Egyik éjszaka fölriadt, érezte, hogy valaki fekszik
mellette. Mirka? - kínálkozott félálomban a
képzettársítás, abban a szép pillanatban
született, amikor az ember visszatér az ébrenlétbe,
de még nem nagyon tudja, hol van, mikor, és egyáltalán
kicsoda. A csípő finom íve, a hosszú láb
puhasága, milyen távoli, rég elvesztett gyengédség,
micsoda szakadék mélyéből tér vissza...
Most hirtelen, mint még soha, szerette volna elsírni magát.
Fölemelte a fejét. Konieczny kikászálódott
a paplan alól, és odajött az ágyához.
Lekuporodott a takaróra, és várta, hogy kinyissa a
szemét.
- El akarok mesélni valamit - suttogta.
Nem látszott a szája. A fertőtlenítő
lámpa lazacszín fénye kísértetiesen
derengett a homlokán és a járomcsontján, minden
mást homályban hagyott.
- De mit?
- Tulajdonképpen nincs mit. Elmondom az életemet.
- Mondjad.
- Mindig kevés ember volt az életemben. Még a
hétköznapokon is alig láttam néhányat.
Olsztynekben laktunk, egy kisvárosban, ahol csak kora reggel járt
sok ember az utcán, amikor férfiak és nők tömege
sietett a vasútállomásra, az olsztyni vonatra, meg
délután, amikor ugyanolyan sietős léptekkel
igyekezett haza mindenki a munkából. Apám is ott vonult
közöttük, szótlanul, fáradtan a bejárástól,
foglalkozása szerint a gépészeti szakközépiskola
tanára volt, anyám viszont azon kevesek közé
tartozott, akik helyben, a Városi Tanács Népesség
Nyilvántartó Osztályán találtak munkát.
Kis lakásuk volt egy emeletes házban, amit még
a németek építettek. Szüleim a nagyszobában
aludtak, ott állt a tévé és egy meggypiros
cserépkályha, én meg a tágas konyhából
nyíló kisszobában laktam. Egész nap szólt
a falra szerelt néprádió, volt egy fehér szekrény
a játékoknak és egy kerek asztal, az ablakhoz tolva,
ahol leckét írtam. Az időjárás akkor
még megpróbálta valahogy fenntartani a természetes
rend látszatát, tavasszal sütött a nap, szép
idő volt, nyáron meg rekkenő hőség,
bár nem olyan, mint manapság, a fagyos teleken meg pattogott
a tűz a kályhában.
Rendszerint délután jártam iskolába. A
mindig kihalt Pionír utcán elmentem a jobb oldalon lévő
német temető mellett. A valaha díszes és ápolt
élősövény elvadult, áthatolhatatlan, sűrű
bozóttá, lombos-tűleveles dzsumbujjá fajult,
benőtte az egész területet, a kerítésnek
nyomult, mint a vashegyű lándzsát szegező harcosok
csatárlánca. Csak télen vagy november végén
látszottak ki a kopár ágak sűrűjéből
a csiszolt fekete kőből készült, félig
földbe süllyedt sírkövek. Ijesztően zúgtak
a vén temetői fák, én meg két kezembe
kaptam az iskolatáskát, és futásnak eredtem,
mert már láttam, hogyan csúsznak át a kerítésen
a halottak lábszárcsontjai, hogy próbálnak
elkapni és behúzni a sírok közé. Soha
nem mertünk bemenni a fiúkkal. Bezzeg a mi rendes lengyel temetőnk,
a varsói út mellett, az egész más, itt viszont
taszított valami erő, fojtogatott belül, félelemmel
vegyes rosszullét környékezett. Csak messziről
mutogattuk egymásnak a neogótikus kápolna legtetejét,
átlátszottak piros téglái a fák közti
nyiladékban, ahol egykor sétány lehetett, és
rémtörténeteket meséltünk egymásnak
sötét ruhás, ismeretlen asszonyokról, akik esténként
állítólag titokban leoldozták a rozsdás
láncokat a kapuról, aztán pedig már senki sem
látta kijönni őket a temetőből.
A hetvenes években kiirtották a bozótost, elhordták
a sírköveket, eladták a kőműveseknek, a
kápolnát is lebontották. Nem messze az utcától
fölépült néhány panelház, mögöttük
parkot létesítettek, gyerekek játszottak a vén
fák között, a felnőtt lakosok meg kutyát
sétáltattak.
Iskola után mindig a szomszéd kölyköknél,
Jędreknél, Stasieknél, Karolnál üldögéltem.
Nagyanyáik, nagynénjeik, szomszédjaik egész
más múltban éltek, mint az a világ, ami engem
körülvett. Állandóan idegen neveket emlegettek:
Vilna, Kuczkoryszki, Porubanek, Nowa Wilejka. Ezek nekünk nem mondtak
semmit. Kifakult képeslapokat kotortak elő, rég nem
élő emberek, idegen házak, terek, épületek
fényképeit mutogatták, képesek voltak órák
hosszat beszélgetni bármilyen jelentéktelen dologról,
ami ott történt, a kertészkedésről és
a kabátvarrásról, mozikról, ebédekről,
újságokról és gombaszárításról.
A maguk módján tájolták be az időt:
"amikor Lengyelországhoz kerültünk", "a németek
alatt", "a ruszkik alatt". De nem ismert senki egyetlen lakost sem, alig
húsz évvel ezelőttről a városunkból;
senki, még a legidősebb olsztyneki sem tudta megmondani,
hogy nézett ki régen az udvarunk, kik voltak azok, akik a
mi szobáinkban ettek, aludtak, veszekedtek és szeretkeztek,
a mi ablakainkból néztek ki, és ugyanazt látták,
mint mi, ugyanazt a fogantyút húzták meg a klozeton.
Idegen nyelven szólt hozzánk a múlt, itt is, ott is
kilátszott a cégtáblák és a feliratok
hitvány festéke alól, szemünkbe tűnt a
pincében talált süteményes dobozokon, a nem létező
sörgyárakban töltött üvegek címkéin,
a bútorokon, amelyekről már biztos lekoptak azoknak
az embereknek az ujjlenyomatai, aki megvették őket. Néha
csúfot űzött belőlünk. Nem illettek a csavarkulcsaink
a csavarjaikhoz, a csövek a könyökhöz, a villásdugóink
a konnektoraikba. Falat kellett vésni, ki kellett cserélni
minden víz- és villanyvezetéket, a vízelvezető
csöveket, a szerelvényeket. Tehát még a formák,
az anyagi és külső dolgok is kölcsönösen
kizárták egymást. Azért beszélek erről,
mert a bizonytalanság, az az állandó kényszer,
hogy kitaláljam, ki is vagyok tulajdonképpen, erősen
hatott rám, és ez sajnos a szüleimre is vonatkozik.
Már az általános iskola legelején is tisztában
voltam azzal, hogy ez a két ember rejtély előttem.
Mindketten jóval túl voltak már a negyvenen, amikor
megszülettem. A házakban minden ismerős kölyöknél
hatalmas lárma és felfordulás volt, én is erre
vágytam tiszta szívből. Fivérek, nővérek,
unokatestvérek, felnőttek ugrottak be egy percre vagy egész
nap ott üldögéltek; valaki mesélt valamit, viccelődött,
kihajtotta a népet dolgozni a kertbe vagy a németektől
maradt garázsba, ahol szénraktár vagy disznóól
volt. Mi csak hármasban éltünk, nagymamák, nagypapák,
rokonok nélkül. Senki se járt hozzánk, mi se
mentünk sehova. Csak arra emlékszem, hogy kétszer vagy
háromszor meglátogatott minket az öreg łęczycai
nagybácsi, aki egyébként nemsokára meg is halt,
szüleim meg el se mentek a temetésére. A nyári
szünetet mindig egyedül töltöttem. Az osztálytársaim
a tengerparton vagy a hegyekben táboroztak, a többi falusi
rokonoknál nyaralt, én meg a hőségtől
félholt utcákon bicikliztem, vagy kiültem reggel a vadalmafa
alá a hasonlóan kihalt kispályán, a két
szétváló vasúti töltés közti
katlanban, beszívtam a talpfák kátrányszagát,
és valahová a messzeségbe néztem, ahol eltűnt
a fényesre koptatott sínpár.
Szüleim teljes mértékben hitetlenek voltak, meggyőződésből,
bár egyikük sem lépett be a pártba, és
senki előtt sem kellett bizonygatniuk ateizmusukat. Anyám
nem tartozott azok közé, akik valamiért haragszanak
Istenre, Őt vádolják sikertelenségünkért,
az emberek szenvedéséért, elrontott életükért.
Egyszerűen úgy gondolta, hogy nem létezik. Egyszer
azt mondta nekem, meghalt a háborúban, a romok alatt, és
nincs többé, ahogy a többi halott sincs már.
Mindig komolyan, szinte hivatalosan beszélgettek. Soha nem láttam
veszekedni őket, soha nem hallottam egy hangos szót sem.
Csak együtt szerettek lenni, nem voltak barátaik sem közelebbi
ismerőseik. Este teát ittak ribizlisziruppal, hosszasan beszélgettek
arról, mi történt a munkahelyükön, mit ír
az újság. Most is magam előtt látom őket,
ahogy büszkeségük, anyagi jólétük szimbóluma,
a Smaragd tévé szemcsés képernyője előtt
ülnek, feszülten figyelik Az Idősebb Urak Kabaréját,
a váratlanul véget ért nyárról szóló
részt, aztán meg nagyon komolyan megvitatják, hogy
egyáltalán lehetséges-e ilyen befejezés.
Akkoriban dühített a tehetetlenségük, bénaságuk,
merevségük és az életkedv teljes hiánya.
Csak később jöttem rá, hogy a csendet választották,
így pihenték ki a túl korán jött felnőttséget,
melynek sötétségét eszük ágában
sem volt föltárni előttem. Észrevetted? Bármit
is írtak a könyvekben vagy mutogattak a legkülönbözőbb
sorozatokban, a legtöbben inkább hallgattak a háború
alatti élményeikről. Persze ez biztos attól
is függ, ki mit élt át... Én mindenesetre sohasem
tudtam meg semmit életük e korszakáról, csak
annyit, hogy Varsóban ismerkedtek meg, és nincsenek már
meg azok a házak, ahol laktak. Nekem is bele kellett illeszkednem
ebbe a nagy, megkönnyebbült pihenésbe, Emlékszem,
hogy örvendezett anyám a négyeseimnek, milyen tekintettel
nézett rám, igazából nem is volt abban semmi
anyai, semmi gondoskodás vagy legalább aggodalom, mindig
csak arról akart megbizonyosodni, hogy garantálom a nyugalmát,
nem történik semmi váratlan, ami fölboríthatná
e monoton létezés rendjét.
Főiskolás voltam, amikor anyám meghalt, pont az
évszázad telének kellős közepén,
hetvenkilencben. Ostoba módon elhanyagolta a tüdőgyulladását.
Emlékszem, az éjszakai vonat lerohadt valahol Gryliny után,
hat kilométert kellett gyalogolnom hazáig, Olsztynekig a
behavazott úton.
Anyám halála után apám furcsán kezdett
viselkedni. Velünk lakott még egy darabig, miután összeházasodtunk
Grażkával. Nem szólt, egész napra, még
estére is bezárkózott a raktárba az udvaron,
ahol a műhelye volt. Az asztalon satu, fúró, kalapácsok
és fűrészek, de nem hallottam, hogy bármikor
is dolgozott volna. Egyszer meglestem, benéztem a lyukas deszkán
- egyszerűen aludt, fejét az asztalnak támasztva. Egyik
szombaton ugyanebben a testtartásban találtam, holtan.
Sok évvel később, talán már az új
évezredben fölújíttattam a szüleim szobájában
álló régi tálalószekrényt. A
furnírborítás levált és megvetemedett
az öregségtől, baloldalt nem csukódott a kis
ajtó, korhadt darabkák hullottak le a lábairól.
Sajnáltam ezt a szép bútort, faragott szőlőfürtök
és orchideák díszítették, növénymintás
metszett üvege volt, előreugró márványlapjára
lehetett tenni az italokat. Amikor fölrakták a kis teherautóra,
az egyik munkás hirtelen lehajolt, összehajtogatott, porlepte
papirokat adott át:
"Fogja csak, kiesett valahonnan a deszkák közül vagy
a rejtekhelyről. Némelyik antik bútorban titkos rekesz
is van."
A papirok közt volt egy iskolai bizonyítvány a lembergi
Stanisław Staszic VI. Állami Gimnázium pecsétjével,
pontosan emlékszem rá. Apám fiúarca nézett
rám a fényképről, tizenkét- vagy tizennégyéves
lehetett. Alatta egész más nevet olvashattam.
A főiskolát, anyám halála ellenére,
minden különösebb probléma és érzelmi
vihar nélkül végeztem el. Albérletben laktam
Wrzeszczben és Przymorzéban, pont annyit tanultam, amennyit
kellett, soha semmivel sem többet, egy szemeszter alatt egyszer, a
vizsgaidőszak végén vodkáztam. A négy
év alatt egyszer sem fordult elő, hogy a "szeptemberi hadjáratra"
csúszott volna át valamelyik vizsgám, a szakdolgozatomat
is megírtam és meg is védtem határidőre.
Nem hozott lázba a politika, azt az elvet vallottam: úgy
van, ahogy van. Volt hátizsákom meg jó bakancsom,
a Bieszczadyban és a Karkonoszéban túráztam,
az Őszi ábrándot hallgattam Ela Adamiaktól,
meg a Bukowina Szabad Zenekart és a Jó Öreg Házaspárt,
már gimnazista koromban is érdekelt a film. Minden szabad
órámat moziban töltöttem, mindenféle vitaklubokba
jártam, ahol zárt vetítéseket tartottak. Mindig
az első sorokban ültem, hátrahajtott fejjel, hogy minél
közelebb legyek, az előtérben lévő tárgyak
minden részletét lássam, és a hátteret
is tisztán kivehessem, látni akartam a színész
minden ráncát és fintorát. A moziban nemcsak
arra nyílt alkalmam, hogy kitalált emberek viszontagságai
miatt aggódjak, szép női testeket és egyre
tökéletesebb technikai trükköket bámuljak.
Olyan volt, mintha egyszerre utaznék térben és időben.
Szóval azért vettem mozijegyet, hogy sivatagi levegőt
szívjak, a kínai negyed szűk utcáin csavarogjak,
belélegezzem Szumátrán a trópusi eső
illatát, és Kolumbusszal együtt fedezzem fel Amerikát.
Rajtam is fogott a kor átka - azért szerettem a művészetet,
mert fiktív világot teremt, ahová elbújhat
az ember két órára az úgynevezett hétköznapi
élet elől. Aztán észrevettem, hogy mindenki
rejtőzködik - a rockrajongók, a diszkómániások,
Stachura, a skandináv vagy - mikor mit diktál a divat - latin-amerikai
próza olvasói. Pontosan ilyen sorsunk volt fiatalkorunkban
- az egyik fikcióból a másikba menekültünk.
Magam elől is elmenekültem a moziba arra a két órára
- olyan szereplőkhöz, amilyen én sohasem lehettem, a
kemény és könyörtelen fickókhoz, akiknek
nem jelent problémát ölni vagy szemrebbenés nélkül
meghalni. Tehát emberfeletti erő és elszántság
volt bennem, mint Gene Hackmanben, a Francia kapcsolatban vagy a Magánbeszélgetésben,
amit valamelyik filmklubban láttam, bátor voltam és
veszettül dühös, mint Chuck Norris vagy Charles Bronson
a Bosszúvágyban.
Grażkát gyermekkorom óta ismertem. Két
utcával odébb lakott, nyáron együtt mentünk
le a tópartra, kajakoztunk és filmeket meséltünk
egymásnak. Főiskolás koromban csak akkor találkoztunk,
ha hazajöttem a szünetre; eljártam hozzá, meg ő
is hozzám. Így aztán a lehető legtermészetesebben
hangzott, amikor megkérdeztem, feleségül jönne-e
hozzám. A válasz ugyanolyan természetes volt: feleségül
jönne. Nem pirult el, nem mondott nagy szavakat. Azelőtt még
csak meg se csókoltam. Összeházasodtunk. Aztán
az egész életünket ugyanott, a szüleim lakásában,
a tópartra vezető utcában éltük le. Grażka
az óvodában dolgozott, én meg a takarékszövetkezetben.
A politikai fordulat után féltem, hogy lapátra kerülök,
de átvette a céget egy komoly poznańi lengyel-német
konzorcium, és nyugdíjas koromig békésen elüldögéltem
az íróasztalomnál. Nem volt gyerekünk, de boldogok
voltunk. Különösen szombaton és vasárnap éreztük
az élet ízét, meg hétköznap is, délután
négy órakor, amikor vége lett a munkaidőnek,
és mehettünk haza. Tavasztól őszig a kertben
töltöttük az estét, magunkba szívtuk a nyulaknak
vágott lóhere, a frissen öntözött virágágyások
illatát, hallgattuk a békák kuruttyolását
és a valahová messzire robogó vonatok távoli
visszhangjait, szóval olyan légkörben és hangulatban
éltünk, amit csak a kisvárosok kültelki részein
ismerhet meg az ember. Télen viszont, vagy ha rossz volt az idő,
filmeket néztünk. Nem jártunk külföldre, mindig
a legolcsóbb kis autókat vettük meg, viszont rengeteg
pénzt adtunk ki elektronikára. A régi időkben
ragaszkodtunk a legjobb márkájú tévékhez
és videókhoz, később a csúcsminőségű
digitális monitorokhoz és DVD-lejátszókhoz,
különleges házimozikhoz, végül a leghatalmasabb
képernyőkhöz, ami csak befér egy lakószobába
és a legtökéletesebb UD chipleolvasókhoz. Majd'
hatvan évig gyűjtöttük a filmeket az egész
világból, pedig már rég nem volt semmi értelme,
hisz bármelyik pillanatban bármit letölthettem a saját
terminálomra. De ez volt a mi közös szenvedélyünk
és egyben rögeszménk is. Összegyűjtöttünk
vagy négyezer filmet különféle hordozókon.
Ilyen háborítatlan nyugalomban éltünk, mintha
meleg kocsonya öntött volna el a fejünk búbjáig,
és csak a filmek hősei éltek helyettünk, bennük
dúltak a szenvedélyek, érzelmi viharok, ők
diadalmaskodtak, hogy mi is megtudjuk, milyen a győzelem íze,
ők tettek föl mindent egy lapra, hogy belekóstolhassunk
az igazi kockázatba, nem sajnálták tőlünk
a veszélyeket és a fizikai fájdalmat, erőt,
ügyességet és kötélidegeket követeltek
tőlünk. Látszólag mozdulatlanul üldögéltünk,
esetleg kiskanállal kavargattuk az italt a poharunkban vagy sajtos
chipset ropogtattunk, de valójában harcoltunk, gyilkosokat
katunk el, a dzsungelen át menekültünk, szerettünk
és megcsaltuk a másikat. Így alakult ki a mi közös,
gombnyomással mozgásba hozható virtuális pszichikája,
ahol különböző hangok szólaltatják
meg a vágyakat, ábrándokat, komplexusokat, és
Bogart, Costner, Catherine Deneuve és Tom Cruise, Demi Moore és
Harrison Ford arcát viselik, akik nem azt a szerepet játsszák,
amit kitalált nekik a forgatókönyvíró,
hanem valódi helyzeteket jelenítenek meg az én belső
világomból és Grażkáéból.
A kilencvenes években, valamikor a Pawlak-kormány első
időszakában hivatott a főnök, és kezdett
győzködni, hogy induljak a mezőgazdasági kis-
és középtermelők hitelprogramjára kiírt
pályázaton. A Mezőgazdasági Minisztérium
írta ki a pályázatot, viszont a Banki Kamara szervezett
mindent, az küldte szét a jelentkezési lapokat. Mondta
az öreg, hogy sürgős a dolog, presztízskérdés
a részvétel, maga Koszut alelnök is telefonált
Poznańból, mert igen nagy súlyt fektet arra, hogy
a lehető legtöbb pályamunkát küldje be a
konzorciumunk. Hátha mi is bekapcsolódhatunk majd a programba,
kaphatunk kormánygaranciát is. Mindenfélét
kitaláltam, hogy kibújhassak alóla, nem voltam az
új idők embere, és nem szerettem többet dolgozni
a feltétlen szükségesnél. De a főnök
nem engedett, három napig gyötört, célprémiummal
csábítgatott, arra is hivatkozott, hogy ipargazdasággal
foglalkoztam a főiskolán, ezért állítólag
én vagyok az egyetlen dolgozó az osztályon, aki alkalmas
erre a feladatra. Nehéz szívvel vitten haza a bankból
a számítógépet, mert otthon még nem
volt, aztán esténként kezdtem beledolgozni magam a
témába. Egy hónap alatt kitaláltam valamit,
azt elneveztem a változó törlesztőrészletek
és csökkenő kamatlábak programjának, nem
untatlak a részletekkel. A főnök átnézte
a tervezetet a szimulációkkal együtt, fejét csóválta,
fanyalgott, aztán elküldette az anyagot Varsóba. Eljuttatták
a pályázatot a címzettnek, én meg el is felejtettem
az egészet.
Pár hónappal később, karácsony előtt
kaptam egy faxot, hogy második helyre sorolták a programomat,
és valamikor januárban adják át ünnepélyesen
az oklevelet a Banki Kamara varsói székházában.
A főnököm valósággal rám parancsolt:
"Muszáj elmenni! Még a tévében is szerepelhet,
nagy esemény ez a cég életében! Meglátja,
hóna alá nyúl a főnökség, én
úgyis átmegyek nemsokára a cég elblągi
fiókjához, maga meg itt marad, és akkor..."
Sikerült tönkrevágni az ünnepeket, mindig csak
ez az út járt az eszemben. Nem bírtam, ha el kellett
mennem otthonról, a kínok kínja volt minden magányos
utazás, ha Olsztynnál messzebbre kellett mennem. Végül
eljött a nap, és kora reggel, még sötétben,
összeszorított foggal, rettentő dühösen elindultam
a pályaudvarra. Nem mertem autóval menni, nem ismertem Varsót,
megrémített a város eszelős közlekedése,
és nem akartam kétszáz kilométert araszolni
kispolszkival a zsúfolt országúton. Még hosszú,
epekedő pillantást vetettem a vonatból a távolodó
piros háztetőre. Grażka már biztos kifestette
a szemét, és mindjárt indul dolgozni.
Délelőtt tíz óra körül landoltam
Varsóban, és egész nap mászkálnom kellett
a városban, mert csak este hétkor kezdődött az
ünnepség. Nem tudtam másképp jönni, nem
volt más normális csatlakozás. Ott lődörögtem
hát a koszos városközpontban, beszívtam a szendvicses
bódék bűzét, a mindent elborító
bádogkonténeres standok és a tarkabarka bóvlival
megrakott tábori ágyak közt lavíroztam. Aluljárókban
tévelyegtem, íztelen kávét ittam egy komor
hangulatú étkezőben, a Banki Kamara székházát
is megtaláltam, jól megjegyeztem az utat, hogy este visszataláljak.
Nem szerettem ezt a nyomasztó, amorf várost, pont olyan volt,
mintha itt forgatták volna az 1984 filmváltozatát.
Csak párszor jártam ott életemben, csak akkor mentem
oda, ha muszáj volt. Egyébként is valami mindig eltaszított
onnan, elment tőle a kedvem, megfájdult a fejem. Talán
apám és anyám védte a síron túl
is kifürkészhetetlen titkát.
Hullafáradtan, izzadságszagúan, a hátamra
tapadt inggel, gyászosan lógó nyakkendővel
érkeztem az ünnepségre. Előbb a mezőgazdasági
miniszter beszélt, aztán a Banki Kamara elnöke, félkörben
állt és tapsolt az egész Lengyelországból
összesereglett, díszbe öltözött társaság.
Kattogtak a riporterek fényképezőgépei, bántották
a szemem a tévések jupiterlámpái. Végül
bemutatták a győzteseket, és kezdték átadni
az okleveleket. Az elnök valami meglepetést is beígért,
amiről nem volt szó a meghívóban, nevezetesen
pénzjutalmat, mivel "jó pénz nélkül nincs
jó üzlet". Először a győztest szólították,
egy diáklányt a Kereskedelmi Főiskoláról,
aztán még valakit, utána pedig az én nevemet
mondták. Merev derékkal vonultam át a fényes
és síkos parkettás övezeten, izzadt tenyérrel
szorítottam meg néhány száraz kezet, és
elvettem, amit adtak nekem. A díszes borítékba helyezett
diplomához egy kisebb, teljesen szokványos borítékot
is mellékeltek. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság,
alig vártam, hogy kinyithassam. Mivel nem illett mások szeme
láttára belenézni, kioldalogtam a tömegből
a mosdóba. Türelmetlenül föltépem, a borítékban
meg... Édes Istenem! Hatvanmillió złoty! Persze régi.
Nem csekk, nem is befizetési vagy banki átutalási
bizonylat, hanem hatvanmillió złoty ropogós kétmilliós
bankókban!
Inkább pánikoltam, mint örvendeztem.
Mit csinálok ennyi pénzzel este fél kilenckor
Varsóban, amikor köztudott, hogy rongyos kétszázezerért
ölnek, rabolnak, képesek átvágni az ember torkát,
mert kell piára; legalábbis ezt olvastam tegnap a Wyborczában!
Az előbb meg annyian látták, hogy most kaptam pénzt!
Már láttam magam előtt a rablási jelenetet.
Két hatalmas mancs, mint a sörrekesz, galléron ragad
és a falhoz paszíroz, késpenge villan a lámpafényben,
és a nyakamhoz ér. De történhet másképp
is: eszelősen csépelnek, ökölcsapások záporoznak
az államra és a halántékomra, alig tudom eltakarni
az arcomat, a hasamba vágódik térd, kemény,
mint a faltörő kos. Aztán félig eszméletlenül,
véresen kilöknek egy kocsiból a szemétdombra
valami lebuj hátsó udvarában, ahol félig kiégett
neoncsövek tükörképe villog a pocsolyákban.
Tanácstalanul szorongattam a bankjegyköteget. Mit csináljak?
Most mi a francot csináljak?! Nem mászkálhatok éjnek
idején ilyen vastagon, a hideg futkosott a hátamon, ha csak
eszembe jutott az a förtelmes nagyvárosi sötétség,
ahol öklök és vastag talpú bakancsok állnak
készenlétben, hogy széttrancsírozzanak. Keresek
gyorsan egy nyitva tartó postát, és befizetem! De
nincs nálam a betétkönyvem, nem emlékszem a számlaszámomra.
Nem baj, föladom, hazaküldöm, kerül, amibe kerül,
a franc essen bele! De hol az a posta? Kitől kérdezzem meg?
Hogy jutok oda?
Közben a klozett előtt, a hamutartóknál már
vártak a zsűri tagjai. "Ha megengedi, kolléga úr,
a díszvendégek már türelmetlenek, maga nélkülnem
kezdődhet a bankett!"
Tetszik, nem tetszik, át kellett mennem a másik terembe
a bankettre. Hosszú asztal, sonka- és bélszínszeletek,
halak salátalevélen, egy kis hordó warkai sör,
vörös és fehér bolgár sophia, pezsgő,
körös-körül hölgyek, urak, pohárral a kezükben.
Valaki mindig akart valamit. Megismertem magát a miniszter ura,
el is társalogtunk vagy negyedórát a nagy semmiről,
aztán valami osztályvezető győzködött
arról, hogy mindig bejönnek a tőzsdei előrejelzései,
aztán még elborozgattam a bankigazgatókkal és
a Pénzügyminisztérium képviselőivel, végül
félrevont egy sarokba a Gazeta Ekonomiczna újságírója,
és egy órát faggatott, a tervezet legapróbb
részleteiről is kikérdezett. Néha lopva az
órámra pillantottam - egyre rémültebben. Közeledett
az idő, amikor indul az utolsó vonat, aztán már
el is ment. A társaság tizenegy óra felé kezdett
szedelőzködni. Egy komoly beosztású tisztviselő,
akinek ismerős volt az arca a tévéből, elvitt
a pályaudvarra.
Itt kellett várnom hajnali háromig. A központo pályaudvar
egy nagy európai ország szívében üresen
tátongott, mint egy kifosztott szarkofág. Szemben a főúton
még hosszú sorban haladtak az autók, ragyogtak a reklámok
és a kirakatok, de nem messze tőlem, az éjszakára
bezárt standok közti sötét zugokból már
részeg óbégatás hallatszott, égő
cigaretták fénypontjai mozdultak, összetört üvegek
csörömpöltek.
Gyorsan végigrohantam a kihalt földalatti folyosókon,
még a bezárt ételbárokm butikok, fast-foodok
üvegében tükröződő sziluettemtől
is féltem. Lenéztem a földalatti csarnokba, a néptelen
peronokra, elmentem az egymás mellett fekvő hajléktalanok
táborhelye mellett, és meghúztam magam valahol fent,
az egyetlen nyitva tartó étterem egyik zugában. Vettem
újságot, de nem tudtam olvasni, egyre nehezebb lett a kabátom
belső zsebében a bankjegyköteg, mintha egy féltéglát
dugdosnék. Így üldögéltem az érintetlen
Aronia üdítő előtt, a torkomban dobogott a szívem,
amíg csak be nem mondták végre a vonatomat. Féltem
fölemelni a tekintetemet, attól féltem, bármelyik
pillanatban belémköthet valaki.
Végre beállt a vágányra az olsztyni személyvonat.
Szinte teljesen üres volt a mocskos szerelvény, nem égett
a lámpa, viszont fűtöttek, mint az őrültek.
Beültem a második kocsiba, olyan fülkét kerestem,
ahol többen is ülnek, de mindenhol csak egymagában aludt
valaki. Én is letáboroztam hát hát egy üres,
sötét fülkében. Pattanásig feszültek
az idegeim, nem éreztem éhséget vagy fáradtságot,
szüneteltette működését a gyomrom és
a hólyagom, le sem tudtam hunyni a szemem. Pár percenként
megtapogattam a zsebemben őrzött jutalmat. Tényleg fantasztikus
erőket szabadít föl az emberben a rémület.
Akkor érkeztek, amikor elindult a vonat Nasielskből.
Emlékszem a megvilágított táblára, rajta
a felirattal. Az ablaknál álltak, a fülke előtt,
három ülepet lapítva az üvegajtóra. Rágyújtottak,
nem zavartatták magukat a tilalomtól. Kővé
dermedtem. Próbáltam kifigyelni, miről beszélgetnek.
Be nem állt a pofájuk, de csak a legkülönbözőbb
szóösszetételekben elhangzó, újra meg
újra visszatérő "kurva" szót értettem.
Gyorsított a vonat, kattogott a sínek hézagjain.
Léptek közeledtek, valaki megállt, és azt mondta:
"Elnézést".
"Húzz innen a faszra" - ordították rá válaszul,
tompa puffanást hallottam, mintha hanyatt löktek volna valakit,
három torokból tört ki a nevetés díszsortüze,
gyors léptek távolodtak, ellenkező irányba,
aztán elhalt a nesz valahol a kocsi végénél.
Az egyik fickó hirtelen föltépte a fülke ajtaját,
bedugta a pofáját, de mivel nem látott semmit, meggyújtotta
az öngyújtóját, a képembe bámult,
aztán szó nélkül behúzta maga mögött
az ajtót.
A sarokba bújtam. Remegett a kezem, talán lázam
is volt. El sem tudtam képzelni, mit tehetnék ilyen helyzetben,
még jobban meglapuljak a kocsi rázkódó falai
közt, vagy álljak föl, és menjek ki.
Magamat is meglepve fölálltam, kinyitottam az ajtót,
kimentem a folyosóra. Meglepetten forduéóltak hátra.
Az egyikük - talán bőrkabátban volt - lezárta
előttem az utat a kezével. Lehajoltam, átbújtam
a sorompó alatt, kimentem a vécére. Először
csak az egyikük röhögését hallottam, aztán
megint kitört mindegyikből a rettentő kacaj.
Remegő lábbal lapítottam a húgyszagú
sötétben, alig kaptam levegőt. Éreztem, hogy,
ha nem ugrik ki a szívem a torkomon, valami rettenetes történik.
A vékony válaszfal túloldalán álltak,
fojtott hangon tanácskoztak.
A következő pillanatban valaki megrángatta a kilincset.
"Gyerünk má' kifelé!" - mordult rám.
"Nem jövök" - fogadkoztam, itt kuporgok, amíg nem
jön a kalauz vagy akárki. Végigfutott a szemem előtt
minden thriller és kalandfilm, amire csak emlékeztem, láttam
Hackmant és Burt Reynoldsot bevetésen, pisztollyal a kezükben,
Norrist, ahogy a szeme közé vág, egyetlen ökölcsapással
leteríti az egyik gazembert, a másikat picsán rúgja,
a harmadikat megragadja, már röpül is ki a tönkrezúzott
ablakon. Az erős és elszánt emberek torkon ragadják
a mocskokat, péppé lapítják az orrukat a motorháztetőn,
megmutatják nekik, hol a helyük - a trágyadombon. De
mit érek most ezzel?
Közben a vonat rázkódott, több állomáson
is megállt, de a társaságnak esze ágában
sem volt távozni. Próbálták benyomni az ajtót.
Teljes erőmből nekifeszültem... "Kikapnak innen - gondoltam
-, pénzt követelnek tőlem, nekem meg oda kell adnom.
Bánni fogom egész életemben, sose bocsátom
meg magamnak, beledöglök az önutálatba. Ha nem adom,
szétverik a pofámat, akkor is megtalálják,
dühükben agyonvernek, kidobnak a száguldó vonatból,
kínok közt pusztulok el a töltés mellett, valahol
Działdowo előtt."
Egy pillanat alatt döntöttem. Tüzelt az arcom, a fülemben
kalapált a pulzusom. Leguggoltam, és a szebembe nyúltam.
Minden bankjegyet egymás után, gyorsan és módszeresen
apró darabokra téptem a kagyló fölött, ügyesen
kitapogattam a lábammal a pedált, többször is leöblítettem
vízzel, ami, különös módon, nem fogyott ki
a tartályból.
Talán még sosem éreztem ilyen hatalmas megkönnyebbülést.
Mintha rettentő balsors terhe alól szabadultam volna, mintha
már nem kellett volna tovább görgetnem a kősziklát.
Egy pillanat alatt elmúlt a lázam, már nem is remegett
a kezem, hirtelen nyugodt magabiztossággá változott
a félelmem.
Kinyitottam az ajtót.
"Ennyire sürgős?"
"Micsoda barom! - mondta a köpcös, és karon ragadott,
dühödten lökött félre, szabaddá téve
a klozettba vezető utat az öregnek, aki ugyanolyan részeg
volt, mint ő, és fájdalmas grimasz torzította
el a pofáját. - Beteg a bácsikám, majd' szétszakad
a bele, ez meg órákig üldögél. A másik
klozettot szétkapták, előttünk postavagon, mögöttünk
hálókocsi, mit csináljak vele, ültessem az ablakba?"
És a megaláztatás tragédiájától
való félelem így vált életem rémbohózatává.
Persze nem beszéltem senkinek erről a pénzről,
nem is derült ki soha, mi történt. Kifizették a
célprémiumot, vettünk rajta S-VHS videót, de
a főnököt nem helyezték át Elblągba,
mint ígérte, nem szabadult föl a helye. Tulajdonképpen
eztán már nem is történt semmi különös
az életemben. Ha a múltra gondolok, nehezen tudom megkülönböztetni
az egyik évet a másiktól. Grażkáról
sem akarok beszélni, az túl fájdalmas lenne. Ha élne,
nem lennék itt. Akkor sem lennék itt, ha a vonatban történtek
után képes lettem volna önutálat nélkül
élni, de nem tudtam felejteni. Most szeretnék kapni még
egy utolsó esélyt arra, hogy olyannak érezzem magam,
mint Hackman, Norris vagy Mel Gibson. Ehhez kell egy kis bátorság.
Vagy szerinted hülyeség?
- Szerintem az - felelte gondolkodás nélkül Irek.
- Lehet, hogy igazad van.
PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA
Kowalewski magyarul: Visszatérés Breitenheidébe (Jelenkor, 2000, 9.)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu