A határ túloldalára Koniecznán keresztül
vezet az út. Át kell kelni a szerpentinúton a Magura
Małastowska hatalmas gerincén, aztán az út meredeken
lejteni kezd, hogy a határ előtt még utoljára
felkapaszkodjon egy hosszú, egyenes szakaszon a Ług fölé,
s végül leereszkedjen a lapos, szomorú völgybe.
Konieczna még falura sem emlékeztet. Az öreg faházak
egymástól távol, a nyílt mezőn állnak.
A szél egy pillanatra sem csitul a hágó felől,
s még az új házak is akár a régiek:
a száguldozó levegő elmossa a körvonalaikat,
és úgy néznek ki, mintha mindjárt eltűnnének.
Folyamatos öntisztítást végez a táj. A
korhadás, zsúpmaradék, rozsda, udvari por, kéményfüst
és ólszag észak felé száll a szél
higította zajokkal. Véget ér a táj, mintha
lassan elhalna. Valószerűtlen a széle. Minden emberi
kihuny itt, elnyomja az alacsony ég roppant tömege, és
sehonnan sem áramlik levegő. Valahányszor erre járok,
szomorúság fog el. A gurál kunyhó úgy
hever a kifakult réten, mint egy leszakított tető.
A juhok ide-oda ténferegnek a végtelen forróságban,
árnyékot keresve. A nemzetközi út tele kátyúval,
mint valami dűlőút vagy földút. Egyre rosszabb,
míg aztán véget vet az egésznek a határ
absztrakt konkrétuma. A hatalmas átkelőt hosszú
távra tervezték: nincs kizárva, hogy egyszer majd
jól jön, de egyelőre főleg a nemzetközi
űrt vámkezelik. A határőrnő benéz
az új Audi csomagtartójába. A hidrogénezett
hajú szépség felsőbbséggel nézi.
Az egyenruhás egy rakás törülközőt
talál. "Hat darab fürdőlepedő vihető be"
- mondja. "A hetedik az enyém, személyes holmi" - feleli
a tűsarkú hölgyike. "Melyik?" "Ez." A határőrnő
az orrához emeli a törülközőt. "Nem mosakodhat
túl gyakran. Nem is volt használva."
Aztán erdőben fut az országút, és
kezdődik Becherov, balra az Ondavkára vezető út
válik ki a háttérből, jön Chmel'ová,
és már itt van Zboró, ahonnan hosszú út
vezet Smilnára, és onnan tovább NiŽná Poliankára,
majd VyŠnÝ és NiŽnÝ Orlikra, ami után már
Svidník külvárosa jön, de nem feltétlenül,
mert Zboróban jobbra is lehet fordulni Dlhá Lúka felé,
elmenni a Bártfai Fürdő mellett, átsuhanni az
ősi Bártfán, s Rokytov, Tarnov, Gerlahov, Malcov,
Plaveč és Plavnica után feleszmélhetünk
a lublói vár lábánál, amely úgy
magasodik Ólubló fölé, mint egy kőhegy,
majd Podolin és Szepesbéla száguldástól
és félhomálytól elmosódó formáit
fürkészhetjük, mígnem Késmárk után,
már az éjszaka határán, feltartóztat
minket a Lomnica fekete tömbje.
Az írás nevek sorolása. Így van ez az utazással
is, amikor a földrajz koráljai felfűződnek az
élet fonalára. Sem az olvasástól, sem az utazástól
nem leszünk igazán bölcsebbek. A határok akár
a fejezetek, a tájak akár az irodalmi műfajok, az útvonalak
epikája, a pihenők lírája, az éjszakai
autózás közben a reflektorfénytől megvilágított
aszfalt feketesége a nyomtatás monoton, hipnotikus vonalát
idézi, mely keresztülszeli a valóságot, és
egyenesen a megálmodott cél felé vezet. Az olvasás
végén nincs semmi, Szepesbélában ellenben volt
egy bolt. Zöld félhomály úszott közvetlenül
a föld fölött. A kis tér árnyas fái
meleget lehelltek. A sötét, alacsony ház nyitott ajtajából
sárga fény szüremlett. A küszöb előtt
szétömlött, mint egy tócsa. Nem volt ereje, hogy
továbbérjen, s talán ezért valami régi
eseményt idézett fel, valamit, ami gyerekkoromban történhetett,
valami csöndes, valódi csodát, ami teljes összhangban
áll a mindennapokkal. Benn két férfi beszélgetett
a fiatal eladónővel. A fapolcokon konzervek, dobozok, üvegek,
zacskók. A két gyenge égő aranysárga
fényt font az áruk köré. A szlovák feliratok
mondtak valamit, és egyszersmind titokban tartották. Akárcsak
a fény, amely csak részben fedte fel az igazságot,
miközben a beszélgető férfiak árnyéka
ide-oda vándorolt a helyiségben, mozgalmas, teátrális
jelleget kölcsönözve neki, ellenpontozva a nyugalmat, amivel
végül zsebre rakták az üvegeket. Az egész
olyan volt, mint egy mese, emlék abból az időből,
amikor jóval nagyobb volt a világ. Amikor a lány felém
fordult, hasraütésszerűen rámutattam valami sörre
meg egy doboz rövid Chesterfieldre. Körös-körül
a végtelen éjszaka, s mi ott álltunk a hatvanwattos
égő anakronisztikus fényében, és a kutya
sem tudott a létezésünkről.
Ez maradt meg bennem az ötszáz kilométeres
utazásból, minthogy az utazás, akárcsak az
elbeszélés, nem lineárisan fejlődik, hanem
egyetlen szót vagy mondatot keres, amely feleslegessé tenné
a folytatást és a már megírtakat.
Ha azonban Zboróban mégis balra fordulunk, legjobb, ha
ezt egy koraőszi vasárnapon tesszük. A házak
az útba kapaszkodnak, mint zúzmara az ágba. A falvak
úgy érnek véget, mintha elvágták volna,
és egyik pillanatról a másikra kezdődnek el.
Nincs más köztük, csak a völgyek végtelen
tere. Az ég átfolyik a látóhatár hullámzó
szélei között. A táj rendje domború térképet
idéz. Se öregek a házak előtt, se fiatalok motorkerékpáron.
A kocsmák kihaltnak tűnnek, mintha böjt lenne. Itt még
a régi idő tart, amelyben az emberek nem indultak ok nélkül
útnak. Otthon ültek, és hallatták a világ
neszeit, mert az útrahívó semmi jót nem jelentett.
Idegen háborúba mentek, hadseregek elől futottak,
nyomor és éhínség elől menekültek.
Közép-Európa ennélfogva soha nem adott nagy
utazókat a világnak. Azzal volt elfoglalva, hogy saját
magán belül utazott. Kíváncsiságból
útra kelni? Ilyesmi csak annak juthat eszébe, aki biztos
lehet otthona sérthetetlenségében, akinek nem kell
azon gondolkodnia, hogy a visszatérése után is ugyanott
áll-e majd a háza. Valószínű, hogy ez
a tüntető megtelepedettség, a lakóhelyek e mozdíthatatlansága
a mélyebb, mentális otthontalanság mélységes
érzéséből fakad. A falvakat elválasztó
pusztaságban a káosz démona, a meghatározatlanság
rossz szelleme leselkedik, ezért a házak közel állnak
egymáshoz, egymás felé néz az ablakuk és
embermód keresik tükörképüket, amely igazolhatja
létezésüket.
Amikor az Isten háta mögötti kis faluban a házunkat
építettük, a szomszédok odajöttek, és
megkérdezték: miért itt, miért nem az út
mentén, ahogy mások? Voltaképp nem is esett olyan
messze az úttól - annyira csak, hogy az útmenti dombra
építettük, ami télen annyiban kényelmetlen,
hogy lenn kell hagyni az autót, és gyalog kell megtenni az
utolsó száz métert. Először azt hittem,
gyakorlati megfontolásból mondják, vagy egyszerű
fontoskodásról van szó. Biztos közrejátszott
benne ez is, az is, de valamelyik nap, amikor az építkezés
már a végéhez közeledett, így szólt
a szomszédasszonyunk: "Legalább a fákból vágjon
ki valamennyit". "Miért?" - kérdeztem. "Hogy látni
lehessen" - válaszolta. Ha az összeset kivágtam volna,
az asszony akkor is legfeljebb a tetőnek egy darabkáját
meg a kisablakot látta volna az udvaráról - azt is
olyan messziről, hogy semmit sem tudott volna kivenni azon kívül,
hogy ég-e a fény az ablakban vagy sem. Akkor értettem
meg, hogy egyfajta csordaösztönről van szó. A juh
pánikba esik, ha egyedül marad. Valószínűleg
csak a többi juhban képes észlelni a létezését.
A saját többszörös tükörképétől
megfosztott világ egyszeriben horror vacuiként jelenik meg.
Szomszédasszonyom látni akarta, hogy ott fenn, a dombon valamiféle
ember él, mivel magát a tudatot nem tartotta elegendőnek.
Szüksége volt a tetődarabkának vagy a háznak,
az emberi faj kétségtelen jelének a fizikai, érzéki
közelségére.
Ha ki kellene találnom valamilyen címert Közép-Európa számára, az egyik mezőbe a félhomályt raknám, valamelyik másikba pedig a pusztaságot. Előbbit az áttekinthetetlenség, utóbbit a még mindig megszelídítetlen tér jelképeként. Nagyon szép címer, kicsit elmosódott körvonalakkal, amiket a képzelet tölthet ki. Vagy az álom.
***
Pár órája kelet felől fúj a szél,
egyre hidegebb van. Ha egyszer majd széthull minden és mindenben
csalódunk, még maradnak a hőmérséklet
kötelékei, a meteorológia közössége.
Visszatérünk a kezdetekhez, azokhoz az időkhöz,
amikor szüntelenül fagyoskodtunk. "A szlávok országai
minden országok közül a leghidegebbek. A legnagyobb fagyok
holdvilágos éjszakákon és derült napokon
vannak náluk [...]. Amikor az emberek kifújják a levegőt,
olyan jégpáncél képződik a szakállukon,
mintha üvegből lenne." Így látta 963-ban Ibrahim
ibn-Jakub, és így látom én ma. Nem változott
semmi, pedig ezer év alatt szinte minden megváltozott. De
az elemek ugyanúgy ott strázsálnak az ajtónk
előtt, mint régen.
A Breughel-féle tizenhatodik századi flamand falu mozgalmas
és eleven. A Vadászok a hóban című képen
a tél ellenére senki sem pihen, mintha Flandria végtelen
energiafölösleggel rendelkezne. A halványzöld téli
tájban nyüzsögnek az emberek, fáradtságot
nem ismerve dolgoznak és szórakoznak. A gyerekek, felnőttek
és kutyák a befagyott tavon játszanak, ahelyett, hogy
a meleg, biztonságos kunyhókban feküdnének és
erőt gyűjtenének. Ebben a világban már
valószínűleg nincs semmi tennivaló: a táj
egészen a vászon széléig tökéletesen
humanizáltnak látszik. A néhány fa az utak
és gátak mentén nő, vagy a mezők szabályos
négyszögeit szegélyezi. Már semmi tennivaló,
gond nélkül lehet lakni a mindennapok rendezett díszletei
között. A természetet szabályozták, mértani
keretek közé szorították. Csak a vadászok
mély nyomai jelzik a hóban, hogy maradt még némi
ellenállás. Nem csoda, hogy annyian elhagyták az országot,
hogy mint Barents vagy Heemskerk, az Északkeleti Átjáró
legendáját kergessék. A történetírás
ugyan megemlíti, hogy a felfedezőutak indítékai
sokszor gazdaságiak voltak, de a breugheli táj szűkössége
láttán az embernek inkább a menekülés
jut eszébe, mint a haszonvágy. Különben nincs kizárva,
hogy mindkettő szerepet játszott. A kaland egész pragmatikus
is lehet. Úgy is útnak indulhatunk az észak örvényébe,
hogy közben egyáltalán nem feledkezünk meg, mondjuk,
Antwerpenről. Erről tanúskodnak egyebek mellett azok
a régi metszetek, amelyek Bering téli táborát
ábrázolják az Új Föld partjainál:
az utazóknak menedéket adó faház forma és
praktikum tekintetében a Breughel vásznairól ismert
házakat idézi. Még fürdőszobának
is helyet szorítottak benne.
Errefelé télen, derült időben, ha el is csendesedik
a szél, akkor sem történik semmi. Az emberek meglapulnak
a házakban, és csak néha jönnek ki az asszonyok
az útra, üres szatyorral. A szürke autóbuszban
működő mozgóbolt felé veszik az irányt.
Aztán visszajönnek, és megint elnéptelenedik
az út, hiszen óvni kell az életet. Csak a semmirekellők
tékozolják el, akik a kocsmában ülnek, ahol ki-be
jár a huzat és a hideg miatt kesztyűben dolgoznak a
pultoslányok. Csak a semmirekellők, akiknek nem kell takarékoskodniuk
az idővel és az energiával, engedhetik meg maguknak
azt a luxust, hogy szórakozzanak és nyugodtan szemléljék
az órák pergését. A többiek gondoskodnak
róla, hogy ne vesszen kárba az otthon melege, ne vesszen
kárba a tévében keringő áram meg az
előfizetési díj, mert a léhaság bűn.
Ezért innen soha nem indulnak útnak cél nélkül,
a csavargókat pedig mindig is megvetették vagy őrültnek
tartották. A célszerűség a szegény ember
végső vigasza: lehetővé teszi, hogy megőrizze
méltóságát és az értelem látszatát.
Este tízkor kihunynak a fények az ablakokban, hisz elfogytak
a teendők, s csak itt-ott pislog a képernyők tüze,
bár ez is csak az álom egyik formája, vagyis ez sem
borítja fel a rendet. Európa fejére húzza az
éjszaka sötétkék takaróját, és
megpróbálja átaludni a legrosszabbat.
Múlt télen Lembergbe utaztam. A przemyli buszpályaudvaron
már sötétedett. Napszálltakor indultunk. Húsz-huszonöt
perc alatt Medykába értünk. Ukrajnában aztán
leszállt az éjszaka. A busz robogott a síkos, fehér
úton, az ablaküvegen lefolyt a sötétség.
Falvak, tanyák mellett haladtunk el, de a sötétben csak
a házak formáját tudtam kivenni. Itt-ott gyertya vagy
spirituszégő égett a függöny mögött.
Délután öt-hat óra lehetett, s távolabbról,
a végtelen messzeségből semmilyen fény nem
látszott. Jobb- és baloldalt nappal lakóházak
sorakoztak, de most teljesen nyomuk veszett, mintha mindent elnyelt volna
a sötétség és csak hajnalban akarná kiköpni.
Nem hagyott nyugodni ez az illuzórikus létezés: szóval
mindannyian ott vannak, mindenki: nők, férfiak, gyerekek,
csecsemők, ott ülnek a sötét szobákban,
bámulják a vörös izzást a tűzhely
alatt, a kályha résnyire nyitott ajtaját, mozdulatlanságra
és várakozásra kárhoztatva, amíg megjön
az álom. Ezrek és tízezrek ugyanabban a pózban
az asztal mellett, a székeken, tenyerükbe támasztott
arccal, néma csöndben, a saját házukban, amely
egyszeriben idegenné válik.
Horodokban néhány utcalámpa meg valami kirakat
pislákolt. Aztán ismét elöntötte a síkságot
a sötétség. Ez az utazás keletre egyszersmind
az idő mélyére és az álom mélyére
tett utazás is volt. Hiszen csak ott, a múlt vagy a képzelet
örvényeiben találkozni ilyen tökéletesen
halott, ugyanakkor potenciális tájjal, a már kész,
de még mozgásba nem hozott világ víziójával.
Délután öt vagy hat órakor fekete örvény
mélyében pihent a föld, s a házakkal, emberekkel,
televíziókkal, hűtőszekrényekkel meg
a többivel együtt várta a feltámadást.
Persze csak energiatakarékosságról volt szó,
de nyugtalanító módon emlékeztetett valamilyen
természeti csapásra. Az elemek, amelyek bejönnek az
emberkéz alkotta kerítések közé és
benéznek az ablakon, az áramkimaradás formáját
is ölthetik.
***
Ó, Európa, néha felébredek éjszaka,
és hallgatom a szlovák Radio VÝchodot vagy a Radio
Rebekát. Nem tudok aludni, kíváncsi vagyok, mi van
veled. Lou Reed, Dylan, ABBA, Willy Nelson és Steve Miller Band.
Ki lehet bírni. Főleg, amikor mondják, hogy náluk
is havazik és fúj a szél. Közös sors és
kultúra. Kár, hogy nem tudom fogni Ukrajnát, Magyarországot
vagy Romániát. Csak magam elé képzelem a hatalmas
éjszakai síkságot, amelyen Lemberg és Bukarest
görögtüzei égnek, mint kis szentivánéji
koszorúk a sötét vizek végtelenjében,
égnek, míg el nem oltja őket a hajnal. Képzeld,
egyszer repülővel utaztam Budapestről, szép idő
volt és minden tökéletesen látszott, de sehogy
sem lehetett megkülönböztetni, hol végződik
az egyik és hol kezdődik a másik. Ha Németországba
repül az ember, rögtön látni. Egyszer majd nyilván
csinálsz ezzel valamit, de nem vagyok biztos benne, hogy annyira
kéne. Mindenesetre beszélik, hogy ezen vagy. Annyi mindent
fecsegnek az emberek. Huszonöt évvel ezelőtt az iskolai
atlaszban nézegettem a képeidet. Tetszettél, de nem
nagyon hittem benne, hogy ezeken a mindenféle furcsa, kacifántos
félszigeteken és szigeteken hozzám hasonló
emberek élnek. Most sem nagyon hiszek benne, de az ember idővel
szkeptikus lesz, és már nem annyira életszükséglete
a hit. Bámultam a képeidet, és elképzeltem,
hogy ott bolyongok valahol, láthatatlan kis ember, roppant testeden.
Elég erotikus vízió volt. Most látom csak.
Jól kitalálta valaki, hogy a földrészek nőneműek.
Ha férfi lennél, Európa, nem tudnék ilyen gyöngéden
gondolni rád. Éjszaka felébrednék, és
csak végtelen magányt éreznék. Szerencsére
nincs így. Hanyatt fekszel az égszínkék vizek
között, bal karod Nagy-Britannia, kezed Írország,
jobb karod Olaszország, szép fejed Ibéria, a szíved
meg ott dobog valahol Dijon és Párizs között...
...És mi lüktet a testedben valahol Homonna és Nagymihály
között? Különösen azon a borús februári
napon, amikor az ablaktörlők esőt és ködöt
gyűjtöttek össze az elülső ablakról,
s mi ahelyett, hogy a főútvonalon mentünk volna, StraŽskénál
letértünk, hogy kilukadjunk valami hepehupás, harmadrendű
úton. Staré, Vol'a, Nacina Ves, Petrovce - nem láttunk
belőlük semmit. Nedves, szürke levegő borította
őket. Valahol jobbra folyt a Laborc, de síkságon még
nappal is nehéz észrevenni egy folyót. Hófoltok,
sárga föld, néhány holló meg időnként
valami üzem rozsdálló maradványai. Minden közel
van és lapos a nedvességtől. Most is: sehol egy lélek.
Hatvannal robogtunk keresztül a szöveg számára
teremtett világon. A házak vaskapui, a kerítések,
a betonkutak a mezőkön, a rejtélyes térdarabkák,
amikor némi fény szüremlett az égből,
mind készen álltak, hogy elfogadják a legőrültebb
gondolatot is. Olyan kevés történt itt, hogy végtelen
lehetőségeket kínált a jövő.
Nagymihályban megszólalt B.: "Olyan az egész,
mint Mexikó". J., aki Tucsonban lakott, és már járt
Sonorában, helyeselt, én meg arra gondoltam: valóban,
ha keresnék egy helyet, ahova menekülhetnék és
ahol meghalhatnék, akárcsak - mondjuk - a Konzul vagy Ambrose
Bierce, az Öreg Gringo, csakis ide jönnék, hogy a végtelenbe
vándoroljak a Námesti osloboditelov-on, a pisztáciaszínű
ház mellett, földszintjén a "Bohema" kávéházzal,
homlokzatán a megannyi zárterkéllyel, kiugróval,
oszloppal, fodorral és manzárddal, mely úgy tornyosul
egymásra, mint valami határvidéki Sagrada Familia
oromzata. S mielőtt végképp eltűnnék
vagy meghalnék, kívülről megtanulnám ezt
a csodát, ami szinte lehetetlen, így aztán meghosszabbodnának
a napjaim, már-már az öröklét karikatúrájaként.
Igen, Európa, én utópiám és halhatatlanságom.
És az a másik ház a kereszteződés túloldalán,
a sarkon, a tetején a fekete kupolával, amely egyenesen a
Vaszilij Blazsennijről vagy a varsói Mária Magdaléna
templomról pottyant ide, első emeletén a biliárdszalonnal,
ahol a fűzöld posztón guruló golyók mintha
az ideális világot jelképeznék, illetve azt,
amelyikből nincs kiút. Csak bolyonganék és
kívülről megtanulnám, miközben folyton abba
a sörözőbe járnék, amelyet - noha pincében
van - a legkevésbé sem fertőzött meg a dekadencia.
Borsólevest kaptunk zsemlekockával és káposztás
tarját knédlivel. ŠariŠt és rumot ittunk hozzá.
Egészen alacsony volt a boltozat. Az asztaloknál magányos
nők ültek az eljövendő kort előlegező
ruhákban. Odakinn ködfoszlányok szálldostak,
az étlapon pedig volt kávé algériai módra,
vagyis tejszínhabbal és tojáslikőrrel. A hamis
rum és Algéria eszünkbe juttatta, hogy szomorú
keleti karneválon veszünk részt. A pincér olyan
udvarias volt, hogy már a legrosszabbal gyanúsítottuk,
de amikor megpróbáltunk borravalót adni, szinte megsértődött.
Félretolta a pénzt, mint valami nemkívánt baksist.
Nem szépítem a dolgot - így volt. Negyven körül
járt, és arra gondoltam, megéri még, hogy minden
megváltozik, széthull és már sohasem lesz olyan,
mint régen. A DruŽba szálloda előtt különben
már ott álltak a limuzinok, amelyeket korábban senki
sem látott errefelé.
A város túloldalán, a két világháború
közt épült, földszintes házak utcájában
találtunk egy "alko-nealko" feliratú üzletet. Bent Niemen
szólt egy lengyel adón, a falak a padlótól
a mennyezetig tele voltak üvegekkel. Három férfi fehérbort
ivott üdítős flakonból. A sarokban ezüstszínű
hordók álltak rézcsappal. A Gazdovské, a Demanovka,
a Borovička meg a Becherovka békésen égett,
mint megannyi éjjeli lámpás a korai alkonyatban. Bevásároltunk,
aztán megint kiléptünk a utcára. Ekkor jutott
eszembe André Kertész egyik fényképe.
Nincs kizárva, hogy mindaz, amit valaha írtam, erre a
fotóra vezethető vissza. 1921, egy magyar kisváros,
Abony, Szolnoktól hét kilométerre nyugatra. Egy vak
hegedűs megy át keresztben az utcán, s közben
játszik. Egy tizenéves, mezítlábas fiú
vezeti, a fején csákóval. A zenész lábán
széttaposott cipő. A jobbal épp átlépi
egy vaskerekű szekér keskeny nyomát. Az utcának
nincs szilárd burkolata. Aszály van. A fiú lába
nem sáros, a keskeny keréknyom lapos, alig mélyed
a földbe. Enyhén jobbra fordul, és a kép kissé
homályos mélyébe vész. Az utca mentén
fakerítés meg egy ház részlete látszik:
az ablakban tükröződik az égbolt. Valamivel távolabb
fehér kápolna áll. A kerítés mögött
fák nőnek. A zenész behunyja a szemét. Megy
és játszik magának meg az őt körülvevő
láthatatlan térnek. A két vándoron kívül
csak egy négy-ötéves gyerek van az utcán. Feléjük
fordul, de valahova messzebbre, a kép szélén túlra
néz, mintha a csavargók mögött valami érdekesebb
dolog történne, mint a fotón. Borús az idő:
sem a tárgyak, sem az emberek nem vetnek árnyékot.
A hegedűs jobb karjára (igen, balkezes!) egy bot van akasztva,
a kísérő karján valami kis pokrócféle.
Néhány lépés választja el őket
a kép szélétől. Mindjárt eltűnnek,
és a zene elhallgat. Csak a kisfiú, az út meg a keréknyom
marad a képen.
Négy éve kísért ez a fotó. Akárhova
utazom, mindenhol ennek a háromdimenziós, színes változatát
keresem, miközben sokszor úgy érzem, mindjárt
megtalálom. Így volt ez Podolinban, a lőcsei sikátorokban,
a fehéren izzó Göncön, ahol a vasútállomást
kerestem, ami egy üres, romos épület volt, és estig
nem indult semmilyen vonat. Így az elhagyatott vilmányi peronon,
a forróságba süppedt végtelen mezők közepén,
a deljatini piactéren, ahol dohányt árultak öregasszonyok,
és Kvasziban, amikor elment a vonat, és kiderült, hogy
körös-körül sehol egy teremtett lélek, noha
házak álltak egymás mellett. Így Szolotvinában,
a sós por lepte, mozdulatlan bányaaknák közt,
és Duklában, amikor nehéz, monoton szél fúj
a hágó felől. Itt is, ott is André Kertész
1921-es fotója vetült a tér átlátszó
képernyőjére, mintha abban a pillanatban megállt
volna az idő, s ezért a jelen tévedésnek, tréfának
vagy árulásnak tűnne, mintha anakronizmus és
botrány lenne jelenlétem ezeken a helyeken, mivel a jövőből
jöttem, de emiatt cseppet sem vagyok okosabb, csak ijedtebb. Hipnotizál
ennek a képnek a tere, s minden utazásom csupán arra
szolgál, hogy végre megtaláljam a kép belsejébe
vezető titkos átjárót.
Ott, a nagymihályi ködös alkonyatban, az "alko-nealko"
feliratú bolt utcájában is úgy éreztem,
hogy a közvetlen közelben van az átjáró.
Bal felé mentünk. Földszintes, terebélyes házak
sorakoztak szorosan egymás mellett. Udvarok káoszát
rejtették a falak és kapuk: nyilván a múlt
század utolsó évei óta. A falakról pattogzott
a monarchiabeli sárga festék. Mind a lépték,
mind az elhagyatottság végtelenül emberi és békés
volt. De váratlanul véget ért az egész. Az
utcának nem volt folytatása. Egy, talán a hatvanas
években épült paneldzsungel zárta le. A szürke
termeszvár az égbe veszett, összenőtt vele. A
lakótelepi szemétdomb körül színes mirindás,
fantás, kólás üvegek hevertek. Az üres parkolóban
egy régi Kadett állt, nyitott motorháztetővel.
Három pasas matatott benne. Pontosabban csak az egyik matatott,
a másik kettő cigarettázott és tanácsokat
adott. Már messziről észrevettek minket. Itt, a pusztaság
közepén száz méterről is látszott
az idegen. Az utca elején álló öreg házak
és a Corbusier-fattyak közt nem volt semmilyen folytonosság.
Egyszerűen megrepedt a tér, s ott úszott benne az alaktalan,
embertelen idő. Több évtizedes mozdulatlanság,
most pedig a rozsdás Opel és a hó alól kikandikáló
fantás és kólás üvegek. Megpróbáltam
elképzelni, hogy valaki fél évszázad múlva
talál egy fényképet, rajta a tömbház meg
az objektívben mozdulatlanná merevedett három pasas,
de nem éreztem mást, csak szomorúságot.
Nemrégiben mosás közben váratlan megvilágosodás ért: megéreztem, hogy közép-európai vagyok. Talán OMO volt, talán Ariel vagy valami más színes dobozos por. A távoli, szinte mítikus civilizáció - a Procter and Gamble, a Henkel vagy a Lever - az anyanyelvemen szólt hozzám. Mi több, más közép-európaiakhoz is a saját nyelvükön szólt: Praci prostriedok pre farebnú bielizeň. Proszek do prania tkanin kolorowych. Detergent pentru rufe colorate. Fékezett habzású mosópor színes ruhákra... Beraktam a holmikat a mosógépbe, precízen kimértem az Arielt vagy OMO-t, és éreztem, létezésem teljes mértékben és visszavonhatatlanul elismerést nyert. A többi csomagolást is megvizsgáltam a fürdőszobában. A fogkrémek, dezodorok, súrolóporok és -folyadékok mind-mind az én közép-európai feltámadásomat hirdették. Olyan volt, akár a függetlenség elismerése és a diplomáciai kapcsolatok felvétele. Skladujte mimo dosah děti. Igen, Európa, a szíved valahol Dijon és Párizs között dobog, szép fejed Ibéria, a vizek égszínkék lepedőjén. Örökké éhes gyomrod Németország. És én? Vagyis mi? Esetleg az ágyékod? Huszonvalahány évvel ezelőtt nem is ismertem ezt a szót, lubickoltam, mint hal a vízben, mint Gulliver Brobdingnag királynőjénél, míg óraszám gubbasztottam a képed fölött, mint valami tiltott fotó fölött. A jobb combod Ukrajna, a bal Skandinávia. Hosszú őszi délutánok az iskolai atlasz fölött, az ütőereidet keresve: Duna, Szajna, Rajna, Dnyeper. Éreztem lüktetésüket az alföldek és fennsíkok zöld-arany bőre alatt. Ma már felnőtt vagyok, és a mosógépbe szórom a port. Beállítom a programot, és nekikészülök az olvasásnak: Danilo KiŠ, Hrabal, Josef Roth, Dubravka UgreŠić, Esterházy Fuharosok-ja, Jakub Deml, Bulatović, Ioan Groşan és Krzyszek Varga Bildungsroman-ja. Mindet olvasom, ugyanis éjszaka van, nem sokat látni odakinn, és nincs kilátásban semmilyen utazás. Olvasok egy oldalt, másfelet, lerakom, és nyúlok a következő könyvért, az irodalom ugyanis a földrajz mellett a történelemre is hasonlít, s ezért szükségképp töredékekből áll, forgácsokból, autó ablakából vetett pillantásokból, hiszen itt nálunk képtelenség olyan hosszú, logikus elbeszélést fabrikálni, ami ne lenne unalmasabb és hiteltelenebb, mint az élet és a világ. Éppilyen nehéz, sőt, talán lehetetlen mások számára, hogy kicsivel többet mondjanak a nyelvünkön, mint a mosópor használati utasítása. Igen, Európa, beállítottam az "alapmosást", a 60°C-t, s most elmélkedhetek rólad a következő két órában. Odakinn fagy, a hold délen, valahol Hidasnémeti fölött lebeg. Nevekből áll a tested, s a szerelem lényege, hogy a szavak többet jelentenek annál, mint amit igazából jelölnek.
***
Egyszer Berlinben megkérdeztem egy német ismerősömet,
hogy valójában hol is ér véget Európa.
Általában nem szoktam olyan kérdéseket feltenni,
amelyek provokációnak tűnnek, de A. érett, okos
ember volt, és jó adag szkeptikus öniróniával
rendelkezett, ami bizalomra adott okot. Azonkívül Jim Beamet
ittunk, és már befejeztük az ebédet. Merő
kíváncsiságból kérdeztem. Azokról
az érzéseimről akartam megtudni valamit, amelyek mindig
kísértenek, valahányszor átrobogok a magas,
komor hídon az Odera menti Frankfurtban. A. nyelt egyet, elkomolyodott,
s valamiféle lelki térségként határozta
meg Európát, amely addig ér, amíg a liberális
demokrácia, a tolerancia és a "posztaufklérista" értékek.
Persze fürgén elfogadtam a választ, hiszen tökéletesen
kielégített: különösebben nem pontosított
vagy korlátozott semmit, úgyhogy nem rontotta el az ebéd
utáni szieszta hangulatát. Ám a következő
pillanatban ismerősöm, aki láthatóan szerette
volna példával alátámasztani az elméletét,
azt mondta: Németország '33 és '45 között
nem volt Európában.
Forgattam a Jim Beamet, és arra gondoltam: inkább talán
nem volt szüksége rá, hogy Európában legyen,
hiszen valamiképpen Európa volt őbenne. Aztán
kimentem az erkélyre, hogy elszívjak egy cigarettát,
az irónia nyomtalanul elpárolgott, cigarettázás
közben néztem a délutáni Günzelstrassét
- semmi sem utalt arra, hogy egyszer elköltözött volna valahova
máshova. De az, amit A. mondott, megingatta korábbi elképzeléseimet
a térrel és a közösséggel kapcsolatban.
Úgy látszik, lehetséges elhagyni egy helyet, miközben
egyszersmind ott is maradunk, ráadásul a lehető legészrevehetőbb
módon. Szívtam a cigarettát, és azt kérdeztem
magamban: hol volt A. hazája '33 és '45 között,
ha nem itt, hiszen valahol csak kellett hogy legyen? Valószínűleg
- a "lelki térség" definícióból is ez
következik - egyáltalán nem létezett. Igazolva
láttam régi sejtésemet, miszerint nincs rosszabb a
létezés teljes hiányánál. Lám,
egy állam vagy nemzet jelenlétének a hiánya
milyen borzalmas következményekkel jár arra a közösségre
nézve, amelynek ez a nemzet vagy állam a része volt.
Igen, az öreg kontinens olyan, mint egy villamos, amelyről
leszállhat az ember, elintézheti a teendőit, és
egy másik megállónál felugorhat rá.
Vagy mint egy egyház, ahonnan kívánságra exkommunikálják
az embert, s ahova aztán ismét befogadást nyerhet.
Ó, a Nyugat népeinek csodás, dinamikus szuverenitása
és alanyisága! Ugyanolyan könnyedén mérték
egykor a területeket, mint ahogy manapság az eszmét.
Ha az ember otthonra talál a térben, talán könnyebben
mennek az efféle kísérletek az idővel. Végül
is a gondolkodás története akkor kezdődött
igazán, mikor a nomádok úgy döntöttek, hogy
letelepednek, és meghúzták a homokban vagy a sztyeppén
a jövendőbeli város vonalait. Az állandó
lakóhely a dinamikusan változó reflexió feltétele
volt, s az időnek, szeszélyeinek és folyamatosságának
a tudata az egyik első felfedezés. "'33 és '45 között
nem voltunk." De mégis voltunk a Szajna és a Volga között.
Nem vállalkozom az ellentmondás feloldására,
mert nem szeretnék megbolondulni. A paradoxonokat a hit titkaiként
kell elfogadni. Nyugtalanítják az elmét és
olyan izgatóan többértelműek, hogy ahhoz képest
a frankfurti hídon tapasztalt érzéseim csupán
a hangulat pillanatnyi ingadozásának tűnnek.
***
Nem igazán tudom, mire is jók ezek az alapjában véve elég banális megállapítások, a korántsem olyan magától értetődő párhuzamoknak ez az erőltetett keresése, a földrajz, az előérzet és az elvetélt diskurzus ingatag konstrukciója. Mire jó? A választás posztmodern (bocs...) szabadságának a házasítása a végesség modernista vágyával. Ahhoz, hogy valahova elutazzon az ember, valahonnan el is kell indulnia. Ne áltassuk magunkat - az utazás mindig menekülés, úgy hat, mint a kábítószer. Ez is, az is "trip". A tér amfetaminja, a táj LSD-je, heroinos belenyugvás abba, ami történni fog. De legalább meg kell határoznunk, mi is késztet bennünket költözésre, meg kell állapítanunk, hol az antipódus. Mondd meg, mit hagytál el, és megmondom, ki vagy. Az egész együtt olyan, mint valamiféle mentális Arkhimédesz-törvény. Nézd meg, hogyan viselkedik a szellemed, ha különféle terekbe mártod. Avagy: hol tágul ki legjobban a lelked - vagyis hol tapasztalja a legnagyobb űrt? A bremerhaveni vagy a burkut-kvaszi vonaton? Záhonyban, amikor a dübörgő hídon átlépi a Tiszát, vagy Kreuzlingen és Konstanz között, amikor a Bódeni-tó ködben úszó melléktavának a partján - talán Unterseenek hívják - robog, és az olasz külsejű pincér arrébb tolja a sörös és kávés kocsit, amely csilingelve lépi át a határt, együtt a vonattal, velem, meg valami francia családdal, bár az is lehet, hogy svájciak, s közben a kutya se kéri tőlem az útlevelet? Minden csendes, tiszta, a tó ködös kéksége áthatol az ablaküvegen, mintha ott se lenne. Ezzel szemben Záhony és Csop között durván összeverekednek a fiúk a két vagon közti átjáróban, s amikor az egyik végül elesik, a másik, kopaszra borotvált alak rálép. Egy sovány nő ül mellettem, egész poggyásza egy tízliteres napraforgóolajos üveg, amit féltőn ölel magához; a markában vörös ukrán paszportot szorongat. Jönnek a vámosok és a határőrök, hatan vagy heten vannak. A kárpátaljai cigányok előveszik sötétkék kartonba kötött igazolványaikat, és szó nélkül megkapják a következő, századik pecsétet. A vagonok közti átjáróból patacipős, aranyló hajú lány szalad ki, a blúza pántja lecsúszik; vizet kér, mert le kell mosnia a megrugdosott fiú arcát. Kinn a Tisza síkvidékre ér, elmocsarasodik. A füzek és nádak iszapban állnak. A lány visszamegy a fiújához: az üvegen át látni, ahogy gondosan megtörli valamivel a fiú szemöldökívét és a szétvert orrát. A kopasz imbolyogva, diadalmasan lép be a vagonba. Mintha újabb ellenfelet keresne, de csak halk beszédbe elegyedik az egyenruhásokkal.
Emlékszem az egészre. Emlékszem a sovány
nő arcára és az olajosüvegre, a lány lecsúszó
pántjára és a kopasz orkánnadrágjára,
de sehogy sem tudom felidézni, mit ettem a konstanzi kocsmában
a tó partján, nem messze attól a helytől, ahol
Husz Jánost megégették. Emlékszem a paprikás
kolbászra meg a körtepálinkára indulás
előtt a záhonyi padon, a pasasra, akitől forintot
vásároltam, a kocsmájára, a táblára,
amire nyilakat dobált az unatkozó pultos, a csopi gabonaartemiszre
meg a boltra, ahol vettem, a valutaüzér nejlonzacskójára,
amely telis-tele volt befőttesgumival kötegelt hrivnyával
- Konstanzból csak sár- és halszagra emlékszem.
Vagyis nagyon úgy néz ki, hogy főleg emlékekből
áll a lelkem, s egyes helyeken elveszti azt a képességét,
hogy képeket tükrözzön és rögzítsen,
mintha megvakulna és érzéketlenné válna,
mint a túlexponált film. Mindig csak a dolgok árnyéka,
létezések gyanúja és feltételezése
marad meg benne, és nem maguk a tények: a Hamburg és
Hannover közti vonatútból sem jegyeztem meg a két
Bundeswehr-sorkatona arcát, csak azt, hogy Gregor Strassert olvastak
valami brosúraszerű szemétből, és szemlátomást
meghatódottan beszéltek róla. Ezzel szemben látom,
pedig milyen régen volt, egy pár éves kislány
kokárdás fehér ruháját és csillogó
fehér cipőjét a Deljatinból Ivano-Frankivszkba
tartó vonaton, látom, ahogy a könnyű, légies
kis pillangó belép a vonat reménytelenül mocskos
WC-jébe, s a következő pillanatban érintetlenül,
tisztán felbukkan, mintha öt évének ártatlansága
diadalmaskodhatna a reálisan létező szennyen.
Igen, ebből áll az én Európám. Részletekből,
apróságokból, néhány másodperces,
filmetűdszerű történésekből, villódzó
snittekből, melyek úgy örvénylenek a fejemben,
akár a levelek a szélben, s az epizódok e viharán
keresztül átsüt a térkép és átsüt
a táj. Mert mindig a földrajz volt a rögeszmém,
sohasem a történelem, amelynek félholt, romlásnak
indult, böhöm testét olyan sokáig tápláltuk
errefelé. A földrajzot ugyanakkor mintegy kinyilatkoztatásként
kaptuk, s egyike azon kevés dolognak, amelyet nem sikerült
elcsesznünk. A politikai vagy gazdasági földrajz csak
fattyú. Elég rápillantani azokra a közönséges
hamisítványokra, amiket a térképész-csavargók
készítenek, hogy fogalmat alkossunk valódi értékükről.
Olyanok, akár az árnyék a koszos ablaküvegen
és nagyjából annyi ideig is élnek.
A valódi földrajz a menekülés útja,
amely délre vezet, mivel a keletet és a nyugatot a földrajz
fattyútestvérei kerítették hatalmukba, és
éhes lelkem semmit sem talál ott. Legfeljebb a régi,
jól ismert félelem fogja el, amely északon ugyan hibernálódhat,
de hát az ember nem élhet jégdarabbal a keblében.
A kelet csak a nyugat antipódusa, tükre, engem viszont sohasem
elégítettek ki az egyszerű megoldások, s ezért
voltam olyan boldog Seregélyesen, ahol egy hét alatt hét
liter körtepálinkát ittam, miközben mindvégig
tiszta maradt az agyam, minthogy reggel kilenc és délután
négy között azt igyekeztek megtanítani nekem jószándékú
amerikaiak, hogyan lehet elmondani pontosan és érdekesen
egy történetet. Isten a tanúm, próbáltam
megérteni a módszert, de a saját történetem
széttöredezett az ujjaim között, amikor láttam,
hogy figyelnek és a fülüket hegyezik. Néha megkérdezték,
hogy miért nem változik a hősöm, miért
ugyanolyan a végén, mint az elején, én meg
próbáltam megmagyarázni nekik, hogy valójában
én vagyok a hős, és már elegem van a változásból,
szeretném, ha a világ végre tartós lenne és
abbahagyná a szaltókat, hogy épp a mozdulatlanság
tölt el csodálattal, mert az ember tettei egyre lényegtelenebbek:
túl sok volt belőlük és többnyire gonosztettek
voltak. De nem tudtam elmondani nekik, pedig nagyon jó tolmácsom
volt, nem tudtam, mert ők abban a hitben éltek, hogy a hősök
a saját sorsuk urai, így hát délutánonként
elhagytam a fekete zsalugáteres, fehér szállodát,
végigsétáltam az ódon parkon és a ragacsos
aszfalton a forróságban tikkadó kukoricamezők
között, hogy a falu árnyékos, terebélyes
házai közt tévedhetetlenül megtaláljam az
utat az italboltba. S aztán éjszaka sokáig tudtam
töprengeni az egészen, míg végül hajnali
háromkor rámtört a végtelen magányossággal
vegyes álmatlanság, éreztem, ahogy hullámzik
alattam a Nagy Magyar Alföld, és jó volt, mert tudtam,
hogy reggel, a nehéz szalonnás rántotta után,
ami meg nyilván az amerikaiaknak okozott álmatlanságot,
a történetemet hallgató magyarok nem fognak kérdezősködni
a hősömről, illetve elfogadják olyannak, amilyen,
és az érdekli majd őket, ami mögötte történik.
Gyula azt mondja majd az árnyas lugasban: "Látom ezt a világot".
Ennyi elég is. Őket, akárcsak engem, a valóság
maradandósága érdekelte: ennek a valóságnak
kellett hőstetteket véghezvinnie, vagyis legyőznie
az emberi leleményességet.
Reggelente, mielőtt felszállt a meleg, kisétáltam
a zöld tó partjára. Aztán a felforrósodott
levegő szétterült a környék felett, és
csodálkoztam: hogyan lehet nem észrevenni, milyen kézzelfogható
a világ? A kis, karcsú román fiú szürke
zakót hordott, a hajtókáján ezüstkereszttel.
Társa bőrszerkóban járt, bajusza volt, és
nyugodtan elment volna egy motoros banda tagjának. Meg kellett tanulnunk
a pontos történetmesélést. Mindig reggel hatkor
keltem, mielőtt a napfény felszárította a harmatot,
és a nagy parkban sétálgattam. A csigák csillogó
ösvényeket hagytak maguk után. Véget ért
a park, és kiértem a füves focipályára,
fehér kapukkal. Láttam a falu első házait.
Egy férfi suhant el mellettem biciklin, a vázhoz kötözött
horgászbottal és hálóval.
Egy nap eleredt az eső, és egész éjszaka
esett. A bádogtetőn dobolt, és lefolyt az ereszcsatornán.
Pára szállt fel a földből, a kavicsos sétányokból,
a járda lapjaiból. A tévében mutatott térképen
láttam, hogy Prágától Bécsen át
Zágrábig és Szabadkáig ér a sötét
felhő, hogy aztán enyhe ívben egészen Eperjesig
hajoljon, s végül elhalványuljon valahol az otthonom
fölött, a szlovák határnál. Eszembe jutott,
hogy a kassai cigányok most a "SmÄdnÝ mních"-ben
ülnek, és jó okuk van rá, hogy ne távozzanak
túl korán. Itt veszkölődtem egyszer egy kétkoronással,
míg aztán észrevettem, hogy csak elromlott a WC-t
záró automata. Most szinte az egész egykori Császárságban
esett. Szívtam az okęciei vámmentes területen
vett füstszűrő nélküli Camelt, és
megpróbáltam elképzelni egy száz évvel
ezelőtti, esős nyári napot. Az abonyi hegedűs
nem több tíz-tizenkét évesnél, a kísérője
még meg sem született. A Habsburg területek püffednek,
mint a beteg szövet, próbálják a maguk életét
élni. Az Alkotmány XIX. cikkelye időzített
bomba, ez robbantja fel a Monarchiát. Egy falusi vendégfogadó
ablakában állok, s nézem, ahogy a kocsisok befogják
a lovaikat a sáros udvaron és ponyvával takarják
le a szekéren lévő rakományt. Magyarul kiabálnak,
talán szlovákul, talán ukránul vagy lengyelül.
A pejszínű heréltek és kancák háta
nedvesen sötétlik. Augusztus 18-a van, Őfelsége
születésnapja. A szobámban csak egy ágy meg egy
szék árválkodik, mert szegény vagyok. Ennek
ellenére meg sem fordul a fejemben, hogy szocialista, demokrata
vagy nacionalista legyek. Vagyis nincs kizárva, hogy cigány
vagyok. Ezért vizsgálom olyan figyelmesen a lovakat: az eszmék
csak bajt hoznak rám. Tegnap a levegőben lévő
elképzelésekről vitatkoztak az asztalnál a
férfiak. Csendesen ültem, örültem, hogy senki se
figyel rám. Az igazat megvallva, fütyülök rá,
hogy Őfelsége németül beszél. Legalábbis
amíg nem személy szerint hozzám szól. De ha
a magyarok királya, lehet a cigányok királya is. Így
aztán amellett vagyok, hogy az egész világon monarchia
legyen, amerre csak a szekerek kerekei gurulnak és a lovak lépdelnek.
Minél több földje van a Császárnak, annál
jobb az egyszerű embernek. Ha eszmék kormányozzák
a földet, sohasem lehet tudni, kié: az eszmék változnak,
a Császár viszont sohasem változik. Legfeljebb meghal,
és jön utána egy másik, és megint egyszerűen
alattvalók vagyunk. Nincs ebben semmi rossz. A legjobb hatalom a
távoli hatalom. Mindig takarózhatunk azzal, hogy nem hallottuk,
amit mondott, és meglehet az az illúziónk, hogy a
távolság miatt nem hallja a kéréseinket. A
szekerek nekiindulnak. A tengely csikorgását elnyomja a sár
cuppogása. A kocsisok faggyúba mártott, durva szövetből
készült körkabátba burkolóznak. Meghúzzák
a gyeplőt, a lovak észak felé fordulnak. Utánuk
nézek, de nemsokára szürke eső takarja el őket,
elcsendesül a környék. Így a legjobb. Nem történik
semmi.
Ilyesmi járt a fejemben azon az esős napon Seregélyesen.
Ugyanígy álltam az ablakban, és néztem a vízcseppek
szürke fátylát. A szobámban csak egy ágy,
egy szék meg egy kistévé volt. Az eső az udvaron
álló nagy gesztenyefa koronájában neszezett.
Időnként távoli vonatzaj törte meg az egyenletes
zúgást. Sohasem láttam alacsonyabb eget, mint ott,
ebben a se nem faluban, se nem kisvárosban. Még szép
időben is közvetlenül a föld fölött lebegett.
Ez a teher volt az oka, hogy kétszeresen is éreztem saját
létezésem. Mintha csak két elem összeragasztott
rétegeit kellene szétválasztanom, szünet nélküli,
fáradságos munkával. Az ég és a föld
olyan szorosan tapadt egymáshoz, mintha ki akarnának préselni
maguk közül minden életet. Sehol egy ember. Csak néha
bukkant fel valaki egyik vagy másik ház sötét
ajtajában. A boltokban sem találtam az eladókon kívül
soha senkit. S úgy tűnt, kezdem érteni, mi is volt
a száz évvel ezelőtti Császárság:
olyan tér, amelyben mindenfajta menekülés lehetségesnek
látszott. Az ember helyet változtathatott anélkül,
hogy teljes mértékben szakítania kellett volna addigi
életével. Otthagyhatott mindent, hogy csak a legfontosabb
dolgokat vigye magával. A gurál Czadecki, amikor Bukovinába
vándorolt, az egész világot maga mögött
hagyta, de ott, a románok és huculok között valamiképp
duplán gurál lett belőle.
Kákánia unalma és lassú bomlása,
amiről annyit olvasni, jelentős részben az írók
szellemi terméke. Azonkívül nem volt elég fantáziájuk,
hogy valami rosszabbat találjanak ki. Nem telt bele sok idő,
és a valóság ezen a téren felülmúlta
igyekezetüket. Ám mielőtt erre sor került, egyszerűen
nem tudtak rettenetesebbet elképzelni annál, amit láttak,
s a változás vágya olyan természetes volt,
akárcsak a vasút fejlődése. A tizenkilencedik
század pezsgett a vérükben, amely abszolutizálta
a valóságot, s a képzeletet a valóság
tükörképévé, ha ugyan nem dagerrotípiájává
fokozta le. Ahhoz, hogy az ember elképzeljen valamit, előbb
alkotnia kellett valamit. Vagy fordítva: ha megálmodott valamit,
rögtön hozzálátott, hogy álmát valamilyen
kicsit tartósabb formába öntse. A korabeli Európa,
így vagy úgy, egy vidéki lányra emlékeztetett,
aki folyton metropoliszokról álmodozik. Az igazi élet
nem valahol máshol, hanem valamikor máskor zajlott, a jövőben.
Európát nem érdekelte a tér, hiszen már
nem jött számításba semmilyen komolyabb területi
expanzió. Nem távoli országok izgatták a fantáziáját,
noha saját területén belül is lettek volna helyek,
ahol még mindig egész jó állapotban mászkáltak
farkasemberek és röpködtek griffmadarak. Az idő
érdekelte, helyesebben annak potenciális formája,
a jövő. Épp ez a végtelenül plasztikus és
tágítható Európa adott helyet minden materializálódott
álomnak és kitalált anyagnak.
A fentiekből kifolyólag augusztus tizennyolcadikán
nosztalgikusan le szoktam inni magam. S akárcsak a száz évvel
ezelőtti cigány, én is fütyülök rá,
hogy Őfelsége németül beszélt. Leiszom
magam az utolsó igazi császár tiszteletére,
mert a mából visszanézve látszik csak igazán
a nagysága, operettszerű, infantilis, mulya hősiessége.
A téboly évei után látszik csak, hogy az ügyefogyott,
lassú és hibákkal terhes evolúció még
mindig jobb, mint a revolúció. Ha másért nem,
hát azért, mert más fajok által kijelölt,
kipróbált úton halad. Azt is mondhatnám, augusztus
tizennyolcadikán egyszerűen a jövőtől való
félelmemben iszom, ahogy száz évvel ezelőtt
meg arra ürítették a poharat, ami rövidesen eljön.
Körner Gábor fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu