A képhamisítók ebben a könyvben nem épp
a legkedvezőbb színben tűnnek fel. Ennek ellenére
művemet egyiküknek, a zseniális angol művésznek,
Erik Hebborn-nek ajánlom, akit tisztázatlan körülmények
között,
1996-ban ért utol a tragikus halál.
Rembrandt és más festők képeiről
készített hamisítványai a legnagyobb valószínűséggel
még ma is ott vannak a világ leghíresebb múzeumaiban
és galériáiban. Tulajdonosaik a mester elfeledett
műremekeiként tartják számon őket. Bár
Erik Hebborn a halála előtt néhány évvel
beismerte és bebizonyította néhány mű
hamisítását, s hogy milliós rembrandtokat festett,
feltételezhető, hogy más nagy hamisítványok
titkát megtartotta magának.
Nemcsak mint kiváló festő, hanem mint rendkívüli
humorérzékkel megáldott ember előtt is tisztelgek
előtte ebben az írásban. Erik Hebborn számomra
nagyobb, mint Rembrandt.
1.
(1998. január 3.)
A férfin sötét télikabát, barnás
színű. Néhány pillanatig látom még
a négy vonalka találkozásánál a távcső
célgömbjében. A városban már második
napja havazik. A haja szintén fehér. Hó szitál
a csöndes susogásban, nem látni messzire. Körülbelül
százharminc méterről lövök, egyszer.
1966. július 10-én születtem Prágában.
Anyám cseh, apám spanyol. A Csehszlovák Köztársaságban
csak rövid ideig éltünk, 1972-ig, ebből az időszakból
semmire sem emlékszem. Vagyis szinte semmire. Az a pár apróság,
ami a mai napig, általában a legalkalmatlanabb pillanatokban
magától beugrik - hogy már-már valami matematikai
összefüggést sejtek a háttérben -, a szüleim
fiatalkori arcával, a téglából épült
gyárkémény áthatolhatatlan fehér füstjével
és az időjárással kapcsolatos.
Anyát és apát ritkán látom
mostanában. Ezer kilométerre lakunk egymástól.
Talán azért is él bennem az arcuk -, amelyet egy éppen
látott festmény vagy az aktuális időjárás
hív elő - úgy, mint amilyennek zsenge gyermekkoromban
láttam.
A képek és az időjárás. Gyermekkorom
óta összefüggnek egymással. A képzőművészet
és a meteorológia. Az egyik az emberi ügyességből,
tehetségből, a sejtések meglátásából
születő, önmagáért való világ,
a festő ember belső erejéből építkezik,
aki megérti és elfogadja a "rend" szó jelentését.
És ismerve az emberi gyengeséget, a szabad akarata erejével
ragaszkodik hozzá. Elfut előle, és alázatos
mosollyal újra visszatér. És a másik világ,
maga a rend, a tökéletesség végtelen világűrje
- az időjárás. Ha valaki egész életében
a meteorológiával foglalkozik, ugyanolyan szenvedéllyel,
mint az apám, nemcsak arról tudja meggyőzni a legszűkebb
környezetét, hogy az időjárás az örök
győztes emberemlékezet óta, és az is marad
mindig, de arról is, hogy ebben a magától értetődő
győzelemben nincs semmiféle hideg érzéketlenség.
Az máshol van.
Anya művészettörténetet hallgatott Prágában,
a Károly Egyetemen. Szakdolgozata címe: "Impresszionista
elemek Mary Cassatt művében". Apám meteorológiát
tanult a madridi egyetemen, és a diplomamunkája címe
így hangzott: "Viharok az európai hegységekben". Ha
lennének barátaim, csak nehezen értenék meg
azt, amiről én meg vagyok győződve: hogy már
ez a két cím is elégedett, közös életre
determinálta a szüleimet.
A Jugoszláv Alpokban ismerkedtek össze, ahol apám
addig dolgozott, míg el nem jöttünk Csehszlovákiából.
Kéthetente pár napra Prágába utazott. Nap-nap
után jártuk aztán hosszú sétáinkat.
Lehetett akármilyen idő. Ha esett, anya esernyővel
jött. Apám kint a szabadban alig észrevehetően
elmosolyodott, ide-oda járt a szeme, néhány kivételt
leszámítva ügyet sem vetett az emberekre. Az esernyőt
csak ritkán nyitotta ki.
Az a téglából épült gyárkémény,
amire gyerekkoromból emlékszem, vagyis az az egészen
sűrű, szinte tömör fehér füstfelhő,
amiből lassacskán előbukkant, mintha abból
nőne ki, egy vagy két hidegebb télhez fűződik,
amilyenek akkoriban Prágában voltak. Emlékszem, ahogy
lassan, fokozatosan változik az alakja - előbb például
egy jéghegy természetesen büszke robosztusára
emlékeztetett, majd szedertüske lett belőle: fehér,
a fagyott levegő festette légnemű kép a szikrázóan
kék égen. Arra emlékszem csak, hogy megkérdeztem
apámat, miért van az, hogy amikor fagy, a füst olyan
látható, hatalmas és lassú, mint a fehér
felhők nyáron? Türelmesen válaszolt, és
a válaszát kénytelen voltam a magam módján
értelmezni: ez pára, amely a kemény fagyban, mivel
sokkal melegebb, mint a körülötte lévő levegő,
többnek látszik, mint például nyáron,
és ezért látni olyan jól. Néhány
év múlva ugyanezeket a szavakat használtam volna,
mint apám akkor, amelyben a fizikai definíción kívül
ott lett volna a meteorológus - az időjárásban
élő ember - érvényes véleménye
az őt körülvevő világról.
18 éves koromig a Pireneusokban volt az otthonom. Jaca-ban laktunk,
a Maladetá-tól nem messze, ahol apám a meteorológiai
állomáson dolgozott. Még mindig a viharokkal foglalkozott.
Elsősorban a hegyiekkel, de nem csak velük. Egy csomó
cikket írt, amerikai tudósok munkatársaként
dolgozott néhány szakkönyvön, ezen kívül
szerzője lett egy meteorológiával foglalkozó
tankönyvnek is. Később féléves tanulmányúton
volt Amerikában a heves viharokat kutató Coloradoi Nemzeti
Park Laboratóriumában.
Már Madridban éltem, amikor az ő tankönyvéből
tanultam, és megértettem, mennyire mások vagyunk.
Az "időjárásban élő ember" - ha helyesen
értelmezzük a kifejezést - én vagyok. Ő
tudós. Érzékeny, szemlélődő,
de tudós, akit a megismerés minden újabb felvillanása
boldogsággal tölt el, hiszen még közelebb kerülhet
a titkuktól szinte már teljesen megfosztott hegyi viharokhoz.
Imádja őket, és egész életét
a kutatásukkal tölti, hogy ő és hogy mások
is még többet megtudjanak róluk, habár az már
majdhogynem lehetetlen. Vagyis inkább azért, hogy mindenki
tudjon mindent. Számomra az időjárás kép,
egy állandóan formálódó festmény.
Jól kiismerem magam benne, és szeretem. Még ma is
képes vagyok hosszú órákat eltölteni meteorológiai
térképek felett. Szeretem Tiziano és Cézanne
képeit is, örömet szereznek. Bár, ha ezek mellé
a térképek mellé tenném őket, nem tudom,
melyiküket választanám. Bármilyen időjárás
megfelel - nap, hó, jég, fagy, de a legjobban az esőt
szeretem, és ha rögtön utána hirtelen lehűl
-, benne élek. Ebben anyámra ütök. Bár ő
Tiziano, Cézanne és a meteorológiai atlasz között
nem sokat tétovázna. De egy Francis Bacont otthagyna érte.
Mert szereti apát. Meg azért is, mert Bacont gyűlöli.
Talán nyolc éves lehettem, amikor anya hozott egyet San
Sebastiano-ból, ahol máig művészettörténetet
tanít a képzőművészeti középiskolában.
Az első kirakósomat. Egy puzzle-t. Életem második
számú szenvedélyét. A meteorológia,
a hosszú séták és a modern festészet,
ezek, mondjuk így a szerelmeim. A puzzle szédület. Az
első naptól kezdve.
Az első szenvedélyem a magány. Szabadon
lélegzem benne, mint a sűrű esőben. Elképzelni
sem tudom, hogy ne legyen. Olyan természetes számomra, mint
a templom hűse. Néha, mikor hirtelen eláraszt, úgy
tűnik, maga vagyok a megtestesült magány. Aztán
nevetek ezen a fennhéjázáson.
Az első kirakóson egy kis bika volt, a réten
legelészett, és apró, sötét szemei voltak.
Először és utoljára raktam össze valamit
a papírdobozon látható ábra szerint. Anyát
megkértem, hogy ezentúl, ha puzzle-t hoz, a dobozát
mindig dobja el, és a kartondarabkákat csak a nejlonukban
adja ide nekem. Nem tudtam mit állítok ösze. Tíz,
tizenegy éves koromig így több száz feladványt
oldottam meg: állatok, madarak, hegyormok és hírességek
képeit, térképeket, nem is tudom, mit még.
Aztán áttértem a fakirakósra. A játék
kitalálóinak itt már az a szándéka,
hogy az ember tényleg ne sejtse, mivé áll majd össze
a dolog. Ez valami egészen más volt, egymásba illeszteni
két fadarabot kiszámíthatatlan vájatok mentén.
Igen, mint amikor a lövedék célt ér. Ugyanaz
a tisztaság, ugyanaz a csend. Csak idő kérdése
volt, hogy mikor olvadnak össze a puzzle-lel anya képei és
apa viharai. És a magány. Akkor még nem tudtam, hogy
ez a légies dáma kéz a kézben érkezik
a gonosszal.
A nevem Petr Benolol, a legelhagyatottabb és leggyönyörűbb szigeten élek, amelyet ismerek. Éppen az időjárás katlanában. Bérgyilkos vagyok.
CSOMA BORBÁLA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu