Demeter napja eljött s vele a templomfelszentelés ünnepje, s ezzel a számtalan sógor-, koma-, húg-, bátya-, néne-vendégek s a verekedés nagy napja.
Hány család lesz illy napokon árvává, felszámitani bajos volna, elég az, hogy a palócz minden bántódásásért egész éven át e napon vesz elégtételt, az erősb a gyengébbet addig ingerli, mig verekedésre mén, s akkor legtöbbször véres főkkel hagyják el, vagy fekszik meg a csatatért.
Igy telnek meg a börtönök évenként, mert ritkaság, hogy lopás, vagy más bűn vigye a palóczot börtönbe mint a bor, e megrontója a családi boldogságnak. Most is ugy üdvözlik egymást az ellenségek elvágtatva egymás mellett:
– Elbucsuztál-e nődtől, megcsókoltad-e gyermekedet?
– Hoztál-e szemfedőt?
– Ki fog megsiratni?
Borzasztó még hallani is!
Alig végződik az istenitisztelet és megtelik a korcsma, meg minden hely, hol inni és verekedni lehet.
Veronéknak is vendégök érkezett. A kis lány dolgot ád az ostoros gyereknek, hogy maga mehessen borért; ugy dobog szive a kis kék pruszlik alatt, hogy majd kiugrik. De mint homályosodik el a szép szem a mint a kis ablakon benéz s látja, bár ne látnál, hanem halna meg, – mint ül Pista ülében a szép csaplárosné és mint ölelgeti őt Pista, nem tudni a bor, vagy a szép menyecske ölelési mámorában. Azt sem tudja a szegény Veron mivel töltötték meg kancsóját, ő azt hiszi, legalább is a világ szenvedéseit mérték belé, s azt mind ő viszi gyenge vállain. – Haza tántorgott, ott sirt, ott búsult, még csak nem is volt a ki vigasztalja. Andris szólt néha hozzá, de annak a vigasztalása is csak fájt neki, mert az is olly nyomoru volt, talán hogy őt nem szereti ugy senki. –
Igy tölt el nagyobb része az ünnepnek s már-már búcsuzandó volt a nap, ragyogón csókolá már a keskeny erdőt, mellybe szállani látszott kipihenendő fáradalmait, midőn Veront elfásultságából, éktelen lárma veré fel. Mintha lelkéből szakadt volna minden hang, megrázkódott s iszonyu sikojt hallatva, rohant az ajtónak s ki a lárma felé, de gyorsabban mint gondolat termett utána Andris, s midőn elfogá a rohanót a liliom termet áthajolt a vaskézen, Veron eszméletlenül hullott Andris nyakába.
Ki volt boldogabb mint Andris, ajkai nem mondák ki ugyan a szót, de szemei felragyogtak mint a világ legszebb gyémántja, s e tekintet ezt látszott kifejezni: most már meghalhatok; mert boldog voltam.
Veron látta, mit látni nem kellett volna, a dühöngő állatias arczokat; az emelt fényes baltát, a véres bezúzott főket. S e pokoli tömeg között szemei Pistán akadtak meg, ki mint neki vadult vadkan vágott jobbra balra. A bor gőze fejébe szöktette a vért, s illyenkor nem sok kell, hogy a legkisebb bántás, vagy bántottnak vett szó, vita s később vérengzés tárgya legyen.
Veron ez irtózatos kép és félelem miatt eszméletlenné lett, s utána hetekig feküdt forrólázban.
Midőn végre magához tért, lassankint tudtára adták neki is a történteket.
Pista miatta czivódott össze egyik régi ismerősével, s ebből fejlődött ki a gyászos verekedés, mellybeni részvétéért a törvény Pistát egy egész évi fogságra itélte.
A szerető sziv leghamarabb megbocsát, annyival inkább ha a tény végette követtetett el, s Veron boldog reménynyel nézett azon nap elé, melly a megjavult és magába tért Pistát neki ujra vissza adja.