, piros, kármin,
vajszínű, zöld csíkos és kávészín-pöttyös
lepke szórt szét mindenfelé, mint megannyi aprócska
flittert. Efféle stilizált pillangókat rajzoltam kisiskolás
koromban a párkányokra, azon igyekezve, hogy a táskámban
heverő, szépen illatozó huszonnégy színes
ceruzák legszínesebbjeivel fessem ki őket. Még
az akácos is szélesebbnek és sűrűbbnek
tűnt visszafelé. Kimelegedett fejjel vágtunk át
a mezőn, és kiértünk ismét az útra.
Visszaindultunk a táborba. Az udvarház az előtte lévő
park dermedtségében mintha üvegből lett volna.
A halastó szobrára néztem: hullámzott körülötte
a levegő. A bronzszobor szinte vörös lett a forróságtól.
...
Mai őrületem úgy tapad össze akkori őrületemmel,
mintha két primitív állat a vakuólájukkal,
puha húsuk kristályán áttetsző elemi
részecskéjükkel, halhólyaghoz hasonlatos gyöngyházfényű
erecskéikkel, átlátszó csillóikkal,
behúzható állábaikkal tapadna egymáshoz.
Gyöngéd, nedves bőrük egymáshoz ér,
fölismerik egymást egy szubtilis kemotaxisban, áttetsző,
csillogó mézgát választva ki egymáshoz
tapadnak, anyagcserét végeznek, szerelmet és aromát
és információt cserélnek. Mai elmebajom és
fáradtságom elnyeli akkori iszonyomat és depressziómat,
hogy már nem is tudod, az őrület milyen mélységéből
formálódott az a hallucinatórikus monstrum, melyet
látnom adatott ott vergődni, katasztrofális formáinak
minden gyönyörűségével, a kupola alatt. Mert
a kupola megroggyant vörösréz égboltja alatt, melynek
rozsdáiból mérgező-zöld levelek és
virágok ágaskodtak a tetőtéri, alig érményi
széles nyílás felé (noha abban a magasságban
néhány méter átmérőjűnek
kellett lennie az ovális falak és a megfeketedett, átható
húgy- és megkövült szarszagot árasztó
padló között), lebegett valami, amely először
erősen fehéres ködnek tűnt, teljesen betöltve
a lenyűgözően magányos teret. Gyorsan rájöttem
viszont, hogy nem volt más, mint sűrű, föltekeredett,
a legenyhébb huzatra is hullámzó, széllel megtelő
pókháló, amely meg-megcsillant a résnyire kitárt
gyöngyházfényű ajtó háromszögén
beszüremlő halovány fényben. Hirtelen olyannak
éreztem az egyedüllétet, mint egy torkom köré
tekert kötelet, melyet valaki lassan egyre szorosabbra teker.
Alvajáróként araszoltam előre az
olajos-barna vörösrézfalakhoz tapadva, a rozsdavirágokat
súrolva, igyekeztem kikerülni az áttetsző pókhálókat,
de így is letéptem néhányat a vállammal,
másik részük hajamba akadt, eltakarva szemeimet és
úgy érintve arcomat, mint a gyerekkezek. A padlón,
amely minden lépésre nyikorgott, ameddig csak a sűrű
pókhálókon át elláthattam széthullt,
korhadt, penész lepte tárgyakat vettem észre. Nagyrészük
már csak földtömeg volt, szemétszagot árasztó
porhalom. Másik részét föl lehetett ismerni:
egy rothadt hajasbabát, melyen fekete bogarak mászkáltak,
egy oldalra dőlt, hiányzó kerekű triciklit,
egy megkövült ébresztőórát, egy fehér,
tiszta macskacsontvázat láttam, és egy nagy táplálóelemet,
penészes papírja lehámlott róla, és
egyik, vazelinnal bekent, szalmiáksószagú grafitrudacska
kilógott a kátrányrétegből... Majdnem
negyed órát araszoltam előre a görbe falak mentén
addig a helyig, ahol a pókháló már nem volt
annyira összefüggő. Egy nagy, néhány méter
átmérőjű alagút nyílt a pókhálóban
a faltól a terem közepe felé. A csillogó szálak,
amelyek kibélelték a hullámos, tekervényes
alagút belsejét, sűrűbbek voltak, mint egy selyemgubó
belseje, és ferdén emelkedtek a magasba, a pókháló
többi szálaiba kapaszkodva. Úgy éreztem, egyre
nagyobbra nő a szemem, míg el nem foglalta a fél arcomat.
Lassan lépdeltem a selyempadlón, amely minden érintésre
megremegett. A sűrű nemez minden zajt elnyomott. Néhányszor
összecsaptam a tenyeremet, de semmit nem hallottam. Kiabáltam,
éreztem, hogy remegnek a hangszálaim, de a vibráló
légoszlop, amely elhagyta a számat, szétfoszlott a
pókháló vattájában. Hamarosan az út,
mely kezdetben enyhén emelkedett, tekervényessé változott,
előreláthatatlan fordulókkal és sarkokkal.
Mumifikálódott testek, a szálak patyolatleplébe
szorosan betekert, összetört csontvázak tűntek föl
a háló sűrűjében. Mégsem féltem,
a félelmet éppúgy, mint a hangomat, elnyomta a lepel.
Tudtam, hogy el kell jutnom oda, a közepébe, hogy szembenézhessek
a jelenéssel. Egyszerre az út ferdén megemelkedett,
mint egy gyöngyökkel kirakott kürtő. Már nehezebben
lépkedtem, az egyre fehérebb hálóba, az egyre
nedvesebb, ragacsosabb szálakba kapaszkodva. Egy utolsó vízszintes
folyosó nyílt meg egyik kanyar után a háló
közepében lévő hatalmas kavernában.
Egy óriási pókfészek volt. Teljesen
kitöltötte a száz elefántnál is nagyobb
állat. Ott remegett behúzott lábakkal, erős
mellkassal, bevérzett fullánkjával, akkora fejtetőszemekkel,
mint az arcom, s amelyek olyan csillogóak voltak, mint a harmatfű
magvai, hasának puha gömbje olyan hatalmas volt, hogy szem
nem tudta befogni, ahogy a föld görbületét sem. Megérezte
lépteim remegését, és fokozatosan kinyújtotta
mind a nyolc lábát, hogy aztán kővé
dermedjen, mint egy iszonyú virág. Éppoly mértékben
volt szép, amennyire förtelmes, mert iszonyata felejthetetlen,
tündéri köntösben jelent meg. Lábainak minden
szegmense más-más színben pompázott, a legváltozatosabb,
legkarneválibb, legőrjítőbben vidám
színekben. Mellkasa ibolyaszín-bíbor volt, fullánkjai
a legrikítóbb türkiz, potroha a legédeskésebb
ciklámenszín, szőrzete mint az a zöld, mely épp
csak elválik a citromsárgától, a húzógyűrűi
rózsaszínűek, és már-már láthatatlan
frézszínűek a szelvényei. A mogyoróbarna,
a tengerkék, a kanárisárga, az okker és mahagóni,
a zöldes-kék, amint lassú, végtelen hullámokban
átmegy kékes-zöldbe, a jade, a pávatoll,
a csörgőkígyó-pikkely, milliárdnyi virág
csillogó húsú szirma mind ott terült szét
rajta, csillogott, pislákolt, játszott át egymásba,
hogy ismét különváljanak, eltűntek és
újra megjelentek a nagy pók nyirkos bőrén fémes
és bársonyos árnyalatokban, hogy egyetlen virág,
egyetlen madár, egyetlen prizma és az univerzum egyetlen
napja sem szárnyalhatta túl a szörnyeteg isteni gyönyörűségét.
Belenézve igazgyöngy-szemeibe hirtelen éreztem, hogy
villámlik az agyamban, agyam féltekéi szétválnak,
egyik megtartva minden végtelenbe kúszó iszonyatot,
a másik az eksztázist, amely a végeérhetetlen
szépség láttán fogott el. Ott rostokoltam akarat
nélkül, csupa-szemként, melyen ott lógott, mint
egy rongydarab, a testem többi része, egyetlen hatalmas és
áttetsző szemként, belefúródva a szörnyeteg
fejtetőszemeibe, lenyűgözve és elvakítva
a vad nap nyolc sugarától, ettől a gyilkos, rühatka-karmokkal
felfegyverzett naptól. Lassan, egy alvajáró lépteivel
mentem egyre közelebb azokhoz a fullánkokhoz, melyekből
csöpögött az édes, illatos, halálos méreg.
Egyre csak mentem előre a zselatinnal teli folyosón,
igyekeztem előre úszni az undorító testecskék,
a rostos nyálka között, előre a világ szívének
szívét jelentő gömb felé. Koponyám
úgy dörömbölt, úgy nyúlt meg, mint
egy gömbölyű üveg fala, bőrcafatokká
foszlott, és kettévált, kicsavart, elidegenített
és mégis vakító boldogságtól
telt agyam kirobbant a kiürült, petyhüdt hús közül,
és patetikusan tapadt a hatalmas potroh vibráló membránjához.
Eggyé váltam a pókkal. Együtt gyötrődtünk,
emésztettük egymást, míg a megkülönböztethetetlenségig
össze nem keveredtünk, mint a sokszínű gyurma, mikor
összegyúrva tenyeredben úgy szorítod meg, hogy
ujjaid közül szétfröcsköl. Négy, nyolc,
tizenhat és harminckét átlátszó egymáshoz
tapadt lényre szakadtunk szét, míg az embrió
vibrálni nem kezdett a szívdobogástól, míg
a homlok és arcok és ajkak még törékeny
ereiben el nem kezdett harsogni a bíborvörös és
gyöngyházfényű vér, míg a kezek
és lábak végén ujjak nem jelentek meg, és
a virágok csészelevelénél is puhább
bőrük alól körmök nem csíráztak
ki, és egy új, rózsaszín, összekucorodott
lény nem jelent meg, egy csontocskákkal teli kovásztészta,
hogy betöltse az égboltot, és egyszer megfeszítve
magát szilánkokra robbanjon, szétterüljön
a csillagok fényétől megvilágított égbolt
alatt, hogy hirtelen fölemelkedjen a csillagok közé, és
csillagfénytől maszatosan ott élje le a csillagok
között csillagéletét...
...
Fogtam egy könyvet, elolvastam egy verset, vagy a nyári
eget kémleltem, a fehér, határozott kontúrok
nélküli felhőket, de legtöbbször az ürességbe
bámultak szemeim, arra várva, hogy megjelenjenek emlékezetemben
az éjszakai álmok hirtelen feltörő, majd újra
feledésbe merült részletei, csillogó cserépdarabjai.
Ezekből a lázálmokból néha Savin rázott
föl - akihez leggyakrabban semmi kedvem nem volt -, hogy isten tudja
milyen filozófiai beszélgetésbe rángasson bele
a halál utáni életről, az asztrális
testekről, a testet elhagyó lélekről, amely
egy számára barátságosabb világ felé
vándorol, vagy éppen Agartiról és Shambaláról...
Létezett valahol egy csillogó, légi világ,
az igazi, vég nélküli boldogság világa,
amely a kék égbolton túl található,
ahogy a rekeszizom hurkái fölött, a büdös belek
és obszcén nemi szervek bugyogása fölött
is ott található a tüdők és a szív
magasztos architektúrája, amelyek fölött viszont
ott magasodik vakítóan, mint kupola a szervek bazilikája
fölött, az agy puha briliánsa. Létezett egy világ,
melyhez képest a női haj pompája csak mocsok és
piszok volt; Kelet kertjei a szemétdombokkal szemben; kivilágított
inkunábulumok a rothadó rongyokkal és porral szemben;
lepkék és balzsamos virágok a bűzlő gennyel
szemben. Mi csak a pokla lehettünk annak a világnak, melyet
lelkünk álmodott, és amely után vágyakozott,
és az egyetlen út, amely számunkra is elérhető
volt, ezen és csak ezen a poklon át vezetett, egészen
annak legmélyéig. Volt egy rejtett szimmetria, mely alsótestünk
zsigereit a felsőkkel állította szembe, a nemi szerveket
az aggyal, úgy hogy a pöcegödör mélyének
legfenekére kellett alászállnunk ahhoz, hogy a magasabb
rétegekbe is bebocsáttatást nyerhessünk.
Néha Clara is mellénk szegődött. Együtt
léptünk ki a tábor kapuján, és ugyanazt
az örökös utat jártuk be, almafák, téglavetők
mellett haladva el, nagyon "intelligensen" fecsegve istenről és
megváltásról és apokalipszisről és
Armageddonról. S a repülő csészealjakról.
A földkéreg alatt hatalmas üregek voltak, melyeket alagúthálózatok
kapcsoltak egymáshoz. A miénkhez képest sokkal magasabb
rendű civilizáció élt ott. A mágusok,
telepaták, a Titok birtokosainak népe. Mi voltunk az a generáció,
amelyik találkozni fog velük, ha majd feltöretnek a pecsétek,
s ők, győzedelmes hordában, rémítő
szemekkel, fehérfény-hajjal, lángokat szóró
tenyérrel felszínre jönnek, hogy egyszeriben megsemmisítsék
civilizációnk nyomorult építményét.
Földalatti, földalatti - ez a szó elbűvölt.
Ott alul voltak a gnómok, a jámbor lelkek, az atlantisziak,
a varázslók, a tündérek, sírlakók,
holtak, meg-nem-születettek, ahogy mindannyiunk mása is. A
Keresésnek a föld felé kellett visszafordulnia, kétfelé
kellett választania a gilisztákkal és vakondokokkal
teli humuszt, hogy a Bejáratot megtalálja.
Be nem állt a szájunk, és végül
a virágos völgyben kötöttünk ki. Heverésztünk
a virágok között a zöld levegőben, és
folytattuk az egyre követhetetlenebb beszélgetést. Végül
a hely elbűvölő, irreális szépsége
teljesen megbénított, és jó ideig hallgatagon
nyúltunk el egymás mellett. Nyugodt fölindultságot
éltünk át, elfogadtuk a kamaszos erotizmus magától
értetődését, mintha a lények nem két-,
hanem három neműek lettek volna, de nemiszerveink mintha még
mind a rügy állapotában, embrionális állapotban
volnának. Abban a völgyben a gondolat érosszá
változott, az érosz pedig gondolattá... Dél felé
emelkedtünk föl csak, nedvesen a lehevert fű nyirkától,
leráztuk ruháinkról a hangyákat és a
katicabogarakat, és utat vágtunk a sokszínű
virágpártába. Letelepedtünk a dombocskán,
amelyik mintha vibrált és lüktetett volna, valahányszor
a távoli országúton elhaladt egy-egy teherautó
vagy traktor, mintha a fűvel borított földréteg
alatt élő, érző hús lett volna.
...
Egy darabig céltalanul bolyongtam az udvarház lépcsőin
és folyosóin. Némelyik háló ajtaja félig
nyitva volt, úgy hogy láthattam több alakot is, ahogy
az ágyon szemben ülve fecsegnek és röhögnek,
egy-egy lányt, amint a körmét lakkozta, a párnaháborúzó
kölyköket... A mennyezetről millió fölpattogzott
festékdarabka havazott alá, az ajtókereteken a számtalan
repedés mögül kilátszott a korhadt fa. A levegő
az udvarházban mindig kékes volt, mint a cigarettafüst.
Teljesen egyedül voltam, egy hívatlan vendég, egy kísértet.
Hogy föllélegezhessek egy pillanatra szörnyű boldogtalanságomban,
aztán még egyre, akkora erőfeszítést
kellett tennem, ami másnak elég lett volna ahhoz, hogy megírjon
egy eposzt, hogy megírja a Nagy Könyvet. Az udvarház,
mint egy hangyák lepte süvítő kagyló,
érthetetlen erővel utasított vissza engem. Egyszerre
úgy éreztem, hogy a fuldoklásig megfeszülnek
nyakamon az erek, és kiléptem a hatalmas udvarra, a kanyargós
sétányokra, a napfényre és levegőre.
"Labirintus az élet, a halál is labirintus, / Végnélküli
labirintus, mondta a Ho-i mágus", szavaltam fennhangon. Kiléptem
a kovácsoltvas kapun, amelyen már összekoszolódott-gyűrődött
az "Isten hozta a budilai táborba" táblácska, és
lehorgasztott fejjel elindultam a favödrös-gémeskutas
parasztházak között kanyargó úton. Még
a helybeliek sem, akik elmentek mellettem, mintha még azok sem vettek
volna észre engem. Csak egy-egy kapu küszöbén,
mérleg és kosár cseresznye előtt ácsorgó
kartonszoknyás kislány nézett hosszan utánam
atavisztikus szomorúságtól tágra nyílt
szemekkel.
Kiértem a faluból, és elindultam a kőbányák,
poros almafák szegélyezte aszfaltúton. Egy-egy trágyától
bűzlő tehén harapdálta a kamillát az
árok széléről. Fölindult voltam, és
ez a mostani fölindultságom csak rárakódott a
koszos, iszonyú kamaszkor még nagyobb, még mélyebb
fölindultságára. Amely, a maga részéről,
nem volt más, mint egy véraláfutás az élet
leprával borított bőrén. Hol van a Kijárat?
Hol lehetne áthatolni rajta? Mi lehet, nem szimbolikusan, nem kulturális
játékként, nem önszuggesztióként,
ezen a földzugon túl? Mi van a valóságban ezen
a latrinán, ezen a furunkuluson túl? Halott lélekkel
haladtam előre a húgyhólyag és végbél
közötti rugalmas útvonalon egy szaros és reménytelen
terület felé. Az égbolt úgy görbült
meg fölöttem, mint a rekeszizom, ami mögött, talán,
tüdő és szív van, egy száj és két
vidám szem, míg fölötte a mindenható agy,
de ami fölé én soha nem juthatok el. Itt, a tonnányi
bél alatt, végeérhetetlen obszcenitásban kellett
megélnem az agóniát. Az epehólyagszerű
nap alatt, a bélcsomószerű csillagok alatt...
Majdnem egy órát mentem földre hajtott fejjel,
aztán átvágtam a mezőn a virágos völgy
felé. A világoskék, színes pillangóktól
villogó égbolt úgy ívelődött a
völgy fölé, mint egy üvegharang. Minden csodálatos
volt, mint azokban a gömbökben, amelyekben megállás
nélkül havazik, de éppolyan valószerűtlen
is. Elnyúltam a halom előtt a szúrós füvön.
Furcsa kéjjel simogattam a furcsa púpot, a pázsitfüvet
és a fölé hajló lóherét borzolva
ujjaimmal. Egy kövér, nyirkos giliszta, áttetsző
bőrén vérerekkel, hirtelen megmozdult és felszívódott
a földben.
Fölemelkedtem, és a derékig érő
virágok között leereszkedtem a völgy közepéig.
Már távolról észrevettem, hogy ott, elég
nagy területen, minden vegetációt lehevert valaki, mintegy
szőnyeggé változtatva azt, melyet mintha a virágszárak
kemény szálaiból, levelekből, foszladozó,
szétszórt növényi pártából
szőttek volna. Széttaposott növény mély-zöld
szaga terjengett, amely a földről szivárgott fölfelé.
Közelebb léptem, és akkor megláttam őket.
Meztelenül feküdtek a hátukon a forró
nap alatt, egymás kezét fogva, egymás szemébe
mélyedve. Valami naiv bűntelenség párája
keretezte gyermekarcukat, mint egy régi álomban, amelyik
délután ágyadban heverészve hirtelen jut eszedbe.
Miközben lenyűgözve néztem őket, eszembe
jutott, hogy valahol a hippothalamusban van az élvezetnek egy központja,
egy édenkert, ahol az orgazmus fénye, vastag aranykörökben
gyújtva föl a levegőt, elveszít minden állati
melegséget, egyenesen a lelkibe és kristályosságba
tűnve át. Ennek a magasabb erotizmusnak az ikonja - mert minden,
minden szimmetrikus, és először a húsból
leszakadó részekre kell gondolnod, a bőrre és
nyálkára hogy később az élvezet szentségéhez
juthass -, ez tűnt föl előttem most megindítóan
és barokkosan: két fiatal, ahogy egymás szemébe
néz egy virággal teli völgyben.
Nem nagyon érdekelt már, ki lehetett a két
kamasz (mert igazából nem Savin és Clara voltak, hanem
csupán képmásuk egy halmokkal teli barna mandalában),
vagy hogy vajon szeretkeztek-e. Talán egymást nézve
szeretkeztek, mint Donne versében, elnyúlva a széttaposott
füvön, álmatagon, törékenyen és aranyfényűen,
azzal a titkos, mélyen belénk ivódott boldogsággal
figyelve egymást, amivel a bennünk elveszett nővérre
vagy bátyra vágyakozunk, a minden férfiban elnyomott
nőre, s minden nőben ott bujkáló férfira...
Lassan visszahúzódtam a völgy széléig,
fölindultan és lehetetlenül szomorúan. Csak amikor
kiértem az országútra, akkor tértem magamhoz,
és csak a valóság, a maga almafáival, az árok
szélén legelésző teheneivel, szárította
föl szemeimet, tett rendet gondolataim között. Mint egy
gép, úgy mentem végig a tábor felé vezető,
hosszú, kanyargós úton, mindössze azzal a vággyal,
hogy minél gyorsabban eltűnjek, porrá zúzódjak,
belevesszek a poros tájba. Minél jobban kijózanodtam,
annál nagyobbnak érzetem a határtalan, hisztérikus
kétségbeesést, mintha hatalmas állkapcsok lassan,
csontról csontra haladva őröltek volna szét.
Mennyire furcsa, milyen furcsa voltam akkoriban! Milyen puha,
mennyire kialakulatlan volt, milyen kevéssé volt még
kész pszichikumom húsa! Heréimben voltak az agy tekervényei,
a szívlebenyek és szívkamrák, míg agyam
választotta ki az álom spermiumait. A sárga alkonyok,
melyek úgy terültek a régi tömbházakra,
mint megannyi lepedő, annyira fájtak, mintha a saját
bőröm lettek volna, és az elvadult épületeket
az én belső szerveimnek éreztem. Fönt és
lent voltam, kint és bent, az embrióhoz hasonlóan,
a világ fekete gyomrában. Néha úgy képzeltem
el magam, mint kifordított kesztyűt, azt hittem hogy a külső
világ az én vérem, tüdőm, hasnyálmirigyem,
nyirokcsomóm, testem mélye világos, napfénnyel,
holddal és csillagokkal van tele, már-már vakító
az istenüléstől. Sokszor álmodtam, hogy saját
akaratommal meg tudom mozdítani a tárgyakat: hallgattak kitárt
karjaimra, és igyekeztek kimozdulni helyükből, hogy
minél közelebb kerüljenek hozzám. Azt álmodtam,
hogy melleim vannak és vulvám, minden voltam, férfi
és nő, gyermek és aggastyán, féreg és
isten, s mindez elképesztő lázba csomagolva. De, noha
minden voltam - mégis mennyi frusztráció, mennyi be-nem-teljesülés!
mennyi őrület! mennyi vágy! Mintha ez a minden, hogy
egy elgondolhatatlan, egy csak a láz és szenvedély
forró csápjaival elérhető Hipermindenbe kerekedhessen
ki, szövetségre lépett volna a semmivel, a leromlott
és férges ürességgel. Beteg voltam az istenülés
vágyától. Mióta az anyám hasában
lévő petesejtet szétrobbantotta egy apám húsából
előspriccelő farkincás, ostoros sejt, aszimptotikusan
növekedtem, feltartóztathatatlanul, mint Bábel tornya,
mint Ullikummi, a kőgyermek, dacolva a törvénnyel, mely
szerint minden leromlik egyszer és a vízszinteshez tapad.
Kettő, négy, nyolc, tizenhat, harminckettő, hatvannégy...
Hamarosan el kellett érnem a végtelent, Aleffé kellett
lennem az Alef hatalmával, hogy megkapaszkodhassak Isten lábában,
hogy mélyen a szemöldökei közt villogó háromszögű
szemébe nézhessek, és behatoljak oda, mint egy új
ondósejt egy új petesejtbe, hogy újjászülethessek
a végtelenen túli fények világára, melyet
szerencsétlen húsunk előre érez, és
ki is választ magából, ahogy csipás szemünk
sarka választja ki a gömbszerű, tiszta, csillámló
könnycseppet. Tovább növekedve, egyre csak nőve
és nőve, nem Istenné kellett lennem, nem Mindenné,
hanem a Minden hatalmával rendelkező Mindenné, és
Istenné Isten hatalmával. Nem sejthettem még akkor,
hogy a körív tragédiája egyetemes és könyörtelen.
Bibliográfia
CARTARESCU, Mircea
Sóvárgás
Jelenkor, 1997
Vakvilág
Jelenkor, 2000
"A parazita"
Magyar Lettre Internationale, 25
"Felvonóház"
Magyar Lettre Internationale, 33
"Az én Bukarestem"
Magyar Lettre Internationale, 39
"Levante"
Magyar Lettre Internationale, 39, 43
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu