Erős lélek az, melly egyszer a kárhozat kapuján belépve, onnan vissza birjon térni. Az év, melly Pistát foglyul számitá, lepergett, mint a vén anyó kezében az olvasó szemek, s ki mondaná meg, mellyik szemen imádkozék, mellyen vétkezett, és ki tárja fel a jövendőt? Miként fog ez új év végződni? Senki sem várá azt nyughatatlanabbul mint a kis Veron, s bár arczának rozsái meghalványodának, még is mint hajnal biborfénye boritá az arczot a meleg vér, midőn meghallá Pista kiszabadulását. Környezete sajnálá e korán hervadó virágot, senki sem jósolt, senki sem fenyegetett, feszült várakozásban volt, mint vihar kitörése előtt, minden. S ez olly jól esett szegény leánynak, olly csevegővé vált mint tavasz madara, ha az első meleg sugárt érzi, az első zöldet látja.
Ugy várta a szombat este mit hoz. Mindennap megkérdé a háznál, micsoda nap van ma? Mikor végre felviradt a várva várt szombat, még a perczeket is számitá nap-lementig. De ez is eljött, s akkor ugy kezde remegni! Szerette volna, ha messze messze volna még a találkozás. Bántotta a gondolat, hogy szóljon, hogy nézzen ő arra, ki rab volt egy évig, ki meg van bélyegezve; – késő! – A kis ablak tábláján halk koczogás s Pista arczát a sötétben is felismeré. – A szerelem legforróbb lángjával borult nyakába a bűnösnek, s megbocsátott neki a nagy sok szenvedésért.
Mult, jelen egy perczczé olvadt, de szemrehányást egyik sem tett, hisz annyi szenvedés után végre egymás keblén nyugodtak!
Hétre hét mult, s a szép igéretek, miket Pista a viszontlátás első estéjén tett, mint a hab, elfolyának; lelkét megrontá a sokszori mámor és rosz pajtásság, mik ellen hasztalan védé szegény Veron. Alig mult el egy pár hét, a szomszéd faluban ismét egyházünnep volt. Rosz szellemei, az álnok Peti és a pénzt imádó zsidónő, elcsalák az illy mulatságokat megizlő Pistát is. Veron csak sirt és sirt, mig anyja fenyegetődzött; de Pista fogva volt már, elhatárzá elmenni. Még az utolsó estén megkisérté a szegény leány lebeszélni kedvesét, ezért ki is kisérte egészen az utczára, s még ott is rimánkodott neki.
– Ne menjen ked, mert tudja meg, hogy nem hiába hivják kedet oda, Peti meg akar verni egy legényt, a kit aztán kedre hárit, aztán betette ked a templom ajtaját előttünk, mert anyám asszony sohasem ád ollyan kószálónak vagy verekedőnek.
– Verjen is meg az ég minden szentje, ha engem nem szeretsz, és skorpiót vigyenek a te herészedbe*) a ki mindennap megmarja a te szivedet, s ollyan búbánattal kössék be a fejedet, mint a Mátra erdeje.
Veron megiszonyodott ez átoktól és sirva mondá:
– Mért átkoz illy szörnyen? Azért-e hogy kérem, hagyja el és térjen le a bűn és gyilkosság utjáról. Hát ollyan lett már a ked szive mint a kőszikla, melly semmi kérésre nem hajt? Hej sokat fog a ked szive habot hajtani, a miért most rám nem hallgat.
Pista, ugy tetszett, meg van hatva, és minden jót igért, de hangja reszketésén, viseletén meglátszott, hogy igéretét nem fogja megtartani.
Veron sejtése valóban teljesült.
Pista csakugyan elment, s háborgó lelkét lecsillapítani még többet ivott, s gaz czimborái felhasználták elkeseredését.
A felingerült vad fiu, Peti egyik ellenségén olly irtózatos ütést tőn, hogy ezt a vizsgáló biztosság halálosnak találván, a fiu több évre elitéltetett.
Mindenki elhagyá az örömtelen Veront, csak egy búsult vele naponta, s ez egy, Andris vala.
Egy szép tavaszi napon sok munka szállt a földmivesekre, Veron és anyja nem birák a sok dolgot elintézni, tanácsért folyamodtak tehát Andrishoz.
– Legjobb lesz, ha férjet adnak Veronnak – szólt – a férfi jobban megbirja a bajt. – Veron megingott és halványabb lett még magánál. De az anyja és a kastély lakói addig beszéltek mindenféle okokat hordva fel.
– Ugyan mit gondolsz, ki fog kis öcséidre gondot viselni, ha minden vagyontok elpusztul? Hova lesz öreg anyád, végre mire fogsz magad jutni?
– Magamon nem busulok, az Isten, ki még a kis madárnak is megadá a magáét, rólam sem fog megfelejtkezni, hiszen én nem vétettem semmit sem – mondá Veron olly rezgő hangon, mint a nyár levél susog, félve, hogy nagy reménytelen szerelmét dobják szemétbe, mit hite szerint véteknek tartott ön maga is.
– Szép hogy Istenedbe bizol, de még is mered-e azokat, kik érted fognak szenvedni, és kiket te nemes jó sziveddel olly igen szeretsz, illy kétes helyzetbe hagyni, nem fog-e lelkiismereted feltámadni, akkor, a mikor majd már nem segithetsz rajta?
Veron szeméből nagy könycseppek hullottak alá halvány arczán, mint mikor nehéz felleg boritja a láthatárt, az erő csak cseppenként küzdi át magát belőlök, hogy annál nagyobban törjön ki. És ő már évek hosszu során nélkülözé e bánatenyhitő könnyeket, mert szerencsétlen szerelme égető lángja felemészté azokat, mint Arabia pusztáin a forró homok-tenger, a növények éltető nedvét.
Vethettek-e követ ezen egyszerű falusi leányra, hogy feláldozá szerelmét magában öveiért. Hányan vannak a ti világtokba, kik tudják, hogy ha megcsalták szerelmöket, megtagadták a természetet, melly a nőket azért teremté, hogy szeressenek és szerelmök végtelen legyen, és még is hányan vannak, kik háttérbe szoriták e szent érzeményt? Nem családjok boldogságáért, de önmagokért és bálványokért: a hiuságért! azt hive, hogy a szivet ki lehet elégiteni, ha milliókat érző czifraságokat aggatnak rá, vagy Ádám atyánkróli leszármazást. Csalódtak, – s büntetésöket ott hordják vérző keblökben.
A könyűk megenyhiték Veron szivét, megedzék lelkét, s bár még zokogva, de hajolni látszott, s igy fűzé tovább megszakadt beszédjöket.
– Tanácsuk szép, de hát ki fogja e búterhelt szivet Isten oltára elé vezetni, ha én el is mondom a hamis esküt, melly meglássák az égre kiált. Az igaz, az esküt én fogom mondani önakaratból, és igy csak engem fog érni a büntetés, és én azt meg is fogom érdemelni, ugy-e meg? Istenem! S olly esdőleg, olly lágyan mondá e kérdést, mintha az inkább könyörgés volna és mintha annak beteljesedése olly jól esnék neki.
– Azt bizt rám leányom, – kedves jó leányom, – meglásd, megáld az Isten jó szivedért. – Veron nem érzé anyja ölelését, nem hallá szavait, ő előtte egy kép állott; a szenvedés képe, s az boldoggá tette, mert megváltani és tisztitani hitte szerelmét – a bűntől.
Még az nap este pattogtak Veronék udvarán az ostorok, s a faluban szájról szájra kelt „Veronéknál kérő van.”
(Vége következik.)