II. Theodosius keleti császár, ki ellen Attilának olly méltó oka lehetett a megtorlásra, lováról véletlenül leesvén, ennek következtében Kr. u. 450-ben julius 28-án dicsőségtelen életét bevégezé. A császár halála után gazlelkü tanácsosa Chrysaphius, kinek fejét Attila folyvást követelte, a konstantinápolyi nép kivánságára vérpadra került. E szerint Attila a keleti birodalom ellenében nem léphetett föl mással mint a Theodosius által kötelezett adó követelésével. Azonban az uj császár Marcianus egy derék régi katona, e követelésre azzal válaszolt, hogy aranya barátjai számára, ellenségei ellenében pedig csak vas van, egyszersmind fegyverkezett és seregeket gyüjtött. Attila azért jobbnak látta erejét a nyugoti vagyis római császárság ellen forditani.
Az előtt 15–16 esztendővel, midőn Attila kormányra lépett, III. Valentinianus nyugoti császár testvére Honoria ábrándos nagyravágyásából vagy talán boszúból családja iránt, melly őt nem akarta férjhez adni, jegygyűrűt küldött Attilának. Ez akkor Honoria ajánlatát figyelemre se méltatta, ajánlatára nem is válaszolt, de gyürűjét megtartotta. Attila most a gyürűt Valentinianus császárnak megküldvén, tőle Honoriát nejül s vele együtt annak örökségét, a római birodalom felét követelte. A császár válasza az volt, hogy testvére már férjnél lévén, hozzá nem mehet, de ha szabad volna sem illetné őt a törvények szerint osztályrész a birodalomból. Attila mind e mellett követelésétől nem akart elállani s e tárgyban élénk vitát folytatott a császárral. Egyszerre azonban e vitával fölhagyva egészen más hangon kezdett beszélni, s legbarátságosabb indulatot mutatott Valentinianus iránt. A császárnak mondá, nincs nála igazabb barátja; hatalma, serege, a császár szolgálatára készen áll, s nem ohajt semmit jobban, mint hogy barátságát tettel bebizonyithassa. A rettegett Attila e rögtöni szives barátsága, mint veszélyt rejtő csel, szintolly aggodalomba ejtette a császári udvart, mint előbbi fenyegetőzése.
Attila rejtett szándéka nem sokára világosságra kezdett jönni. Ő ugyanis, miután időközben az afrikai vandalok királyával szövetségre lépett, hogy egyszerre amaz tengeren, ő szárazon támadják meg a római birodalmat, követséget küldött Valentinianushoz, tudtára adván, hogy a nyugoti góthokkal lesz háboruja, mellybe a császár ne avatkozzék. A nyugoti góthok, kik az Ázsiából berohanó kunok elől vonultak előbb a keleti császárságba, s onnan később a nyugoti birodalomba költözve Galliába, a mai Francziaországba telepedtek, Attila szerint a kunok megszökött alattvalói voltak, kiket ő most, mint mondá, vissza akar hóditani s hogy a császári birodalmat többé ne háborgathassák, meg fog zabolázni. Hasztalan volt Valentinianus ellenvetése, hogy ezen népet megtámadni, melly az ő pártfogása alatt áll, annyi mint birodalmát támadni meg, s hogy a góthokhoz nem juthat el a nélkül hogy az ő tartományait föl ne dulja: Attila megmaradt elhatározása mellett. Másfelől titkon tudósitotta a nyugoti góthok királyát Theodorikhot, hogy ő Galliába csak a római járom megtörése végett fog beütni s vele Galliát megosztani szándékozik. Theodorikh, midőn nem sokára Valentinianus levelét vette, mellyben ez őt fölszólitá, fogjon kezet vele a világ zsarnoka Attila ellen, ki a birodalmat, mellynek a góth nép is tagja, végromlással fenyegeti, e két ellenkező izeneten megzavarodva igy kiáltott fel: „Rómaiak! kivánságtok teljesült; Attilát nekünk is ellenségünkké tettétek.” Legjobbnak látta a rómaiakat magokra hagyni s országa határai közt maradva fegyveresen várni, ha Attila meg fogja-e őt csak ugyan támadni.
A 451-dik év januarius havában megindult Attila tábora a Duna mellől nyugot felé s már marcziusban Gallia határánál a Rajna partján állt. Mint a bérczi hószakadék, melly mig a völgybe ér, óriási tömeggé növekszik, ugy növekedett e tábor, minél tovább haladt, azon németországi népek seregeivel, mellyek Attilának hódolva seregeikkel zászlajához csatlakoztak. A keleti góthok, gepidák s több apróbb törzsek királyai és vezérei ott voltak Attila kiséretében remegő tisztelettel figyelve ennek minden intésére s hiven teljesitve kiosztott parancsait.
E roppant tábor, mellyet a történetirók 500,000 emberre tesznek, több helyt kelt át egyszerre a Rajnán. A parti városok közül, némellyek meghódoltak, mások megkisértették az ellentállást, de hasztalan. A Rajna melléki apróbb népek közül egyedül a burgundok szegültek ellen, de csatát vesztettek. A frankok futottak, hasonlóan a római helyörségek. A Rajna völgye Strassburg, Speyer, Worms, Mainz, és több városokkal Helvetiától kezdve a tengerig Attila hatalmába jutott. Attila maga a Rajnán átkelve Gallia régi fővárosának Triernek tartott, ezt elfoglalván az erős Metz várost vivta, de egy ideig sikeretlenül. Már jó tova haladt e várostól, mellynek vivásával idejét vesztegetni sajnálta, midőn hirül viszik neki, hogy Metz várfalának egyik rongált része összerogyott. Vitézei rögtön lóra vetik magokat, visszanyargalnak s még azon éjjel husvétra viradóra a városba betörvén a lakosokat a püspök kivételével, kit az egyházból foglyul hurczoltak, kardra hányták s magát a várost porrá égették. Metztől a tábor a nagy és népes Reims ellen vonult, de ezt lakosai már oda hagyták; csak püspök és a papság maradt a városban egy maroknyi elszánt néppel, bevárandók mit Isten felőlök végezett. Midőn a kunok a kapukat betörve a városba rontottak, a püspök diszöltözetben papsága és hivei élén az egyházból eléjök vonult erős hangon énekelve Sz. Dávid zsoltárából: „Az én lelkem porba van szegezve; éleszsz meg uram a te beszédeddel.” Egy kardcsapás földre terité őt s erre megkezdődött a vérengző öldöklés. Ekkor, miként a szent történetek irói elő adják, a püspöki egyház iszonyuan megdördült s a megrémült kunok lélekszakadva rohantak ki a városból.
Attila Reimsnél seregeit összevonván sietve nyomult elő, hogy a nyugoti góthokat, kik legtöbb erőt vethettek ellene, fészkükből kicsalja vagy pedig ott még a római seregek megérkezése előtt tönkre tehesse. Sietett azért is, hogy déli Galliába jutva, az Italiából jövő római seregeket ha lehet megelőzze, s a havasok szorosainál föltarthassa. Azért Reimstól fogva minden rablást megszüntetve, a legnagyobb rendben s lehető leggyorsabban haladt Orleans felé, melly alá majus első napjaiban érkezett.
Orleans, régi nevén Aurelianum városa, a Loire (olv. Loár) folyó partján, a mai Francziaországnak közepe táján, egyike volt Gallia legerősebb helyeinek s a déli vidékek véd bástyáját képezte. E város lakói, mihelyt Attila jöveteléről értesültek, falaikat jókor megerősitették, s magokat élelemmel és hadi szerekkel gondosan ellátták. Azután, hogy a veszély közelgett, püspöküket Anianust és egyik hadnagyukat az Italiából várt római hadvezér Aetius elébe küldték, hogy őt a város állásáról tudósitsák s tőle minél előbb segéd hadakat kérjenek. A püspök Aetiussal már Galliának egyik legdélibb városában találkozott s eléje terjesztvén városa helyzetét s kiszámitván meddig lehet az képes magát saját erejével tartani, gyors segitséget kívánt. „Fiam,” mondá komoly ünnepélyes hangon „mondom neked, ha junius 14-dikéig segélyül nem jösz, a vad állat föl fogta falni nyájamat.” Aetius igérte, hogy akkorra ott leend. Alig érkezett vissza a püspök Orleansba, Attila megkezdte annak megszállását.
Aetius, e nagy eszü s nagy tapasztaltságu római hadvezér, ki egyedül volt képes Attilával mérközni, belátta, hogy gyengébb seregével Attila ellen, ki már Gallia felét diadalmasan elfoglalta, sikerre nem számithat, ha csak a nyugoti góthok derék haderejét magához nem vonja. Mindenkép igyekezett azért ezeket megnyerni, de a góth király Theodorikh sokáig vonakodott. „Tetszett a rómaiaknak” mondá „előidézni a vészt, huzzák ki belőle magokat a hogy tudják.” Csak nagy nehezen sikerült Aetiusnak, ki már ekkor déli Gallia apróbb törzseit zászlai alá vonta, a makacs góth királyt kiengesztelni s csak ekkor kezdett a római vezér a diadal iránt reményt táplálni.
E közben az idő telt, hetek multak s Orleans, mellyet Attila erősen szorongatott, csüggedni kezdett bátorságban és erőben. Elszántan, vitézül vivtak ugyan sokáig a védők, de végre a nyilzápor, mellyet a kunok szakadatlan szórtak a falakra, a védelmet csak nem lehetetlenné s a rémületet közönségessé tette. A határidő már igen közelgett, s Aetius jövetelének hirét sem hallották. A püspök Anianus, ki erősen bizott Istenben, az oltárra borultan imádkozott s néha néha fölegyenesedve mondá: menjetek a legmagasabb toronyba s nézzétek, ha Isten irgalma nem jön-e? De semmi sereg, semmi porfelleg a távolban. Most egy bátor katonát küldött ki Aetiushoz ez izenettel: „Fiam! ha ma nem jösz, késő lesz;” a vitéz nem tért vissza többé. Ekkor a várost kétségbeesés fogta el s maga a püspök ingadozni kezdett hitében. A lakosok elhatározták föladni a várost föltételek mellett, ezeket a püspök vitte Attila táborába; de a fölingerült király föltétekről hallani sem akart s a városnak kegyelemre kellett magát megadni.
Attila seregei bevonultak s már neki estek az általános zsákmánylásnak, midőn egyszerre rémitő riadás rázta meg a levegőt. Néhány percz mulva Aetius és a góth királyfi Thorismund hadai a város alatt termettek. Dühös vérengző utczai harcz fejlődött, mellyben a lakosok is részt vettek házaik tetejéről kőzáport ontva a küzdő kunokra. Végre Attila visszavonulót fuvatott. Aetius szavát tartotta; épen junius 14-dike volt. Attila még azon éjjel jó tova haladt Orleanstól.
Főczélja volt most Attilának nyilt térre jutni, hol lovasságát, mellyben állott főereje, kellően használhassa. Ezért az ugynevezett mezőségre, az akkori Campania mai Champagne (olv. sampany) termékeny sikjára vonult. Utócsapatai, mellyet a gepidák alkották, a rómaiak és szövetségesek előcsapataival gyakran összeütköztek. Egy folyó hidjánál a gepidák és frankok közt a viadal estétől hajnalig tartott; reggel 15,000 halott boritotta a híd környékét, mellyen át Ardarikh, a gepidák vitéz királya, szerencsésen Attila táborához csatlakozhatott. Ez előcsatából lehetett gyanitani, milly elszánt, milly vérengző lesz a két főseregnek, a világ akkor két legnagyobb vezérének döntő csatája.
Attila már ekkor a hires catalauni mezőn a Marne folyó melletti Chalons (olv. Salón) városa közelében állt, hol a franczia nép tábora helyét maig is mutogatja. Itt szándékozott a döntő csatát vivni, hadi szekereit körbe állittatta s tábori sátrát e kör közepében üttette föl. Még az nap estve Aetius is vele szemben táborba szállt.
Az éjt Attila virasztva töltötte; serege csatákban megfogyva, fáradságtól lankadva, élelemben fogyatkozva s a visszavonulás miatt le volt hangolva; igy hihetőnek látszott, hogy veszteni fog. Katonái a közel erdőben egy remetét fogtak, kit e föld népe mint profétát tisztelt. Attila kikérdezé őt a jövő iránt: „Te Isten ostora vagy” mondá a remete „a pőröly, mellyel isten a világot sujtja; de Isten eltöri, midőn akarja, boszúja műveit s a kardot egyik kézből másikba adja. Tudd meg azért, veszteni fogsz e csatában, hogy lásd, miként a hatalom nem e földről jő.” Attila nyugodtan hallgatá ki a remetét, azután tábora jósait hivatta. Ezek is azt jövendölték, hogy veszteni fog, de a csatában az ellenség vezére is elesik. E szóra Attila arczán öröm villant át; a római vezér Aetius halálát egy csata vesztéssel nem drágán vélte megvásárolva.
Más nap az ütközetet Attila önként minél később kezdte, hogy ha veszt is, éjjel magát ujra rendbe szedhesse. Délutáni 3 óra tájban vonult ki szekérvárából. Középben maga mellé legjobb kun lovasságát, a két szárnyra a szövetséges hadakat állitotta. Aetius ellenben legerősebb csapatait a két szárnyra helyezte; a jobb szárnyat a római legiókkal maga, a balt a nyugoti góth zászlóaljakkal Theodorikh góth király és fia a vitéz Thorismund vezette. Aetius fő czélja volt, hogy Attilát, ki a középen akart előtörni, ha lehet, körül keritse. Attila a roham előtt lelkesitő beszédet intézett vitézeihez, melly a hadi szónoklatnak valódi remeke. Ekkor megkezdődött a dühös, kegyetlen, vérengző viadal, millyet a világ még aligha látott s miként egy góth történetiró mondja, ki ott nem volt, soha életében nem fog látni. A csekély patak, melly a mezőn folyt, vértől áradt s holtakkal telt meg.
A csata Attila balszárnyán fejlett ki legelébb, hol a keleti góthok állottak szemben Aetius nyugoti góthjaival, testvér testvér ellen. Hosszas véres harcz után itt a diadal a nyugoti góthok részére hajlott. Eközben Attila a középből előrohant, a római tábor derekát viszanyomta, leverte s a csatatér urává lett. Azonban balról a győzedelmes góthok s jobbról Aetius nyugodt hada egyszerre fogta két oldalba, ugy hogy a legvitézebb küzdelem mellett, miközben élete is veszélyben forgott, csak bajosan tudott utat nyitni hadaival szekérváráig. Innen szórták azután a kunok a rohanókra halálthozó nyilaikat. E közben az éj beállt, a csapatok a sötétben és zavarban összekeveredtek, Theodorikh a góth király elesett, fia Thorismund, ki egész a szekérvárig nyomult, fején egy nyillövést kapva lováról lefordult, s maga Etius e zavarban darabig az ellenség csapatai közt tévelygett. Késő éj választá el a vivókat; más nap a csatatért 160.000 halott boritotta.
Attila székérvárába zárkozott, elhatározva azt utolsó csepp vérig védeni. Ekkor volt, hogy nyeregből halmot hányatott, elszántan kincseivel együtt annak lángjai közé vetni magát, ha szekérvárát az ellenség meg találni vivni. A római hadi tanács előtt azonban nem látszott czélirányosnak a sebhedt, de még erős oroszlánt barlangjában megtámadni.
Ezen kivül a sors is kedvezni látszott Attilának. A nyugoti góthok ugyanis, kik az egész csata dicsőségét magoknak tulajdonitva a rómaiakkal meghasonlásba jöttek, haza kivánkoztak, hogy az elesett Theodorikh helyett otthon uj királyt válaszszanak. Aetius jónak látta őket elbocsátani. A mint ezt Attila megtudta, ujra éledt lelkében s előbbi szerencséje csillagát ujra látta fölragyogni. Rögtön nyergeltetett, szekereibe fogatott s felére olvadt seregével még mindig tekintélyes erőben ünnepélyes csenddel megindult. Aetius őt a Rajnáig, hol Gallia határait elhagyta, csak távolról merte szemmel tartani s haza vonulásában nem háborgatta.
Igy ért Attila vissza a Duna partjaira. Le volt-e győzve valóban a nagy király, olly kérdés, melly iránt már akkor is különbözők voltak a vélemények. A kunok, kik seregök felével, e mellett gazdag zsákmánynyal s nem üldöztetve tértek meg, nem hihették magokat győzötteknek s Attila, hogy a rómaiaknak megmutassa, miszerint ereje koránt sincs megtörve, a következők 452-dik év tavaszán ismét uj 500,000 emberrel rontott Italiába.