II.

Lassan, de annál biztosabban s folyton növekedő erővel hat be a tudomány, a mindennapi élet tőle sokáig elzárt körébe.

Mióta Humboldt, s a halhatatlan Oersted munkáiban tudományosságot müvésziesen szép, de minden mivelt emberre nézve érthető, népszerü előadással egyesiteni igyekeztek: a tudomány köre mind inkább tágult, s egyes, ugynevezett tudós osztály kiváltsága, kizárólagos tulajdona lenni megszünt, s a társadalom minden osztályainak közös tulajdonává vált.

Mig a középkor s az ujkor első századain keresztül a természettudós vagy vizsgáló, éveken át folytatott fáradalmainak jutalmát, egy uj felfedezést, lehetőleg titokban tartani, s minden tudalmát rejtélyes jelképek, mondatok alá takarni s a világ szemei elől elrejteni igyekezett: az ujkor tudósa vagy ez osztály legnagyobb része, a tudomány határtalan mezején tett uj felfedezéseit, minél előbb köztudomásra hozni s ez által közhasznuvá tenni igyekszik.

Századunk tudományának nemes „feladata: nyereményeit az életre alkalmazni s közhasznuvá tenni;” – hiszen ha a legrégibb kortól napjainkig minden felfedező találmányát titokban rejteni, nem pedig közhasznuvá tenni iparkodott volna, valóban az emberi miveltség, bár története évezredekről szól, felette alacsony fokon állana.

S valóban a tudomány „népszerüsitése körül tett kisérleteket” s törekvéseket méltó és örvendetes siker koszoruzta. – A nemtudós, de mivelt vagy legalább magukat mivelni óhajtók – s „ki volna, ki magát mivelni nem akarná?” – – érdekkel fogadák a legkomolyabb tudományos értekezéseket a mint gyakorlatilag s népszerüen, de nem póriasságban, adattak elő.

A pesti ipartanoda termeiben vasárnapokon tartatni szokott népszerü, természettani előadásokon vegyületes hallgatóság gyült össze; jogász és katona, orvos és kézmüves, egyforma figyelemmel kisérte a mester előadásait, ki népszerü de kellemesen vonzó előadásával a legujabb felfedezéseket, számos tudós fáradalmainak diját, bámulatos könnyüséggel közérdekessé s hallgatóinak sajátjává tenni érté.

Meg lévén győződve, hogy szives olvasóim a tudományt kedvelő osztályba tartoznak, s ennek felfedezései s haladása iránt szeretettel viseltetnek, – reménylem nem veendik rosz néven, ha e kis kitérés után az előbbi kerékvágásba visszatérve, a multkor emlitett köszénről még néhány szót szólandok.

Régóta ismerék a kőszén minden ásványi tulajdonit, régóta használták sok helyen különféleképen a nélkül, hogy eredetéről tiszta tudomásuk lett volna, vagy erről csak elmélkedni is érdemesnek találták volna.

Szomszédaink, a tudomány minden ágában szorgalmasan kutató német tudósok azonban, csakhamar erről is vitatkozni kezdettek, s e vitáknak köszönhetjük mind azt, mit e tárgyban tudunk.

Voltak némellyek, kik a kőszenet, mint a ként, szervtelen testnek, egyszerü égékeny ásványnak lenni vitatták, – mig mások, számos és sokhelyütt tett vizsgálódások alapján, a „kőszént nem szervtelen anyagnak, hanem szerves anyagok maradványainak, óriás szénné vált növény-halmazatoknak álliták.”

Kétségen felül emelte e véleményt azon sok, a kőszén telepeket fedő agyagpala s fővenykő rétegekben talált, lenyomat, mellyek egész leveleket, ágakat sőt néha egész fatörzsöket ábrázolnak; – s azon körülmény, hogy a legszilárdabb fekete kőszénben is, nagyitóüveg segélyével, rostos, sejtes vagyis növényi alakzatot lehet feltalálni.

Ezek alapján azon vélemény, hogy a kőszén növényeredetü, átalánosan elfogadottá vált, midőn ismét ujra vita támadt a körül, vajjon mi módon keletkezhettek ezen roppant növény-halmazatok?

Némellyek ezek eredetét „az özönviz előtti erdőknek tulajdoniták, mellyek fái az ár által kitépetve, a tenger hullámaitól távol helyekre sodortattak” s mélyedésekben völgyekben összetoroltatván s csakhamar „beiszapoltatván,” légtől el lévén zárva, elkorhadtak, s az iszonyu nyomás alatt felette kemény setét szinü szénné vagyis ugynevezett kőszénné váltak.

E vélemény támogatásául szolgált azon tapasztalat, miszerint az éjszaki sarkhoz közel fekvő tartományok p. o. Island, Grönland partjaira a tenger hullámai évente sok ágakat, törzsöket és egyéb fatöredékeket vet ki, mellyek a legdélibb tartományoktól hordatva, ezen növényzetben felette szegény tartományokban majdnem egyedüli tüzi anyagul szolgálnak. Támogatta továbbá ezt azon körülmény, hogy Europa éjszaki tartományainak kőszéntelepeiben is, földünk legmelegebb égalja alatt, tenyésző növények maradványai találtattak, mi csak ugy létesülhetett, ha ezen növények távol helyekről hordattak az ártól éjszakfelé.

Ez első pillanatra igen elmésnek tetsző magyarázat azonban, közelébb vizsgálva, alig állhatja ki a szigoru birálatot.

Azon feltételnek, hogy ezen telepek egyedül óriási, összesodort fahalmazok volnának, ellentáll azon körülmény, hogy, tekintve a kőszén telepek néha 20 ölnyi vastagságát, s a kőszénben talált fáknak könnyüségét (ezen fák ugyanis a legkisebb fajsulyu fanemekhez tartoznak), az illy halmazoknak magassága minden valószinüség nélküli; – s csak képzelet által lenne felérhető. – Miért is mások a kőszén keletkezését, a valót jobban megközelitő módon igyekeztek magyarázni.

Ezek szerint a kőszéntelepek nem más „mint vizözön előtti óriás gyeptőzeg telepek,” mellyek az őskor buján termő virágtalan vizi növényzete által, hasonló körülmények között, hasonló módon keletkeztek, mint illyenek, csak kisebb mértékben, maiglan szemeink láttára képződnek.

A szárazföld felszinén ugyanis, patakoktól átfolyt völgyekben, tócsákban és más vizenyős helyeken, vizalatt dus vizi növényzet támad, melly olly gyorsan mint támadt elkorhadván, vagyis szénné válván, egy felette vékony, de a fölötte ujból támadó s ismét elkorhadó növényzet által folytonosan vastagodó szénréteg képződik. Az alsó rétegek a felsőbbektől nyomatva, mindig keményebbek sötétebbekké válnak, mig a legfelsőbbek végre iszappal, homokkal takartatnak s később kiásatva gyeptőzeg neve alatt tüzelő szerül szolgálnak.

Hogy a kőszén is hasonló módon keletkezett, mutatja nemcsak az, hogy a turfa alsóbb keményebb rétegei a barna kőszén felső rétegeihez, ennek alsó rétegei a fekete kőszén felső rétegeihez hasonlitanak, olly annyira, hogy ezen átmenetet ugyszólva szemmel kisérhetjük, de igazolja továbbá az is, hogy a kőszéntelepek Beudant szerint, igen gyakran „kiszáradt hatalmas teknők, tócsák fenekét ábrázolják.

Mind ezeknél nagyobb bizonylat a kőszén turfa-módja szerinti eredetére az, hogy a kőszéntelepekben és azt fedező kőrétegekben találtató lenyomatok, nemcsak a fatörzsek és galjak, de a legfinomabb levelek is a roncsolásnak, sodortatásnak nyomait, mit ha távol helyekről hordattak volna össze, magukon viselniök kellene, nem mutatják; – sőt ellenkezőleg még a legfinomabb részek is, olly épek és sértetlenek, minden rostjai tisztán láthatók; mi bizonyára csak lassu elboritás s nem erőszakos összetorlásra mutat.

Mint a serdülő lány, szüz szerelme zálogául vett virágot, imakönyvének lapjai közé ügyelő gondossággal zárja, ugy zárta a természet, rejtélyes könyvének óriási lapjai közé az ősnövényzet egykori diszének maradványát. – Évezredek multanak, mióta ezek eltemetve hevertek, mig végre eljött az idő, midőn az anyaföld legifjabb s legkényesebb szülöttje az ember, daczolva a mélység kisértetes veszélyivel, a bányák setét üregeibe leszállt, s a szótalan, „hideg kőrétegekről olvasá le földünk kőtáblákra irt történetét.”

Mint a kegyeletes gyermek, édes anyja könyvének levelei közt talált száradt virágok látásánál, bár illatjuk s pompás szineiktől őket rég megfosztá az idő, anyjának ifju korára vissza emlékezik, s az eszmetársulat lenge fonalán, tündéri gyorsasággal a bokor, mellyen virult, a kert s azt környező táj képzelete előtt feltünik s benne az alakok mindinkább megszilárdulnak, – ugy sikerült az emberi észnek, ezen csekély szin és illattól megfosztott maradványokból, az összehasonlitó természettudomány s képzelő tehetségének segélyével, az eltemetett növényzetet, s mert ez teszi a táj jellegét, az elsülyedt világról tájképet, a valót igen megközelitőt, állitani elő.

„Fárasztó egyformaságban, ugymond egy német természettudós, tünt fel a zajgó tenger habjaiból az alacsony kőszénsziget, mellyen korunk szigeteinek szakadozott sziklapartjait hiába keresnők. – Mély posványok, dus, de virágtalan növényzettel takart ingoványok lepték a száraz földet, mellyen az első turfatelepek keletkeztek; – az elkorhadt növényrészekből támadt telepek keletkeztek; – az elkorhadt növényrészekből támadt televény földből, pompás ős-erdők emelkedtek. – Nyalka, harmincz lábnyi pálma alaku fák törtettek a nehéz sürü gőzfelhőkön keresztül, mellyek a nap sugárait felette gyengiték.”

Legyező-alaku lombtetőjük óriás kótyagforgó gyanánt, könnyü ingásokban lengett ide stova a szellő leglágyabb fuvatánál.

Feltekintve sajátságos ellentétet képezhetett ezek könnyű, légies lombtetőjük a gőztől terhelt légkör borongós setét felhőivel.

Fásalaku füvek között itt ott fenyőalaku fák, pikkely- és pecsétfák már egészen kihalt nemeivel felváltva, emelkedtek ég felé; néhol „pálmák kezdeményei” is valának láthatók.

Csüggesztő egyformaság, párosulva a legmélyebb siri csenddel jellemzé az őskor kőszénerdeit. A sivar magányt madárdal, bogarak dongása nem zavará. Csak egyes napfényt kerülő hüllők, békák, kigyók és óriás gyikok sikamlottak kisértetiesen e turfa mocsárokon keresztül.

A hatalmas turfa-telepek készen voltak, a kőszénerdők rendeltetésüket teljesiték, s a föld belsejében megrázkodva, felszinöket hatalmas hegyekké tornyositá, a tenger szilaj árjait, iszonyu felhőszakadásokat onta előbbi kedveltjeire s őket hatalmas viz- és iszapárak alá temeté.

Ez iszap képezi a kőszéntelepeket fedő veres fővenykő rétegét, a hajdankor kőszén-erdeinek óriási sirkövét.”

Dr. Hegedüs.