Előszó
Sokat és sokfélét lehet beszélni, ám
ha a magánbeszélgetések keretein belül gondolkodunk,
a helyes vagy helytelen beszédről, buta, okos, aljas, bántó,
megható, prófétai beszédről - az ember
magánemberként szól, viszont ha a beszéd a
kultúra határain belül marad (az ábécé
ebben az esetben egy - nem csak általam - kijelölt tér),
akkor az ember kultúrhőssé válik, elég,
ha sikerül neki ez az ugrás, odabenn meg már tehet,
amit akar, csak ügyesen kell beugrani.
A Ajzenbergnek azt mondanám: jó, maga rendes velem,
Mihail Natanics, de azért annyira mégsem
B Bulatovnak azt mondanám: jó, maga rendes velem, Erik
Vlagyimirovics, de azért annyira mégsem
V Vasziljevnek azt mondanám: jó, maga rendes velem, Oleg
Vlagyimirovics, de azért annyira mégsem
G Gorohovszkijnak azt mondanám, hogy jó, maga rendes
velem, Eduard Szemjonovics, de hisz ezt is érdemlem
D Dámáknak, a kedveseknek, azt mondanám: kiérdemeltem,
hogy rendesek legyenek velem, nézzék csak: jó vagyok,
kedves vagyok, eszes vagyok, tudok táncolni, remek verseket írok,
jól nézek ki, okos és értelmes vagyok, hangom
kellemes, pénzem is van, nem iszom, csak dohányzom meg káromkodom
néha - de akárhogy is nézzük, ezek mind erények
E Elmondanám még: na, de maguk, galád nőszemélyek,
észre sem vesznek engem, nem kényeztetnek, nem szólnak
hízelgő szavakkal, térdemen nem lovacskáznak,
ágyikóba, forró ágyikóba nem fektetnek,
nem vetkőztetnek gyengéd szeretettel, hófehér
testemet meleg vízzel nem pacskolják, leomló hajukkal
nem szárítanak meg, lehet, hogy egyáltalán
nem, egyáltalán nem is vagyok kedves a szívüknek
Zs Zsigalovnak azt mondanám: Miért néz így
rám, Anatolij Ivanovics, ferde szemekkel, bizalmatlanul, lehet,
hogy egyáltalán nem, egyáltalán nem is vagyok
kedves a szívének
Z Zaharovnak azt mondanám: félek, félek tőletek,
fiatalok - eljöttök, durva és igazságos patáitokkal
széttapostok, gyenge ereimet szétszakítjátok,
a véremet, az elfolyó véremet megisszátok,
szegény, elgyengült, szerencsétlen testemet odavetitek,
hadd zabálják fel a varjak, pedig mit tettem, mi rosszat
tettem én
I Igen, és Albertnek is csak ugyanazt mondanám: de mér'!
de mér'! de mér'! jó, tegyük fel, hogy bűnös
vagyok, hogy én vagyok a bűnös, a hitvány, a becstelen,
de azért nem ennyire
K Kabakovnak azt mondanám: na, és akkor mi van? akkor
mi van? na, ti zsenik, művészek, én is művész
vagyok, költő, nem rosszabb, mint a többi; jó,
hát nem sikerült, nem jött össze, de hát lehet
csak emiatt, így, ilyen kegyetlenül
M Monasztirszkijnek azt mondanám: szép vagy te, hatalmas,
szó se róla, én viszont sápadt, nyomorú,
hát mit tegyek most - öljem meg magam, akasszam fel magam,
dugjam a fejemet fekete földbe! - ez az, úgy kell nekem!
N Nyekraszovnak azt mondanám: igen! igen! igen! igen! igen!
igen! bűnös vagyok, bűnös, verjen meg! daraboljon
fel, engem, a hitványt, ezt a boldogtalan, gonosz embert, tudom
én azt, én is eltaposnám saját magamat, ezt
a csótányt, amely megpróbál elosonni a fal
mentén, de hiszen, hiszen - Monasztirszkijnek még ilyenebbeket
mondtam, és semmi - nem is sértődött meg
O Orlovnak azt mondanám: fogj meg! vigyél fel a vérpadra!
tedd a fejemet a bárd alá! nem fogok ellenkezni! nem piszkítom
be hitvány kezemmel a kezedet! hitvány fogaimmal nem harapok
bele szent kezedbe! hitvány szívemmel nem kiáltok
fel a tiszta egekbe, hiszen tudom én, tudom: engem, hitvány
férget, nem véd meg ott senki, nem segít nekem senki,
nem ment meg senki, vágd le! vágd le bűnös fejemet!
ha képes vagy ráemelni kezedet!
P Prigovnak azt mondanám: hitvány vagy te, szuka, te
ribanc, saját kezűleg fojtanálak meg, te tetű,
másnak a lábával taposnálak szét, tomboló
lábakkal, bordáid közé vájnék,
szanaszét dobálnám azt a hitvány húsodat,
a szívedet, azt a gennyes szívedet kitépném,
sárga véredet kiinnám és messze, a túloldalra
kiokádnám, porrá zúznám hamuvá
lett emlékedet, te szuka, te ribanc, széttaposnálak,
felgyújtanálak! kikaparnálak, mint egy ocsmány
terhesség gyümölcsét! rohadj meg! rohadj meg! rohadj
meg!
R Rubinsteinnek azt mondanám: Lev Szemjonovics, miért,
miért üldöznek engem, jó, részben az én
hibám, igen, de Ön, a stílus tisztasága iránti
megdöbbentő érzékenységével és
lelki finomságával ugye látja, mennyire védtelen
és sebezhető is vagyok az igazságtalan evilági
élet peremén
R Rejgannak azt mondanám: te, te vagy az egyetlen, aki megért
engem, az eltaposottat, az elűzöttet, te vagy az egyetlen, aki
felém nyújtja hatalmas, vigasztaló kezét
Sz Szorokinnak azt mondanám: látja, Vlagyimir Georgijevics,
hogy bántanak, szinte nevetséges, bánt az egész
világ, én pedig csak állok, állok, mit nekem
ezek, az én nyugalmamnak és méltóságomnak,
mit jönnek nekem ezek az őrjöngésükkel, több
Prigov is van, mondhatni, és hogy a véremet szívják
és a testemet marcangolják - á, nincs ez ínyükre
T Talán a többi kis izének meg azt mondanám:
most mit, mit néztek így, irigykedve, értetlenül,
nincs bennetek megértés, még az én titokzatos
lényem megértésének az esélye sincs
meg bennetek, a lényemnek, amely nem áll egyenes arányban
a külsőmmel, noha még ez is felülmúlja a
körülöttünk láthatókat, és megsejthetetlen
az apróságban rejlő igazi nagysága
U UUUh, hogy odamondanám én mindenkinek: mit üvöltötök,
mit bőgtök itt a lábaimnál, az alamizsna előtt,
kérve-könyörögve szellemi asztalom morzsáiért,
ti, hasmenésesek és gyengegyomrúak, ványadtbelűek,
ti löttyedt seggűek, bűzösszájúak,
rothadó fogúak, bágyadt tekintetűek, petyhüdt
bőrűek, ti akartok idáig felérni
F Fajbeszovicsnak azt mondanám: hát igen, Fajbeszovics
bátyám, késő, te már elkéstél,
de azért ne keseredj el, lehet, hogy neked egyáltalán
nem adatott meg az én felfoghatatlan géniuszomat felérni
ésszel, mi az neked! - kis visszfényéből, fényfoltjaiból,
visszatükröződéséből, mely rövidlátó
szemednek és lelkednek a legmegfelelőbb, hogy ne pusztítsa
el világégető tűzzel ezeket, mértéktelen
gondolataim visszfényét fogd fel, ezeket a frissítő
fluidumokat, ezeket a mindenütt jelenvaló emanációkat
Ch Haritonovnak azt mondanám: barátom, én elhunyt,
egyetlen barátom, tekints le rám mostani léted szűzi
egéről, tekints le a földi képmutatástól,
gonoszságtól és irigységtől megszabadított
tekinteteddel, bizonyítsd be nekik dörgő hanggal az
én nagyságomat, amely tisztán és kétségtelenül
csupán az égből látható
C Cárja és Ura az egeknek! te látod, mily nehéz
az én utam a gonoszságnak és az emberi gyűlöletnek
sötétjében, de nem állok ellen, ez a Te Akaratod!
- legyen meg a Te Akaratod, de ha lehet, akkor egy iciri-picirit, csak
egy kicsikét, egészen kevéskét, éppenhogy
csak, vegyél vissza belőle, de ahogy te akarod, a Te Akaratod
szerint!
Cs Csábító! te átkozott csábító,
ocsmány sátán-ördög, távozz tőlem!
azt hiszed, hogy csalóka káprázatosságban büszkeségedet
rajtam keresztül nyilváníthatod ki e vétkező
világnak! nem és nem! förtelmes vagy és saját
magadat csaptad be! ez én vagyok! én! mindent megérdemeltem!
mindenkinek a saját érdemei szerint! minden így van
és punktum! mindent a saját érdemeim szerint kaptam,
sőt még kisebb érdemeim is alázatot szolgálnak!
mindez kevesebb az én valós érdemeimnél a történelem
és ezen aljas nép színe előtt, az általuk
adott lehetőségek mértékében az én
eltúlzott alakom könnyűszerrel beilleszthető a
kicsinyes evilági keretek közé!
S Shambala, szent Shambala! te és én, mi aztán
átlátunk rajtuk, mindannyiukat ernyedt erőik és
sorsuk szerint áldjuk meg, magunkból, saját magunkból
kitépve adjuk a végkimerülésig, a teljes kimerülésig,
saját boldogságunkat adjuk oda, adjuk oda, adjuk oda, a végkimerülésig,
a végkimerülésig, a végkimerülésig
Scsa S csak a bódogság, a bódogság nincs
sehol
***
Ü Ü-ü-ü, nincs, nincs boldogság
Ý E-e-eh, eh, de én gyenge, szegény, hát
én mit tehetek
Ju Jujjuj, jujjuj, jujjuj, jujjuj, jujjuj - egészen elhagyatva
Ja Jaj, hát én tulajdonképpen nem akarok sokat,
csak egy falatka kenyérkét tán
egy darabka papírkát tán
egy nyirkos kis zugocskát tán - kell ennél
több egy ilyen szegény, szegény, boldogtalannak
(1985)
ZAVÁRKA FORDÍTÁSA
DMITRIJ PRIGOV
A nagybácsikám
A nagybácsikám két forradalmat élt át,
De mindvégig feddhetetlen maradt,
S amikor végleg lebetegedett,
Úgy rémlik, májrák talán (az orvosok
sem okosok)
(A régi sebek és a nehéz sors hagytak nyomot)
Akkor is megillette minden tisztelet,
És soha semmit ki nem talált,
Tőle az ifjúság sokat tanulhatott
(volna),
S maga volt a megtestesült intelem,
De lám, a mai ifjúság számára unalmas
Tanulni, a társadalmi életben részt venni,
Vagy beteg mellett ülni szüntelen.
Jaj, ifjúság, ifjúság! - sóhajtott
fel az öreg veterán,
-Venne már valaki keményen kézbe téged
(Galgóczy Árpád Anyegin-fordítása alapján )
ZAVÁRKA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu