THOMAS ASHENER - JENS JESSEN:A Bundestag mostanában dönt
arról, hogy német tudósok végezhetnek-e kutatásokat
külföldről behozott embrionális őssejteken,
és hogy hogyan fogják szabályozni ezt az importot.
Lehet-e ezt áttörésnek nevezni?
JÜRGEN HABERMAS: Ezeket a gátakat már rég
áttörték - más európai országokban,
az Egyesült Államokban és a világ többi
részén. Nem élünk már nemzeti szigeteken.
A gátak áttörése helyett inkább használnám
a lejtő kevésbé kiélezett képét,
ahol az ember csúszni kezd, mert már nincs, ami megállítaná.
AJ: Miben látja a géntechnika veszélyeit: egy
liberális eugenika felvirágzásában vagy a poszthumanista
embertenyésztők terveiben, akik egy konzervatív elit
által programoznák be az utódokat?
H: Az ún. poszthumanisták az evolúciós
biológia zsargonjából inkább az emberi nem
genetikájára vonatkozó grandiózus spekulációkra
csábító frázisokat veszik kölcsön.
Ezek semmivel sem jobbak a történetfilozófiai spekulációknál,
amelyektől nemrég vettek búcsút. Aki a géntechnikát
az emberi nem önoptimalizálásának eszközeként
ajánlja, olyan kollektívummal hadonászik, amely előtt
elhalványulnak a nem egyes instrumentalizálandó egyedei.
Egy ilyesfajta eugenikus (fajnemesítő) gyakorlat túl
kéne hogy tegye magát az egyének önrendelkezési
jogán és a demokratikus akaratképző folyamatok
interszubjektív jellegén. Ezért nem kell, legalábbis
egyelőre, komolyan venni ezeket a narcisztikus nagyzási képzelődéseket.
AJ: Mit kéne inkább komolyan venni?
H: Komolyan kéne venni már ma azokat a cselekvési
lehetőségeket, amelyeket a biogenetika és a géntechnológia
fejlődése nyújthat a nem túl távoli
jövőben. Abban a mértékben, ahogy ez a fejlődés
ígéretes esélyeket nyit meg előttünk eddig
gyógyíthatatlan betegségek kezelésére,
ugyanúgy kínálja egy feltehetőleg javító
szándékú eugenika kétséges operációit
is. Liberális társadalmak keretein belül a genetikus
tulajdonságmegváltoztatás ilyen eljárásait
a piac útján a szülők egyéni választásaira
bíznák, az ő kezükre játszanák.
A shopping in the genetic supermarket egy olyan jövőszcenárió,
amellyel már régóta foglalkoznak az amerikai bioetikai
vitákban. Ha kétségeink vannak, hogy valóban
akarjuk-e az eugenikának ezt az egyéniesített változatát,
oda kéne figyelnünk, hogy azok az eljárások,
amelyekről manapság szó van, mennyire visznek ebbe
az irányba.
AJ: De nem kéne-e a gyógyítás pragmatikus
parancsa előtt elnémulnia minden elvi ellenvetésnek?
A legsúlyosabb betegségek gyógyításának
célja is morális célkitűzés.
H: Ki ne szeretne génterápiát a súlyos
öröklődő betegségek esetében vagy
a szervátültetési eljárások jobbítására?
Az ilyen célt szolgáló kutatások megérdemlik
a támogatást. A vita az emberi embriók őssejtjeit
"felhasználó" kutatások megengedhetőségéről
egy értékkonfliktus körül pattant ki. Az egészség
közös java és a kutatás szabadsága kerül
összeütközésbe az embrió in vitro életének
védelmével.
AJ: Melyiké az elsőbbség?
H: Attól tartok, hogy a preperszonális emberi életnek
ilyen instrumentalizálásával csúszós
terepre lépünk.
AJ: Az Országos Etikai Tanács éppen most foglalt
állást ezzel kapcsolatban. Vajon ennek az etikai tanácsnak
a felállítása Schröder egy hatalmi húzása
volt, hogy kifogja a szelet a bírálók vitorlájából?
Egyfajta konszenzusteremtés, amely az etikát vette igénybe
biopolitikai célok érvényesítési közegeként?
H: Hasonló intézmények vannak más országokban
is. Demokráciaelméleti szempontból persze problematikus
a Bundestag ezügyben régóta tevékenykedő
bizottságának konkurenciát állítani.
De a pártpolitikai hatalmi kalkuláció általában
rövidtávú belpolitikai nyereségmaximalizálásra
irányul. Az ún. alapkérdésekben minden párt
gazdasági érdekektől függ, ebben az adott esetben
is a nagy tudományos szervezetek nagyiparhoz közelálló
frakcióinak nyomása alatt állnak. Ezért a Bundestag
az etikai tanács érvekkel nyújtott segédkezése
nélkül is zöld utat adna az őssejt-importnak.
AJ: És hogyan ítéli meg Ön az etikai tanács
javaslatát ebben az ügyben?
H: Az etikai tanács ésszerűen hangsúlyozza
az egységes európai szabályozás szükségességét
a globális megegyezéshez vezető első lépésként.
Különben hatástalan marad a preperszonális emberi
élettel való megengedhető bánásmód
minden normatív szabályozása. Én persze jobban
szerettem volna másféle politikai javaslatokat, és
ezeket nem is tartom különösebben konzisztensnek. Ha már
egyszer úgy gondolja valaki, hogy joga van embrionális őssejtek
megbontásához állítólagos magasabb célok
- a kutatás szabadsága és a gyógyító
eljárások fejlesztése - érdekében, miért
ne volna szabad akkor az így vagy úgy instrumentalizált
élőlényeket ugyanilyen célból elő
is állítani? A meglevő sejtvonalak importjára
való korlátozódás, és az ilyen import
megengedésének magának csak akkor van értelme,
ha a praxist magát mégsem tartjuk egészen kósernek.
AJ: A hónapokig tartó vitával előbbre jutottunk-e
egyáltalán, vagy kibékíthetetlen pozíciókról
van szó? Talán olyan elvekről van szó - a gyógyítás
parancsa egyfelől, az érinthetetlenség parancsa másfelől
- amelyek már önmagukban is összeegyeztethetetlenek?
H: A két princípium önmagában jól
megalapozott, de alkalmazásuk előtt az ilyen elvek csak első
ránézésre érvényesek. Egyes konkrét
esetekben összeütközhetnek egymással. Az adott helyzetben
merül fel a kérdés, hogy az új gyógyító
eljárás kilátásai vagy az embrionális
élet védelme élvezhet-e elsőbbséget.
Az etikai tanács többsége azt az álláspontot
képviselte, hogy az alkotmányból és a joggyakorlatból
nem következnek általánosan belátható
indokok az embrió életének feltétlen védelmére
a korai stádiumban. Én is osztom azt a felfogást,
hogy nincs olyan világnézetileg semleges leírás,
amely a nyolcsejtes hólyagcsírát személynek
és ezzel feltétlenül tiszteletben tartandó alapjogok
hordozójának minősíthetné.
AJ: De akkor hogyan? Van lehetőség metafizikai és
világnézeti megállapítások elkerülésére
anélkül hogy ezzel belépnénk egy relativista
diskurzusba?
H: A racionális jogi hagyomány, amelyből liberális
alkotmányaink is merítenek, igennel válaszolt erre
a kérdésre. Eszerint a jog és a morál egy meghatározott
világ- és emberkép kontextusába való
beágyazottság nélkül is általánosan
kötelező érvénnyel bír. Ha tartjuk magunkat
ezekhez a világi mértékekhez, egy világnézetileg
pluralisztikus társadalomban bele kell mennünk abba a felfogásba,
hogy a preperszonális emberi életet kisebbfokú védelem
illeti meg.
AJ: Tehát mégiscsak megengedhető egy embriót
orvosi célokra használni?
H: Ez elsietett következtetés volna. Ha nem is tulajdonítjuk
neki kezdettől fogva az emberi méltóság "sérthetetlenségét"
az alkotmány első cikkelye értelmében, ez még
önmagában nem jelenti azt, hogy a kutatás engedélyt
kapott a "szabad rendelkezésre".
AJ: Legújabb könyvében, a Die Zukunft der Natur
(A természet jövője) címűben azt írta,
hogy Önt az egyén élettörténeti kezdeteibe
való be nem avatkozás foglalkoztatja. Csak ha a származás
természetes, tehát beavatkozásmentes marad, akkor
tekinthetik egymást az emberek szabadnak, egyenlőnek és
egyenrangúnak.
H: Igen, egy ilyen kényes témát nem tárgyalhatunk
szélesebb perspektívába helyezés nélkül.
Tegyük fel, hogy a szülők egyszer genetikai dizájn
alapján válogathatják ki, hogy születés
előtt milyen tulajdonságokat, készségeket vagy
képességeket adhatnak tervezett gyermeküknek. A felnövekvő
személy, amikor értesül erről a programozásról,
adott esetben olyan genetikusan rögzített nézetekkel
találhatja magát szembe, amelyeket nem szeretne identitása
részeként a magáénak tudni. A zeneileg tehetséges
ember, aki inkább élsportoló szeretne lenni, szemére
vetheti a szüleinek, hogy nem látták őt el atlétikai
képességekkel. Senki sem igazolhat olyan döntéseket,
amelyek visszavonhatatlanul belenyúlnak egy másik személy
szocializációs sorsába. Senki sem láthatja
előre, hogy egy másik ember élettörténetének
kontextusában mi bizonyul átoknak vagy áldásnak
- még ha olyan "genetikai alapjavakról" van is szó,
mint a jó emlékezet vagy az intelligencia. Egyes esetekben
egy gyereknek még egy kisebb testi fogyatékosság is
az előnyére válhat. A következmények kiszámíthatatlanok,
mert a genetikai erőforrások eloszlása olyan játékterek
kialakulását befolyásolja, amelyeken belül egy
másik személy egyszer arra fogja használni erkölcsi
szabadságát, hogy megrendezze az ő életét.
Konfliktushelyzetekben egy programozott személy már nem tekinthetné
magát saját élete egyedüli szerzőjének.
És ha a mások általi meghatározás ilyen
módja nem zárható ki, ez az alapvető egyenlő
helyzetet is érinti. A múltbeli eugenikus döntések
felhalmozódó összesűrűsödése
szempontjából a később születettek többé
nem tekinthetnék magukat a korábbi generációkkal
egyenrangúaknak.
AJ: De hát nem vagyunk a génjeink rabjai.
H: Nem, a genetikai determinizmushoz ennek semmi köze. Mindenesetre
a genomba való ma még tilos manipulatív beavatkozásoknak
olyan sikereseknek kellene lenniük, hogy ezekre azzal a szándékkal
kerülhessen sor, hogy a későbbi organizmus fenotipikus
sajátosságait befolyásolhassák. Különben
az ilyen eljárások nem is tudnának érvényesülni
- szerencsére.
AJ: Vajon a gátak áttörésére való
hivatkozás nem kérdőjelezhető meg? Nem abból
a túlzásból táplálkozik-e, ebből
a valószínűtlen szcenárióból,
hogy egy nap a szülők meghatározhatják gyerekük
genetikai dizájnját, hogy a saját kedvük szerint
programozhassák?
H: Nem bízom azokban a szakemberekben, akik úgy próbálják
a kedélyeket csillapítani, hogy csak a következő
lépést veszik tekintetbe. A biotechnikai fejlődés
eddig olyan dinamikával bontakozik ki, ami mindig túlszalad
a társadalom morális céljait tisztázni próbáló
időrabló önmegértési folyamatokon. Minél
rövidebb az időbeli horizont, amit tekintetbe veszünk,
annál nagyobb lesz később a már létrehozott
tények hatalma. Egyébként azt tapasztalom, hogy sok
amerikai barátom és kollégám számol
egy liberális eugenika elterjedésével, de ebben inkább
az esélyt látják, nem az ártalmakat. Ezért
nem felesleges spekuláció a számvetés ennek
egyszer a távoli jövőben fellépő következményeivel.
Egyébként a gát áttörésére
vonatkozó érvek gyenge érvek, amelyekhez akkor nyúlnak,
ha hiányoznak a döntő bizonyítékok. Mivel
a jelenlegi vitában egyik oldal sem rendelkezik kényszerítő
erejű morális érvekkel a másik meggyőzésére,
ezért tartom helyénvalónak, hogy megkérdezzem,
vajon a PID- és őssejtkutatással nem kerülünk-e
lejtőre? Mekkorára becsülhető annak a valószínűsége,
hogy a fejlődés ma beindított dinamikája túlvisz
a pozitív eugenika határain?
AJ: Ahol aztán az a kérdés is felvetődik,
hogy egyáltalán elválasztható-e egy negatív
és egy pozitív eugenika?
H: Mindig vannak határesetek, és az organikus területen
is megvannak a moralitás definiálásának trükkjei.
De amíg a beavatkozást egy betegség gyógyításának
félreérthetetlen klinikai célja vezeti, a kezelő
a preventív beavatkozáshoz előfeltételezhet
egy megelőlegezett beleegyezést. Itt a beállítottságok
különbségeiről van szó. A terapeuta a kezelt
élőlényhez egy alapos okkal feltételezett konszenzus
alapján úgy viszonyulhat, mintha máris az a másik
személy volna, akivé egyszer majd válik. Ezzel szemben
a tervező a genetikusan megváltoztatandó embrióhoz
az életfunkciók optimalizálásának céljával
egészen más, instrumentalizáló beállítottságot
vesz fel.
AJ: Az instrumentalizálás azt jelenti az Ön számára,
hogy elmosódik a különbség személy és
dolog között? Ami megintcsak azt jelentené, hogy a géntechnika
negatív következményei először inkább
a beállítottságukban mutatkoznak meg, és nem
annyira a beavatkozás ténylegesen is megjelenő kihatásaiban?
H: teljesen így van. Ebből az Önök szkeptikus
kérdésére is adódik konklúzió:
Egy "lejtőről" akkor beszélhetünk, ha a PID és
az elhasználó őssejtkutatás megengedése
éppen annak a két beállítottságnak az
útját egyengeti, amelyek a preperszonális élet
optimalizálásában és eldologiasodásában
jutnak kifejezésre.
AJ: De lehet-e megtiltani egy technológiát egy filozófiai
alapfeltevés megmentése érdekében?
H: Tudomásom szerint az embrióvédelmi törvényt,
amit a lobbizók éppen most ostromolnak, a demokratikusan
választott Bundestag és nem valamiféle filozófia
hozta. A filozófusok német-platonikus öntúlértékelése
mindig távol állt tőlem. Én nem a géntechnológiák
további fejlesztésének betiltása mellett szállok
síkra, csak egy olyan mederbe tereléséért,
amely megóv később a helytelen felhasználástól.
Ha nem akarjuk, hogy a tudás, amit gyógyító
célokra akarunk megszerezni, hamis fajnemesítő gondolatokra
vezessen, már ma is tisztáznunk kell, milyen óvatosan
kéne bánnunk a preperszonális emberi élettel.
AJ: A tudomány olyan képviselői, mint Hubert Markl,
nem értik az Ön bírálatát a géntechnikai
veszélyeivel kapcsolatban. Az "emberi méltóság"
végülis történeti konstrukció. Ha változik
ez a kontextus a biotechnikai újítások következtében,
akkor az ember önmagáról kialakított felfogásának
is muszáj megváltoznia.
H: Ez a "muszáj" nekem egyáltalán nincs ínyemre.
A kulturális életformák minden bizonnyal konstrukciók,
de nem változtathatók tetszés szerint, hanem megoldást
kívánó problémahelyzetekre adott találékony,
többé-kevésbé produktív válaszok.
Ez a szocio-morális rendek létrehozására éppúgy
vonatkozik, mint a természettudományos elméletalkotásra.
Univerzalista jogi és morális elképzeléseink,
amelyekhez Hubert Markl is ragaszkodik, nem kevésbé határozzák
meg a modernitás életkörülményeit, amelyek
rányomják bélyegüket önmagunkról
kialakított felfogásunkra, mint például az
evolúció biológiája. A jog és a morál
mindeddig kiegészítő viszonyban állt a modernizálás
útján élenjáró tudománnyal, technikával
és gazdasággal. De hogy melyik oldal fog alkalmazkodni a
másikhoz, ha meghatározott, a géntechnikai haladás
által lehetővé vált eljárások
egyszer aláásnák önmagunkról mint morálisan
cselekvő lényekről kialakított felfogásunkat?
Ez nyitott, nem autopoietikus rendszerek vagy természettudományok
által eleve eldöntött kérdés.
AJ: Milyen szerepet játszanak vallási intuíciók
az Ön bírálatában?
H: Kant és Fichte, Marx, nem is beszélve Blochról,
Benjaminról és Adornóról mind olyan intuíciókat
dolgoztak fel, amelyek vallásos szocializációjuknak
voltak köszönhetők. Mint ma John Rawls vagy Jacques Derrida.
De filozófusként ateisták, legalábbis a világi,
mindenki számára belátható indokokra való
irányultság kötelezettségének metodológiai
értelmében. Én sem térek el egy jottányit
sem ettől a maximától, amikor egy "kiüresítő
szekularizálódástól" óvok. Vagy amikor
- egyébként már régóta - azt állítom,
hogy a vallások nyelve inspiráló, sőt feladhatatlan
szemantikai tartalmakat hordoz magában, amelyeknek a megalapozó
diskurzusokba való átfordítása még várat
magára. Egyik kollégájuk erre neokonzervatív
fordulatot próbált nekem tulajdonítani és a
vallás egy funkcionalista felfogását. De a nyelv,
amelyből egy másikba fordítunk, a fordítás
eljárásától nem megy tönkre.
AJ: A diskurzus etikája, amelyet Ön képvisel, háttérbe
szorította a helyes vagy el nem hibázott élet szubsztanciális
kérdéseit, és ehelyett az igazságosság
vagy az önérvényesítés formális
aspektusaira korlátozódott. Helytelen volt ezt a tartózkodást
vállalni?
H: Igen, az eugenikai kihívás egy másik síkon
szembesít minket azzal az etikai alapkérdéssel, hogy
kik vagyunk, és kik szeretnénk lenni, úgyszólván
egy antropológiai általánosságban. Már
nemcsak egy individuum személyes életvezetésének
vagy egy nemzet kulturális életformájának tekintetében
vetődik fel. Az eugenikai önmanipuláció lehetőségének
láttán meg kell mondanunk, hogy miként akarjuk felfogni
magunkat az emberi nemhez tartozó lényekként.
AJ: Attól tart, hogy emberképünk lépésről
lépésre naturalizálódni fog? Hogy többé
nem autonóm módon cselekvő személyeknek tekintjük
magunkat, hanem már csupán kvázi-természetes
folyamatok alkotóelemeinek, ahol a normatív kérdések
már nem lesznek fontosak?
H: A naturalista emberképek, amelyeket a fizika, neurológia
vagy az evolúciós biológia nyelvén betűznek
ki, már a 19. század versengenek a vallás és
a metafizika klasszikus emberképeivel. A vita ma inkább egy
az emberi nem technikai önoptimalizálására vállalkozó
naturalista futurizmus és olyan antropológiai felfogások
között zajlik, amelyek egy "gyenge" naturalizmus alapján
a neodarwinizmus nézeteit veszik számításba,
anélkül hogy a beszélni és cselekedni képes
szubjektumok normatív önképét, akiknél
az érvek még számítanak, szcientista módon
támadnák vagy konstruktivista módon leköröznék.
AJ: Mire gondol, amikor szcientista támadásról
és konstruktivista lekörözésről beszél?
H: Nem volna szabad hagynunk, hogy bebeszéljék nekünk,
hogy az egyének egész normális tudatát - nevezetesen
hogy képesek szabályokat követni, kezdeményezésekbe
fogni és hibákat elkövetni - felválthatja egy
természettudományosan tárgyilagos önleírás.
Éppilyen kevéssé volna szabad hagyni, hogy a jövőre
való képesség és életrevalóság
felfújói azt szuggerálják nekünk, hogy
az autonómiára vonatkozott "túlhaladott" felfogásunkat
vígan igazítsuk csak hozzá egy új biopolitika
praktikáihoz.
AJ: Tegyük fel, hogy a társadalom megegyezik a pozitív
eugenetika betiltásában, ezzel elhárul a veszély?
Nem változott-e meg az emberi dolgok horizontja már a génmanipuláció
puszta lehetőségével is? Vissza tudunk-e térni
az ezzel elszabadított képzelet előtti állapotba?
H: Az ember olyan lény, amely nem tud tanulni. Ugyanilyen kevéssé
képes azt, amit egyszer megtanult, szándékosan elfelejteni.
Azzal a tudással, hogy hogyan rendelkezhetünk a saját
természetünkkel, együtt kell ezentúl élnünk.
De ennek nem kell megváltoztatnia a magunkról mint morálisan
cselekvő lényekről kialakított felfogásunkat.
Újonnan megnyíló cselekvési játékterek
normatív szabályozása nem jelenti ezek újbóli
lezárását. A nem cselekvés is a cselekvés
egy formája.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
HABERMAS, Jürgen
Filozófiai diskurzus a modernségről
Helikon, 1998
A társadalomtudományok logikája
Atlantisz, 1994
Válogatott tanulmányok
Atlantisz, 1994
A társadalmi nyilvánosság funkcióváltozása
Osiris, 1998?
A kommunikatív cselekvés elmélete
2001
"Számvetés a kétféle múlttal"
Magyar Lettre Internationale, 6
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu