III.

Attila hadjáratai a keleti birodalomban. – II. Theodosius császár összeesküvése Attila élete ellen. – Attila nemes boszuja.

Attila még nagybátyjáról Rofról viszálkodást öröklött a keleti vagy görög császársággal. A görög követek, kik Kr. u. 435. Roffal egyezkedni akartak, őt már nem találták életben; az egyezséget tehát, mellyet a gyenge keleti császár II. Theodosius igen ohajtott, Attilával és Budával kellett megkötniök, még pedig terhes föltételek alatt. A császárnak le kellett mondani minden szövetségről a kunok ellenségeivel, ki kellett adni minden hozzá menekült kun pártütőket és megszökött foglyokat, végre a 350 font arany adó, mellyet a császár eddig évenként Rofnak fizetett, most két annyira, azaz 700 fontra emeltetett. E kemény föltételeket a követek elfogadták, mert Attila ellenkező esetre háboruval fenyegetőzött, mihez az elpuhult görög udvarnak se kedve se ereje nem volt. A béke megkötése Margus városa mellett, a mai Szendrő táján Szerviában, szabad ég alatt, lóháton történt; minthogy a kun küldöttek lovaikról leszállva alkudozni nem akartak, s igy a görög követek is illőnek látták lóháton jelenni meg. A békét mindkét fél nemzeti szokásai és vallásos szertartásai szerint, ünnepélyes esküvel erősitette meg.

Theodosius, ki szorultságában maga kereste e békét, ugy látszik, később nem igen örömest s nem eléggé lelkiismeretesen teljesitette annak föltételeit. A kötelezett adót, mellyet a görög udvar, Attilát tábornoki czimmel ruházván fel, zsoldnak keresztelt, rendetlenül és hiányosan fizette, s a szökevény kun pártütők birodalmában folyvást titkos menedéket találtak. Attila, ki örömest ragadta meg az alkalmat hatalmának sulyát e gyáva s lelkiismeretlen udvarral éreztetni, fegyvert ragadt. A gazdag Szirmiumot, Alsó-Pannonia régi fővárosát, melly a Szerémségem Mitrovicz mezőváros táján a Száva mellett feküdt, bevette, ezután a Dunán átkelvén, Singidunumot, a mai Belgrád táján, lerombolta s az Al-Duna déli vidékét seregeivel öt napi járó földre földulatta. Kr. u. 441-ben.

Nehány év mulva, mialatt Attila hatalmának bent az országban s a szomszéd népek fölötti megerősitésén dolgozott, a háborunak hamu alatt lappangó szikrája ujra lángra lobbant. Attila roppant erővel rontott a keleti birodalomba; seregei egyik tengertől a másikig száguldoztak, hetven várost dultak fel, egymás után a császár két hadseregét törték össze, s a birodalom szivéig hatottak. Attila már a főváros Konstantinápoly közelébe nyomult, s az eldöntő ütközetet attól alig egy pár napi távolságra vivta és nyerte meg. Ekkor a kétségbeeséssel küzdő császárnak békét ajánl, természetesen igen kemény föltételek alatt. Theodosius, hogy magát és birodalmát megmentse, kénytelen volt ezeket is elfogadni. Attilának hadi költségei kárpótlásául egyszerre fizetendő 6000 font aranyat, ezen fölül évenként 2000 font arany adót kötelezett s birodalmát tartozott a kun szökevények előtt örökre zárva tartani. Ez történt Kr. u. 447-ben.

E rendkivül nagy összeget a most nagy részben megpusztult birodalom rendes adózás utján nem volt képes előteremteni. Attila pedig csak rövid haladékot engedett, s midőn ez is eltelt, fővezérének öcscsét Csátot Konstantinápolyba küldte az adó behajtását, ha szükség, fenyegetéssel is eszközölni. A büszke kun követ parancsoló jelenléte mondhatatlanul megalázó volt Theodosiusra nézve; szégyen és boszuvágy szorongatta ennek szivét, de erőtlenségének érzetében csak átkozódni tudott, midőn hatalmas ellenfelére, most már ugy szólván urára, Attilára csak rá gondolt is. Azonban a kénytelenségnek engedni kellett. A zavarban levő kormány igazságot s törvényt nem tekintve, onnan vette a pénzt, hol rögtön találhatott; az előkelő s vagyonos családokat vérig sarczolta, s a gazdagokat koldusbotra juttatta.

Alig telt egy év a keleti birodalom e nagy romlása után, s Attila Kr. u. 449-ben tavasz felé ujra követeket küldött Konstantinápolyba, egy Edek nevezetü előkelő hunt és egyik kedvelt irnokát, a pannoniai eredetü Orestest. Követelései igen terhelők voltak. Kivánta, hogy a határt országa s a görög birodalom közt barátságosan Naissus (ma Nissza) városához helyezzék, melly az Al-Dunától öt napi járásra esett, s hogy a kunok és görögök országos vásáraikat ezentul e városban, s ne a Duna partján tartsák; kivánta, hogy hozzá legmagasb hivatalokat viselt előkelő férfiakat küldjenek követekül; végre hogy a császár adjon ki minden birodalmában lappangó kun szökevényt, s a görög alattvalók az ő fegyverrel szerzett földjét ne merjék többé mivelni, különben háborut fog inditani. Az erről szóló levelet a követek a császárnak átadák, s ez őket értekezés és a válasz megtudása végett testőrsége főnökéhez, a herélt Chrysaphiushoz utasitotta, ki az uralkodni képtelen Theodosius helyett a kormányt vezette. Ezen Chrysaphius egyike volt a legravaszabb, legerkölcstelenebb hatalombitorlóknak, kik gaz czéljaik végett semmi büntől, semmi istentelenségtől nem irtóztak.

A mint Edek a császár palotájából egy Vigil nevezetü tolmács kiséretében Chrysaphius szállására ment, számos márványból és porphyrból épült, aranytól csillogó termeken és folyosókon kellett átjutnia, mellyeknek tündéri fénye, ugy szólván, szeme világát elvette. A pusztákon sátor alatt és nyeregben növekedett és élt gazdag kunnak fogalma sem volt illy pompás lakokról, illy óriási fényüzésről, millyet Konstantinápoly palotáiban talált, s nem győzte azokat a tolmács előtt magasztalni. A ravasz Vigil ezt mindjárt tudtára adta a herélt ministernek, kinek lelkén rögtön egy ördögi gondolat villant át, az elámult követet ura, Attila meggyilkolására megvesztegetni. Mondá azért neki, hogy ő is illy fényt közt, illy gyönyörü palotákban élhetne, ha vad hazáját s nemzetét elhagyva, hozzájok költöznék. Edek élénken felelé, hogy urát engedelem nélkül elhagyni bün volna. Most Chrysaphius a követ rangjáról és befolyásáról tudakozódott Attila udvarában, s midőn hallá, hogy Edek Attilának egyik testőrnagya, gonosz szivét titkos öröm fogta el. „Jó” mond „ha tudsz hallgatni, roppant kincshez juttatlak; de erről nyugodtan kell beszélgetnünk. Jelenj meg azért nálam estebédre egyedül.”

Edek estve pontosan megjelent, Vigil a tolmács már ott volt. Most a herélt megesketé a követet, hogy beszélgetéseikről a világon senkinek nem fog szólani; azután minden himezés nélkül fölszólitotta őt Attila meggyilkolására. Edek, ki ugy látszik, a gaz udvarnok tervén tul látott, rövid gondolkozás után ajánlotta magát, de a kivitelre, hogy a testőröket megvesztegethesse, pénzt kért, nem sokat, csak 50 font aranyat. A herélt örömest s rögtön akart fizetni, de Edek visszatartóztatta. „Ennyi pénzt – ugymond – társaim és Attila elől, ki hazajövet bennünket sorra vizsgáltat, el nem rejthetnék, s lehetetlen lenne gyanuba nem jönnöm, hanem legjobb lesz, ha Vigilt valami szin alatt velem külditek; én majd vele bővebben értekezem, s ha a tett ideje megjő, ő tudósitani fog, miként juttassátok az aranyat kezemhez.” Ebben közösen megegyeztek.

Chrysaphius sietett e gaztervet hozzá hasonló társával az udvarmesterrel s magával a császárral is közölni. Azok nem győzték eléggé helyeselni ügyes eljárását, s a kivitel módja fölött egész éjszaka tanakodtak. Végre abban állapodtak meg, hogy Attilához követet küldjenek, ki a császár válaszát átvigye, s e végre a legbecsületesebb embert válaszszák, hogy akár sikerül akár nem a gyilkosság, a követ világszerte ismert becsületessége a császárról a részvételnek minden gyanuját elháritsa. E követ mellé a titokban mélyen avatott Vigilt mint tolmácsot csatolták. Olly annyira biztak e gonoszság diadalába, hogy Attila követeléseire a császári választ tagadólag és visszautasitólag merték szerkeszteni.

Azonban ravasz számitásukban csalatkoztak, s titkos örömük, mellyel a pulyák hatalmas ellenségök halálának hirét lesték, nem sokára meghiusult. Mihelyt ugyanis Edek Maximinus és követtársa Priscus társaságában, kik meg sem gondolták, hogy kiséretökben orvgyilkossal utaznak, a Dunán át hazájába ért, bizonyos ürügy alatt a görög követektől elvált, Attilához sietett, ki nagyszerü vadászatra készülve a közel vidéken mulatott, s előtte mindent fölfedezett.

Attila, bár mennyire fölindult is ez aljas bérgyilkosság hallására, örült az alkalomnak, hogy Theodosiust tettén ragadva, a világ szine előtt egész aljasságában mutathassa be, s méltó boszuval torolhassa meg. Azonban Edek vallomásánál világosabb, tagadhatlan bizonyságokat akart, mellyekkel elleneit porig sujthassa, s e bizonyságokat, számitása szerint, magoknak a bünösöknek kellett kezeibe szolgáltatni. Csakugyan ugy is lőn.

A mint más nap a görög követek Vigil tolmácscsal együtt Attila sátorában, hol őt fakarszékben ülve találták, megjelentek, s a császár válaszát és ajándékait a királynak átadák, ez rövid üdvözlet után Vigilhez fordulva boszusan riadt rá: „Gaz állat! hogy mersz szemem elé jönni, holott tudtad, miszerint minden követséget megtiltottam, mindaddig, mig minden szökevény vissza nem lesz szolgáltatva.” Vigil, ki az előbbi követség alkalmával mint tolmács Attila e parancsát csak ugyan hallotta, mentegetőzve felelt, hogy a szökevényeket mind elhozták, mert nem volt több a birodalomban tizenhétnél, s azok itt vannak. „E hazudságodért – menydörgé Attila – rögtön karóba huzatnálak s a madaraknak vettetnélek étkül, ha a követség jogait nem tisztelném.” Erre fölolvastatván minden szökevény nevét, parancsolá Vigilnek: menjen vissza a császárhoz, vigye meg izenetét e foglyok kiadása iránt, s hozza meg azonnal a császár válaszát. E volt a tőr, mellyben a bérgyilkosnak magát meg kellett fogni.

A tolmácscsal együtt egy előkelő kunt is rendelt Attila Konstantinápolyba, ki tulajdonképen azzal volt megbizva, hogy Vigil minden lépésére ügyeljen. A mint Vigil, ki a hozzá ezelőtt nyájas Attilának mostani magaviseletén némileg megzavarodott, utnak akart készülni. Edek hozzá jövén, tettetve sugta neki, hogy minden legjobb rendben van, s a sikerről felelni mer, azért csak hozza el az aranyat ez alkalommal, melly olly kedvezőnek kinálkozik. Vigil nem is képzelte, hogy el van árulva, s jó reménnyel bucsúzott a követektől. E pillanatban jött Attila tilalma, miszerint egy görög se merjen a kun földön, élelmén kivül, semmit vásárolni mindaddig, mig a két nemzet közt az egyesség meg nem lesz kötve. E tilalom még Vigil jelenlétében hirdettetett ki. A görögök ezt nem tudták mire vélni; annál jobban tudta Attila.

Mi alatt Vigil oda járt, Attila, a görög követeket udvarában szivesen fogadta, hosszas ideig gazdagon vendégelte, s miután ártatlanságukról bizonyosan meggyőződött, megajándékozva visszabocsátotta. Ezeknek élete kezében volt, de ő az ártatlant a bünöstől még boszujában is megakarta s meg tudta különböztetni.

Vigil gyorsan járt el az ügyben; Chrysaphius örömében, hogy minden olly jól és gyorsan megy, 100 font arany vérdijjal bocsátotta őt utnak. Vigil magával vitte mintegy 18–20 éves fiát is, s minden baj nélkül megérkezett Attila udvarába. Itt rögtön elfogták, málháit szemeláttára átvizsgálták, s miután a 100 font aranyat egy bőrzacskóban megtalálták, őt a király elé vezették. Attila kérdésére: mi végre hozta magával e sok aranyat? hasztalan volt a tolmács minden mentegetőzése, hogy ő azt lovak, barmok vásárlására s foglyok kiváltására hozta, mert Attila mind ezt előbbi parancsában megtiltotta. Most Attila int szolgáinak s parancsolja, hogy Vigil fiát tüstént vagdalják össze, ha atyja az igazat ki nem vallja; a szolgák engedelmeskedve már villogtaták meztelen kardjaikat. Ennek láttára Vigil térdre rogyva kiáltá: bocsássátok fiamat, ő ártatlan, én egyedül én vagyok a bünös,” s az egész cselszövényt szóról szóra elbeszéli. Attila látván, hogy a vallomás igaz, a fiut szabadon bocsáttatja s visszaküldi Konstantinápolyba, hogy atyja váltságául, kit bilincsre veretett, hozzon még egyszer 50 font aranyat.

Attila nem szomjazta az orvgyilkos vérét, kit csak aljas eszköznek tekintett, boszuját a főbünösökkel akarta éreztetni, s ezt a legnemesebb módon hajtotta végre. Követet küldött a császárhoz, ki a terv nem sikerültét megtudván, remegve várta Attila boszuját. A követtel együtt Orestes az irnok is megjelent a trón előtt, nyakában ugyanazon erszénynyel, mellyben Vigil az Attila vérdijául szánt aranyat vitte volt. Miután az irnok a császárt és Chrysaphiust megkérdezé: ismerik-e ezen erszényt? a követ Attila nevében e szavakat intézte a császárhoz. „Theodosius és Attila nemes apák gyermekei; Attila nemességét megtartotta, Theodosius ellenben elvesztette, midőn Attilának adófizetője s igy szolgája lett, s nem becsületesen tőn, midőn az ellen, kit a sors urává rendelt, mint rosz szolga alattomosan incselkedett. Nem fog azért neki Attila mindaddig megbocsátni, mig Chrysaphiust vesztőhelyre nem küldi.” Theodosius a világ előtt végkép le volt alacsonyitva.

Hogy kedvencz tanácsnokát megmenthesse, mindent elkövetett a császár Attila megengesztelésére. Fényes követség által gazdag ajándékokat küldött neki. Attila viszont sokat engedett; Vigilt szabadon bocsátotta, a Duna tulsó partját nem kivánta, nem szólt a szökevényekről, számos görög fogolyt ingyen elbocsátott, de Chrysaphius fejét folyvást követelte. Az udvar, de kivált maga a herélt, legnagyobb szorongásban volt.

A következő 450-dik évben a kun birodalom roppant hadi mozgalom szinhelyévé lőn. Attila népei fegyverkeztek, a határokat seregek lepték el, nyugot és kelet egy iránt remegett. Egyszerre, ugyanaz nap s ugyanaz órában II. Theodosius és III. Valentinianus keleti és nyugoti császároknál Konstantinápolyban és Ravennában egy egy hirnök jelent meg e megdöbbentő izenettel: „Uram és urad Attila parancsolja: készits számára palotát, mert jő.”