Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Jászay-Horváth Elemér: Halottak útja
És találkoztam bíboros szívekkel,
Égő szivekkel találkoztam ott,
Kiket az élő könnyedén vetett el,
S most esdekelve kérlelt a halott.
Mert éled azt, ki hű szivek felett él.
És szóltam egyhez: - Szív, tudom, szerettél,
S szeretted árva életem', tudom.
Kérlek, bocsáss be bíbor kapudon!
Felelt a szív: - Sajnállak, árva lélek.
Piros vagyok még és élettel élek,
Fehéren szállsz te, némán, hidegen.
Mit is keresnél forró szíveken?
Rossz egyesűlni élőnek halottal.
Már reszketőn és sírva álltam ottan,
S kérleltem sorba mind a szíveket:
Fáradt vagyok, szívek, űzött, beteg.
Bocsássatok be, meggyógyítanátok.
- De ők hallgattak, mint a néma átok.
Tenger szivek közt én, magános árva,
Hajótörött, kit a tenger kivet,
Még esdekeltem, karjaim' kitárva,
És szomorúan kértem egy szivet:
Szív, drága szív, te jó vagy bizonyára,
Óh kérlek a szűz szenvedő Anyára,
Bocsáss magadhoz, mert megfojt a Semmi.
Egy percre hagyj csak nálad megpihenni! -
És szólt a szív: - Fiam, te drága lélek,
Hideg vagyok már és többé nem élek.
Az életem tevéled megszakadt:
Anyád vagyok, és meghalok tebenned.
Holtnak holtat ölelni nem szabad,
Menj, jó fiam, hová rendelve menned. -
Szó, elhaló; nő, eltünő... hiába!
Magam vagyok a végtelen világba'.