I.

Olvasóimat N. megye egyik kisded palócz falujába vezetem.

A falu házai tisztasága, bár azok igen egyszerüek, mutatja, hogy női szerények és munkások.

Jelenleg az egyenes utcza, melly az egyház előtt tisztán és szélesen terül, zöld fűvel, fákkal és virágokkal van behintve; a fák között itt ott kisded oltárka látszik szines kendőkkel, szalagokkal felékesitve, közbül láthatni egyegy feszület mellett a szenvedő szent anya, Veronika és Magdolna képeit. Az utcza olly néma csendes, mintha az éjfél órája volna, pedig fényes nap világitja az oltárokon levő szent képeket és gloriát von sugaraiból a szenvedő arczok fölé.

E csendet csak az orgona méla hangjai, vagy a pacsirta hangos dala szakitja meg koronkint.

Elhallgatnak végre e szent hangok is, a harangok öszvesirnak; az egyszerű egyház ajtaja megnyilik s elől ősz öreg lelkész lép ki, utána a falu tisztesarczu öregei, s ezek után mintha az ég nyilt volna meg, és angyalait bocsátaná ki, olly ifjan, szépen, szemérmesen jönnek a helység leányai, csak szárnyak kellenének, hogy mint gerlék repüljenek.

E nap az ő ünnepök. Minden palócz leány dobogó szivvel várja az „urnapját”; e napért fárad egész télen tavaszon a férjhezmenendő hajadon, hogy ekkor minden, a mi rajta leend, tiszta uj legyen; mert hitök szerint csakugy jő a kérő a házhoz.

Illyenkor aztán repülnek a fehér szoknyingek, fehér kötény, királyszinű szalaggal felékesitve, kopogó piros csizma, magas sarokkal, térdigérő haj, szines hajfonóval s tövébe nagy bokrozóval ékesiti a főket, arany vagy ezüst kláris, szalag csokrokkal. Olly jól áll e tarka öltözet hajnal piros arczukhoz e fiatal, ugyszólva még gyermek-leányoknak! Valóban szép menet, de mint gyémánt kiválik az üvegből, olly igen feltünik a szép Gergely Veron a lányseregből; az ő ruhája a legegyszerűbb, mégis legszebb, olly áhitatosan megy a menet közt, se jobbra se balra nem tekint, csak előre, mégis legtöbb legény szeme akad meg rajta, még a Kis Pistáé is a falu legderékebb legényéé.

Legszebb bokrétája is van a kalapja mellett, mellyre olly büszke, mintha mindenkinek tudni kellene, hogy azt a szép Veronka kezei kötözték, s annak csillag szemei nyugodtak rajta.

Könnyü Veronnak szép bokrétát kötni, mikor a kastélyból kapja a virágot – sugák az irigy nyelvek.

Pedig csak rágalmazás, mert a legfehérebb fal alatt, a legszebb virágos kert van, a Veron kertje, onnan került a bokréta. Igaz hogy Veron sok jóban részesül; a kastély asszonya kereszt anyja, ott tanult a kis leány irni, olvasni, ott tanulta meg a csinos elrendezést, a mi az ő házokat a többi tiszta házak felett is kitüntette. Agg anyja sem segithet neki semmi dolgában, mégis az ő karcsu derekán áll legjobban a pruszlik, az ő kendője van legszebben kivarrva.

Hej! szerette volna Pista azt a karcsu derekat megölelni; de nem volt szabad. Hasztalan kacsingat most is a tejfehér arczra, a hosszu árnyas szempillák szüntelen a könyv betüire zárják a szende kék szemeket. A mise végezténél pedig nem áll meg pletykát hajtani a szomszédok előtt, csak a szép „Dicsértessék” hangzik ajkain és tovább halad keresztanyja után, piros kis imakönyvecskéjét vive hónya alatt. Pista csak távolról követi, de a mint a kastély asszonya a kőfal-kerités megé halad, mégis meglassitja Veron lépteit. – Hiába, a szerelemnek nem lehet parancsolni.

– Hadd érjen el ha akar szegény, hogy ne fáradt már eddig hiába – gondolá a kis leány.

– Hej Veron, látom én már, más kérőre vársz, hogy egészen ujba öltözél – sohajtá a lihegő legény – pedig tudod hogy apám uram nem házasit még meg az idén.

– Ugyan mért beszél már ollyakat? – mondá szerelmesen Veron.

– Hát, hogy ne beszélnék, mikor még csak reám sem néztél a mai nap.

– Hiszen csak nem bámulhatok kedre az egész világ láttára. Aztán anyámasszony haragudott, hogy mért jár Barna Petivel, azzal az iszákos verekedő legénnyel, azt mondják: a ki kovácsot szeret, kormos annak az arcza, – tudja, én nem haragszom kedre, hiszen – s a tévedező szem egy perczig a bokrétán pihent meg. Pista elérté e czélzást és levéve kalapját mondá:

– Az igaz az én bokrétán legszebb a faluban, de a legtakarosabb is az a ki adta: az én szeretőm.

Veron arcza felpirult, s alig hallhatólag susogá:

– Ugyan hogy tud már az egész világ hallatára illyeket beszélni.

– Hát ugyan mért ne? Hadd tudja a világ, hogy szeretlek. Vétek az? Aztán ha az volna is, mégis szeretnélek Veron, ha a más világon kellene is égnem hét esztendeig, már én nem tehetnék másként.

– Még is azt mondta Boris néne, hogy olly sokat tud beszélni a szép árendásnéval.

– Csak konkolt akarnak a mi sziveink közé vetni, azért beszélik. Héj nem áldja meg azt a teremtő, a ki elhagyja rózsáját.

Veronnak köny, a boldogság könye szökött szemébe, aztán egyet mosolygott még kedvesére, mint bucsuzó nap, melly kibujva a felhőkből, megaranyozza az első cseppeket, mellyek áldást hintenek a szomjas földre; s elfordult, hogy a kastély dombjára felhaladjon. Az urnő megsimogatá a piros arczot, megegyengeté a göndör dús szög hajat, megdicséré magaviseletéért, s igy rekeszté beszédét:

– Pista is derék legény, olly szépen illetek egymáshoz, csak az isten adná, hogy ő is mindig becsületes maradna; kérd őt Veron, ha szeret megteszi, ne járjon a korcsmába, még ő fiatal, épen ebben a korban szoktak a legények elromlani, mikor már érzenek egy kis erőt magukban. Azt még csak nem gondolod, hogy ha ollyanná válna, mint Peti, neki adjunk? Azért csak mindig arra kérd, ne igyék, mert az ital teszi koldussá legtöbbjét a népnek, ha iszik, verekedik; ha verekedik, agyonüthet valakit, tömlöczbe viszik, s akkor aztán ott ül a szegény nő, rongyos, éhes gyermekeivel, és még csak segiteni sem akarják a gyilkos családját.

– Az isten megmenti Pistát az illy bűntől, tekintetes keresztanyám!

– Azt is akarom, hogy mentse meg, mert különben nem adnám soha beleegyezésemet e házassághoz, ha ő nem lesz elég derék kérő számodra, itt a szomszéd Andris is, gondolom elég takaros legény.

– Oh Jezusom, nem kellene nekem más férj soha.

– Nem is mondom én, csak ha Pista rosz lenne.

– De Pista jó.

– Mit tátod a szádat Magdó – kiált a szobaleányra az asszony – mit lesed a szót, talán már ujra pletykát akarsz csinálni?

– Nem biz én, csak dolgom volt itt. Várj nem akartál engem szeretni, megkeseritem az életedet – mondá Magdó, s kisuhant az ajtón.

– Ne légy szomoru Veron – kezdé ujra az urnő – nem azért mondám én, mintha az ugy volna, csak hogy tartsd vissza őt a mennyire birod a rosztól, mert hajlandósága van reá. És most menj leányaimhoz, már régen várnak.

Veron felvidult az úri barátnők közt, kikkel már mint gyermekekkel megszokott volt játszani. Anyja dajkájok volt és mindig együtt jártatta a két úrgyermekekkel. Fel is ékitették már a „kis menyasszonyt” mint nevezni szokták, már ruháit és fejkötőit is előszámlálták. Mikor és hogy lesz a lakodalom, mint fogják őt bucsúztatni, mint fognak sirni, és csakugyan addig beszélt, mig sirni kezdett mind a három.