I. A káosz formái
Ameddig csak az irodalmi emlékezet elér, a káosz,
a kezdeti, a világ teremtése előtti állapot
- az elemek közül a vízhez kötődik, valamint
az ürességhez, a kietlen földhöz, a sötétséghez,
az örök éjszakához, a szakadékhoz. "A föld
pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala
a mélység színén" (Mózes 1.2.). Mózes
szerint a világ a tohu-va-bohu-ból, a káosz vizéből,
a kövekkel kevert sárból keletkezett. A Teremtés
könyvében a káosz mint a meg nem különböztetettség
és a semmi szimbóluma jelenik meg. Ugyanakkor, mint a lehetőségek
forrása és tere - s ez a lényeges momentum. Hogyan
is lehetne másként, ha ebből a káoszból
jött létre a világ? Az egyiptomi kozmogóniában
a káosz, Nun, egyrészt a teremtés előtti állapotot
képviseli, azonban egyúttal olyan állapotot is, amely
egyszerre létezik a teremtett világgal, burokként,
az erők örök és hatalmas gyűjtőtartályaként,
amelyben az idők végezetével a teremtmények
feloldódnak. A kínai hagyomány szerint a káosz
homogén tér, amely megelőzi - a világ alapítását
jelentő - négy horizontra osztást, amely kijelöli
az utat a megkülönböztetéshez, a tájékozódás
lehetőségéhez; a káosz a kozmosz elrendezésének
alapja (dezorientáltnak lenni annyi, mint visszatérni a káoszba).
A régi görögöknél a világ kezdeti állapotával
kapcsolatban a "khaosz" és "apeiron" szavak mellett később
megjelenik a "hülé" kifejezés is, amelynek eredeti jelentése
bozótos, sűrű és sötét erdő.
Az alkímiában káosznak, rendezetlen anyagnak, nigrednek
(feketeségnek) nevezik az eredeti állapotot. A káoszból,
amelynek szimbóluma a sötét éjszaka és
a holló - születik meg a Nagy Mű, a káosz ugyanaz,
mint a "materia prima", az elsődleges anyag, amely többek között
a belső káosz szimbolikus kifejezése, az alkimista
állapotáé; amíg nem tudatosul benne ez az állapot,
nem kezdhet bele az átváltoztatás műveletébe.
A középkori művekben a káosz leggyakoribb
ábrázolása az erdő - a "sötét erdő"
(Dante Isteni színjátékában) - az erdő,
amely színhelye a bestiákkal - a szenvedély és
bujaság szimbólumaival - való találkozásnak,
valamint itt találkoznak mesebeli állatokkal, például
az egyszarvúval (az alkímiában az egyszarvú
"a káoszban, vagyis az erdőben rejtőző lélek
szimbóluma" ), szörnyekkel, különleges lényekkel.
Olyan hely, ahol minden megtörténhet, itt találkozik
a hős a nem-emberivel, az óriásival, a legkülönbözőbbképpen
túlméretezettel (franciául "démesure"), gonosz
lovagokkal és szörnyekkel viaskodik. Az erdő de facto
a más világ ábrázolása. (Az alkímiában
az erdő többek között "a testünk, vagyis anyagunk
szimbóluma a benne található dolgok kaotikus keveredése
miatt" ). A középkori kéziratokban és a kora-reneszánsz
képeken a vegetatív és az emberi alakzatok közti
mimetizmus ragadja meg figyelmünket - az emberi és növényi
esetleg állati alakok átmennek egymásba, a középkori
kéziratok szélein kis vademberek alakjai nőnek ki
a növények indáiból, mint bizarr virágok
vagy termések. Altdorfer Szent György képén (1510)
a sárkánnyal harcoló lovas kis alakja a kép
jobb alsó sarkában szó szerint elvész az ágak
sűrűjében.
Az erdő a halál színhelye (M. Eliade), de a csodálatos
kalandoké és lelki átváltozásoké
is. Ellentéte a középkorban a kastély, az udvar,
a zárt kert, mint a rend, az illendőség, a "mésure"
színhelye. Az erdőben bolyong az "együgyű" Perceval,
aki nem tudja, honnan való és hogy hívják.
Miután elveszíti szeme elől a grál kastélyát,
szimbolikus hét éven át bolyong félmeztelenül
és megőrülve az erdőben. Elvesztette emlékezetét
és ezáltal identitását is. A tündérmesék
(Csipkerózsika) hősei számára is ugyanilyen
jellegű az erdő, és az erdő ilyen "sötét"
ábrázolásának tradíciója
a 18. századi barokk kaland- és fejlődési regényen
át a romantikáig (Chateaubriand, Tieck, Mácha, sőt
a Nagyanyóban is a rokokó park jellegű "bájos
völgy" (a kis kunyhóval és a kastéllyal) ellentéte
az erdő, az őrült Viktorka lakhelye) tovább él
a latin-amerikai regény (G. J. Rosa, J. E. Rivera) őserdejéig
és dzsungeléig. Jünger novellájában, a
Márvány szirteken-ben (1939) az erdő a káosz,
a halál, a sötétség birodalma, a kaotikus őserdei
burjánzásban megjelenő őserőké
áll ellentétben a szőlők, kertek, legelők
megművelt tájával. Az erdő ambivalenciájára
csakúgy, mint a káosz minden más formájáéra
Jünger egy másik műve mutat rá, az Erdőjárás
(1951), itt az erdő az idő feletti lét szimbóluma,
az erdőt járó, a hontalan, a költő szimbóluma,
olyan lényé, aki "eredeti viszonyban áll a szabadsággal,
amely..., abban nyilvánul meg, hogy szándékában
áll ellenállni az automatizmusnak, és megtagadni következményét,
a fanatizmust." A szimbolikus erdőben, amely mindenhol megtalálható,
mivel tulajdonképpen bizonyos állapot és létezési
mód (ez a káoszra, mint olyanra is érvényes),ahol
az ember saját énjével találkozik. Az erdő
tehát ebben a jelentésében ugyanúgy, mint a
vadon, amely a 19. és 20. század irodalmában leggyakrabban
erdőként, őserdőként jelenik meg (Chateaubriand:
Atala, Conrad: A sötétség mélyén), a potenciális
megújulás helye, az erdőn átkelés, csakúgy,
mint a vad, ismeretlen tájra utazás értelme az újjászületés,
ez vezeti el az embert a Léthez. A káosz analóg formája
már az ókortól a tenger - az emberi sors változékonyságának,
ingatagságának szimbóluma. A tenger is kalandok színhelye
(ide tartozik a tengeri vihar), próbatételeké (kalóztámadás,
harc a tengeri szörnnyel, a cethallal,) a keresésé,
a tévelygésé és a hajótörésé.
A tengernek mint a világ labirintusának szinonim képe
megtalálható Comenius A világ útvesztője
és a szív paradicsoma című művében
(nem hiányzik belőle a vihar tradicionális toposza
sem).
A barokk korban a káosznak az erdőnél és
tengernél tipikusabb ábrázolása a labirintus
- a palota, a város, a világ labirintusa. A labirintusban,
amelynek tradíciója, mint tudjuk az ókorba nyúlik
vissza, a hős megküzd a szörnyeteggel, eltávolodik
önmagától, s önmaga felé halad. Comenius
labirintusa város, a világ metaforája. Ebben a jelentésben
a 20. században jelenik meg a város-labirintus, amelyben
a káosz alakjai tanyáznak - a halál, a különböző
szörnyek, bizarr alakok (Meyrink Gólemje, Sylvie Germainová
Siratóasszony a prágai utcákról-ja, stb.)
A felvilágosodás korában kezdték a természetet
is káosznak, kaotikusnak értelmezni, mivel az ember már
nem értette meg, túlságosan lefoglalta saját
énje, saját elméje. (Jellemzőnek tűnik,
hogy az ember azt találja kaotikusnak, amit nem ért, ami
megfoghatatlan számára, aminek értelmét már
elfeledte.) Ezért a felvilágosodás korára a
többi korszaknál inkább jellemző a természet
civilizálásának, megnemesítésének,
rendezésének, kertté változtatásának
(és hasonlóképpen a vadon és a vadember civilizálásának)
kísérlete, aminek következménye természetesen
csak a más fokozott meg nem értése lett.
Az irodalmi szöveg körülbelül a romantikától
válik a káosz formájává. Míg
a "klasszikus" szövegnél az a szabály érvényesült,
hogy a káosz állapota uralkodott a szöveg létrejötte
előtt, a kezdetén, s az írás folyamán
a káosz renddé, kozmosszá változott; a romantikus,
modern és posztmodern szöveg hangsúlyozza rendezetlenségét,
egyenetlenségét, "műfajtalanságát", hibrid
jellegét, töredékességét. A sokféle
és nem egyértelmű Értelemhez vezető út
nehezebbé válik, ha nem egyenesen lehetetlenné az
olvasó számára. A kaotikusságra a szövegben
a karnevalizálás és ennek kifordítása,
fejre állítása, az alantas és torz kultusza,
a bolond és a bohóc alakjának alkalmazása mellett
a hipotetikussá tétel, az irodalmi valóság
megkérdőjelezése, a műfaj úgynevezett
önreflexiója mutat.
Nyilván nem véletlen, hogy nemcsak a science-fictionben
ábrázolt világ hordozza a káosz vonásait,
hanem a számítógépes játékok
virtuális világa is. A cyber-punk regényben (pl.:
Vernon Vigne: Igazi nevek) a hősök mozgásterében
hemzsegnek az egyszarvúak, a sárkányok, a manók,
a tündérek és más hasonló lények
- a káosz toposzainak irodalmi emlékezete bizonyára
örök. A regényekben és a számítógépen
megjelenő virtuális világ formája ahhoz a gondolathoz
vezet vissza, hogy a káosz egy más világ, amely zavaros
térként, természetellenes lényekként
jelenik meg számunkra, ezek a káosz kivetítései.
Hasonló lényekkel találkozunk az álmokban,
mivel az emberi lény síkján a tudattalan a káosz
kapuja - a káoszé, mint a másik dimenzióé.
A tudattalan káosza is, mint ezt C. G. Jung és mások
tanulmányai bizonyítják, rendet rejt magában,
ez a rend természetesen a saját, általunk egyelőre
csak sejtett törvényein alapul.
II. A káosz alakjai
A káosz alakjai kétfélék lehetnek. Az egyik
csoportot azon lények alkotják, akik azért lépnek
be a káoszba, hogy érvényesítsék kiváló
tulajdonságaikat, az erdő-káosz és a tenger-káosz
számukra világi kalandok helyszíne, külső
akadály, próbatétel. Így van ez a kalandregényekben.
A második típust olyan lényekben kell keresnünk,
akik ebben a zavaros térben valamely magasabbrendű vagy belső
okból jelennek meg, amely összefügg elhivatottságukkal,
kiválasztottságukkal egy világon kívüli
küldetésre, egy szellemi utazásra. Számukra az
erdő testi létezésük fázisaihoz kötődik,
a bűnhöz és vezekléshez, tévelygéshez
és őrülethez, ide tartozik az emlékezet elveszítése
is. Az, hogy Chrétien de Troyes 12. század végi regényének,
A Grál történetének hősét, Percevalt
úgy jellemzi, mint "együgyűt", aki nem ismeri nevét
és származását, akinek öltözéke
bolondéhoz hasonló, mély értelmet hordoz. A
káosz ugyanis hely, hely-állapot ahová eddig nem ért
el a rendteremtő és életet adó Szó,
még nincs értelmet adó Neve. A reneszánsz és
barokk korban ehhez a típushoz tartozik az őrült lovag
(Ariosto: Őrjöngő Lóránt) és a
misztikus zarándok, aki a labirintus-palotában bolyong (Vieri:
Krisztus dicsősége stb.) vagy a város labirintusában
(mint Comeniusnál és Graciánnál). Számukra
és az allegorikus utazások, beavatási regények
összes többi hősei számára a káosz
minden változata a tudatlanság, eltévelyedés,
avatatlanság állapotának szimbolikus kifejezése,
amely után következhet a megtisztulás és a beavatás
szertartása, amely többek között a káosz legyőzését,
a rend megújítását jelenti. A "kietlen föld"
- a beteg Halászkirály birodalma a szertartás után
új életre kel.
A káosz
hőse kívülről érkezik erre a területre
(vagy legalábbis egyelőre úgy tűnik számunkra),
és átváltozik. Mondhatnánk - a fizika területéről
kölcsönzött szakkifejezéssel, hogy ebben a térben,
mint egyfajta "attraktor" működik. Már azzal megváltoztatja
a káoszt, hogy benne mozog, de mindenekelőtt azzal, hogy
viaskodik vele. Küzdelme leggyakrabban úgy jelenik meg, mint
a szörnyeteggel való küzdelem - egy olyan lénnyel,
amely a káosz teremtménye és megnyilvánulása,
időről időre benne tartózkodik (szabályos
időközönként vagy egyes korszakok végén),
betör a környező világba és sanyargatja
azt. Mint láthatjuk, a káoszt és a káoszon
kívüli világot nem választja el semmiféle
áthághatatlan akadály, senki sem lehet biztos benne,
hol fut a veszedelmes és ingatag határvonal. Végül
a hős maga - bár kívülről érkezik
- magán viseli ennek a térnek bizonyos jegyeit; illetve a
rend, az illem a választékos vagy éppen közönséges
viselkedés világa ilyennek tartja, viselkedése, oda
nem illő öltözéke, esetleg meztelensége
miatt együgyűnek, vadembernek, ostobának, őrültnek,
különös filozófusnak (Comenius Labirintusában),
bolondnak tekinti. Maga a bolond ruházata, amelyen keverednek
a tarkabarka, rikító, "egymáshoz nem illő"
színek, a különböző minták, rámutat
ennek az alaknak a másféleségére, de szoros
összefüggésére is a más- néha a túlvilággal,
az küldi ugyanis ebbe a világba követeit, a tarka állatokat.
Az őrült, a bolond öltözéke és a káosz
mint különböző mintákat keverő struktúra
ábrázolása között figyelemre méltó
analógiát vehetünk észre. Az ilyen típusú
hős a két világ határáról származó
lény, s éppen ez teszi lehetővé, hogy átlépje
a határt, s mindkét világban tevékenykedjék.
A káosz ugyan védekezik ellene, de nem pusztítja el,
mint másokat. A hős-bolond ugyanis bizonyos értelemben
a káosz teremtménye, sőt egyfajta szörnyeteg
(a világ és a káosz szempontjából is),
legyőzi a káoszt maga körül, s főleg önmagában,
s beavatottá, szentté, bensőjében kereszténnyé
válik.
S milyen alakot ölt a káosz "lakója" esetleg ura? Igen
gyakran szörny. A legnevezetesebb labirintusban élő
szörny Minotaurosz a Thészeuszról szóló
mítoszban - félig ember, félig bika, talán
isten. Már megfigyelhettük, hogy a káosz lényei
gyakran összemosódnak a kaotikus hellyel, mintha élő
nyúlványai, testrészei lennének. A sötét
erdőben ember-állatok (vademberek) élnek, átmeneti
lények az ember, állat és szörny között
(az elemek szellemei), állat-növények, fák, amelyeken,
mint különös termések, madarak csüngnek... A
hibrid jelleg, az antropomorf és zoomorf formák együttese
jellemző a káosz lényeire, ez az útleírásokban
a középkortól kezdve egy ismeretlen, fantasztikus világ
alakját ölti. Erre a helyre tartozik a hermafrodita csakúgy,
mint a "normális" környező világhoz képest
felnagyított vagy lekicsinyített lények (óriások,
törpék), többfejű vagy többvégtagú
lények, akiknél érvényesül az agglutináció,
a reduplikáció, a multiplikáció. Néha
a káoszban csak egy szörny rejtőzik, máskor hemzsegnek
benne a különböző szörnyek, s megint máskor
az egyforma szörnyek. A káosz ugyanis nemcsak a más
világa, hanem az azonos burjánzásáé
is. Mintha ezeknek a teremtményeknek, a torzszülötteknek,
a mondhatni identitás nélküli "klónozott" lényeknek
tömegével (akik a számítógépes
játékok virtuális világában is nyüzsögnek)
képileg kifejeződne a káosz jellege és terjedésének
módja - a mindig más és mindig egyforma inváziója.
A sárkány a káosz szörnyetegeinek klasszikus
típusát képviseli, rendszerint többfejű,
torz teremtmény. A kereszténységben a rossz és
a pogányság szimbóluma, ezt győzi le Szent
György, aki a kereszténység szimbóluma. A keresztény
értelmezés mellett a sárkány, mint a káosz
más szörnyei is, ambivalens alak - nemcsak a rossz princípiuma,
hanem egyúttal a változás szelleme és a kincsek
őre is. A taoizmusban a sárkány a spirális
utat szimbolizálja, "amely megjelenik egy pillanatra, hogy ismét
eltűnjön a titokzatos homályban". A kozmosz létrejöttét
megelőző káoszt gyakran kígyószerűen
tekergőző felhőkként ábrázolják
(a kígyó a sárkány egyik formája), s
ezek feltűnően emlékeztetnek a számítógéppel
alkotott káoszra. A szörny a hős számára
egyfajta figyelmeztető jel, a megszentelt, a kincs, az istenség
közelségének vagy épp a titokhoz vezető
útnak, a világ és önmaga megismerésének,
a Létnek a szimbóluma. Ez a figyelmeztető jel természetesen
különös jellegű: a szörny találós
kérdéseket tesz fel, mint a Szfinx, az Oidipusz-mítosz
híres szörnyetege, elhomályosítja és egyúttal
megvilágítja az értelmet, úgy homályosítja
el, hogy azáltal világítson rá. A szörny
más nyelven beszél, mivel önmaga is Más - tout
autre, ganz andere (gondoljunk csak a Mindigmás szörnyetegre
Grimmelhausen Simplicis Simpicissimusában, amely e konferencia fejlécére
került, mint "logo"). A más megszállott kultusza, amely
korunkat jellemzi, ha annak kezdetét a romantikába vagy a
preromantikába helyezzük, kétségtelenül
összefügg a szörnyetegekkel, vagy egyenesen a káosszal
való megszállott foglalkozással.
III. Történet a káoszban
Most megkísérelünk választ adni a kérdésre,
miért van ez így - miért dolgozzák fel és
helyezik középpontba a káosz témáját
ebben a korszakban sokkal gyakrabban, mint az előzőben? Bizonyára
nemcsak azért, mert korunk több szempontból fölöttébb
kaotikus, habár ez is kétségtelenül szerepet
játszik benne.
Láttuk, hogy a káosz,
és a benne megjelenő szörnyek mindig valamiképpen
összefüggenek az átmenet fejlődési szakaszával.
A Bibliában először az ürességből
és a sötétségből a világosságba
és a világba, s azután a káosz állapotából,
amelybe a bűnbeesés miatt a világ került, a feltámadás
és új rend állapotába; a regényekben
és más művekben a hős avatatlan állapotából
a beavatottság állapotába. Éppen ez, a sorrendben
a második káosz, amelyben felébrednek az irracionális
erők, az alaktalan, a kaotikus, a sötét, az éjszaka
vonásaival felruházva és magukhoz ragadják
a hatalmat, ez érdekel minket. A Jób által a Zsoltárokban,
de különösen a Jelenések könyvében sokszor
emlegetett szörnyeteg alakját öltik fel. Az apokaliptikus
Leviathán vagy Livjátán, a kezdeti káosz sárkánya,
aki a tengerben alszik, szüntelenül szimatol és fenyegeti
a világot. Éppen ebben az összefüggésben
a szörny nemcsak a megsemmisülés szimbóluma, ahogy
tűnne, hanem az újjászületésé is,
amelynek a világ vége után be kell következnie
- a megújulás csírái a káoszban rejtőznek.
A bibliai és más
káosztörténetek nemcsak a világ és az
emberiség sorsához kapcsolódnak, hanem egyúttal
úgy is értelmezhetők, mint a káosz metaforikus
történetei, amelyeket a világban és a tudatlanságban
bolyongó emberi lény átél az önmegismerés
útján. Ezen az úton át kell jutnia saját
káoszán, megütközni a bensőjében
lakozó szörnyeteggel, torz egójával, vagy alter
egójával, amely fel kell falja, mint Jónást
a cethal, hogy tovább strukturálhassa, s egyúttal
átstrukturálhassa a világot. A káosz a jungi
individualizáció nélkülözhetetlen fázisát
alkotja, amelyet az álmokban gyakran a szörnyeteggel való
küzdelem szimbolizál. Ebben a kontextusban még nyilvánvalóbban,
mint a káosz és a szörnyek irodalmi ábrázolásaiban,
fény derül arra, hogy a káosz és a szörnyeteg
egy bizonyos atmoszférát testesít meg, egy hangulatot,
az egyén, vagy többek bizonyos lelkiállapotát
(Pl. a gettó lakóiét Meyrink Gólemében),
sőt az egész emberiségét (az Apokalipszis Leviathánja).
A káosz, ahogyan
az irodalom reflektál rá, tematizálja és metaforizálja,
egy ezidáig névtelen világ, de egyúttal a keresőnek
számtalan nevet ajánl fel, amellyel beléphet bele,
vagy inkább bekukkanthat, s így meg is változtathatja.
Mint már említettük, névtelen szokott lenni az
is, aki a kaotikus térben bolyong. Mit jelent névtelennek
lenni? Kierkegaard szerint annyi, mint nem igazán, nem autentikusan
létezni. Kaotikus az emlékezet nélküli világ
is, amely úgy értelmezhető, hogy egyúttal történet
nélküli is. A név, az emlékezet és a történet
nyilvánvalóan összefügg. A káoszhoz
kötődik ugyanis a hős elátkozottsága,
megállása az időben és tévelygése
a térben, és a feledés állapota - nemcsak nevéé
és származásáé (Perceval), hanem a Lété
is (Kafka K.-ja). Az emlékezet keresése - a visszaemlékezés
- lehet vagy lehetne a múlt és jövő keresése,
a történet keresése, amely emlékezet nélkül
nem létezhet. A káosz tehát mint a történet
előtti állapot jelenik meg (a Teremtés Könyvében
a világ története előtti), a valóságban
azonban a történet már itt elkezdődik, épp
a káoszból keletkezik, a káosszal való küzdelem
a kezdete, az "ontológiai" kaland első szakasza. A művészet
síkján a káosszal érintkezik a "poiesis", a
normák és különböző módszerek
szerinti elrendezés és egységesítés
(ehhez tartozik a szöveg bekapcsolása az irodalom kollektív
emlékezetébe, a kollektív történetbe,
amelyek mindenekelőtt a mítoszok), az irodalmi műben
legyőzetik a káosz állapota, amelyben a világ
a szöveg, a mű előtt volt.
A káosz ábrázolása
az irodalmi művekben kivétel nélkül szimmetrikus
volt antitézisének - a világnak ábrázolásával,
a világnak, amelyben rend uralkodik, az utópisztikus városnak
(bibliai változata a Mennyei Jeruzsálem), a paradicsomnak,
"a szív paradicsomának", stb. Körülbelül a
romantikától, de különösen a 20. században
azonban különös jelenségnek lehetünk tanúi:
az antitézis gyakran hiányzik a műből, a szerző
egyből elátkozott lények belső és külső
labirintusokban játszódó történeteit meséli
el, s végül ezekben a legtöbbször város-labirintusokban
játszódó történetekben (Robbe-Grillet:
Gumi, Butor: Órarend) a főszereplő rendszerint másodlagos
szerepet játszik. A kaotikus jelleget gyakran fokozza az antiillúziós
módszerek alkalmazása. mintha az elbeszélő
folyamatosan a "lehet, hogy igen, lehet, hogy nem" szellemében beszélne
(a "Forse che si, forse che no" mottófelirat a labirintus díszítésének
része Gonzaga palotáiban). A hipotetikusság szintén
a káosz jellemzőihez tartozik, mert az két- vagy többértelmű,
olyan struktúra, amely szüntelen struktúrává
válás.
Az elején a Szóról beszéltünk,
amely által bekövetkezik, mondhatni "startol" az átmenet
a káoszból a rendbe. Létezik azonban olyan szó
is, amely ugyan nem okoz hasonló változást, de legalább
megjósolja azt. Ilyen a jóslat szava. A bibliai orákulumban,
ebben a lényegében ambivalens diskurzusban, a káosz
többek között a világra rárontó bestiák
és szörnyek képei formájában jelentkezik.
A káosz szörnyei betörnek a "rendezett" diskurzusba, beléköltöznek,
és átváltoztatják a káosz diskurzusává.
Nem hasonló ez a diskurzus a posztmodern diskurzusához? Úgy
véljük azonban, hogy a káosz tematizálására
és a rá való reflektálásra történő
sokasodó kísérletek, a történetére
való visszaemlékezés és annak elmesélése,
nem pusztán a romlás előjelei, hanem a majdani gyógyulásé
is. Ugyanis abban a pillanatban, mikor az ember képes - az általa
korábban felfoghatatlan - káosznak cselekményt adni,
a történet struktúráját, vonásokkal
felruházni azt, akkor kezdi felfogni ambivalens jellegét
és értelmét, s ez azt jelenti, hogy számára
a káosz megszűnik káosz lenni.
HALÁSZ KRISZTINA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
HODROVÁ, Daniela
"A város aurája - Prága"
Magyar Lettre Internationale, 29
ELIAS, Norbert
A civilizáció folyamata
Gondolat, 1987
BAUMAN, Zygmunt
"A kultúra mint fogyasztási szövetkezet"
Magyar Lettre Internationale, 43
MIHAILESCU, Vintila
"Rendesek és rendetlenek"
Magyar Lettre Internationale, 41
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu